A tegnapi esőnek (is) köszönhetően sáros, latyakos a reggel. De nagyon! Sok választásom nem is marad a felkereshető területeket és vadászati lehetőségeket illetően, ezért dúvadazni megyek! Az ilyen derült, napsütéses őszi reggeleken elég jól mozognak a varjúfélék, talán érdemes próbát tenni velük…
Egy patakmenti nádas környéke az úticélom, a hosszan elhúzódó, de alig 100 m széles, rekettyefüzessel, égeressel kevert dzsungelben a szajkótól a disznóig minden vad előfordulhat és általában elő is fordul. Most egy öreg, száraz fűzfa piszkálja a fantáziámat, már kétszer is láttam, hogy reggelente azon tartanak kupaktanácsot a szarkák. Velük kellene beszélni…
Épp szürkül, mire kiérek, hónom alatt a műuhu, kezemben az állványa és a puska, mellettem Bella kutyám. Elsőként a régi útra állok be, a félig már tönkrement fahíd elé, ugyanis itt szerencsés esetben még visszaváltó disznóval találkozhatok. Ennek megfelelően két nehéz golyóspatron csúszik a Toz csöveibe, hátha… Megvárom, amíg normálisan kivilágosodik, sajnos a szél is forog, az út helyét is nagyon benőtte a gaz, nem látok semmit. Még a titkon remélt récehúzás sincs a patakra, úgyhogy amikor meghallom az első szajkó recsegését a hátam mögött, feladom a várakozást. Nincs értelme erőltetni a dolgot, a szarkák kedvéért jöttem, az a fontos. Ha itt nagyon elidőzöm, onnét is lecsúszhatok, nagyon igaz a mondás: Aki sokat markol, keveset fog! Indulok vissza, előre kitervelt helyem felé.
A mező szélén megyek végig, míg a száraz fűz közelébe nem érek. Bár eredetileg úgy sejtettem, hogy nem lesz egyszerű majd takarást találnom, rögtön kiszúrok egy jó helyen álló, komlóval befutott bodzabokrot. Sőt, már rémlik, hogy jó két éve leselkedtem is alóla! Akkor talán most is megfelelő lesz… Jó 40-45 méterre teszem ki a baglyot, aztán Bellával beköltözünk a bokor alá. Háááááát, ad ugyan takarást, de nem valami fényesen. Fényképezni meg pláne nem tudok, pedig reméltem… A komló leveleinek is jó része lehullott, a bodzáé is, néhány helyen igencsak belátni. A többin meg én sem látok ki… Ez nehéz ügy lesz! De javítani most nincs időm, szerszámom és lehetőségem. Pár szál nádat vágok a késemmel, magam elé tűzöm, oda, ahol nagyon ritkás a komló, szinte semmit nem ér… Na, mindegy, ez van.
Hamarosan meghallom az első szarkákat, tőlem balra, a nádas túloldalán. Ott sűrű füzes van, lehet, hogy abban éjszakáztak. Lassan közelednek is a hangok, majd úgy 10 perc múlva érzem először, hogy komolyodik a helyzet. A bodza törzséhez lapulok, csak a szemem sarkából pislogok ki a nyílásokon. És közben már tudom, hogy hiba volt a baglyot kitenni!!! Csak megzavartam vele a szarkákat, most nem ide jönnek a fára, hanem hatalmas ívben és toronymagasan keringenek felettünk. Lőni nem lehet, közelebb meg nem jönnek. Még az is elképzelhető, hogy borotvaéles szemükkel belátnak a bokrom mélyére, mert pár kör után csendesen elpályáznak valahova… Na, ezt elszúrtam!
Várok tovább. Nemsokára nyugat felől varjúkárogás hallatszik, aztán érkezik is a szürke, sőt, valahonnan még egy csapódik hozzá, már ketten köröznek a bagoly felett! Sajnos elég messze és magasan. A takarásom onnét pont jó, de kicsit talán több is a kelleténél, amikor valamelyikük közelebb fordul, nem tudok biztos lövést leadni. Bizonytalant meg eszemben sincs tenni, az teljesen felesleges lenne, inkább várok még. Most úgy tűnik, kedvez a szerencse, az egyik dolmányos lejjebb ereszkedik, nagy ívben fordul, már látszik, hogy fel akar szállni a fűzre. Archoz emelt puskával kísérem, odaér, már keresi az ágat (talán ki tudok majd lőni a sűrűből), de újra ellendül, keresztbe húz, na, most jó! De útban egy vastag bodzaág a puskacsőnek, próbálom valahogy kikerülni, hogy lőhessek, most jön a legjobban, közel is van, de kiesem a tempóból, ismét takarásba kerül már, elmegy. És vissza sem fordul, mindketten otthagyják a baglyot! Rájuk szólok a nyúlsíróval is, de hiába. Hogy a nyavalya törje ki!
Némi gondolkozás után kimegyek, és behozom a baglyot oldalra, alig 30 méterre.
Így a takarás is jobb, és ami ráfordul, biztosabban lőtávolban lesz. Közben látom, hogy a nádas túloldaláról népes szarkacsapat (vagy 10-12 db) távozik hang nélkül biztonságosabb vidékre… Több eszük van ezeknek mindennél!
Most hosszabb várakozás következik. A távolban elmegy ugyan egy-két szürke, de nem érdekli őket a műuhu. A hátam mögötti főút forgalma pedig idegesítően elnyom minden más hangot…
Egy kis fagyot is kaptunk ma reggelre. Napfelkeltekor még hűl a levegő, de aztán lassacskán melegszik. Ennek ellenére nem tudok a ruházatomon könnyíteni, pedig igen jó lenne! Nehezem mozgok a sok pulóverben, és ha lőni kell ez nem éppen előny…
Most nyugat felől ismét jön egy dolmányos, de messze van. Túlmegy a fán, aztán ereszkedik, és károgva fordul vissza a bagolyra. A mező felé alig látok ki, de közeledik a fordulójában, aztán végre van egy rés, ahol lőhetek. Nincs valami közel, és alacsonyan sem, de lőhető. El is éri a sörét. Forogva, csapkodva, aztán vitorlázva zúg lefelé, csak a szárnya széle kaphatott. Még irányítani is tudja magát, befelé, a nádas sűrűjébe tart. Ugrom ki a bokorból, hogy lássam, merre kell keresnem, de szamár kutyám szintén ezt cselekszi és elém kerül. Tehát hassal előre vetődöm ki a bokorból, és úgy is érek földet! Hát ez nagyszerű volt, és még a varjút is szem elől vesztettem!!! Szerencse, hogy a puskának nem lett baja…
Sajnos, rögtön tudom, hogy a dolog esélytelen. Ott már nagy víz és kefesűrű nád van, innét nem tud bemenni addig a kutya, a túloldalról meg még ennyire sem. Azért természetesen megpróbálom, de Bella minden irányból eredmény nélkül tér vissza. Ez neki már nehéz terep. Másnak is az lenne…
Hát akkor újra vissza a bodza alá. Hátha lesz még mozgás. Egy darabig úgy néz ki, hogy semmi, gondolkozom is, hogy mit csináljak, maradjak-e még, de jobb dolgom úgysincs. Aztán észak felől suhogó szárnyakkal egy tőkés pár húz el felettünk, jó magasan, majd egy magányos tojó utánuk. Erre már kiállok a bokor elé, mert elképzelhető, hogy esetleg visszajönnek. Hátha… Sűrűn figyelgetek is arra, de a récék helyett egy varjú tűnik fel. Észrevesz, elfordul, én pedig a távolságot latolgatom, mert érzésem szerint irgalmatlan messze van! Innét szinte lehetetlen meglőni! De aztán dönt valami hatodik érzék, és szól a felső cső, a dolmányos pedig szétcsapott szárnyakkal, fejbe lőve forog lefelé, valahol a távolban. Sajnos a köztünk levő bokrok miatt ezt is csak becsülni tudom, de már indulunk is Bellával.
A mezőszélben megyünk a vélt leesés helyéig. Bella nekiáll keresgélni, még mielőtt odaértünk volna, közben pedig északról jön három varjú is! Nyilván látták leesni a „kollégát”, hallották a lövést, kint a bagoly a mezőben, most van min cirkuszolni! Rá is fordulnak az uhura, ha most a bokorban lennék!!! De észrevétlenül nem tudok visszamenni, nem is próbálkozom. És jön egy délről is, épp felém! Egy darabig nem törődik velem, igaz, nem is mozdulok. Aztán mindjárt lőtávolba ér, csak akkor kapom rá a puskát. Kicsit elfordul, de még jó. A felső csővel kezdek, hiszen magasan van, megbillen, de repül tovább, kapja a második lövést is, itt is hallom, ahogy megüti a sörét, jön a tolla, de nem esik le. Figyelem, mert a dolog esélyes, mintha kicsit emelkedne is, aztán egy szárnycsapást kihagy, és már tudom, hogy ő az enyém. Még repül pár métert, ám gyorsan elfogy az élet, és szárnyát-lábát szétvetve, pörögve-forogva hullik le a dombtetőn. Kutyám ezt valahogy a szeme sarkából érzékeli, és lohol érte. Én behúzódom a közeli bokrok mögé, hátha az előbbi bagoly felett keringők valamelyike véletlenül erre fordulna, de nem, ennél több eszük van, felcsavarodnak az egekbe, onnét rikácsolnak.
Átveszem Bellától a varjút, és nekiállunk keresni az előzőt. Több mint negyed óráig téblábolunk, több 100 négyzetmétert átnézünk, a combközépig érő gaz minden nedvessége a nadrágomon köt ki, de sehol nincs a madár. Ez már nagyon bosszantó, háromból csak egyet tudok felvenni! Mondjuk az első oké, de ennek meg kellene lennie!
Végül, feladva a hiábavaló keresést, ismét visszaindulunk a leshely felé. Pár lépést teszünk csak, amikor megakad a szemem egy közeledő szürke madáron. Magányos balkáni gerle húz velünk szembe, alig valamivel a nád felett. Nincs három méter magasan, de jön, mint a szélvész. A lövésre nagy tollfelhőt röpítve zuhan mellénk a nádba. Bella indul, és ekkor váratlan dolog történik. Mintegy 20 méterre előttünk a nádas szélére kiugrik, majd a levegőbe rugaszkodik egy nagy madár! Nyilván a dörrenés ijesztette meg, első pillantásra azt hiszem ölyv, csak utána kapcsolok, hogy egy sebzett varjú! Egyik szárnya széle sérült, nehezen emelkedik, ami üdvös is, mert tátott szájjal kicsit lassan reagálok, viszont amikor igen, akkor leszedi a még töltve levő felső cső, károgva zuhan vissza a nádba. Bellát ki is hívom a gerlézésből, most ez a fontosabb. Elszöszöl vele egy darabig, mire kibogozza a sűrű dzsungelben, ahonnan ő is alig tud előjönni. De megvan. Nyilván a legelső lehetett, egy félkörrel kigyalogolt a nádból, balszerencséjére épp elénk. Nem gondoltam volna ilyent álmomban sem…
A gerlét könnyen megtaláljuk, aztán még kétszer ráfordulunk az elveszett varjúra, ezúttal is hiába. Nincs meg. Pedig el nem nagyon mehetett, a fejlövés elég nyilvánvalóan látszott…
Hazafelé indulnék már, de a bokrom felé tartva ismét varjúkárogás hallatszik. Gyorsan beugrunk, és figyelek. Egy perc múlva épp felettem jön el a szürke, de későn veszem észre, már nem tudok lőni. Pedig de jó lett volna!!! Mindegy, csinál egy fordulót a bagoly felett és jön vissza, csak most már messzebb. Még így is lőtávolban van, de ezt elhibázom. Kiugrom a mezőre és a másik csővel is megpróbálom, de már messze van. Kár érte!
Még pár percet maradunk, mint kiderül, feleslegesen, nincs több érdeklődés. Ennyi jutott mára…
