Somával már csak lézengtünk ebben a nagy melegben. Ő persze sokat vadászott éjjelente, legalábbis úgy gondolom, mert a kosara felől sokszor halk nyüszítés és ugatás szűrődött. Egészen biztosan disznókkal küzdött valahol a kökényes sűrű mélyén.
A valóságban azonban teljes csend volt az utóbbi időben, pedig végre többszöri átméretezést követően elkészült az új csapázó hámja is. Csak a munkaruha kipróbálása váratott magára. Aztán, ahogy lenni szokott, a legváratlanabb időben, segítségül hívtak minket. Ráadásul mindjárt két kant kellett felderíteni azon a szép meleg napon.
Ehhez persze minden rendelkezésre állt:
1. 1 db elvetemült tacskó
2. 1 db elvetemült gazda
3. 5 liter víz
4. fél grillcsirke
A helyszínen egy idős bácsi kalauzolt minket. Megmutatta mindkét rálövés körülbelüli helyét. Sajnos a két vadász nem tudott már a helyszínen lenni, így ő lett a kísérőm. A biztosabbnak látszó lövés egy erdőszéli búzán esett. A kan csak épp kidugta az orrát, a lövés után jó becsapódás hallatszott, de semmi találatra utaló jelet nem találtak. Az erdőszélen végigcsapázva egy vadszőlő alatti résen, épp a jelölés közelében Soma nagyon érdeklődve szimatolt befelé. Vér, szőr vagy csont ugyan nem volt, de ezt mégis biztató jelnek vettük.
Mivel a másik lövés elég közel, egy lucernaföld végében szintén erdőszélen esett, elmentünk azt is megnézni. Gondoltam majd a könnyebbnek látszóval kezdünk. Na, ezen a helyen végig vizsgáltuk a lucerna szélét, az összes lehetséges váltót, sőt még belül az erdőszélét is, de semmi nem hozta lázba a kiskutyámat. Fél óra keresgélést követően elkönyvelhettük, hogy ez a lövés bizony nem talált. Nagy valószínűséggel a les és a kan közötti dombtető növényzete eltérítette a lövedéket.
Visszatértünk a búzához és elkezdődött a tulajdonképpeni keresés. Próbáltuk az elugrás helyét megtalálni. Idős kísérőm igen jó szemmel észre is vette, hogy épp ott van az elfeküdt búza között a megugró kan nyoma, tehát máris nyomon voltunk. Soma nem is vacakolt, bebújt újra a vadszőlő alatt a kökénybe. Innen kezdődött a móka.
Én hasra fekszek és bekúszok a kicsike után. Vagy öt méterrel beljebb Soma egy lehullott disznószőrt szimatol. Nem vágott szőr, de ez is valami. Újabb öt méter és még egy szőrszál, majd kicsit arrébb egy sötét vércsepp. Szóval nyomon vagyunk. Szerencsére ez a sűrű csak alig húsz méter széles, könnyen átjutunk rajta, aztán kitárul a világ. Elég jól belátható, ritka akácosban vagyunk. Összejárva, túrva minden. Soma kerül egyet, és megindulunk balra fel a hegyoldalon. Szerencsére szaporodik a vér, tíz-húsz méterenként kontrolálni tudom kis társamat. A vér minden bizonnyal májvér lehet, bár elég szűken van mérve. Itt-ott kenve, de többnyire csepegve kerül a szemünk elé. Soma kényelmes tempóban halad, nagyon fekszik neki az új hám. A nyakló se volt rossz, de hát az ő rövid lábai közül mindig kikeveredett a vezeték, nem is nagyon szeretett botladozni benne. Akkor aztán mindig csak a nyakát húzta, ha nagyon belefeszült, szinte alig kapott levegőt. Most bezzeg nagy peckesen ballag, a nyaka szabadon van, könnyedén tud lélegezni. Na, ez nem is árt, mert igen meleg van, lóg a nyelve rendesen.
A disznó nem vacakol, rendesen a váltókon halad, néhol a sárban még a nyomát is szépen látni. Elég rendes darab az biztos. Ebben a ritkás erdőben egész kellemes járás esik. Meg is állapítjuk, hogy ez a disznó nagyon tudja, hova akar menni, esze ágában sincs a sűrűket keresni, ami nem túl jó. Aztán vagy négyszáz méter után mégis reménykedni kezdünk. Egy bokor alatt egy sebágyat talál Soma. Van is benne vér rendesen. A kan sajnos innen továbbment. Kisebb tekergés után egy lábas erdőbe keveredünk. Szépen sorakoznak az erdeifenyők, a disznó megy, mint egy főúton, nyílegyenesen halad a sorok között. Nagyon bírja, bár van vér folyamatosan, ha nem is túl sok. - Egyszer majd csak elfogy - biztatjuk egymást kísérőmmel. Közben megállunk, megitatom Somát. Nem árt, ha pihen kicsit.
Egy egészen meredek oldalhoz közeledve erős szag üti meg az orromat. A bomló vér szaga keveredik a disznómáj jellegzetes szagával. Soma óvatosan közelít az előttünk lévő, egymásra borult fenyőkhöz. Alatta egy újabb sebágy, benne jó sok vér, de teljesen beszáradva. Döngenek rajta a legyek. Alig öt lépésre még egy, majd még egy újabb sebágy. Emberi számítás szerint ez egy nagyon beteg disznó lehet, de bebizonyítja nekünk, hogy ritka szívós példánnyal állunk szemben, pedig már túl vagyunk bőven az első kilométeren.
A sebzett három sorral feljebb kapaszkodik aztán a fenyők között. A soronkénti egy méteres szintkülönbséget megcsúszás nélkül küzdötte le. Immár a domb gerincén haladunk, még mindig határozottan egyenesen a fák sorai között. Úgy két kilométer táján kiérünk a fenyvesből. Még mindig folyamatos a csepegő vér. Egy kökénnyel, galagonyával és akáccal ritkán benőtt domboldalon, ahol a fű majd derékig ér, gyors egymás után megint találok vagy öt sebágyat. Ilyet még eddig nem láttam. Sehogy nem találta a sebzett a helyét, nem tudott megmaradni. És minden sebágy régi, tehát nem mi keltjük fel.
Persze minden egyes sebágyat követően bízunk benne, hogy majd a következőben végre élve vagy kimúlva, de megtaláljuk, de nem így van. Már nem is tudom hányadik sebágyat követően a disznó végre völgynek fordult. Igen alkalmas fekhelyeket találunk ismét Somával. Kellemes hűvös van a kökénybokrok alatt, ha épp csak feküdni kellene, még el is lennénk. Ismét megállunk, megitatom a kutyát, nekem is jólesik pár korty. A pihenő után következik a hason kúszva bemutatott kínlódás, szentségeléssel fűszerezve. Szerencsére Soma nagyon türelmes. Ha szólok neki, leül és megvárja, amíg leszaggatom magamról az inget és utána kúszok. Igaza volt a barátomnak, aki azt mondta, hogy három éves kora után sokkal nyugodtabb lesz. Még amikor nem fogom a vezetéket, akkor is megvár, ha rászólok. Legfeljebb ugatva jelzi, hogy ne tököljek már annyit. Könnyű neki, ha harminc centi magas lennék, akkor én is egyszerűbben haladnék.
A völgy felé mászva egy keresztező ároknál megugrik valami, egy őz. Ismét pihenő, itatás, kutyalocsolás következik. A vér már csak ötven méterenként mutatkozik, nagyon nehezen lehet észrevenni. Soma azért elég határozottan megy egészen addig, amíg a sűrűből kiérve az akácosban több váltó keresztezi utunkat. Megy vagy három kört, de nem tudok neki segíteni. Aztán eldönti, hogy menjünk a völgy alja felé. Már túl vagyunk a harmadik kilométeren is, a kísérőm, aki mellesleg pólóban és rövidnadrágban követ, kezd erősen kétkedni a sikerben. Megkérem, hogy most már csak akkor kövessen, ha szólok, hagy koncentráljon a kutya. Ilyenkor egy kisebb zaj is zavaró lehet, ha közel van hozzánk. Készségesen meg is áll, mert újabb kökényes következik. Térdre, majd hasra kényszerülök ismét. Soma kezd izgatott lenni, majd jobbra bekanyarodik egy sűrű szederindába. Ez a mai nap fénypontja, annyi szent. Olyan sűrű, hogy csak centiről centire tudok előre haladni. A disznó még cifrázza is, balos kanyar, jobbos kanyar, talán ő is először jár itt, mert igen szűk a hely. Addig bújunk, hogy egy egészen frissen kitúrt vacokba érünk, megállunk, figyelek, hallgatózok. Nem lenne jó, ha itt meglepne a disznó, mert mozdulni is alig lehet. Na, puska kézbe, lassan tovább, nézzünk ki a vacok másik végén. Erre vagy három méterre megpillantunk egy szemben hasaló termetes kant. Nem rossz épp a felfogásom, de mire ebben a melegben ez tudatosul, a disznó egy tized másodperc alatt megperdül és elugrik. Nem erre számíthatott ő se, mert a szelünk jó. Lövés szóba se jött, csak Somát eresztem utána. Mondjuk felettébb gyanús is a dolog. Nem hiszem, hogy a mi disznónk ilyen fürge lenne. Nem is találok utána vért…
Soma vagy száz méterre utoléri, ugatja veszettül. Kikászálódok, sietek utánuk, de csak Somát látom egy pillanatra. Utána a kan megunja a kéretlen társaságot nekimegy. Néhány vakkantás még, aztán sokáig semmi. Eltelik tíz perc is, mire Soma a völgy felől, ép ellenkező irányból földig érő nyelvvel megérkezik. Fetreng az avarban. Kaparok neki egy kis teknőt, hagy feküdjön a hűvös sárba. Kap még vizet is, már ami még van nálam. Én inkább nem is iszok, helyette kicsit a fejét is megmosom, úgy pihenünk vagy tíz percet. Volt már ilyen mellékvágány máskor is, túltesszük magunkat rajta. Ez nem a sebzett volt az biztos. Talán a másik kan lehetett. Közben kiabál a kísérőm, hogy mi legyen, de megkérem, hogy maradjon biztos távolban.
Soma hamar feléled, menne is. Most már úgy, ahogy van, vezeték nélkül elküldöm, járjon szerencsével. Megy lefelé, amerről visszajött, és amerre eredetileg is mentünk a sebzett után én meg ballagok utána. Látom, hogy nagyon keres, de lemaradok egy sűrűbb résznél. Elmegyünk a szederindás mellett is. Soma el-eltűnik, aztán jön elém és úgy tűnik, lefelé akar vezetni. Kiérünk a sűrűből, ritkul az erdő, aztán egyszer csak megint ott van nálam, és ahogy átmegyünk egy kisebb facsoporton, a túloldalon ott fekszik egy bokor árnyékában az, akiért ennyit jöttünk. Ritka szívós jószág, pedig a lövés sértette a máját. Megérdemli a kalapemelést. Eddig bírta erővel, itt már csak eldőlt, mint egy zsák. Soma tépi, de ugatni alig ugat most. Nem csoda, nekem is mintha vatta lenen a számban. Beér a kísérő is, jár neki is a kalapemelés, becsülettel végigjött velünk, az biztos. Örülünk nagyon.
Aztán otthon szerepet kapott a negyedik kellék is. Somával igazságosan elosztva megettük a grillcsirkét, így tökéletesre sikerült a nap. Elvégre ami jár, az jár.
A munkaruha
Megtaláltam! Gyere Gazdi!
Egy kis térkép, rajta néhány sebággyal...
Üdv, Dani
