Csípd meg Darázs!
– Gyere Darázs, csípjük meg! – így indultunk az aszfaltúton átváltó, vérző vaddisznó nyomán. Még este sebezték a nagynak tűnő, magányos kant, s aztán véletlenül akadtak az úton átvezető nyomára, ahol vér igazolta a találatot. Persze a keresés már reggelre maradt.
Miután leparkoltunk és a sebzőt eligazítottam a továbbiakat illetően, Darázst a megjelölt helyre vezettem. Szólnom se kellett, értelemszerűen kanyarodott a csapára, ahogy kereszteztük azt, és neki indultunk az emelkedő domboldalnak. Dús vegetációban, magasra nőt aljnövényzetű akácosban indult a keresés. A csalán és lágyszárú társai nyakig érő sűrűséget alkottak. Ez – bár nem volt túl kellemes – segítette a munkánkat, hiszen így könnyen észrevehetőek voltak a kezdetben még sűrűn mutatkozó kenések. Az első kaptatót megmászva egy laposabb részhez értünk, ahol kiterjedt dagonya került az utunkba. Onnan jó néhány váltó kínált további menekülési lehetőséget.
Darázs, aki addig tétovázás nélkül haladt, jobbról megkerülte a sártengert, ám mielőtt eltávolodtunk volna, még egy rutin körre visszafordult. Körbejárta a dagonyát és valamennyi váltóba beleszagolt. Gondolom csak a biztonság kedvéért tette, mert aztán ugyanarra haladtunk tovább. Egy sekély árok medrét választotta a disznó, azon kényelmesen ballaghatott – még mindig fölfelé. Helyenként egészen sötét kenéseket is találtam, ami inkább valamilyen hátra csúszott lövésre adott gyanút, de sokat mentünk már anélkül, hogy a kínálkozó lehetőségeket kihasználva lefeküdt volna a disznó. Lehet, hogy csak a dagonya sarát kente sebére a vad, a szennyezett vért pedig aztán a levelekre.
Darázs különben olyan szépen ment, mintha csak Somát, az anyját vezettem volna. Nagyon tetszett, ahogyan semmivel sem törődve próbálta elérni a disznót. Egy szót sem kellett hozzá szólnom, bár egyébként nem is szeretek ilyenkor sokat beszélni. Néha, amikor vért mutat megdicsérem, vagy szólok neki, hogy álljon meg, amíg a jelölő szalagot felkötöm egy ágra, de különben csak hagyom dolgozni. Ha még az erejét is megtanulja beosztani és nem megy teljes bedobással kezdettől fogva, akkor egészen szép jövő elé nézhet, abban biztos vagyok.
Egyszer csak kiértünk az erdőből, ami szerintem Darázst is meglepte kissé. Eljöttünk 400 métert és a sebzett még csak meg sem állt. A búzavetésen balra kanyarodtunk, de Darázs hamar visszafordult és keresni kezdte a helyes folytatást, mégpedig a lábszárig érő búzában körözve! Sőt, határozott irányt véve el is indult annak közepe felé.
– Na! – mondom – Ezt most elszúrtad Darázs. Kizárt, hogy a disznó a végtelennek tűnő, nyílt vetést válassza a rejteket adó erdő helyett. Ám hiába állítottam meg, hiába hívtam és húztam vissza finoman a derék tacskót, meg sem moccant, csak nézett előre. Háromszori felszólítás se ért semmit. – Anyja vére – görbült mosolyra a szám, és fejcsóválva elindultam utána. Ha az első kört nem is nézem a búza szélén, akkor is bő 200 métert mentünk nyílegyenesen a vetés közepe felé, még pedig egy csepp vér nélkül. Ilyenkor persze kezdik kétségek gyötörni az embert, de elég csak ez elmúlt napok csapáira gondolni, ahol négy alkalommal is sok kilométeren át tartotta biztosan a nyomot Darázs. Ezúttal sem kellett csalódnom. A vetésben egy letiport részhez értünk, ahol a tacskó alapos szimatolásba kezdett. Nem is véletlenül, mert véres volt a búza! Hihetetlenül megörültem ennek, és innentől teljesen rábíztam magam.
A búzavetés túloldalán egyébként egy erdősáv húzódott a völgyben, amit eddig én nem láthattam. Nyilván oda tartott a sebzett disznó. Darázs viszont megint nem a papírforma szerint cselekedett. Egy kis kör után hegyesszögben visszafelé kezdett haladni, épp abba az erdőbe, ahonnan jöttünk. Mondanom se kell, hogy újabb vér nélküli 200 méter után be is mentünk az erdőbe, ahol egy csalánlevélen ismét kenést találtam. Szóval a disznó meggondolta magát.
Kellemesen hűvös részére értünk az akácerdőnek. A fű helyenként derékig ért, néhol kisebb-nagyobb bokorfoltok tarkították. Egy ilyen helyen már fekvésszerű vackot is találtunk. Ott elég sokat köröztünk, aztán fordult a szél és Darázs az orrát felkapva lefelé húzott. Egy bodzabokor alá bebújva döglegyektől hemzsegő vacokra bukkantunk a nagy fűben. Négykézlábra ereszkedve vizsgálni kezdtem, hogy vajon van-e vér, mert akár egészséges disznók is fekhetnek ott. Persze a döglegyek elég biztosan sejtették, hogy jó helyen járunk. Darázs közben izgatottan ment volna tovább, de nem akartam elszúrni és téves hajszára engedni, így leintettem. Erre tőlünk pár méterre megelevenedett a gaz és egy testes disznó ugrott ki onnan. Abban a vacokban sem volt vér, de Darázst nem tartottam tovább vissza. Nyifogva futott a disznó után. Jó tíz méterre aztán egy frissen csillogó véres kenés igazolta, hogy helyben vagyunk.
Darázs csipogása egyre halkult, majd egészen megszűnt. A nagyra nőtt csalánban nem volt nehéz követni őket. Szemmel látható módon tiport utat magának a sebzett kan. Aztán egyszer csak azt látom a GPS-en, hogy Darázs jön vissza. Hm? Vajon mi történhetett? Darázs visszaért, onnan aztán már gyorsan peregtek az események:
– Mi van Darázs? Hol a disznó? – vonom kérdőre az izgatottan topogó jószágot. Darázs válasz helyett már perdül is vissza és fut előttem arra amerről jött. Aztán megint visszafut, hogy jövök-e már? Így vezet előre egy mély árok mentén, majd át az árkon és kiérünk egy útra (Később láttam a GPS-en, hogy innen fordult vissza). Hihetetlennek tűnik, de a disznó felment az út túloldalán lévő meredek falon. Alig bírunk utána mászni. Aztán egy dombtetőre érünk, ahol lenyesték az akác nagy részét, de ottmaradt mind és benőtte a sarj, a szeder, meg a magas fű. Darázst meg is állítom, hogy igyon még egy kicsit, mert sejthető, hogy a disznó itt lesz valahol. Nem nagyon iszik, menne inkább, de legalább lemosom a fejét. Jó meleg van, hagy hűsítse kissé.
Lassan, szinte lopakodva araszol előttem Darázs, nem egy szokványos hajsza ez. Bár az is igaz, hogy még nekem is nehéz a járás a sok keresztbe dőlt fán átlépkedve, ő meg úgy bukdácsol át rajtuk. Aztán egyszer csak a tacskó megtorpan és szimatol előre. A szelünk jó, ő már érzi, amit én csak gondolok. Rezeg a farka, morog és sandít közben rám, hogy látom-e?
Elroppan egy gally a lábam alatt, ahogy előrébb lépek és a fű hömpölyögni kezd. A disznó tovább szalad valamennyit és behúzódik egy mélyedésbe egy bokor alá. Darázs vele fut és ugatni kezdi. Óvatosan lépkedek utánuk, térdig a gallyak közé szorulva nem egyszerű csendben járni. Pedig óvatosan kell mozogni, mert nem éppen előnyös a terep. Simán fellökne itt a disznó, el se lehetne ugrani előle.
Darázs kitartóan ugat, de csak a bokor széléig merészkedik. Szerintem érzi, hogy ez most nem az eddig szokásos süldő lesz, azokba néha még bele is fog, amilyen forrófejű. Kézben tartott fegyverrel lépek végül a tacskó mögé, de még csak a disznó kontúrja se látszik, valahol csendben lapít. Aztán libben a szél, és már látom, hogy alig néhány méternyi távolságban elindul egy árnyék balra. Kilép a takarásból és már fordul is nekünk, de a kopottas Mauser-om megelőzi. Egymás után kétszer is gyorsan rálövök, erre visszaesik az árokba, amiben várt bennünket. Gyorsan odaugrok mellé és egy következő lövéssel végleg megnyugtatom. Nem fáj már neki a lába többé, merthogy azt érte a 6,5×55 kaliberű lövedék. A mellüregbe már nem hatolt be, csak a felkarcsontot törte ketté.
Alig látszik ki az árok aljából
Kiskutyám csak ekkor kerül közelebb, és most már ugatás helyett tépni kezdi a vadat. Hihetetlen, mintha nem is ő lenne, teljesen érett módon viselkedik. Na, de aztán felbuzog benne az ifjú tacskó vér, a sebzőt már nem is hajlandó az ő sajátjának tekintett disznójához odaengedni. Úgy kell a hónom alá csapni és odébb vinni a vészjóslóan morgó kurtalábút.
Darázs megdolgozott érte
Ez már igazi, komoly keresés volt
A kan ugyan nem volt akkora, mint gondolták, de a vezetékmunka több volt, mint 1500 méter, ahol úgy ment Darázs, akárcsak az anyját vezettem volna. A hajsza is 500 méteren felül tartott, bár nem épp a Somától megszokott módon, úgyhogy ki is kiáltottam a munkát sikeres “érettségi vizsgának”. Most már szárnyalhat egyedül tovább a csipkedős kis Darázs.
Horváth Dániel
