Őzhívás

Az öreg korhely

Azt hiszem a jó írás olyan selymes, mint az esőcsepp. A semmiből előtűnik, aláhullik, koppan a cserepeken, végig gördül a tetőn egyenest az ereszcsatornába és a földre kiszaladva lassan újra a semmibe tűnik. Van egy íve a mutatványnak, ha jól sikerül. Valahonnan valahová megérkezik, ha értitek, mire gondolok.
Na, ez vagy sikerül, vagy többnyire megreked a dolog egy iskolai fogalmazás szintjén, ami feldolgozza a nyári élményeket. A másik véglet pedig, amikor sziruposra és ragacsosra sikeredik az iromány, az sem jó. Nehéz a helyes mederben megmaradni. Majd talán egyszer sikerül.
Gyakorlom addig is, amint valami mesélnivalóm akad, írok. Írok a magam örömére, írok, hogy később ne felejtsek, írok, hogy megmutathassam másoknak a falu-város szélén túli valós világot, hogy kézen fogva elvezessem csodát látni az arra fogékonyt. Na és írok, hogy a visszajelzésekből megerősítést nyerjek, hogy még jó úton járok, még nem korcsosultam el teljesen a mai kor technika vívmányaitól elkényeztetve és elkényelmesedve.
Ez a mostani történetem pont a falu szélén játszódik. Kicsit döcögős történet, de azért vágjunk is bele, hogy ne tartson holnap reggelig, és ne váljon idejekorán nagyon unalmassá. Egyre jobban vártam ez évben az őzek nászát, mivel nyár eleje óta nem boldogultam a Nándi által ajánlott szellembakkal. Biztosan van ilyenkor a cselszövésben mesterkedő vadászembernek valami erős kisugárzása, vagy aurája, amit a keresett vad idejében megérez és ettől kezdve még jobban vigyáz magára. Mit is tudunk a kiszemelt bakról? 5 évestől idősebb, java korában járó, kondícióban a csúcson lévő gyilkos agancsú bak. Valószínűleg a rövid szár és az ágak hiánya miatt pont beleférne a nekem kiutalt kategóriába, bár a vastag a rózsa és az agancstő okozhat még zsebbe nyúlós meglepetést a kézre kerítés után. Csak nagyon messziről láttam, akkor is egy-két futó pillantás erejéig. A falutól 800, a TSZ majortól 500 méterre lakik egy csatorna parton, mintegy 200 méterre a területünk határa közelében. Nehezen vadászható, kieső rész, magaslesünk sincs arra. Igen fedett volt a terep és később a tarlók megjelenése sem tette sokkal könnyebbé a vadászatot. Szigorúan szél alatt közlekedett a tapasztalt bak, az embertől, autótól több száz méterről menekült. Este nyolc körül bújt elő és viszonylag keveset mozgott nyílt részeken, igyekezett takarásba kerülni mihamarabb. A kukoricás sarkán kilépve levágta egy fürge kocogással a tarló csücskét és már el is nyelte az árokparti bodzás olajfüzes, mikor legutóbb messziről láttam. Körülötte ígéretes 3-4 éves hatos bakok voltak a revír szomszédok. Figyeltem hétről hétre, hátha közelebb tudnék kerülni hozzá, vagy legalább jobban szemügyre vehetném és vártam azt a napot, mikor besűrűsödik a vére a szerelemtől és végre hibát vét a rafinált öreglegény. De nehezen akart ez a nap eljönni. Ad astra per asperas. Tartja a régi latin mondás, vagyis: „Tövises az út a csillagokig”. Nem volt egyszerű kihívás sikert elérni a kézre kerítése ügyében. Hiába figyeltem jó széllel, máskor fél széllel, mert ha itt lestem, ő amott járt és fordítva, na meg arra is ügyelni kellett, ha helyzetbe kerülnék, nehogy belőjek valahová a falu és a major épületei között. Vészesen közeledett augusztus eleje és ekkor ágynak dőltem. No, nem kellett papért rohanni, de még a piócás emberre sem volt szükség, egyszerűen összeszedtem valami lázzal járó nyavalyát. Feküdtem a szobában és a félig leeresztett redőny alatt néztem az udvaron szélben integető lombok játékát és eltűnődtem, hogy összezsugorodnak idővel az ember vágyai. Húszas éveimben mindenféle különleges antilopokról és a bozótból rám rontó kafferbivalyokról álmodoztam. Most tökéletesen kielégítené kalandvágyamat, ha a szokott helyen, az árokparton megbújva figyelhetném az öreg bikanyakú bakot. Ehelyett lázas betegen feküdtem a fülledt meleg szobában és kivert a veríték abban a dög melegben. Pedig lapulhatnék a fűben is,- ábrándoztam - miközben kilép a kukorica sarkán a büszke őzbak, szoborrá merevedik, szinte látom milyen fényesen nedves a fekete szutyakja és hunyorog a bal szemével, mivel egy légy kellemetlenkedik körülötte, ám mindeközben feszülten szuggerálja azt a pontot a gazos árokparton, ahol lapulok. Mindjárt elugrik! Egy tökéletes pillanat lenne. Na, fel is tápászkodtam bevenni a bogyóimat. Az utcáról behallatszott egy damilos fűkasza visítása, amit aláfestett egy autóra szerelt hangszóróból üvöltő hang, hogy olcsón lehet gázt és tápot venni a kisteherautóról, a másik irányból a dinnyés közelített elnyűtt ezerkettes Ladáján: - Dííínnyét vegyeneeeek! Békés vasárnap reggel napjainkban. Hová tűnt a gyerekkorom világa? Emlékszem a csendre. Arra, ahogy a szobában az óra kattogása is milyen hangosnak hatott és emlékszem a kiskonyhára, ahol tűz pattogott a sparheltben. Ültem a ládán az asztal mellet egy fárasztó verebészés után és figyeltem, ahogy öregapám darát forráz a malacoknak, még apró főtt krumplit is morzsolt az ujjai között belé. Szinte érzem még ma is az illatát, meg a dohányét. Már nem emlékszem tisztán Fecske, vagy Munkás, vagy milyen is volt az a bagó, de valami füstszűrő nélküli talpas cigarettát szívott a papa. Emlékszem az udvaron gémeskút és eperfa állt, a szőlőben itt is ott is gyümölcsfák voltak és mindig érett rajtuk valami finomság. Emlékszem, hogy lovas kocsin mentünk a faluba. Én középen ültem az öreg Mácskó és nagyapám között és akkoriban még nagyon elégedett voltam a világ sorával. Akkor meg is fogadtam nyomban: Én bizony kocsis leszek, és kockás kendőből fogok kenyeret meg szalonnát enni bicskával! Aztán a világ teljesen máshogy alakult. Volt három lovam és rövid időre elszegődtem csikósnak is, mégsem váltam igazi lovasemberré. Ma internetezek, rádiótelefonon beszélgetek a világ másik felén élő ismerősömmel és nem lett belőlem kocsis, de legalább még most is vadászom. Ha jól belegondolok ez az egyetlen, ami elkísér és segít rendes embernek megmaradni.
Nagy nehezen véget ért az egyhetes kényszerpihenő, újra kiszabadultam a szobafogságból és tulajdonképpen nem maradtam le semmiről. Az üzekedés igen latymatagnak ígérkezett, trópusi pára volt és szinte minden nap hullott eső. Tegnap délután is vízszintesen verte a házfalát jéggel vegyesen a zuhé, késve is értem ki a területre a bak már kint volt a tarló távoli csücskében.
Immár harmadszorra is sikerült megpillantani néhány hónap sikertelen próbálkozást követően. Ekkor alkalom nyílott volna egy 260 méteres távlövésre, de sem lő tehetségem, sem pedig ez irányú ingerem nincsen. Gondoltam túlmegyek rajta és visszacserkelek, de a bak nem várt egy pillanatot sem. Nándi komám mondta is, mikor meséltem neki, hogy talált egy sokkal nekem valóbb nyugodt bakot.
- Milyet?- kérdeztem lelkesen.
- Találtam egyet lefolyó sisakszerű rózsákkal, erősen visszarakott 230 grammos hatos aganccsal, amolyan elrágott és hiányos fogazatú öreg bakot találtam neked, DE CSAK SZAGRÓL! Olyan öreg volt, hogy valószínűleg éhen veszett szerencsétlen, míg rád várt!

Ezen jót nevettünk és vihar ide vagy oda, másnap már időben ott gubbasztottam a 10 hektáros tarló derekánál a virágzó parlagfű és vadkender között. Egyhangú szürke idő volt, semmi sem mozdult a határban, még a sípra sem változott a lehangoló helyzet. Próbáltam suta vágyakozó hangját utánozni kétféle síppal, azután gidahanggal csalogattam később, de csak a szúnyogfelhők rohamozták állásomat kitartóan. Szinte söpörni kellett a kiéhezett vérszopókat az arcomról. Egyszer csak zörög a tarló mögöttem és egy szerelmes őzpár száguldott el mellettem fénysebességgel. Na, csak lesz itt valami, gyulladt fel a remény lángocskája bennem! Mivel az este nyolcat elütötte már az óra és kezdtem türelmetlenkedni, újfent hívni kezdtem sutahanggal és a nyomaték kedvéért panaszos vészsirámmal fejeztem be az előadást. Hátha a féltékenység zöldszemű démona kimozdítja végre rejtekéből ezt az én láthatatlan szellememet. Már vagy öt perce ücsörögtem mozdulatlanul a porban, mikor újra zörögni kezdett a szalma a hátam mögött. Istenem Ő az - ismertem fel a keresőtávcsőben! A hívásra jött e, arra mérget nem vennék, de a faluszéli kocsma felől érkezett, mint a fergeteg. Loholt, mint akit hajszolnak. Hogy a vén korhelynek mi dolga volt a Tópresszóban, a jó ég tudja. Lógó fejjel, tátott szájjal ért mellém, olyan 80 100 méterre halad el mellettem, amit már puskatávcsövön követtem. A fején valami kilógott az összképből, de nem volt időm jobban megnézni, igyekeztem valahogy megállítani, mielőtt megint lemegy a térképről. Ám hiába füttyögtem, rám se hederített. Sípok a begombolt mellényzsebemben lapultak, azokkal bajlódni már nem maradt időm. Láttam, hogy nem fog teljesen megállni, így mikor lassabban ügetett és alkalmas szögbe ért lapockán lőttem. Nagyot puffant rajta a göbecs, hallatszott, hogy csontokat tört. A bak erre begyújtotta a rakétákat, futott, míg engedte az élete orsójáról lepergő spárga. Mikor a spárga végigérve megfeszült, az őzbak hátsó lábaira ágaskodva megállt, mint egy szilaj csikó. Csülkével kettő-hármat még a nyugati horizonton cikázó narancssárga villámok felé kapált aztán hátrazuhanva hagyta el az élet. A távoli égzengés tompa morajlása búcsúztatta az öreg csibészt és én is mellé telepedtem kiélvezni a régen várt pillanatot. Az idő sírósra állt, de a szívem csordulásig tellett boldogsággal. Maradéktalanul jó érzés volt, mert tudtam, hogy bár nem látszik annak, de valami nagydolgot juttatott nekem megint a jó sorsom. A játéknak így lett vége.

Vadászat után késő este még Nándihoz is bezörögtem és olyan körtepálinkával koccintottunk a vén korhely bakom tiszteletére, hogy hét nyelven ír- olvas-beszél!
Majd el felejtettem mondani mi volt furcsa a bak fején! Az öreg harcos egyik füle olyan összegyűrt karfiolformára volt összezsugorodva, mint a birkózóké. Lehet, hogy ezt az emléket is egy kocsmai csetepaté során szerezte legénykorában.

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert
2014.08.03.