Sziasztok!
Kicsit nagyot ugrok MIával kapcsolatosan, de most friss az élmény
Mia első önálló hajszájaAzt hiszem, hogy Vaszkó Elek jóvoltából valami különleges került a kezembe, még Darázs is elégedetten tekint le rá az égi vadászmezőkről.
Miával ma sebzett sutagidát kerestünk Ez már önmagában is kuriózumnak számít, mivel az elmúlt 10 évben erre még nem volt példa, tehát emelem kalapom a vadász előtt, aki erre gondot fordított.
A sebzés tegnap késő délután, sötétedés előtt történt, ezért csak ma reggel kezdtünk az elveszett vad felkutatásához. Meglehetősen hideg volt, -7 fok. Jobb mellső láblövésről szólt a fáma, ezért a biztonság kedvéért Kety vérebem is ott volt, de a munkát teljes egészében Miára szándékoztam bízni.
A rálövéstől elég nehézkesen indultunk el. Minimális, fröcskölő vérzés mutatkozott, de a gida nyoma csakhamar a többi csapa közé veszett, úgyhogy egy kört leírva visszatértünk az elejére. Amint a csapát kereszteztük, Mia a hóba fúrta az orrát és ismét nyomon voltunk. 200 méter után már sebágyat találtunk, de a vad már nem volt ott. A kökényesben bolyongva sebágy sebágyat követett, de végül csak kiértünk egy rétre, ahol még találtam egy vércseppet, de aztán újra gond volt. Soma talán fel se vette volna, hogy micsoda átjáróházat rendezett ott az éjjel a sok arra járó vad, de egy ifjú kis tacskónak még minden új. Egyébként már elsőre is jó irányba tartott, de nekem is újra kell tanulni vele mindent. Mivel semmi kontroll nem volt, a nyomot sem lehetett egyértelműen kivenni az összetiport hóban, újra tettünk egy kör. Akkor aztán már kétrét görnyedve haladtam a kis Mia után, aki meggyőzött, mert találtunk vért. A gida áthaladt egy kisebb akácoson, kiért egy útra, ott szintén volt egy csepp vér a hóban.
Az út túloldalán ketté ágazott a váltó. Jobbra egy termetes, magányos disznó nyoma haladt, balra őzek, szarvasok tapostak széles váltót. Hogy őszinte legyek nem tudnám már megmondani, hogy én sugalltam-e a baloldali irányt, vagy Mia választotta, mindenesetre arra mentünk. A korábbi vércseppek helyett most már csak apró, gombostűfejnyi vérmorzsalékot találtam nagy ritkán. A csapa egyre szűkült, a szarvasok elmentek jobbra, az őzek - gidanyom nélkül - balra, pár muflon nyoma volt még előttünk, s akkor gyanakodni kezdtem. Mia is csak forgolódott, úgyhogy szemügyre vettem a talpát. Egy egyik körme tövében véres, fagyott hó volt. Nagyszerű, megvezettük saját magunkat. Irány vissza!
Az úton hiába vizsgálódtam, nem nagyon tudtam okos lenni. A gida vissza nem fordult, balra nem ment, az biztos volt. A bal oldali váltón se ment, az is biztos volt, hiszen onnan jöttünk vissza. Jobbra elmentünk az úton vagy 100 métert, egy suta, megy egy gida arra ment, még egy parányi vér is volt, de az a gida nem húzta a lábát és nem egyedül volt, mint a miénk.
Már azon gondolkodtam, hogy akkor jöjjön Kety vagy Soma, de végül lebeszéltem magam. Amikor még Soma fiatal volt, nem volt a háta mögött másik kutya, vele kellett újra és újra próbálkozni, gondolkodni, míg nem eredményre jutottunk. Talán pont azért értünk el vele egyre jobb eredményeket, mert soha nem adtuk fel, esetleg ha már az utolsó utáni esély is szertefoszlott, akkor nagy nehezen. Miától sem akartam elvenni a lehetőséget, mert láttam rajta, hogy akarja.
Visszamentünk és a magányos disznó csapáját kezdtük vizsgálni. Miát határozottan érdekelte. Persze őt még minden érdekli, de azért csak elindultunk a nyomon és láss csodát, egyszercsak a disznó nyoma mellett ott volt a mi keresett gidánk nyoma és vére. Alighanem a disznó őzpecsenyére vágyott és azért követte - széttaposva ezzel a szemünk elől a gida nyomát. Újra sebágyakat találtunk és már azon tűnődtem, hogy vajon mit hagyhatott nekünk a "ragadozó" vaddisznó, amikor Mia hirtelen felkapta fejét és az épp eloldalogni készülő őz felé nézett nyüszítve. Egy pillanatra megláttam a gida lógó mellső lábát is, így a tacskót hajszára engedtem. Élete első önálló hajszájára.
Ahogyan a könyvekben meg van írva, szinte sikító hajszahanggal vette üldözőbe a sebzettet, amely nagyon gyorsan eltűnt a sűrűben. Vészes sebességgel távolodtak, pedig elég nagy hó volt. Ám mire kikeveredtem a kökényből, már egy helyben voltak a GPS szerint. Tőlem légvonalban 400 méterre mutatta a jelet a készülék, de hiába közeledtem, kis tacskóm ugatását csak nem hallottam. Nem tudtam mire vélni, mivel egyébként rendkívül jól ugat a vad állításakor.
Aztán megtudtam: Miából bizony előtört az ősi ösztön, komoly ragadozóvá vált, beérte és megfogta a vadat, mire odaértem, az őz már nem is élt.
A végeredményen eltűnődhetünk persze, de azt hiszem néhány perc stressz kevésbé gyötörte meg a szerencsétlen őzet, mintha a disznók vagy a sakálok falták volna fel elevenen.
A térképen (második kép) látszik kékkel az én nyomom, pirossal a Miáé. Ahol szétválik a két vonal, ott indult hajsza, ahol összeér, ott fejeztük be. A három hurkot beleszámítva 1900 métert mentünk vezetéken, a gida valódi csapája 1000 méter körül volt. A hajsza 500 méter. Ez volt Mia tizedik igazi utánkeresése, s egyben a hetedik eredményes.
