A kan, amit kétszer kerestünk
Van énnekem egy nagyon jó barátom, aki az idén igencsak rendet vágott a disznók között, Annyi nagy kant lőtt, hogy már lassan a plafonra is agyarat akaszthat. Hogy aztán a vágyakozó kocákkal mi lesz, honnan akad legény, aki gondoskodik majd az utódnemzésről, azt nem tudom.
Még a végén neki kell majd besegíteni
Sok munkánk nem szokott adódni ennél a barátomnál, igazán „lik” iránt hord a puskája, ha meg néha szükség is van ránk, az csak azért lehet, mert olyan kövér és zsíros kanokat lő néha, hogy bizony egy csepp vér se marad utánuk. Aztán, ha ilyenformán keresésre került a sor, mindig valami derék jószág került még elő.
December közepén is így jártunk. A nagyobbacska kan megjött, ahogy kell, a lövés eldördült, még becsapódás is volt, de aztán se disznó, se vér, se semmi.
A rálövés környékét alaposan átvizsgálva se találtunk semmit, de előkerült a földbe fúródott lövedék. Sokkal nem lettünk okosabbak, elég gyanús volt a dolog, de az elugró disznó első néhány szökkenésének nyoma jól látható volt a sárban. Azon indultunk el. Soma szépen követte a nyomot, de nem olyan igazi hévvel. Azért összejártuk a disznó váltóit, fel egészen messze a hegytetőig, ahonnan érkezni szokott.
Ott aztán Soma kicsit izgatottabb lett, ráállt valami friss nyomra a fenyvesben. Na, gondoltam menjünk még pár lépést, amikor egy jókora erdei fenyő mellett majdnem ráléptem a disznóra!
Mit disznóra? Disznókra! Igaz hárman se voltak akkorák, mint amit kerestünk. Olyan erős oldalszél fújt, hogy Soma észre se vette őket először, pedig egy méternyire voltunk egymástól. Erősen lapítottak, még arra is volt idő, hogy lefotózzam a társaságot.
Aztán persze eloldalogtak, de csak ketten. A két satnya malac egy már korábban elpusztult társán feküdt. Gondolom testvérek voltak, és nem akarták elhagyni a már kissé kikezdett harmadik malacot.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy leviszem a barátomnak, hogy tessék, itt a „kan”, de végül inkább otthagytam, ki tudja milyen ebolás jószág lehetett...
Elkönyveltük a hibázást, amit az is igazolt, hogy a kan egy idő után – nyilván a nagy szerelem hatására – ismét megjelent a kocákat kísérgetve. A tegnapi napon már nem tévesztett célt a lövedék. A lövést követően a disznó egy pillanatra állva maradt, de aztán elugrott a többivel együtt. Barátom a rálövés közelében tüdő és máj darabkákat talált, de semmi továbbit.
Így adódott, hogy másodjára is keresni kezdtük a kant, már sokkal nagyobb reménnyel. Nem is volt semmi különös gond, a rálövéstől távolodva még találtunk egy pici vércseppet egy árokparton, onnan balra a hegynek fordulva egy váltón bogarászott tovább Soma. Vér egyáltalán nem volt, de biztosra vettük, hogy a disznó már valahol kimúlva várja, hogy rátaláljunk. Némi bujkálást követően kiskutyám légszimatolni kezdett, és nem sokára meg is pillantottam a feldőlt kan farát a galagonyásban. Srégen érte a lövés, vitte a tüdőt és a máját. Amíg a szívének volt mit pumpálni, addig futott utolsó erejével. Az összes vér a testüregben maradt, így nehéz lett volna kutya nélkül megtalálni.
Üdv, Dani
