Bronz és acél
A Duna-palota fehér-arany színpadán felvillannak a reflektorok. Japán harci dobok ritmusára táncos nők sorjáznak be a fekete padlóra. Némelyikük fiatal, akad érettebb, sovány és kövér, magas és alacsony, szőke, barna, és vörös hajú. A női létezés különféle típusai.
Bronzszínű ruhájukon megcsillan a fény. Köldöküket merészen szabadon hagyják. Lehajtott fejjel állnak, majd megmozdul a testük. A japán dobok hangja kemény, mint a szívdobogás csata előtt. Felszólít, parancsol, győzelmet ígér! Képzeletemben a harci dobok dübörgésére ősi dallamok szólalnak meg: nyílvesszők suhogása, selyemzászlók csattogása, kardok csókja. A táncosok harcossá változnak. Kemény erő feszíti vállaikat. Testükben felébred az erő férfias oldala, amely győz és uralkodik. Küzdelemre hívják a baloldalon álló táncosnőket.
A kihívó taiko dobok hangjára magabiztosan válaszol a magas hangú arab dob, a darbuka. A vérpezsdítő ritmus a szerelemben égő szív dobbanása, az életöröm, és a teremtés ígérete. A baloldalon állók elfogadják a harcos nők kihívását. Csípőjükben ring az erő lágy oldala. Táncuk kecsesen fejezi ki az életörömöt, a könnyeket, a szerelmet, a csecsemőt ringató kar szelídségét. A kétféle ritmus viharos hullámként összecsap, s a két erő, a lágy bronz és a kemény acél ereje küzdeni kezd egymással a színpadon. A női gyengeség és a férfierő. A pusztító és a teremtő erő. Jin és yang. Az örök ellentétpár, amely folyamatosan újraalkotja a világot.
A ringó csípők, repkedő hajak, kígyózó karok mindkét ritmust kitáncolják, míg az erő két oldala egyensúlyba kerül. A táncosnők között levő különbségek ekkor eltűnnek. Már nincsenek közöttük fiatalok, idősek, soványak, kövérek, magasak, alacsonyak, szőkék, barnák, vörös hajúak... Mindannyian nők, akik táncukkal energiát gerjesztenek. A közönség a dobok ritmusára tapsol, és az energia egyre táguló körökben elborítja a színpadot, a nézőteret, áthatol a falakon, hogy azután szétterjedjen az egész világban.
A zene utolsó hangjai szétszórt kavicsként hullanak a padlóra. Azután egy pillanatnyi csend, s mi úgy vonulunk le a színpadról bronz ruhánkban, mint világteremtő lények.
Az előadás után értem meg, hogy nekünk, vadászó nőknek az a feladatunk, hogy egyensúlyban tartsuk a teremtő és a pusztító erőt. Fény és árnyék nem létezhet egymás nélkül. Az anya, aki életet ad, halált is ad, s a vadász, ki halált ad, helyet teremt az új életnek.
A titok az egyensúlyban rejlik, mely örökös mozgás, mint a tánc.
Másnap vadászni indulok, de szívemben a dobok tovább szólnak. Nehéz a váltás.
Mivel a páromnak utolsó pillanatban közbejön valami, barátunkkal, Zsoltival indulunk el vadászni. A kocsiban kérdést tesz fel:- Mit szeretnél lőni? -Vadkant. -felelem neki izgatottan. Egy olyan erdészethez megyünk vadászni, ahol még soha nem vadászott íjász. Kísérőnk, Attila is kíváncsi, és láthatóan aggódik. Eredményt kellene produkálnia. Zsolti tőlem háromszáz méterre ül lesbe egy erdősítésbe, ahol sok a vadkár. Én egy nyiladék fölötti domboldalba.
Alaposan megfigyelem a fákat, a váltókat, a várható szélirányt latolgatom. Végül kiválasztok egy alkalmasnak látszó tölgyet. Odaviszem a mászó lest. és úgy helyezkedek vele, hogy az előttem álló száraz fa ágai, és a fám lombjai között kilássak, de takarásom is legyen. A fám egy lejtőn áll, alattam az út, az úttól lejjebb egy hosszú nyiladék a sűrű fiatalosban. Az esélyem a sikeres vadászatra első alkalommal: - a meglepetés ereje. A vad nem sejti, hogy rejtőzködő íjász-vadász les rá.
A bronz körömlakkot vékony, levélmintás kesztyűvel takarom el. Hiába a harminc fok meleg, lövész kesztyűre szükség van. Könnyű, tüll maszkot veszek.
Minden vad közül a vaddisznót kedvelem legjobban. Okos, óvatos, veszélyes… Méltó ellenfele az embernek. Íjjal elejteni, intelligenciája és harciassága miatt kihívás. Bizakodással tölt el, amikor lenézve keskeny ösvényeket látok a zöld fű között. Az, ami feltúrta a talajt ehető dolgok után kutatva, a sárban hagyta csülkeinek nyomát.
Hátammal a tölgyfának dőlök. Várok, s figyelek. A levelek ringó csipkéjén áttűnik az égbolt azúr kékje. Jó itt lenni, földanya tenyerében. Meditálni, engedni, hogy a gondolataim szabadon áramoljanak. Lelkemben elcsitulnak a civilizált élet által keltett zajos hullámok, ráhangolódok a természet nyugalmára. Az íjász les kis imádkozó fülke az olyan alkalmi szerzetesnek, mint amilyen én vagyok.
Ha a vállamban feszül az erő, vadász vagyok. Ha a csípőmben ring az erő, nő vagyok.
Vagy vadász, vagy nő.
Váll, vagy csípő…
A kettő együtt soha.
Vadászként elég bátornak kell lennem, hogy a sikerhez szükséges erőt birtokoljam.
Nőként enyém a gyengeség, és a teremtés hatalma.
Lassan lebukik a nap, vörös uszályát magával húzza a hegy mögé. Utolsó sugarától szikrát vet a nyílhegy borotvaéles acélja. Azután a szürkület feloldja a színeket.
Kavarog a szél. Virágillat. Ágreccsenés. Határozott mély röffenés. Egy vaddisznó zörög fölfelé a patak mellett. Élvezettel tocsog az iszapban, kihívóan töri az ágakat. Nem valami nyeszlett disznó lehet! Van neki ahhoz elég önbizalma, hogy figyelmeztesse az egész környéket az érkezésére. Kíváncsi vagyok rá. Ahogy közeledik felém, úgy válnak léptei egyre lassúbbá, halkabbá. Ki érti ezt? Mint ha a gravitáció egyre kevésbé hatna rá, ahogyan leshelyemhez közeledik. Megáll, szimatol. Gondolkodik, aztán úgy dönt, minden rendben.
Ahogyan a nyiladékra kilép, ében árnynak látom a leszálló szürkületben. Felemelem az íjat, és szememmel követve mozgását, csak a tapintásomat használva, beakasztom az elsütőt. Vadászíjam modern, de a lövés ugyanúgy elmélyült koncentrációt kíván, mint az ősi íjakkal. Hangtalan vadászat, amellyel nem zavarom meg a természet csendjét. Csupán egy zöld árnyék vagyok a szélben táncoló lombok között…
Erős és szép a fekete lovag. Hallom, ahogyan lélegzik. Minden idegszálával figyel. Túrás, egy falat, egy lépés, újra fülelés, felemelt fejjel szimatolás. Semmi zajkeltés, semmi csámcsogás. Tán megtanult illedelmesen enni? Alig húsz méterre van tőlem. Érzem a szagát. Karcsú íjamat rá merjem feszíteni? A lehetőség csábítására felgyorsul a szívverésem. A testem vadászlázban ég.
Akarom őt!
Éppen velem szemben áll meg. A száraz fa azonban kitakarja. Nem látok lőhető életpontot.
Kihúzom az íjat, és, várok a kedvező lőhelyzetre.
Valami zörög a fiatalosban. Szarvas, vagy másik disznó? Nem tudom. A kan előre lépeget, orrát feltartva arrafelé figyel. A sűrűből egy gímtehén lép elő. Mindketten megijednek, és a szarvas visszamenekül a fiatalosba. A tölgylombok rejtekében kihúzott íjjal követem a kant. Várok, míg megáll, és ekkor valami alig hallható zajra felém fordítja a fejét. Teste megfeszül, szemében talán megcsillan a felismerés. Vadász!
Már késő…
Az idő egy pillanatra megáll.
Csak mi ketten létezünk. Vadász és zsákmánya.
A párhuzamos karokba sűrített energia átíveli a levegőn a nyílvesszőt. Lába már behajlik, hogy kifordulva elugorjon, de az acélpenge gyorsabb.
A teste előre lendül, hogy visszameneküljön a bokrok közé, amerről érkezett. Számolom a másodperceket. Töri az ágakat futtában, aztán egy végső, hangos reccsenés. A szövevényes ágak, s az alkony árnyainak leple szelíden eltakarják a legyőzött harcost. Elmélyül a csend.
Íjjal a kézben, még mindig dobogó szívvel, mozdulatlanul várok a kísérő vadászra. Az erdő újra éled. A fák közül a szarvastehén dugja ki a fejét. Nincs tőlem tíz méterre sem. Csodálkozva bámul rám, majd visszavált a fák közé. A tölgyfa levelei között csillagok hunyorognak. Elsuhan alattam egy apró denevér. Amikor meglátom a kocsi fényeit, megtörik a varázs. Felsóhajtok.
A rálövés helyétől Attilával együtt indulunk a ragyogó rubincseppek ösvényén. Végig kell járnom meghajolva mintegy penitenciaként az utolsó útját. Szederindák között kúszunk négykézláb a disznó alagútban. Bőrömbe marnak, hajamat tépik, ruhámat szaggatják a tüskék. A lámpafényben pára gomolyog. Egymásra nézünk a kísérő vadásszal, aztán szemünkkel vizslatjuk a sötétet. Tudjuk, hogy itt van valahol. Orrunkat használva haladunk tovább.
Ekkor meglátjuk. Ezüstösen csillog a szőre a pásztázó lámpafényben. Nyilam átütötte a szívét. A tisztelet és áhítat percei csendben elsuhannak.
Az első gallyacska az övé. Útravaló a csillagösvény felé, ahol az örökké termő tölgyes várja.
A másik gallyacska az enyém, diadaljelvényként az íjra tűzöm.
Elfeledkezünk az időről, a világról, és szegény Zsoltiról…
A sötétben lámpa villog, valaki közeledik felénk a fiatalosban. Íjásztársam, aki nem győzött ránk várni, sejtette, hogy történt valami fontos, ezért lesét magával cipelve, átgyalogolt hozzánk segíteni. Úgy örül a kannak, mint ha maga lőtte volna!
Vadászirigység? Ugyan, mi az?
Míg a két férfi a kocsi felé húzza a vaddisznót a szarvas váltón, világítom nekik az utat. Érzéseim szőttesébe a sikeres íjász-vadász büszkeségét, és a szép kan elmúlása fölött érzett szomorúságot szövi a pillanat.
Fehér fény a bakacsin erdőben…
Szívem a harci dobok ritmusára ver. Ez a vadászat dallama, ősi ritmus, ősi szenvedély.
Itt akarok élni az erdőben. Kézívemet újra és újra vadra emelni, míg világít fölöttem a nap, és a hold.
Bronzruha és acélpenge…
Éltem szekerét két ló húzza. Egy ében kanca, az eltáncolt női erő, és egy világos mén, a nyílvesszőkbe sűrített férfierő.
Szerencsés vagyok.
Szoknyában, vagy fegyverben… mindkét út enyém.