Sziasztok!
Régen írtam már, elég nagy a pangás mostanában, bár hétvégétől indul az őzbak vadászat. Addig is itt van egy év eleji történet, amiről röviden már beszámoltam, de nemrég volt időm részletesebben is leírni:
Gímbika reggeli helyettTerelővadászatra indultunk aznap utánkeresni, készülődtünk ráérősen, amikor megcsörrent a telefonom. Egy gímbikára lőtt rá egy barátom, de a bika nyom nélkül eltűnt. Mivel – majdnem – biztos volt a találatban, kért, hogy nézzünk utána a dolognak, mert nem hagyja nyugodni. Közel is volt, útba is esett, időnk is volt, elvállaltam.
Öt perc alatt indulásra készen voltunk, hiszen már minden be volt pakolva a terepjáróba, csak a reggeli maradt így el. A kutyák lelkesen elfoglalták a helyüket hátul a szállító boxokban és már indultunk is. A feladatot Kétynek szántam, hiszen ez az ő dolga, ő a véreb, de Soma tacskóm vezetékét azért a barátom kezébe adtam. Luxus lenne az ő rutinját, tapasztalatát az autóban hagyni, ha már egyszer van, aki vezesse mögöttem.
A rálövés egy bokros, ligetes, széles völgy oldalban történt. Nappali nyughelye felé vonult vissza a bika csapat, amikor a kiszemelt példányra irányozva eldördült a lövés. A rudli megugrott, majd gyorsan távozott. Azon a tájékon kezdtük a nyomok keresését.
Kéty érdeklődve járta körbe a rétet, amit ott alacsony kökénybokrok, meg egy kis szeder tagolt csak. Egy erősebben kijárt váltóra állva aztán elindult abba az irányba, amerre a bikák is eltűntek. Nem találtunk semmit. Se vért, se szőrszálakat, se egy csontszilánkot, semmit, Kéty viszont elég jó tempóban haladt. Elmentünk vagy 150-200 métert, amikor végre a földre bökött az orrával. Egy csepp vér volt ott a füvön. Nagyon megörültünk ennek. Az utánkeresésben az egyik legnehezebb dolog talán idáig eljutni. Hagyni addig a kutyát, bízni benne, amíg megtalálja az első vércseppet.
Az események innentől kedvező fordulatot vettek. Kéty növekvő kedvvel húzta a vezetéket. Rövidesen újabb vércseppet találtunk, majd egyre sűrűbben “jöttek szembe” velünk a jelek. Elértünk egy meredek falú, elég mély árokhoz. A bika oda beváltott, de a túloldalon már nem akart, vagy nem tudott felmászni. A leérkezés sem lehetett teljesen sima “ügy”, mert egészen sok vért találtam az árok fenekén. Mivel néhány alacsony kenést is láttam fent a bokrok levelein, láb lövésre kezdtem gyanakodni, mégpedig hátsó lábra. Erre utalt az is, hogy a bika lefelé indult tovább az árok fenekén. Egy patakmederhez értünk. A víz be volt fagyva, de a bika alatt beszakadt a jég, mutatva nekünk a további irányt.
Kéty ott letért a csapáról, de hamar gyanússá vált neki is, nekem is, hogy valami nem stimmel, és visszamentünk a jéghez, ahol elég sok vér volt szétfröcskölve. Onnan a bika éles jobb kanyarral fordult be a szemben lévő domboldal sűrűjébe. Arra folytattuk a keresést. A sűrű kökényesben csak hajlongva, helyenként négykézláb tudtunk előre haladni. Amint kiértünk egy nyiladékra, megkértem a barátomat, aki eddig kissé lemaradva követett, hogy várakozzon most már egy helyben Somával. Majd jelzek, ha jöhetnek, mert a helyzet komolyodni látszott. Eljöttünk már vagy 8-900 métert, amikor Kéty egészen izgatott lett. Nem sokat kellett már előre nyomulnunk a sűrűben, elértük az első sebágyat. Letérdelve tanulmányozni kezdtem a helyet, amikor vérebem felkapta a fejét, feszülten figyelt előre, s a következő pillanatban tőlünk nem túl messze, nagy robajjal elugrott a sebzett bika. Kéty csaholni kezdett, alig bírtam levenni róla a hámot. Vágtatva tűnt el a keresett vad nyomán, éles hangja messzire hallatszott.
Gyorsan vissza siettem a nyiladékra, ahonnan a barátom éppen jól látta a kutyával a sarában menekülő bikáját. Meghagytam neki, hogy semmi esetre se mozduljanak el, majd én is a bika után futottam. Tőlünk 700 méterre állapodtak meg. Egy kis bokor takarását kihasználva jutottam a közelükbe. A szelem ideális volt, de takarás híján tovább egy métert se mehettem. Úgy 50 méterről figyeltem, ahogy forgolódtak előttem a kökényesben. Kéty ki-be rohangált a sűrűbe, de a bika sehogyan se akart kimozdulni. A kontúrját jól láttam, ahogy körbe forgott a kutya felé bólogatva. Végre egyszer szabaddá vált a bal lapockája, és bár rézsút állt, odalőttem. Nyomban elugrott ismét, Kéty csaholva a nyomában. Mire beértem őket a bika már lefeküdt, jó helyen érte a lövés, de a fejét még méltósággal tartotta, s közben agancsát forgatva intette óvatosságra a máskor oly rámenős vérebet. Nyakát érte a második, megváltó lövedékem, s arra elterült végleg az erdők koronás ura.
Jól sejtettem, a sebzést okozó lövés a jobb hátsó lábát érte, azért kerülte a meredek emelkedőket.
Test középen az első lövésem kimeneti nyílása, Kéty bal fülénél pedig a sebzés kineneti nyílása látható
Üdv, Dani
u.i.: van még néhány sornyi történet a fejemben csak idő legyen leírni :-) Remélem a képek nem túl nagyok, de egyszerűbb dolog közvetlenül bemásolni őket. A "vízjel" miatt pedig elnézést, de egyre többször látom viszont a képeimet, ahogyan mások sajátjukként adják elő őket.
