Gímbika, némi keserű utóízzel…
Ebben az évben éltem meg összességében a 34. szarvasbőgést, mióta elköteleztem magam a vadászat, vadgazdálkodás oltárán.
Három évtizede saját fegyverrel vadászom, de eddig még nem nagyon volt alkalmam bőgésben bikára vadászni.
Ennek több oka is volt. Amikor állami területeken szolgáltam hivatásos vadászként, akkoriban szóba sem kerülhetett az, hogy a személyzet is „örömét lelje” az ilyen különleges lehetőségekben. Persze a sok-sok vendég által elejtett bika és a hozzájuk kapcsolódó élmények garmadája mind-mind az én vadászataim is voltak, amik nagy része ugyan úgy beégett az emlékezetembe, mint ha én magam tettem volna azt az utolsó, végzetes mozdulatot… vagy sok esetben gyanítom, talán még jobban is, mint amit maga az elejtő a vadászatából megélt, elraktározott.
Később, amikor vadásztársasági tagként és mellette vadőrként is leginkább vadásztatással múlattam a szeptemberi hajnalokat és estéket, valahogy kevésszer támadt olyan ingerenciám, hogy éljek a „tagi” bika-elejtés lehetőségével.
Ha jártam is utánuk, a puskám vagy íjam nem jutott szerephez.
Aztán tavaly késő ősszel és télen jól megérintett a mulandóság lehelete.
Ez sok mindenben nagyon megváltoztatott.
Teljesen más szemmel nézem a környező világot, mások lettek a lényeges dolgok számomra, egy csomó dolognak ráéreztem a valódi értékére, vagy éppenséggel az értéktelenségére.
A beteg és kiszolgáltatott ember, ha olyan válaszúthoz érkezik, ahol nem maga dönti el, hogy melyik ösvényen halad tovább, hajlamos lehet fedezet nélküli ígéreteket tenni, amik jószerével csak a lelkiismeretéből fakadnak… hogy eztán majd így lesz, meg úgy lesz, hogy jobb emberré fog válni, meg mittudomén még milyen pozitív dolgokkal kábítja magát.
Remélve, hogy ez majd bármit is nyom a latban ott, ahol a sorsunkról döntenek… ha van ilyen hivatal…
Nekem valahogyan más elképzelésem támadt a szinte végletekig leharcolt állapotomban, a lehetséges folytatást illetőleg.
Én csak azt fogadtam meg magamnak és magamban, hogy ha kapok még valamennyi időt ezen a bolygón, akkor megpróbálom a dolgokat a maguk értékén kezelni.
Megpróbálok örülni minden hajnalnak ami még megadatik, minden esőcseppnek, minden másodpercnek amit a szeretteim körében még eltölthetek.
És lassan megfogalmazódtak bennem azok a vágyak is, amik egy átlagember számára is elérhető közelségben lehetnek,
amik első sorban nem a bankszámla tartalmán és/vagy a magas rangú és befolyásos patrónusok jóindulatán múlnak.
Ezek között egy volt az is, hogy ha idén még olyan szerencsés leszek, hogy vadászvendéget kísérhetek szarvasbikára, akkor a fő vadászati idény után,
a vendégek távozását követően magam is bőgő bikára fogok vadászni. Egyszerűen, a magam módján, minden elvárás nélkül, csak magáért a vadászatért.
És szeptember 17-én el is jött ennek az ideje.
Tekintettel arra, hogy az elmúlt időszakban egy makacs vállsérülés és a kiújult könyékízületi fájdalmaim miatt az íjas gyakorlás szóba sem kerülhetett,
így választásom az elöltöltős puskára esett. Valahogy úgy éreztem, hogy úgy helyes, ha ebben az egyszeri és megismételhetetlen helyzetben nem a modern
golyós puskáim közül választok, hanem visszanyúlok ahhoz a „szerszámhoz”, ami által a nagyüzemi vadászatban kissé kiégett lelkem újból visszatalált a szívemhez közel álló vadászathoz.
Ahol nem első sorban a technikán múlik a siker vagy a kudarc, hanem leginkább a vadász-szerencsén, a bikán és önmagamon.
Hajnali fél 5.
A telefonom már negyed órája próbálja meg a lehetetlent, hogy öt percenkénti zajongásával lelket verjen belém. Kint szakad az eső, csak úgy dobol a bejárat előtti féltetőn.
Kedvetlenül kászálódok ki a fotelből, ahol az éjszakát töltöttem. A derekammal bajlódok, nagyon megerőltetett a két heti bikavadásztatás.
Rettenetesen elfáradtam a sorozatos hajnali kelések és kései ágyba kerülések után. A kudarcot is nehezebben viselem, és abból sajnos bőven kijutott ebben a két hétben…
Mi tagadás, már nagyon nem vagyok a régi.
„A" vírus habár megtűrt az élők sorában, de hagyott maga után olyan emlékeztetőket, amik lépten-nyomon tudomásomra hozzák azt, hogy mennyire esendőek, gyengék és sérülékenyek is vagyunk. Egy év alatt sikerült vagy tízet öregednem testben, szellemben és lélekben egyaránt.
A második kávé mellett ülve a konyhaasztalnál azon morfondíroztam, hogy érdemes-e egyáltalán kimennem ebben a cudar időben?
Aztán eszembe jutottak „azok a bizonytalanságban nehezen vánszorgó órák és napok” amikor bármit megadtam volna azért, hogy lássam a jövőt… és vettem a cókmókomat.
A terület szélén megejtettem a fekete lőporos elöltöltős puska kötelező, vadászat előtti beavatását, a koszoló lövést.
Ilyenkor egy gyengébb adag lőpor kerül a csőbe, majd ráverek egy fél papírzsebkendőt fojtásnak és ezt kilövöm.
Erre azért van szükség, mert a puska belövése nem tükörfényes csővel történik, és abba az állapotba kell hozni, amikor a huzagok árkaiban felrakódik a kormos szutyok a lőpor égési maradványaiból. Ezt a lövést normális esetben igen körültekintően kell elvégezni, mert a kilőtt parázsló papírral már sikerült meggyújtanom a száraz avart.
De jelen esetben ez a veszély nem fenyeget, közel 50 mm csapadék hullott az elmúlt héten, ide most bakancs helyett talán inkább békatalp és búvárszemüveg lenne a célszerű viselet.
(Miért nem tudott ez a mennyiség pár részletre elosztva a nyáron megérkezni….)
A kocsit letéve gyalog folytatom az utamat egy nagyon öreg, rozoga magasles felé, ami egy vékony rudas erdőben áll egy nagyon kis tisztás szélén.
Valamikor nagyon régen itt még egy szóró üzemelt az öreg szálerdőben, aztán a domboldal letermelését követően sok éven át a ritkás akácos sűrűben megbúvó és mozgó nagyvad vadászatának színhelye volt. De mióta felnőtt az erdő és csak a les közvetlen közelét lehet így-úgy belátni, már csak íjász leshelyként használom és csak íjász vendéget ültetek fel rá.
Sajnos akkoriban amikor ez a les készült, még nem volt divat a leseket tetővel ellátni. Így a vadászat a szabad ég alatt folyik, annak minden előnyével és nehézségével együtt.
Kezd lassacskán világosodni. De bőgés csak nagyon ritkán és elszórtan hallik a hosszú völgyből, aminek nagyjából a közepénél ülök.
A ruháim lassan, de biztosan kezdenek átázni, de ennél is jobban leköti a figyelmemet a puska megóvása a beszivárgó víztől.
Ha a lőportöltet átázik, akkor nincs lövés, de a víztől csepegő nyílt irányzék sem könnyíti meg a füstös vadász dolgát.
Egy bika egészen közel kerül hozzám, de nem reagál a legkacérabb tehénhangra sem, és a bőgőkürtből felé küldött óvatos felhívás sem érinti meg.
Alkalmasint neki is lelohadt a harci és lakodalmas kedve a folyamatos eső miatt. Kelletlenül válaszolgat párszor, aztán amikor nem ingerlem többé, ő sem forszírozza a dolgot.
Vagy elfekszik a sűrű zöldjuharos patakparti bozótban, vagy csak hang nélkül odébb áll.
Már épp kezdenék összepakolni, amikor nem messze tőlem megszólal egy másik bika. Az irányból és a távolságból arra következtetek, hogy a legfiatalabb akácos vágásoldalban tanyázhat.
Oda még nyár végén vágtam egy cserkelő ösvényt, bőgött is rajta egy nagyon jó villás bika, akit később vendéggel sajnos nem találtunk meg. Kívánatos fejdíszéről távcsövön keresztül sikerült egy nem túl jó fotót is készítenem, amit sokszor elnézegettem magányos perceimben. Úgy el tudtam volna képzelni első bőgő bikaként a magam számára is.
De a bika nem egy helyből szólt, minden alkalommal egyre távolabbról hallatta a hangját. Úgy döntöttem, hogy nem fogok rámenni, mert az nagyon bizonytalan kimenetelű mutatvány lenne és sokkal nagyobb eséllyel zavarnám csak meg a szarvasokat, mintsem lehetőségem lenne nyugodt körülmények között a közelébe kerülnöm.
És az elöltöltős puskánál a távolság egy nagyon kardinális tényező. A magam részéről szeretem az ötven méter körüli lőtávot, mint felső határt.
Nem arról van szó, hogy a puska hatékonyságában kételkednék. Bizonyította már számos alkalommal, hogy úgy ölőerőben, mint pontosságban képes felvenni a versenyt a modern lőfegyverekkel
(ha a megfelelő kéz tartja lövéskor), de a nyílt irányzékos vadászat megkövetel a vadász részéről egyfajta önfegyelmet,
ha már elkötelezte magát annak oltárán, hogy maga által vállalt korlátok között űzi a vadat.
Miközben caplattam, csúszkáltam, estem-keltem vissza a kocsihoz megszületett bennem egy elhatározás.
Mivel a már nagyon hosszú ideje használt, egykoron vízálló ruházatom teljes bizonyossággal kilehelte a lelkét, ezért elérkezett az ideje annak, hogy új göncök után nézzek.
Hazafelé vezető úton (mély sáros földút, ahol semmilyen normális ember nem közlekedik ilyen tájt) az internetet böngésztem a telefonomon, de sajnos azt tapasztaltam,
hogy szombaton már egyetlen vadászbolt sem tart nyitva a környékünkön, ezért célba vettem a hozzánk legközelebb Fehérváron található sport-nagyáruházat,
ahol az egészen jól felszerelt vadászati részlegben vásároltam már régebben is, és a borsos árakat nem szem előtt tartva vettem egy teljesen vízhatlan nadrág-kabát összeállítást.
Bízom benne, hogy hosszú időn át fogja megkönnyíteni a dolgomat, amikor esős időben kell vendéget kísérjek, vagy nekem támad vadászós kedvem.
Délután még sikerült úgy hazaérnem, hogy jó időben ki tudtam menni ugyan arra a területre.
Vadásztársaim közül nem sokan vállalkoztak a kalandra abban a szép időben, habár az eső jelentősen alább hagyott már, csak gyengén csepergett.
Közben hírét vettem, hogy egy fiatal vadásztársunk reggel meglőtt egy nagyon jó villás bikát, ami kutyás keresést követően, már a dermedt vadat megtalálva került terítékre.
Azonnal bevillant, hogy csak nem az általam is keresett nagy villás lehetett, de erre csak másnap kaptam meg a választ, amikor a hűtőnél levő trófeát látva megbizonyosodhattam róla,
hogy igen, azt a bikát sikerült neki elejtenie. Ha már nem nekem szánta a sors, akkor örülök neki, hogy mégis jó helyre került.
Ifjú vadásztársunk sokat tesz a vadásztársaságért, megbízható és tisztességes ember, vele kapcsolatban a legkisebb vadászirigység sem támadt fel bennem.
Bízom benne, hogy valódi örömét leli a trófeában, amit majd lehetőleg sok-sok évtizeden át nézegethet a szobája falán.
A szél úgy adta, hogy használhattam a vágásoldalhoz vezető cserkelő ösvényt, amin kialakítottam néhány leselkedő helyet is olyan bokrok tövében,
amik kellő takarás mellett lehetőséget adtak a lövéshez is, akár szabad kézből, akár lőbotot használva annak megfelelően, hogy a vad melyik váltón érkezik és
milyen távolságban kínálkozik hozzá a megfelelő alkalom.
Alig foglalom el a leshelyemet az egyik ilyen szarvasrágta, csokros akác-bonsai tövében, máris megpillantok egy erős koronát, amint ide-oda hajladozik,
lelkesen gyömöszölve egy zöldjuhar csokrot. Azonnal elkönyvelem magamban, hogy ő nem lehet az én bikám.
A társaságunk tagjai tagi jogon bikát legfeljebb hét kilogramm trófea tömegig lőhetnek, csak abban az esetben haladhatja meg ezt a kifőzött agancs 24 órás tömege,
ha az dárdás, vagy villákban végződő szárakkal bír. Ha netán valaki benézi a bika trófea tömegét és koronás bikát lő nagyobb tömeggel, annak azt teljes árjegyzéki áron kell megfizetnie.
Mostanság pedig nem azok az idők járnak, amikor a családi kassza elbírna egy ilyen kiadást.
Azért csupán a vadászat izgalma kedvéért kicsit megszólítom a bikát egy tehénhanggal. Azonnal reagál is a dünnyögésemre, széles félkörben megindul felém,
lehetőleg megpróbálva a szelem alá kerülni. De mivel az oldalban vezető főbb váltóktól még kissé távolabb alakítottam kis a leshelyeket, tőlem a legszebb füstös lőtávolságban,
mintegy negyven lépésnyire halad el. A puska a lőboton feltámasztva, irányzék és légy egybe rendezve, kakas biztonsági félállásban (ez a kakasos puskánál a töltött/elzárt állapot)
amikor még egyet rányekkenek. Azonnal lecövekel, oldalát a legszebb, legkívánatosabb pozícióban mutatva felém.
Ujjam gondosan a ravasztól távol tartom, magamban hosszú életet és szépen fejlődő agancsot kívánok a középkor vége felé járó, kissé rövid szemágú páratlan tizennégyes bikának,
majd mozdulatlanul kivárom, hogy folytassa útját.
Nagyon szép élmény volt ez így is, cseppet sem bánkódom miatta.
Várok vagy fél órát, amikor újból elengedek a tájba két tehénhangot. Szinte abban a pillanatban újabb bika tűnik fel kissé távolabb a sűrűbb részén a domboldalnak.
De azonnal látom, hogy egy nagyon fiatal, kis koronás tízes bikuci az érdeklődő. Nem is zajongok többet, ő pedig némi tanácstalanságot követően meg is fordul, és visszabújik a kefe-sűrűbe,
ami egy több évvel korábbi vágás után terül el a völgy egyik oldalában.
Minden esetre alig egy óra alatt már két bikát láttam, ami eléggé biztató és ebbéli jókedvemet az időnként megerősödő eső sem tudja elrontani.
Várok, várakozok és kicsivel hét óra előtt küldök még két hangosabb tehénhangot, a közben élénkülő széllel szemben a sűrűség irányába.
És láss csodát, megint szinte azonnal megélénkül, ring, mozog az akácos és egy újabb bika jelenik meg a sarjak tengere között.
Azaz egyelőre csak annak agancsa, de amit látok belőle a lassan fogyó fény mellett, az elég hozzá, hogy ne maradjak közömbös iránta.
Rövid szár, világos színű rövid villák, jégág hiánya, jellegtelen középágak… nem igazán egy tetszetős, fejlődőképes trófea benyomását kelti.
Egy harmadfű bikánál azt mondanám, hogy még bármi lehet belőle és adjunk neki még kis időt, de a testalkata alapján ez a bika már túl van ezen a koron.
Öt, de akár hatévesnek is nézem a rózsák és a testforma, testméret alapján, amikorra nálunk ennél azért már többet illik egy jóképességű bikának magából megmutatnia.
És azonnal meg is születik bennem az elhatározás, hogy ha még megfelelő fényviszonyok között az elvárt távolságra sikerül behívnom,
akkor én bizony nem foglalkozom a nagyobb trófeatömegű lehetőséggel, hanem megkísérelem ennek a bikának az elejtését.
Ekkorra a puska már újból a lőboton fekszik, a kakas felhúzva, én pedig minden idegszálammal már csak a bikára összpontosítok.
Lefelé fordítva a fejemet elindítok még egy tehénhangot, ami után kissé megmozgatom a mellettem álló bokor felém eső ágait. Ezek együttesen meghozzák a kellő hatást, a bika elindul felém. Ebben a pillanatban egy üzenetet jelezve megzizzen a zsebemben a telefon, aminek a hangja le van ugyan véve, de eléggé erős rezgésen felejtettem.
A bika pedig abban a pillanatban megáll és meredten figyel az irányomban. Orrlikai kitágulnak, füleit előre mereszti, próbálja minden tőle telhető módon felfedni a kilétemet.
Még egy nagyon halk nyekkenéssel próbálom eloszlatni a gyanúját, de meg sem rezdül, csak áll tovább mozdulatlanul.
És csak áll…. és áll… és áll…. és az idő múlik, a fény pedig fogy. Mégpedig az egyre erősebb felhősödés miatt rohamos tempóban.
Áldom közben az eszemet, hogy még a kis bika távozása után elővettem a fehér hibajavító festéket a mindent is tartalmazó kegyszeres lövésztáskából
és megkentem vele a nyílt irányzék legyének a felém eső élét. Ez jelentősen kitolja a biztos lövés leadásának idejét, legalább tíz perccel, de akár negyed órával
meghosszabbítva az esti lővilág időtartamát.
De ha nem mozdul meg a bika, akkor hamarosan már ez sem fog segíteni.
Már éppen azon vagyok, hogy leengedem a puskát és elkönyvelem, hogy a mai napba ennyi élmény fért bele, amikor a bika megelégeli a mozdulatlanságot,
de nem felém indul tovább a váltóján, hanem hegynek fordulva neki balra, nekem jobbra kifordul onnan.
Azonnal erősen rányekkenek, mire kissé kifli alakban kicsavarodva megáll és meredten visszanézve felém megdermedve.
Ebben a helyzetben nagyon gyors döntésre van szükség, és mivel úgy érzem, hogy az irányzék jó helyre mutat a bika szíve táján,
és habár a hosszú várakozás izgalma rendesen kiült rajtam, mégis megérintem a felpeckelt ravaszt.
Öblös dörej hallatszik, és sűrű világos füst vágódik ki a csőből. A füstön túl, mint ha a bikától jóval hátrébbról hallanék egy nagyon éles csattanást, amint a nehéz,
390 grain tömegű .54 kaliberű ólomlövedék elér valami keményebb dolgot, de látni nem látok semmit sem.
A lövedék becsapódásának a hangja messze nem olyan volt, mint az eddig elejtett számos más vad esetében.
Amazoknál minden esetben egy karakteres és mély „dübbenő” hangot hallottam, ellenben a mostani éles csattanással.
A füstöt a lenge szél jobbra fújja, balra mellettem az addig takarást nyújtó bokor most egyből akadállyá válik. Gyorsan kilépek elé és amikor már ellátok a füst mellett,
felkapva a távcsövet meglátom a bikát, amint a sűrűbe visszafelé vágtat, majd abban el is tűnik.
Vadászatkor már jó ideje hallókészüléket használok, aminek van „vadászat-funkciója” is. Ez annyit tesz, hogy az elektromos fültokhoz hasonlóan az gyenge zajokat felerősíti,
a lövés hangerejét pedig levágja egy elviselhetőbb mértékre. De az ilyen csepergős, esős időben, vagy szél esetén jelentős hátránya az, hogy a közeli neszek felerősítésével
megfoszt a távolabbi történések észlelésétől. Hiába kapom ki most is gyorsan a jobban halló fülemből a készüléket, nem hallok semmit, ami arra utalna, hogy a meglőtt vad a sűrűben elesett volna.
Úrrá lett rajtam a bizonytalanság. A lövés és a sűrű szélénél eltűnő bika látványa között közel öt másodperc telt el. Addig a füsttől nem láthattam, hogy mi történik a szarvassal.
Még az is lehetséges, hogy nem is azt a szarvast láttam eltűnni, hiszen bő 22 percen át csak a célba vett bikára koncentráltam.
Ezt onnan tudom, hogy a kapott üzenet (ami német barátomtól érkezett azzal, hogy meglőtt egy bikát, amit valószínűleg alacsonyan talált el és intézzek miatta másnapra vérebet)
pontban este 7 órakor érkezett, és amikor a bika elrohanását követően megnéztem a telefonomat, az 7 óra 23 percet mutatott.
Közben odajöhetett a szürkületben akár egy másik szarvas is, valószínűleg nem vettem volna észre.
Egy nagy fehér papírtörlővel kidekorálom a bokrot ahol álltam a lövéskor, és tartva a lőirányt (amit egy dombtetőn magányosan álló fához igazítok) arra a helyre megyek,
ahol a bika állhatott a lövéskor. Meg is találom az egyik erős váltón a nyomát, ahol kilépett a váltóról a hegynek fordulva, ott van a mély bevágása is a hátsó lábainak,
de sem szőrt, sem vért nem lelek. Elkezdem alaposan lekutatni a visszafelé vezető nyomokat, a váltót, és még mellette az összes lehetséges nyomot,
de semmi eredményre nem jutok rajtuk. Közben fejlámpám lemerül, visszamegyek a kocsihoz egy másik lámpáért és azzal folytatom a kutatást.
Ahol a nagyobb sűrű kezdődik, ott behatolok azon a váltón kb. 50 métert, ahol egy erősebb bikanyomot látok, közben centiről-centire vizsgálom a növényzetet, az ágakat és leveleket.
De nem találok semmilyen találatra utaló nyomot. Végül egy zsebkendővel megjelölöm azt a pontot ameddig eljutottam.
Visszamegyek a sűrű szélére és módszeresen, annak alsó sarkáról indulva lekeresem a szegélyét egészen a dombtetőn lévő öreg erdőig.
Közben kereső hőkamerámmal minden pár méteren leguggolva körbe nézek. Majd miután felérek, beljebb megyek kb. tíz lépésnyit és lefelé már a sűrűben megismétlem ugyan ezt a módszert. Kétszer fel és kétszer lefelé haladva átpásztázom a sűrűség szélső kb. 50 méterét. Közben a telefonomon megnyitott Google Earth térképen is kontrollálom a helyzetemet.
Elérem az utolsó levezető pásztán a kirakott papírt is.
Ekkor úgy gondolom, hogy egészen biztosan elhibáztam a bikát és esetleg az elrohanó szarvas nem is az lehetett, amire a lövést tettem.
A második lámpám is kezdte feladni a szolgálatot, így beszüntettem a keresést azzal a tudattal, hogy biztosan elhibáztam a bikát…
Éjszaka borzasztó álmaim voltak. Valahogyan nem hagyott nyugodni a történet és ott motoszkált bennem a tudat, hogy mi van, ha mégis csak azt a bikát láttam elrohanni?
Akkor mi történt a lövés utáni hosszú másodpercek alatt vele? Többször láttam már olyant, hogy szívlövéses bika a lövést követően néhány másodpercben sokkot kapott
és csak állt megvetett lábakkal, majd egyszer csak elvágtázott és addig futott, míg össze nem esett.
Mi van akkor, ha most is ez történt?
De ha egy másik bikát láttam, akkor az is lehet, hogy az én bikám ott fekszik valahol az ellenkező irányban…. mennyi kérdés, és sehol egy megnyugtató válasz.
Hajnali ötkor már nem bírtam tovább, és kimentem a területre. Alig bírtam kivárni az autóban, hogy megvirradjon valamelyest és módszeresen lekerestem a vágásoldal jobb oldalát,
ahová esetleg a bika menekülhetett volna úgy, hogy nem láthattam volna a lövés után. De ott még nyomot sem nagyon találtam.
Gyanús, menekülő vadra utalót pedig egyáltalán nem.
Gyerünk vissza az esti váltóra… újból végig néztem minden milliméterét, eljutva egészen a kirakott papírig. De semmi eredmény.
Közben ment az idő, lassan érkezett a vérebvezető jóbarát a német bikáját keresni, így átautóztam a terület legtávolabbi szegletébe és vártam a vérebest.
Egy nehezen induló, de jól végződő keresés, vezetékmunka és hajsza végén birtokba vettük a sebzett bikát. Miután rendeztem oda pár segítőt a közeli faluból, megbeszéltük Jocóval,
hogy csak kellene csinálni egy kontrollt az én rálövésemnél is. Ha másért nem is, de azért mindenképp, hogy megnyugodjak a hibázás biztos tudatában
és el tudjam engedni a sebzés lehetőségével kapcsolatos démonokat, amik estétől fogva ették a lelkemet szakadatlan.
Kiérve a helyszínre, alig mutatom meg Józsinak a rálövés vélt helyét, már szól is, hogy Cudar, a hatéves tapasztalt hannoveri nagyon figyel és szaglászik egy irányban
de csak úgy légszimatra, ami azt jelenti, hogy van ott valami.
Azért először vezetéken lekeresteti Cudarral a rálövés környékét, majd miután a véreb elindul abba az irányba, amerre este a menekülő bikát láttam, nemsokára a papírnál vagyunk.
Pár méter múltán az egyik fagyalon ott egy apró vérkenés, és alig feszül meg a vezeték, mintegy 4 (négy) méter után ott fekszik a dermedt bika…
A lelki állapotomat azt hiszem nem kell részletesen körül írnom.
Egyszerre éreztem határtalan örömöt, de egyben hatalmas csalódást és tehetetlen dühöt is, persze azt csak magam iránt.
És jönnek a szokásos Ha-val kezdődő vádaskodások:
Ha legalább egy csepp vért találtam volna…
Ha az a rohadt covid nem veszi el a szaglásomat (aminek segítségével számos esetben találtam meg a sebzett vadat, vagy vezettem rá a vadászvendéget a dombok között megbújó kondára, rudlira)
Ha este vagy akár csak reggel nem állok meg a kitett jelnél, hanem tovább megyek alig tíz lépéssel…
Ha… ha… és ha…
Persze utólag már mindet másként csinálnék, de ez nem segít semmin.
A bikának örülök, mert akárhogyan is, de az első bikám marad, amit bőgés idején sikerült elejtenem.
Valószínűleg az elöltöltős vadászati lehetőség 2015. évi törvénybe kerülése óta ez az első, hivatalosan elejtett gímbika.
De azt, hogy a nemes vad teste a sakálok csalijaként végzi egy arra alkalmas leshely közelében, még ez sem tudja feledtetni velem.
És akárhányszor ott fogok eztán ragadozóra lesni a hosszú téli estéken, ez a történet, a maga kételyeivel és a feloldozás nélküli végkifejletével,
a csonka sikerével mindig ott fog mellettem fészkelődni a magaslesen.
2007. márciusa óta vagyok tagja ennek a társaságnak, és ha nem is tartozom a legtöbb vadat elejtők közé, azért igen szép terítékjegyzékem van már ez alatt az idő alatt.
És ez a bika a második ilyen vadam, amit olyan állapotban leltem meg, hogy a teste már nem volt értékesíthető.
Az egyik életem legnagyobb kanja volt a maga 182 kilójával, azt a 300 WinMag-ból kilőtt 180 graines TUG nem ütötte keresztül és ugyan ilyen körülmények között találtunk rá.
És most ez a bika a maga 155 kilogrammos testével második. De az ilyen esetből még egy is jóval több, mint amit kívánnék magamnak, vagy akár másnak.
Kielemezve a történteket valószínűleg az történt, hogy a fordulás közben megtorpanó szarvason ütött bemeneti lyuk, a már szimmetrikus testtartású vadnál olyan mértékben elmozdult
a mellüregen ütött lyukhoz képest, hogy teljesen elzárta a vér kifelé vezető útját. A nehéz lövedéknek pedig a bordák törése után már nem volt energiája ahhoz,
hogy a vastag és rugalmas bőrt kifelé menet is átüsse, így megakadt közvetlenül a bőr alatt.
Közben a szív hátsó falát durván szétnyitotta, és ettől az összes vér a mellüregben gyűlt fel…
Ha akár csak néhány csepp utat talált volna kifelé… de ezt már mint ha írtam volna…
Mi a tanulság?
Csak annyi, hogy kell egy kutya a házhoz.
