Péntek délután van. Hatalmas pelyhekben szakad a hó, rég nem láttam ilyet. Néhány fotó miatt kimegyek az erdőbe, élvezem ezt a csodás természetet. Közben már mosoly ül az arcomon, hisz szombaton rókahajtás. Mióta puska húzza a vállam, még nem is vadásztam ilyen gyönyörű időben. A 6-7 centi friss hó lassan olvadni kezd, de aztán leköszön a szürkület, és vele együtt megérkezik a fagy…
Gyönyörű havas reggel fogadja a meglepően sok rókavadászt. Az erdővel kezdünk, de a hajtásban lévő egyetlen ravaszdi visszatör, a sűrű bozóttal küszködő hajtók között. A kicsit ritkább, bakhátakkal átszelt területen folytatjuk a vadászatot. A hajtás még messze van, mikor középről egy dupla hangja hasít a levegőbe. Nem sokkal utána újabb lövés, majd még egy. Előttem nem mozdul semmi. Aztán apró neszek, a közeli nádfolt széléből, majd üres csend. A puska nyakát már szinte elszorítom, mikor egy nyúl lép elő és értetlenül néz a szemembe. Kell neki egy kis idő, míg megfejti, hogy az előtte magasodó alak talán veszélyt rejt, s nyakába szedett lábbakkal továbbáll. Közben a hajtásnak is vége, egy kan és egy szuka róka fekszik a hóban. Az élménybeszámolót hallgatva indulunk a következő leállásra, de ez a kör, és az azt követő is eredménytelen. Jócskán elmúlt már dél, a csapat is megfogyatkozott mikor az egyik nádassal próbálkozunk, amit a puszta jótékony ősgyepe ölel körbe. Nem vagyok túl bizakodó, mivel két napja itt lestem a ravaszdit eredménytelenül. A szélem nem túl jó, de próbálok úgy helyezkedni, hogy legyen esélyem. Úgy harminc méterre a nádfaltól állok meg az egyik kiszögellésnél, így viszonylag nagy területet belátok. Amúgy kecsegtető a hely, s már ki is jelölöm magamban, a lövések várható irányát, távolságát, letaposom magam alatt a havat, két lőszert csúsztatok a puskámba és csendben várom, hogy az események magukkal ragadjanak. Még néhány perce indultak csak el a hajtók, mikor a távolból két lövés dörren, ami bizakodóvá tesz… Mintha a nádszálak hajladoznának előttem, mintha osonna ott valami, apró roppanások, aztán csend. Egyre közelebbről hallom a hajtókat, mikor nem messze tőlem kilép egy suta, s nagyra nyílt szemekkel rámcsodálkozik, majd óvatos léptekkel a nád mellett visszafelé indul. Újra csend, amit a hajtók füttyentése szakít meg néha, mikor hirtelen negyvenre jobbról, lopakodó árnyat látok a nádszálak között. A következő pillanatban már fehér a havon lépdel egy gyönyörű vörös róka, majd tőlem elfelé kocogni kezd. Bizonytalanul emelem fel a puskát, kinézek a szomszédomra, de neki nincs esélye lőni. Gyors döntés, s már dörren is a fegyver, de csak egy fenékbillentés és gyors vágta a válasz. Várnom kell, míg a leállás vonalán túl szalad, egyre messzebb van, átemelem a puskát a leállókon, egy picit jobban eléhúzok, mint szoktam, majd lövök. A róka a lövést követően orrát a földhöz vágva, jó két métert csúszik előre a hóban. Ez megvan, gondolom, de ekkor hirtelen felpattan, s iszonyatos sebességgel indul a 150 méterre lévő szőrös felé. Közben már a zsebemet keresem, hogy újra töltsek, de már messze van. Tehetetlenül nézem, ahogy hatalmas ugrásokkal tűnik el a fűszálak mögött. Iszonyatosan csalódott vagyok, zakatol az agyam, hol hibáztam. Túl messze volt, nyugtatom magam, de akkor miért bukott olyan látványosat? Tépelődve várom, hogy kiérjen a hajtás, hosszúnak tűnik, nem is jön semmi. Gondterhelt arccal indulok a rálövés helyére, miközben leállótársak találgatásait hallgatom, „Azt hittük, megvan” mondják többen is. A rálövés helyén jól kivehetően fel van túrva a hó, aztán van egy csepp vér. Pár lépéssel arrébb újabb csepp, de ez nem nyugtat meg, szerintem kevés. A menekülés útja jól kivehető a havon, vér már szinte alig. Másfél-kétméteres távolságok vannak a nyomok között, jól látszik hogy őrületes sebességgel menekült. Elérjük a gazost, csendben szétválunk, próbáljuk bekeríteni. Én a nyomon maradok, s mikor mindenki elhelyezkedik lassan elindulok. A nyomok közötti távolság rohamosan csökken, apró pici vércseppek festik meg a havat, majd előttem tíz méterre meglátom a hátát. Felemelt fegyverrel közeledek, de már nincs rá szükség. Gyönyörű vörös kan róka fekszik előttem. Jóleső érzés önt el, s hálát adok a természetnek, hogy tegnap hóval ajándékozott meg. Hó nélkül talán nincs meg. Felemelem, mustrálgatom, hibátlan a bundája, a füle és a feje is véres, a lapocka mögött is látszik a találat. Háborgó gondolataim megnyugvást találnak, miközben fogadom a gratulációkat, újra és újra felidézem a lövés pillanatát. Már a következő hajtásban taposom a nádat, de mára Diana ennyit osztott nekünk. Eredményes, érdekes, tanulságos nap volt a mai. Köszönöm!
