Sziasztok!
Ismét történt valami érdekes.
A természet "kíméletlen" a gyengékkel?!
Egy érdekes keresésben volt részünk tegnap. Egyrészt Darázs tacskóm első önálló bikakeresése volt, másrészt egy érdekességet is tartogatott a végére.
Kapkodva kezdte Darázs, nem olyan szépen, mint ahogyan a disznókat szokta keresni. A kezdeti vérzés nagyon hamar megszűnt, aztán vér nélküli csapán haladtunk tovább. Kétszer is visszavittem a tacskót az elejére, már-már bosszús kezdtem lenni, hogy miért nem megy neki a dolog, de ő igen kemény fejű. Harmadszor is ugyanarra vitt és lám, neki lett igaza. 200 méter után találtam két csepp vért, majd újabb 200 méter után a kimúlt bikát. Sokadszor vonhattam le a tanulságot, hogy semmiképp nem lehetek okosabb a kutyáimnál...
A vad egyébként magas laplövést kapott, majdhogynem elcsúszott a lövedék üresen a gerinc alatt, csak épp sértve a tüdőt. Ezzel a sebbel akár messzebbre is eljuthatott volna, de összetalálkozott egy másik bikával. Az a látottak alapján megtámadta, leszorította a váltóról a hegyoldalon, és össze-vissza verte, szurkálta! A végén az élettelen testet addig görgette, amíg az az agancsánál fogva valósággal felcsavarodott egy fára. Csak nagyon nehezen lehetett a fatörzsről lefeszíteni az agancsot.
Üdv, Dani