Sziasztok!
Akkor ha megengedik visszamenőleg elmesélnék egy történetet...
Állandó vadásztársaim egy nap arra hívták fel a figyelmemet, hogy lenne lehetőség Soprontól úgy 200 km-re őzbak vadászatra. A cimborák azt mondták, hogy az ottani állomány egészen más, mint a mi környékünkön, s hogy a vadgazdálkodásuk is eltérő a mienktől. Megnéztem hát merre van ez a Perkáta. Székesfehérvártól nem messze találtam meg a térképen, a Mezőföldön ott is a Löszhátságon. Na, gondoltam talán jó is lesz ez, mert arra még nem igazán voltam, vagy csak nagyon régen, és kíváncsi voltam, hogy is néz ki egy ilyen löszös vidék.
Barátaim beajánlottak mellém társnak egy ismerősüket, akivel én előtte sosem találkoztam, de gondoltam legalább nem is utazom egyedül, meg még egy emberrel megismerkedhetek, aki szintén a vadászat szerelmese. Így is lett, Kristófot összeszedtem út közben Nagycenken és vettük az irányt péntek délután Perkáta felé. Volt időnk összeismerkedni, hisz majd’ 3 órás út volt, kitűnő magyar aszfaltunkon. Kristóf nagyon szimpatikus, visszafogott srác, gyerekkora óta vadászik, ebbe született és ebben is nőt fel. Jóval tapasztaltabb mint én, de ez nem is volt baj, tanulni mindig jó, akár egy hosszú úton is.
Úgy 18 óra felé megérkeztünk vendéglátóinkhoz, Ákoshoz és Lajoshoz a két hivatásos vadászhoz. A Pénzügyőr VT vadászháza épp akkor a napokban állt úgy, hogy fogadó képes volt, alvásra és tisztálkodásra tökéletesen megfelelt. A Társaság vett a községben egy lepukkant, régi parasztházat és azt újította fel társadalmi munkában. Pofás volt, nekünk tetszett. Persze munka még volt vele bőven.
A bemutatkozások és a szállás elfoglalása után, azonnal indultunk is még a Naplemente előtt megnézni, hogy is állunk azokkal az őzbakokkal. Én Lajossal mentem. Ő hozta még hűséges társát is egy tacskókopót. Lajos azt mondta több szem többet lát és hát valljuk be őszintén ez így is van. A terepjáróba beraktuk cuccainkat és már indultunk is a terepre.
Nagyon szép idő volt, már nem volt túl meleg forróság, éppen kellemes idő volt. Nem messze a falu határától raktuk le az autót. A kutya a kocsiba maradt, még nem volt tökéletesre bevadászva, hisz kölyök volt még. Egy olyan részt jártunk be, ahol egy viszonylag nagyobb kiterjedésű lösz domb volt. Itt jellemzőbb a kisparcellás gazdálkodás. Egy kukoricatábla oldalába ültünk ki, a közelgő Naplementébe. Lajos elővette őzhívó sípját és rákezdett a suta vágyakozó hangjára. Nem is telt el sok idő, mikor egy igen jó bak ugrott ki a hangokra a kukoricából. Igen messze voltunk tőle, de a távcsőben így is jól látszott hogy egy jó bakkal van dolgunk. Sajnos a távolság miatt nem volt elbírálható olyan módon, hogy ez vajon a pénztárcámnak is kedves-e, mert lássuk be, sajnos ez is egy szempont. Aki mást állít az hazudik. Én nem vágytam nehéz trófeára, meg még tökéletesre sem, inkább egy érdekes, vagy selejtes érdekelt. Nézegettük a bakot jó pár percig, hívogattuk is serényen, de csak nem akart megindulni. Hosszú perceken keresztül állt egy helyben és figyelt. Minket nem hiszem hogy látott, a domb oldalban voltunk egy bokor takarásában, és a szelünk is kitűnő volt. Egyszer csak elindult lefele. Ekkor mi is szépen lejjebb húzódtunk, ott már egészen dzsindzsás volt, ki sem látszottunk belőle. A bak most már jóval közelebb volt, de most annyira a kukorica szélén volt, hogy nem láttuk mit hord a fején. Az újabb hívásra fejét felszegte és figyelt, de pár másodperc múlva szép lassan elindult vissza. Ekkor már rá sem hederített a suta hívó hangjára. Átmentünk a tábla másik oldalára, megnéztük ott is a mozgást. Szembe kerültünk azzal a résszel, ahol a vad visszaváltott. Hívtuk, hívtuk, de nem jött, majd nem sokkal később láttuk amint a bakunk eloldalaz az ő „igazi” sutájával. Az eső is finoman elkezdett cseperegni, a Nap is készült lefeküdni, gondoltuk mára ennyi, a többit holnap…
Esténket a vadászházban töltöttük. Természetesen soproni gyerek lévén vittünk magunkkal jófajta Kékfrankost, egy kis házi páleszt, csak hogy az ismerkedős estnek is meglegyen az alapja. Úgy éjfélig sikerült is megváltani az egész Világot, de muszáj volt nyugovóra térni, hisz hajnalban indulnunk kellett bakjaink nyomán.
Ez így is történt. Ha jól emlékszem ötkor már a kocsiban ültem Lajos mellett, hála az égnek nem volt semmi bajom a másnappal, ezért kicsit izgultam is előző este hogy mi lesz, de teljesen kialudtam magam, és nem is hajszoltuk bele magunkat a tivornyába.
Ma reggel egy másik területre mentünk, szintén egy lösz dombra, csak most nem az oldalában próbálkoztunk, hanem a tetején. Itt már jól látható volt a kisparcellás gazdálkodás. Kis kukorica és parlagon hagyott területek váltották fel egymást folyamatosan. Tetszett nagyon a terület. Körbe a dombtető oldalában pedig jó rejteket adó bokros részek voltak. Megkezdtük cserkelésünket. Az igazság az, hogy én most voltam először bérvadász. Kicsit furán is éreztem magam,mert szokatlan volt, hogy valaki folyton azon van, hogy én hogy érezzem magam minél komfortosabban még vadászat közben is. Lajos kivette kezemből a lőbotot, hozta a hátizsákomat, és előttem ment mintha ő lenne a szemem. Persze ez utóbbit még meg is értem, hiszen Ő ismeri a terület minden zegét-zugát, Ő tudja elbírálni azt, hogy nekem mi is lenne a megfelelő. Csak kicsit fura volt, nem igénylem én ezt a dolgot ennyire, gondoltam.
No, a bakok hajnalban egyáltalán nem mozdultak. Semmit. Már majdnem feladtuk, amikor ismét szembetaláltuk magunkat egy igen jó bakkal, aki úgy jött a hívásra, mintha kötélen húznánk, de aztán egy igen szép cserkelés alkalmával, s mikor már a célkeresztbe lépett volna bele, akkor láttuk, hogy bár nagy jó és gyönyörű díszt hordoz a fején, ez sajnos osztrák pénztárcának való.
Adtunk még egy lehetőséget magunknak és újabb cserkelére indultunk a parcellák között. A bakok sehol, csak nyulakat láttunk iszonyatos mennyiségben.
Már majdnem a végére értünk az aznap reggeli vadászatunknak, amikor két kukorica tábla közt, egy kis parlagon hagyott területen Lajos felszisszen, hogy: Ott van a Tied! Én azt sem tudtam egy pillanatra, hogy mi van, de Lajos már a lőbotomat terpesztette szét és mutatott a bakra. Mielőtt feltámasztottam volna fegyverem, azért a távcsőben megnéztem, hogy milyen is. Amit láttam azt gondoltam, hogy ilyesmiért jöttem. Szegénykém igen vékonyka, nyeszlett bak volt. Csipegette a földről a táplálékot, Lajosnak mondtam hogy próbáljuk meg a sípot mit reagál rá. Hát a fejét szinte fel sem vette. A pofája viszonylag ősz volt, az is igen keskeny. Agancsa úgyszintén rövid és keskeny, „örökös” villásnak tűnt, kb. két éves forma. Lajos azt mondta, ha jól áll, és fejét felemeli, akkor ha gondolom lőjem meg. 30-06-os yugo Mauseremet feltámasztottam a lőbotra, megvártam míg fejét felemeli és egy kicsit előrébb lép a kukorica enyhe takarásából és lőttem. A cseh SP lőszer úgy döntötte fel a vadat, mint egy sószsák mikor elborul, még csak egy kapálódzás sem volt, csak egy megmerevedett vad feküdt a földön. Oda mentünk hozzá, Lajos türelmesen megvárta míg elbúcsúztatom a bakot és simogatások közepette megköszönöm neki hogy „szórakozásomért” az életét adta. Töretet adtam és kaptam egy-egy vadkender levél keretében, pedig nem is Amsterdamban vadásztunk, hanem Perkátán. Lajos villám gyorsan kizsigerelte a vadat, és már robogtunk is befele a vadászházhoz. Ott kapott egy szép kis terítéket a bakocskám és fényképeztünk. Nekem Ő volt az első bakom, úgyhogy az avatás is bekövetkezett.
Ezek után egy kis jó reggelt, éhgyomros pálesz következett. Kristófékat megvártuk, akik szintén sikeres vadászatból tértek vissza. Örömünk határtalan volt, de maradni nem tudtunk tovább ünnepelni, engem akkor még állapotos feleségem várt itthon, hozzá siettem haza. Emiatt még tartozom a srácoknak, szóval ha idén nem is, de jövőre biztos visszatérve pótoljuk ezt is.
Ezúton is köszönöm Lajosnak és Ákosnak a szíves vendéglátást és mindent!
