Nyúlfarknyi történet egy aprócska agancshozEgyszer volt, hol nem volt, a romos Vöröserdei kápolnán túl, ahol csak a királydinnye terem meg emberemlékezet óta a sívó homokon és telente a dermesztő északi szél ördögszekeret kerget a pusztaságban, élt arra egy öreg őzbak. Igazi vénség, egy szellem bak volt. Visszarakott páratlan nyolcas agancsában Nándi, a vadőr is csak kétszer gyönyörködhetett idén. Egyszer koratavasszal, majd legközelebb az augusztusi kánikulában látta, amikor a vendégvadásztatásoknak végre valahára vége szakadt. El is mesélte nekem elképzelhető lelkesedéssel, hogyan állnak a koponyájára lefolyó rózsák és a matuzsálem korú őzbak agancsának gyöngyözését is, a koszorúból előremeredő 6 centis rendellenes ágat és átragadt rám is a lelkesedése. Este és reggel ezen a területrészen köszönt rám a nap az utóbbi időben. Gyalogosan bújtam a soros ültetésű akácos nyarast, ezt szélben hullámzó sárgafüvű magyar erdős szavannát. Bújtam a sűrűket, a vadváltókat, hogy a nyakam fájdult bele a jobbra- ballra tekingetésbe. Persze a szellembak jól végezte a dolgát, jó mélyen befészkelte magát a gondolataimba, de úgy eltűnt a valóságban, mint ha a homok nyelte volna el. Végül is két lehetséges magyarázatot ötöltem ki a sikertelenségemre:
A) Megfőzték már a tanyasiak csigatésztával. (Remélem a foguk elvásott a húsától.)
B) Ott fekszik a régi Szabadkai Vasút oldalában tengődő olajfüzek árnyékában kérődzve és rajtam mulat: - Eridj, gyerek, vár rád a Balatoni nyár, itt leszek én még jövőre is!
Azért részeredmények születtek a cserkészetek során, még egy borzot is lőttem. Tegnap hajnalban pedig 3 bakot cserkeltem be az erdőben. Az első, középkorú villásagancsú volt. Mindkét szárán hátsóág hiányos, lőhető bak volt, de nem az én Öregem, nem is lőttem meg. Az üzekedésnek láthatóan vége már, a második őzbak mégis sípra jött a szokott helyemen. Egy öreg nyaras lábas erdőben. Ez fantasztikus látvány volt, ahogy a síp hangjára lerohant. Amikor ráébredt, hogy nem lesz itt kufirc, peckesen körbejárt, mint egy parádés ló, eközben sértődötten riasztott párat. Hatos, ígéretes középkorú bak volt. A harmadikat elszamárkodtam. Le kellett volna kuporodni mikor észrevettem a fűben matató őzet, de azt gondoltam az előbbi bakot látom, így a lő botra támaszkodva nézegettem. Persze a következő pillanatban észrevett és elugrott. Igaz, hogy az egyik szára világos gyöngytelen hatos agancs volt, de a másik felét fekete rücskös ág nélkülinek láttam miközben elnyelte az erdő! Este a közeli itató melletti lesre ültem fel és végre kicsit rám mosolygott a szerencse. Az esti szürkületben előkerült egy őz, inni jött. Sutának tűnt a távcsőben, de a rossz háttér miatt, nem voltam biztos benne. Még mondtam is magamban, ahogy vonult a szélső fák, bokrok között:
-Na, állj meg cimbora és kezd el fenni a homlokod egy akácsarjon, így ránézésre nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy gombnyársas bak vagy!
Közben belépett az osonó őz egy sötétebb háttér elé és valóban, mint a vizsla szemfogai akkorka fehér kis agancsok virítottak a homlokán. Innentől már csak pár perc választott el attól, hogy kivárjam a jó lövéshez szükséges pozíciót és azután kézbe vehessem az ördögfióka buksi fejét, hogy megsimogathassam. A bokáig süppedő sívó homokban három megállóval, verítékben főve jutottam el a zsákmánnyal az autóig. Minden esetre szeptemberben még néhány alkalommal körülnézek a szellem bakunk háza táján, hátha leírhatnám, hogy „itt a vége, fuss el véle” és pont kerülhet még ennek a történetemnek a végére is.
Vadászüdvözlettel: Cs.R.
