Üdv az Olvtársaknak!
Szeptember utolsó dekádjától kezdve "rajta voltam" a szarvasbika vadászaton. Ahogyan a munka engedte, igyekeztem a lehető legtöbb időt a területen tölteni.
Még a bőgés végén láttam pár jó bikát, de vagy nem voltak lőhetőek, vagy nem volt olyan lehetőség, hogy nyugodt szívvel elengedhettem volna a golyót.
Amikor szeptember végén egy igen szép kant sikerült elejtenem, meg is fogadtam, hogy ebben a vadászévben egészséges, érett, komoly bikára már nem fogok lövést tenni.
Úgy érzem túl sok lett volna a jóból, a jövőre is hagyni kell valamit az álmokból
Tegnap hajnalban egy rég nem látott területrészen ültem ki lesre, egy kukorica tarló közelében, dús búzavetés az egyik oldalon, nádas patakmeder mellettem, sűrű vadkamra a másik oldalon. Ezt, a zömében a fenyves területet nem vadásszuk, kíméleti területként funkcionál és csak egy hajtás van benne januárban. Amikor elkopnak a kukoricák a környéken, a vad java mindig ide talál.
A frissen esett hóban azonnal láttam, hogy a randiról csúnyán lekéstem. Minden felé hazavezető szarvasnyomok voltak, a tarlón és a vetésen már csak őzeket láttam mozogni.
A vadkamra másik oldalán még megnéztem egy szórót, a disznók frissen összetaposták az alját. Szóltam is egy vadásztársnak, hogy ha a hétvégi társas vadászatra meg szeretné lőni a "vacsorasüldőt", akkor ide üljön estére.
Délután a munka miatt elég későn jutottam ki, bő órám maradt sötétedésig. A lővilág utolsó perceiben kiváltott az erdőből egy kis bika, de az agancsát már nem lehetett elbírálni. Hiába volt telihold, vastag felhőréteg takarta az égboltot. A reggei hónak nyoma sem volt már, így úgy döntöttem, hogy inkább disznót sem várok, szépen lassan, zavarás nélkül otthagytam a leshelyemet azzal, hogy hajnalban már jó korán visszatérek.
Ma hajnalban már fél 5-kor kint voltam a ragyogó Holdfényben. Kemény fagy volt, vastag fagyott dér borított mindent.
Jó messze letettem az autót és besétáltam az erdő szegélyén, a patak völgyében álló lesig. A bokros nádas csík túloldalán a tarlón már messziről, szabad szemmel jól látszott 3 gímszarvas sziluettje, az erősen világító Hold ellenfényében. Nagyon szép látvány volt, ahogy később az ezüst színben csillogó búzavetésen vonultak a bikák a nappali beállóhelyük felé. Eléjük cserkeltem és előttem 30-40 méterrel váltottak vissza az úton keresztben. Érdekes, hogy alig pár perccel korábban otthagyott nyomom cseppet sem zavarta őket. Fiatalok voltak, a 3-4 éves korosztályból.
Mikor már jó messze lehettek (vártam, hogy ne zavarjam meg őket), visszasétáltam előző leshelyemhez. Felmászva a lesre azonnal megláttam tőlem kb. 300 méter távolságra két bikát, akik a búzavetésen csipegettek. Sajnos innen már nagyon kopasz a terep, illetve ha takarásban közelítenék, akkor az óhatatlan akkora zajjal járna, hogy már messziről leleplezném magam. Így maradt a holdsütötte úton való lassú, centizős lopakodás. De persze így is azonnal kiszúrták, hogy valami nem stimmel. Félelmetesen jó látásuk van!
Dermedtre válva vártam, hogy mi lesz a döntésük, menekülnek, vagy megnyugodva eszegetnek-e tovább?
Hál'Istennek pár perc meredt bámulás után ez utóbbit választották. Én pedig "lealacsonyodtam" az utat borító deres fűig és katona koromban kúsztam annyit utoljára, mint ma reggel, a szarvasok útját elvágandó.
De sikerült a tervem, már a vélt beváltó helyüknél, egy vastag akác tövében vackoltam el magam, a két bika pedig még mindig a vetésen téblábolt. Már keresték a hazafelé vezető utat, próbáltak minden irányban szél alá kerülni, hogy megbizonyosodjanak az esetleges veszélyekről. De a szél az én pártomon állt, tartósan kereszteb fújva vitte messze árulkodó szagomat, esélyük sem volt rá, hogy kiszúrjanak.
Mikor elkezdett pirkadni, megindultak a köztünk lévő rekettyésbe, én pedig izgatottan vártam, hogy hol és mikor kerülnek elő?
Elég sokat elidőztek bent a sűrűben, időnként hallottam itt-ott koppanni az agancsokat, roppant egy ág, hersegett egy letépett gally. Az idő nekem dolgozott, minden eltelt pillanattal egyre világosabb lett.
Mikor végre kilépett az első bika, tőlem kb. 120 méterrel, már szabad szemmel is látszott az agancsa. Távcsővel azonnal láttam, hogy nem lőhető, 3. agancsú koronás páratlan 12-es.
Aztán kilépett a társa is. Azonnal szemet szúrt a "törpesége" (szemlátomást jóval kisebb termetű volt társánál) és mindkét oldali dárdás, vékonyka agancsa, egyoldalon rövid, egyenes szemága.
Nem lehet ráfogni, hogy egy trófeavadász álma lenne, de engem a mérleg és a bírálati pontszám soha nem érdekelt. Még egy kis ideig nézegettem távcsövön keresztül, aztán azon kaptam magam, hogy mindketten megindulnak, de nem felém, hanem ferdén távolodva tőlem, egy másik váltót szemeltek ki maguknak.
Már kezdtem bánni, hogy nem lőttem addig, amíg előttem volt a "tuti" helyzet. Szapultam is magam, hogy mi a francnak kellett nekem percekig moziznom ahelyett, hogy a puskát fogtam volna
De a kis meggymagos 308-as már fent is feküdt a kétlábú célzóbot bőrszíján, jobb könyököm a fának támaszkodott és immár a szálkereszttel kísértem a bika minden mozdulatát.
Csak távolodtak tőlem, alig mutatva az oldalukat. Ilyen kis szögből felelőtlenség lett volna lőnöm, ezért mielőtt elérték volna az erdő szegélyét, felnyúltam a felettem lógó vastag száraz ágért és erősen lerántottam.
Jó nagy reccsenéssel szakadt le, kishíján a nyakamba esve. De a bikák azonnal megtorpantak, a kiszemelt dárdás pedig egy kicsit be is fordulva figyelt pontosan az irányomba.
Ekkor a szálkereszt a jobboldali vékonya előtt egy kicsivel állt és már nyomtam is el a ravaszt.
Hatalmas ugrással jelezte a találatot és elvágtatott.
Kis időt hagytam neki is, no meg magamnak, hogy megnyugodjak. Kicsit sűrűre sikerültek ezek az utolsó percek....
Aztán elővettem a távmérőt és bemértem a fát, ami előtt a bika a lövéskor állt. 162 métert mutatott, így a szarvas a lövéskor valahol 150-160 méter közti távolságban állt.
A lövés előtt egy leheletnyit emeltem a célzáson, mint ha magas vállapra tartottam volna, csak figyelembe véve a bika helyzetét, hátrébb tartottam.
A rálövésnél mély bevágódás jelezte a pontos helyét, majd jól látszott a menekülés nyoma is. Vért nem találtam, csak úgy 50 méter után.
Akkor viszont már volt bőven. Öszesen kb. 70-80 métert rohant a bika, mire rátaláltam, már dermedt volt.
Közelről megnézve, megtapogatva is úgy láttam, hogy nem követtem el hibát az elejésével. Ez még csak növelte az örömömet. Akárhogy is, hatalmas élményt adott
Az örömködés és a fotózás után jött a második felvonás. Haza gurultam az utánfutóért, majd visszaérve rendberaktam a bikát.
A belövés pontosan ott volt, ahová szántam. Az utolsó bordákon át tört előre, kicsit belecsípett a bendőbe, majd szanszét repesztette a májat, a mellkasban átjárta mindkét tüdőlebenyt és az ellenoldali első bordáknál távozva, a lapocka első élénél állt meg úgy a bőr alatt, hogy egy kis szilánk azért még csinált egy kis kimeneti nyílást.
Ami vért találtam az utolsó szakaszon, az mind a száján-orrán jött ki, a sebek alig véreztek. A hasüreg és a kamra tele volt vérrel.
Mivel csak 100 kg volt a leadási tömege, ezért nem kellett senkit háborgatnom. Egyedül is elboldogultam vele és elfuvaroztam a szomszéd faluban lévő vadhűtőhöz.
Hazaérve, úgy 11 óra magasságában igen jól esett a reggeli
