Még U. Petiéknél vadászva (hej, de jó vadészat volt az is!!! Peti!!!
) beszéltük, hogy mintha valami kis mocorgás lenne bakfronton. Ő is és én is láttam kereső, letett orrú bakokat. Aztán sokáig csend.
Július 20-án, hajnalban több bak is kergette a sutát nálunk.
Pár nap múlva, szintén a kora reggeli órákban, kint leselkedtünk egy leendő vadászhölggyel megint. Újra láthattunk űzést: a terület ura, egy erős, szabályos, de még kímélendő hatos bak kergette szíve választottját körbe-körbe. A suta egyszer csak beváltott. Pár perc múlva őrült rohanásban jött ki, nyomában egy másik bakkal. Akkor pillantottam meg először Őt. Azt a bakot, amelyről már hallottam, az Egyagancsút. A hatos persze azonnal üldözőbe vette, megfutamodásra kényszerítette.
Onnantól csak Őt kerestem. De mindig jobb volt. Óvatos. Szemfüles. A sípra rá sem bagózott. (A területünk többi részén is alábbhagyott vagy megszűnt az üzekedési kedv.)
Élményekkel telve, de nélküle tértem haza, egy napot leszámítva, esténként és hajnalonként.
Aztán tegnap megpróbáltuk újra. A betárcsázott tarlója felé lopakodtunk, amikor jobbról zörgést hallottam. Egy gazfolt mögé bújva hallgatóztunk, de nemtörtént semmi. Már felálltunk, hogy tovább lépjünk, amikor vadőr barátom annyit súgott: Kinn a bak! Balra!
A legizgalmasabb percek következtek, mert először hason visszacsúsztunk egy bokor mögé, majd újra szemügyre vettük a közben keresztben megindult őzet. Szerencsénkre egy vonat éppen akkor haladt el a hátunk mögött, így kis zörgéssel be tudtunk csusszanni egy nádfoltba, ahonnan jobb takarásunk és kilátásunk volt.Persze felegyenesedésről itt sem lehetet szó: guggolva, féltérden próbáltunk észrevétlenek maradni.
A bak jó 250 méterre lehetett ekkor. Aztán megszólalt a síp. Azonnal megállt és fülelni kezdett. Ez eltartott bő negyed óráig. Néha lépett egyet felénk, aztán percekig újra csak állt és figyelt. Már bő 180-on volt, amikor lassan és komótosan beváltott a napraforgóba. Ennyi volt, gondoltam. De kitartottunk. Tudtuk, hogy érdekli a hang, de az óvatosága nem engedte, hogy egyből felénk rohanjon. És jól kalkuláltunk: újra kidugta a fejét a szotyiból, csak már sokkal közelebb, ideálisnak mondható lőtávban. Jött felénk, jött a hívó szóra. Innentől felgyorsult minden: a következő vonat hangjánál a felállított lőbotra helyeztem a puskát, a szálkeresztet a keresztbe forduló bakra helyeztem és amikor úgy éreztem: most... megérintettem a ravaszt.
Hatalmas becsapódás jelezte, hogy eltaláltam. Abban a pillanatban eltűnt.
Az azután következő 5 perc csigalassúsággal telt el.
Amikor odaléptem hozzá, minden porcikám remegett. Amikor pedig kézbe vettem a fejét... Leírhatatlan érzés kerített hatalmába. Nem egyagancsú! Nagyon nem.
Itt van még egy később készült, közelibb kép.
