I. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázat pályaművei

[St.Girgesz]

Ide várjuk a Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázat első kiírására a jelentkezőket és az általuk írt műveket.
Leadási határidő 2009.08.20-a.Szavazás lezárása és eredményhirdetés a kiírásban megtalálható.

[O.Laci]

…megtörli a homlokát, és a visszanéz vadőr barátjára. Megigazítja a távcső szíját.
-   Majd éjfél körül jövök érted, ha van valami, csörgess meg. Ünő, meg a disznók. Kocát ne bánts.
-   Mikor is lőttem kocát?
-   Jól van, no, csak úgy mondom. Akkor egy kalappal……….
… még csillog a repülő a napfényben, alant a diófák mögött már eltűnt az árnyék. Lágyan leng a fűszál előtte. Hol erre, hol arra döntve kalászát. Mindegy, amúgy sem a keskeny völgyön túli napraforgóban serénykedő szarvasok izgatják. Menekült a család elől, vágyott a nyugalomra. Már a hazamenetel gondolata is görcsbe rántja a gyomrát. Ez már nem az otthona. Mindig ugyanaz a nóta!
Az a pimasz légy még mindig nem unja a molesztálást. Azért uralkodik magán, semmi hirtelen mozdulat.
… majd szeptember elején megyek északra. Nem ismerem, de biztos jóemberek …. aztán Ők jönnek. Remélem, nem maradok szégyenben, lesz bőgés, meg lőhető bika …a fenébe, a rendelést benn hagytam a konténerben. Csak el ne felejtsem… de meleg van még mindig…
Hőhullám fut végig rajta, gyöngyöződik a homloka. Lassan letörli. A mozdulatra ránéz az a süldő nyúl, amelyik már egy fél órája kerülgeti.
-   Majd ősszel legyél ilyen bátor……
-   Remélem, megéli – gondolja, miközben újabb melegség tölti el.
De ez nem az a kellemes érzés, amelyet mindig átél, ha valami kedves történik vele. Letörli homlokát.
… a szállítót fel kell hívnom. Mit vacakol annyit? Még a végén csúszik a határidő…
-   Kárrr…kárrr..- egy holló tart a hegy felé.
Haragszik rá. Mióta vagy két éve a szeme előtt irtottak ki egy nyúlcsaládot. Addig verték a nyúlfiakat, míg azok már nem mozdultak. Szerencsétlen anyjuk hiába hadakozott bátran. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, elrepültek.
Repkednek gondolatai, akár az idő. A nap már rég nyugovóra tért, de a hold még nem követi, még fénnyel szórja be a határt. Jobbra a búzatarlón őzek tartanak a távoli erdő felé. Hirtelen megállnak. Csak nem kiszúrták a vadászt? Nem mozdul, pedig minta őt néznék.
-   Mi ez a szöszölés?
Lassan ballra fordítja a fejét. Óráknak tűnik, mire a távcső a szeméhez ér. Vadul verni kezd a szíve. Betölti a távcső képét a jövevény. Alig kőhajtásnyira….. izzadság folyik a szemébe.
-   Ahhhh – kiejti kezéből a távcsövet, és összegörnyed.
A zajra fújtatás a válasz, némi roppanás, aztán már csak a nyögése töri meg a csendet. Szakad a víz róla. egy örökké valóság, mire a telefonját előhalássza. Mintha egy szikla lenne a mellkasán. Még látja a kijelzőn megjelenő nevet.
-   Segíts, rosszul vagyok……
A hold még mindig bevilágítja az ösvényt, amin emberek közelednek lámpákkal.
-   Erre!! – hallja barátja hangját.
Fürdik az izzadságban… egyre nehezebb a szikla rajta… emberek… szétáradó fény… egyre fényesebb… végtelen gyönyör és nyugalom járja át… a gyerekek… végtelen melegség árad felé… csodás fényesség… iszonyú ütés a mellén… valaki mellbe vágta… fájdalmasan zuhant vissza… az életbe.

… bip… bip… bip… bip… nem tudja megemelni a kezét. Cső fut a semmibe, próbálja követni szemével, de nem tudja. Fáradt. Fehér mennyezet. Mi ez a hang? ….bip… bip… valaki a homlokára teszi a kezét…..

Mire hazakerült a kórházból, már nem volt otthon, se jólét. Barátja is csak egy maradt – a vadőr. Ő vigyázott a fegyvereire. Egy táskára való ruhával fogadta be néhány hétre.
-   Maradjál, majd rendbe gyünnek azok a fránya dógok.
-   Persze… persze…- és a remény egy szikrája se volt a szemében.
A karácsony havat hozott. Már egy hónapja lábadozott távol a volt otthonától. Nem beszélt szinte senkivel, ki se nagyon mozdult. Kerülte az embereket.
-   Odaadnád a kocsidat? Hazamennék…..
-   Vagy már, hogy kocsit vezess?
-   Ha kérem, akkor már nem lesz gond.
A városba érve késztetést érez, hogy felhívja gyerekeit. Egy húszas lapul a zsebében, nincs több aprója. Már nem divat a mobil világában az utcai fülke, főleg a pénzes.
-   Apa vagyok
-   Szia, apa, mi van veled? Régen hívtál….- és szétkapcsol a vonal.
Keserű íz terjed végig a szájában. Belegondol a múltba, mennyit tett értük. Mindent hagyott maga mögött, nem kért semmit a közösből. Legyen a srácoké.
Már sötét van, mikor a temetőbe ér. Az este, és a hideg még a legkitartóbbakat is hazaűzte. Megáll az urna előtt, mely a szülei hamvait rejti. Egy aszott koszorú, meg egy elégett mécses mutatja, hogy amíg nem volt, addig más se járt erre. Hozzáér a hideg kőlaphoz, és csendben zokogni kezd… Jót tesz neki, felszabadul a lelke. A hideg valóság zökkenti vissza. Gyertyát gyújt, és elmond egy imát…

Jóval éjfél után kerül ágyba. Az út menti motel ablakán keresztül nézi a lebukó holdat.. Az álom észrevétlenül suhan be a réseken, betakarja, és elviszi övéihez.
…alig hat éves, a cseres szélében lépked, halkan, mint a lopakodó róka. – pssszt – alig hallhatóan int az apja – az erdőből kilép egy szarvas és hátranéz. Valami mozdul mögötte, és bátortalanul kilép a kis borjú is. A tehén gyanút fog, és visszalép az erdő rejtekadó mélyére.
Felérnek a lesre. Az apja suttogva mesél neki fákról, szélről, vadról. Aztán egyszer csak a domb mögött lenyugvó nap fényében megjelenik a szarvasbika. Daliásan, kihívóan – pedig még nincs itt a harc ideje. Hang se jön ki a torkán, elbűvöli a látvány. Szívét, lelkét megérinti valami, amitől többé már nem tud szabadulni…
Melegség simítja meg arcát, majd végig fut egész testén. Ez azonban nem az a fájó érzés, ami még élesen, kitörülhetetlenül él emlékeiben – lágy finom bizsergés. Mintha szólítaná valaki. Felriad álmából, felül az ágyon. Kinéz az ablakon. A felkelő nap lassan betakarja köddel a világot…
Új napra ébredt, de úgy érzi, már nem az a szürke, céltalan, keserű nap, hanem egy új élet első napja. Mégha ily szürke is.

Elmúlt a tavasz, és a nyár is. Talált magának munkát, visszaköltözött a városba. Új szelek fújtak a vadászat terén. A társaságból, melyet apja alapított, kitúrták, bár már nem szeretett már a végén oda járni, vadászni. Öreg barátja révén azonban a nagyvadas megmaradt. Őszre már a vadászatra is tudott áldozni.
Szeptember végére megjavult az idő. Még javában fenn ragyogott a nap, mikor kiért a területre. Oda tart, ahol bő egy éve utoljára ült a diófa alatt. Messze állítja le a terepjárót. Felpakol, és csendes léptekkel ballag a cserkelő úton.
-   Kellemes langyos napsütéssel kezdődik a vénasszonyok nyara – gondolja.
Kifűződött a bakancsa. Lehajol, hogy megkösse. Az ösvényre kilépő nyúl nem veszi észre. Felegyenesedik. Mosolyogva elmélkedik, vajon mi lett azzal a nyuszkóval?
-   Szervusz, pajtás –biccent, majd ballag tovább, hívogatja a diófás völgy.
Már rég nem látható az akkori riadalom nyoma. Körbenéz. A völgyön túl silózott kukoricatarló. Szemébe süt a nap, mikor átnéz oda. Leül csendben, akkurátusan elpakol maga körül. Egy fácánkakas kezd esti énekébe, majd nemsoká egy másik, majd egy harmadik. öröm járja át lelkét, újra itt lehet, a természet lágy ölén.
Koppan valami az erdőfoltban. Hevesebben kezd el verni a szíve, mikor meglátja. Az öregúr lassan ballag a völgyben a tarló felé. Óvatosan emelkedik a puska a kezében. A célkereszben kirajzolódik a bika egész teste. Mielőtt felérne a völgyből, megáll. Már göbül az ujja, de hirtelen hidegség fut végig a gerincén. Élesen villan be elméjébe a gyötrő érzés – egyszer már járt erre a halál.
A céltávcső teret enged a keresőnek. A dalia, mint aki tudja, hogy most nem érheti baj, kilép a völgyből, és megállva fürdik a lenyugvó nap utolsó sugarában.
A nap megkoronázza a szarvast…. És újra beleborzong, mint gyerekkorában. Ekkor előbukkan az elméjében az a gyerekkori kép, amikor a vadászszenvedély megcirógatta lelkét… a napfényben álló bika…. az apja emléke, bölcs nyugalma.
Új ember lett – nyugodt, megfontolt. Tudvást tudja - eljött az idő egy új életre……………..

[wetzlar]

Fergeteges meleget áraszt még kívül is ez a monstrum…
Gerle Pista legalábbis így véli, holott csak pár napja jött meg az új Turán.
Mi az, hogy új?
A legújabb!
Ez már az új típus és Pistáék remélik a KV-knak és T-34-eseknek lesz gondjuk az új hosszú csövű 75-össel.

Folyik az olaj a hajtóműből, ezért „melegszenek” ám Pistáék a frontléniától visszább, vagy 10 km-rel.
Hiába no, új konstrukció, de az ígéretek szerint maholnap indulhatnak…így legyen, mert a háborúból az ifjú lövegkezelő még csak annyit érez, hogy éccakánként egy-egy - állítólag ősrégi kétfedeles - „Csotrogány” zümmög a környéken.
…és azt sem tudja még milyen az orosz tél, de a nyár itt is kíméletlen meleg!

Pista azonban nem csak az új Turán kedvéért megy ám nap, mint nap a műhelybe!

Kifigyelte az egyik műhelyfőnököt, egy zászlóst, aki minden délután hóna alá csap valamiféle puskát.
Az eredményről csak annyit tudni, hogy minden műhelyben van háromláb, meg bogrács.

Nomármost ez a Gerle Pista vadászgyerek…vadászcsaládból.
Az apja vadőr volt, innen a vonzalom a vadászat iránt.
Először csak a puska érdekelte, de miután ez a Pista gyerek 7 évesen, a vermelőgödör tetejéről - a fogasról elcsencsölt duplacsövűvel - precíz lövéssel jegyezte első macskáját, azóta a vadászat is érdekli, nem csak a lődözés mindenféle kacatra, lim-lomra, amit apja engedett neki.
Ilonka néni az édesanyja meg majd szívszélhűdést kapott, mert a Pista – Jóapja szerint „nagyon helllyösssen” -  „orrtalanította” a cirmos-tarkát, majd elhelyezte egy általa jónak ítélt helyen.
Nem titkolt szándéka az volt Pistának, hogy édesanyja ne tudja meg a Germes – mert ez volt a megboldogult macska neve – halálát.
Hát a Germes viszont így, „szaglótudomány nélkül” nézett az elhanyagolt kubikgödrökről utoljára Ilonka nénire egy hajnali kácsavágás előtt.
Volt ám kajabálás, meg szentségölés…de Pista megúszta, apja kivédte, mert ugye a dúvadért jó pénzt fizettek az intéző tanyán.

…

Pista már második napja kerülgette ezt a zászlóst, de sosem tudta mi tévő is legyen.
Csakúgy egy műszaki zászlóst leszólítani…áááááááá, az nem megy, ahhoz bátorság kell!

Egyszer aztán Pistánk éppen a rádiót hallgatta, amin arról beszélnek, jól muzsikál az új 75-ös a Turánon, amikor látja ám, hogy indul a zászlós.
Egy életem egy halálom, odafordult felé, összevágta a bokáját és jelentkezett!

„Zászlós Úr, Gerle István Gergely, Magyar Királyi Honvéd Harckocsizó Szakaszvezető jelentkezem, kérek engedélyt kérdezni!”

A zászlós sem kevésbé lepődött meg mint Pista, le is cövekelt azonnal, de mint rangidős és mint műhelyfőnök ezt leplezte, majd imígyen szólt:

„Mondjad kiskomám, mondjad bátran!”

Tudniillik nem tegnap érkezett ám ez a zászlós Oroszországba, és a fronton már összemosódnak a különféle rangok, beosztások…a harckocsizóknál meg különösen egymásra utaltak a derék katonák és szerelők, így bizony jóval közvetlenebb a viszony, mint másutt…no és az olajtól csillogó uniformis sem éppen báli ruházat, ha zászlós valaki, ha nem.

„Zászlós Úr kérek engedélyt magával tartani, mivel vadász vagyok én is!”
No ezt Pista szoruló torokkal mondta, mert ugyan tényleg az apjával járta az uradalmi erdőket, meg földeket és le is csettintett már ezt-azt az öreg külső kakasos Kirnerrel, de azért igazi vadásznak még ő maga sem merné nevezni magát.

„Na végre!”

Szólt Balaton Gábor zászlós – mert bizony a „Magyar Tenger” nevét viselte…és büszke volt rá kétségtelenül.

„Oszt hol vadászol mit lőttél eddig öcsém?” – kérdezte Balaton Pistát.
Pistán egyszerre lett úrrá az öröm és a félelem, mert ilyen nyíltszívű fogadtatásra nemigen számított és bizony, restellte volna, ha ismét füllentésre kellett volna vetemednie.

Pillanatok alatt futott át rajta az a pár dúvad, meg kácsa amit lőtt, de büszkén sorolta Balatonnak, mire Balaton:

„Egyívásúak vagyunk Pista, csak az én apám erdőőr vót, amíg bírta az öreg az erdőt járta, vigyázta!”

Pista megnyugodott, mert a hangja is baráti volt Balatonnak, de felocsúdni sem volt ideje, ugyanis Balaton így szólt:

„ Na Pista akkor mánpedig te őzbak vadász leszel és nem is akárhun, hanem Oroszhonban!”

Majd a következő mozdulattal előhúzta a puha vászontokból a puskát.
Pista golyós lőcsöt még nem is látott, de olyat meg, aminek három csöve volt pláne.
Nem bírta a német nyelvet, de a háború után az eset sommázásakor azt mondta olyan feliratok voltak rajta, hogy „Luftwaffe”, mag valami „Szajer”, legalábbis a Balaton így mondta.

A puskát Balaton csak így kommentálta:

„A gazdájának már nem kell…”
Egy kényszerleszállt Messerschmitt ülése mögött találta.
Ki-ki vitte belőle ami kellett és jó vadászként ő bizony ezt vette magához.
Volt hozzá egy bőrtarisznya töltény is, vastagabb, meg vékonyabb srét, meg vagy öt pakli golyós göbecs, valami „hirtenbergi”, vagy milyen felirattal.

Miközben a puska története tisztázódott Pistáék, már vagy jó másfél kilométerre jártak és Balaton csendre intette, majd így szólt:

„ No Pista, itt a nagyerdő szélibe mindig látok őzet, lűttem is mán vagy 8-10 darabot, de a fene vigye a dógát van egy, amit vadászember bográcsba bele nem lűne!
Édes Öcsém itt a puska, ha ezt a pecket előre tolod akkor lűhetsz, de ne a másikat, mert akkor csak csúffá srétezed azt a derék bakot…mert derék ám!”

Pista kezébe vette a csodaszép puskát – mert Balaton szépen ápolta – és ahogy apjától a kányázáskor megtanulta, óvatosan cserkészve indult a bokorsor széle felé, ahová Balaton olajszagú kezével mutatott.

A bokor előtt még visszanézett Balatonra, aki biztatóan „hessegetett” előre…menni kell, a zászlós úr parancsa…hát akkor menni kell!

Pistának a torkában zakatolt a szíve, és magában csak azt ismételte „…ezt a pöcköt előre, nemám aztat oldalra…”

Amikor már csak két arasznyira volt a bokor szélétől féltérdre ereszkedett és óvatosan lesett ki a nagyerdő széli gazosba.
Ahogy azt Balaton mondta a bak ott ál…de micsoda bak!
Halkan, jó irányból jó irányba kattan a selymesen mozgó pecek, a nehéz csövű drilling Pista vállához támaszkodik, a „hirtenbergi” kész arra, hogy Pista első bakját az erdő oltárára kísérje.

…

A dörrenésre Pista már nem emlékszik, mert a „Szajer” szinte az IL-ek első bombáinak csattanásával együtt ordított fel.
A bátor páncélos ifjú – aki most tiszta szívvel vált igazi nagyvad vadásszá - teljes erejével szaladt első őzbakja felé…

…utolsó emléke az, hogy már nem több mint 8-10 lépés választja el első bakjától…

Ezután már Balaton adta neki át a kikészített trófeát jó két héttel később a tábori kórházban, mert az egyik „Sturmovik” gépágyúja utat talált Pista vállához és mielőtt a bakhoz ért volna, földre teremtette a nehéz, 20mm-es „orosz fém”.

…

Most is ezt a trófeát forgatja, ahogy memoárjában kutat az első bak után…az alátétet is Balaton csinálta…de a háborút csak a trófea és az alátét, a készítője nem élte túl.

Lassan fordítja át Pista az alátétet:

„ Gerle István Gergely Vadásznak, első őzbakjának tiszteletére! Bajtársi és Vadászbaráti
Üdvözlettel: Balaton Gábor Magyar Királyi Honvéd Műszaki Zászlós, Vadász!

[Sziju]

Bronz és acél

A Duna-palota fehér-arany színpadán felvillannak a reflektorok. Japán harci dobok ritmusára táncos nők sorjáznak be a fekete padlóra. Némelyikük fiatal, akad érettebb, sovány és kövér, magas és alacsony, szőke, barna, és vörös hajú. A női létezés különféle típusai.

Bronzszínű ruhájukon megcsillan a fény. Köldöküket merészen szabadon hagyják. Lehajtott fejjel állnak, majd megmozdul a testük. A japán dobok hangja kemény, mint a szívdobogás csata előtt. Felszólít, parancsol, győzelmet ígér! Képzeletemben a harci dobok dübörgésére ősi dallamok szólalnak meg: nyílvesszők suhogása, selyemzászlók csattogása, kardok csókja. A táncosok harcossá változnak. Kemény erő feszíti vállaikat. Testükben felébred az erő férfias oldala, amely győz és uralkodik. Küzdelemre hívják a baloldalon álló táncosnőket.

A kihívó taiko dobok hangjára magabiztosan válaszol a magas hangú arab dob, a darbuka. A vérpezsdítő ritmus a szerelemben égő szív dobbanása, az életöröm, és a teremtés ígérete. A baloldalon állók elfogadják a harcos nők kihívását. Csípőjükben ring az erő lágy oldala. Táncuk kecsesen fejezi ki az életörömöt, a könnyeket, a szerelmet, a csecsemőt ringató kar szelídségét. A kétféle ritmus viharos hullámként összecsap, s a két erő, a lágy bronz és a kemény acél ereje küzdeni kezd egymással a színpadon. A női gyengeség és a férfierő. A pusztító és a teremtő erő. Jin és yang. Az örök ellentétpár, amely folyamatosan újraalkotja a világot.

A ringó csípők, repkedő hajak, kígyózó karok mindkét ritmust kitáncolják, míg az erő két oldala egyensúlyba kerül. A táncosnők között levő különbségek ekkor eltűnnek. Már nincsenek közöttük fiatalok, idősek, soványak, kövérek, magasak, alacsonyak, szőkék, barnák, vörös hajúak... Mindannyian nők, akik táncukkal energiát gerjesztenek. A közönség a dobok ritmusára tapsol, és az energia egyre táguló körökben elborítja a színpadot, a nézőteret, áthatol a falakon, hogy azután szétterjedjen az egész világban.
 
A zene utolsó hangjai szétszórt kavicsként hullanak a padlóra. Azután egy pillanatnyi csend, s mi úgy vonulunk le a színpadról bronz ruhánkban, mint világteremtő lények.

Az előadás után értem meg, hogy nekünk, vadászó nőknek az a feladatunk, hogy egyensúlyban tartsuk a teremtő és a pusztító erőt. Fény és árnyék nem létezhet egymás nélkül. Az anya, aki életet ad, halált is ad, s a vadász, ki halált ad, helyet teremt az új életnek.

A titok az egyensúlyban rejlik, mely örökös mozgás, mint a tánc.

Másnap vadászni indulok, de szívemben a dobok tovább szólnak. Nehéz a váltás.

Mivel a páromnak utolsó pillanatban közbejön valami, barátunkkal, Zsoltival indulunk el vadászni. A kocsiban kérdést tesz fel:- Mit szeretnél lőni? -Vadkant. -felelem neki izgatottan. Egy olyan erdészethez megyünk vadászni, ahol még soha nem vadászott íjász. Kísérőnk, Attila is kíváncsi, és láthatóan aggódik. Eredményt kellene produkálnia. Zsolti tőlem háromszáz méterre ül lesbe egy erdősítésbe, ahol sok a vadkár. Én egy nyiladék fölötti domboldalba.

Alaposan megfigyelem a fákat, a váltókat, a várható szélirányt latolgatom. Végül kiválasztok egy alkalmasnak látszó tölgyet. Odaviszem a mászó lest. és úgy helyezkedek vele, hogy az előttem álló száraz fa ágai, és a fám lombjai között kilássak, de takarásom is legyen. A fám egy lejtőn áll, alattam az út, az úttól lejjebb egy hosszú nyiladék a sűrű fiatalosban. Az esélyem a sikeres vadászatra első alkalommal: - a meglepetés ereje. A vad nem sejti, hogy rejtőzködő íjász-vadász les rá.

A bronz körömlakkot vékony, levélmintás kesztyűvel takarom el. Hiába a harminc fok meleg, lövész kesztyűre szükség van. Könnyű, tüll maszkot veszek.

Minden vad közül a vaddisznót kedvelem legjobban. Okos, óvatos, veszélyes… Méltó ellenfele az embernek. Íjjal elejteni, intelligenciája és harciassága miatt kihívás. Bizakodással tölt el, amikor lenézve keskeny ösvényeket látok a zöld fű között. Az, ami feltúrta a talajt ehető dolgok után kutatva, a sárban hagyta csülkeinek nyomát.

Hátammal a tölgyfának dőlök. Várok, s figyelek. A levelek ringó csipkéjén áttűnik az égbolt azúr kékje. Jó itt lenni, földanya tenyerében. Meditálni, engedni, hogy a gondolataim szabadon áramoljanak. Lelkemben elcsitulnak a civilizált élet által keltett zajos hullámok, ráhangolódok a természet nyugalmára. Az íjász les kis imádkozó fülke az olyan alkalmi szerzetesnek, mint amilyen én vagyok.

Ha a vállamban feszül az erő, vadász vagyok.    Ha a csípőmben ring az erő, nő vagyok.

Vagy vadász, vagy nő.
Váll, vagy csípő…
A kettő együtt soha.

Vadászként elég bátornak kell lennem, hogy a sikerhez szükséges erőt birtokoljam.
Nőként enyém a gyengeség, és a teremtés hatalma.

Lassan lebukik a nap, vörös uszályát magával húzza a hegy mögé. Utolsó sugarától szikrát vet a nyílhegy borotvaéles acélja. Azután a szürkület feloldja a színeket.

Kavarog a szél. Virágillat. Ágreccsenés. Határozott mély röffenés. Egy vaddisznó zörög fölfelé a patak mellett. Élvezettel tocsog az iszapban, kihívóan töri az ágakat. Nem valami nyeszlett disznó lehet! Van neki ahhoz elég önbizalma, hogy figyelmeztesse az egész környéket az érkezésére. Kíváncsi vagyok rá. Ahogy közeledik felém, úgy válnak léptei egyre lassúbbá, halkabbá. Ki érti ezt? Mint ha a gravitáció egyre kevésbé hatna rá, ahogyan leshelyemhez közeledik. Megáll, szimatol. Gondolkodik, aztán úgy dönt, minden rendben.

Ahogyan a nyiladékra kilép, ében árnynak látom a leszálló szürkületben. Felemelem az íjat, és szememmel követve mozgását, csak a tapintásomat használva, beakasztom az elsütőt. Vadászíjam modern, de a lövés ugyanúgy elmélyült koncentrációt kíván, mint az ősi íjakkal. Hangtalan vadászat, amellyel nem zavarom meg a természet csendjét. Csupán egy zöld árnyék vagyok a szélben táncoló lombok között…

Erős és szép a fekete lovag. Hallom, ahogyan lélegzik. Minden idegszálával figyel. Túrás, egy falat, egy lépés, újra fülelés, felemelt fejjel szimatolás. Semmi zajkeltés, semmi csámcsogás. Tán megtanult illedelmesen enni? Alig húsz méterre van tőlem. Érzem a szagát. Karcsú íjamat rá merjem feszíteni? A lehetőség csábítására felgyorsul a szívverésem. A testem vadászlázban ég.

Akarom őt!

Éppen velem szemben áll meg. A száraz fa azonban kitakarja. Nem látok lőhető életpontot.

Kihúzom az íjat, és, várok a kedvező lőhelyzetre.

Valami zörög a fiatalosban. Szarvas, vagy másik disznó? Nem tudom. A kan előre lépeget, orrát feltartva arrafelé figyel. A sűrűből egy gímtehén lép elő. Mindketten megijednek, és a szarvas visszamenekül a fiatalosba. A tölgylombok rejtekében kihúzott íjjal követem a kant. Várok, míg megáll, és ekkor valami alig hallható zajra felém fordítja a fejét. Teste megfeszül, szemében talán megcsillan a felismerés. Vadász!

Már késő…
Az idő egy pillanatra megáll.
Csak mi ketten létezünk. Vadász és zsákmánya.

A párhuzamos karokba sűrített energia átíveli a levegőn a nyílvesszőt. Lába már behajlik, hogy kifordulva elugorjon, de az acélpenge gyorsabb.

A teste előre lendül, hogy visszameneküljön a bokrok közé, amerről érkezett. Számolom a másodperceket. Töri az ágakat futtában, aztán egy végső, hangos reccsenés. A szövevényes ágak, s az alkony árnyainak leple szelíden eltakarják a legyőzött harcost. Elmélyül a csend.

Íjjal a kézben, még mindig dobogó szívvel, mozdulatlanul várok a kísérő vadászra. Az erdő újra éled. A fák közül a szarvastehén dugja ki a fejét. Nincs tőlem tíz méterre sem. Csodálkozva bámul rám, majd visszavált a fák közé. A tölgyfa levelei között csillagok hunyorognak. Elsuhan alattam egy apró denevér. Amikor meglátom a kocsi fényeit, megtörik a varázs. Felsóhajtok.

A rálövés helyétől Attilával együtt indulunk a ragyogó rubincseppek ösvényén. Végig kell járnom meghajolva mintegy penitenciaként az utolsó útját. Szederindák között kúszunk négykézláb a disznó alagútban. Bőrömbe marnak, hajamat tépik, ruhámat szaggatják a tüskék. A lámpafényben pára gomolyog. Egymásra nézünk a kísérő vadásszal, aztán szemünkkel vizslatjuk a sötétet. Tudjuk, hogy itt van valahol. Orrunkat használva haladunk tovább.

Ekkor meglátjuk. Ezüstösen csillog a szőre a pásztázó lámpafényben. Nyilam átütötte a szívét. A tisztelet és áhítat percei csendben elsuhannak.

Az első gallyacska az övé. Útravaló a csillagösvény felé, ahol az örökké termő tölgyes várja.

A másik gallyacska az enyém, diadaljelvényként az íjra tűzöm.

Elfeledkezünk az időről, a világról, és szegény Zsoltiról…

A sötétben lámpa villog, valaki közeledik felénk a fiatalosban. Íjásztársam, aki nem győzött ránk várni, sejtette, hogy történt valami fontos, ezért lesét magával cipelve, átgyalogolt hozzánk segíteni. Úgy örül a kannak, mint ha maga lőtte volna!

Vadászirigység? Ugyan, mi az?
Míg a két férfi a kocsi felé húzza a vaddisznót a szarvas váltón, világítom nekik az utat. Érzéseim szőttesébe a sikeres íjász-vadász büszkeségét, és a szép kan elmúlása fölött érzett szomorúságot szövi a pillanat.

Fehér fény a bakacsin erdőben…

Szívem a harci dobok ritmusára ver. Ez a vadászat dallama, ősi ritmus, ősi szenvedély.

Itt akarok élni az erdőben.  Kézívemet újra és újra vadra emelni, míg világít fölöttem a nap, és a hold.

Bronzruha és acélpenge…

Éltem szekerét két ló húzza. Egy ében kanca, az eltáncolt női erő, és egy világos mén, a nyílvesszőkbe sűrített férfierő.

Szerencsés vagyok.

Szoknyában, vagy fegyverben… mindkét út enyém.

[Sziju]

A forrás völgyében

A kísérő vadász terepjárójában három tacskó viháncol. Jönnének velem ők is, ugatva sérelmezik, hogy nem lehet. Magányos tevékenység a vadászíjászat, ez a három ördögfióka csak hátráltatna. Beírókönyv aláírása, és már mehetek is. Egy forrás völgyét választottam leshelynek. Megihletett vadregényes szépsége, az őszi levelek színkavalkádja. Elköszönök, majd vadászíjamat cipelve elindulok a forrás irányába, lefelé. Az erdőben ragyog az arany napfény.

Itt nincs épített les. Három magas fa között a földön egy méltóságteljes kidőlt törzs hever. Kidöntötte a vihar. Ez lesz a leshelyem. Látom magam mellett néhány méterre a váltót, amit a szomjas vad taposott ki, a forrás felé menetben. Ma próbázik őszi színekből saját magam kötötte pulóverem. Ha nem mozdulok, talán engem is lehullott levélkupacnak nézhetnek. Nincs hideg, inkább hűs, párás az avarillatú levegő.

Betekerek egy íjtartó kampót az egyik fába, majd szemügyre veszem birodalmamat. Nagy koppanás. Ez meg mi a csuda? Egy zöld, és illatos termés gurul a lábaim alá. Fekete dió! Ősidőktől használt gyógynövény. Felpillantok. Sudár, aranylevelű fák magasodnak fölém. Ezekről hullik a különös dió. Most nézem csak, a forrás párás völgye a fekete dió fák menedéke.

Nincs más hátra, mint kényelmesen várni, míg mozdul a vad. Ilyen hamar? Valami zörög az avaron. Ó, nem szarvas, nem őz! Egy mókus! Szorgalmasan keresgél, azután felszalad a fára. Egyik ágról másikra halad, majd egyszer csak az előttem álló fára ugrik. Akkor vesz csak észre. Mivel arcomat falevél mintás maszk takarja, nem ismeri fel bennem az embert. Döbbenten bámul. Apró szemeiben kíváncsiság csillan.

Szemem van, tehát élőlény vagyok. Fán ülök, tehát mókus vagyok! Ettől izgalomba jön. Hát ez meg milyen mókus lehet? -töri a fejét. Először is lepisili a fát, amin kapaszkodik. Fiúmókus. Megmutatja, hogy ez itt az ő területe. Nem reagálok. Azután megpróbál megijeszteni. Ugrik egyet négy lábbal egyszerre, és figyeli a hatást.

Kíváncsian várom, mit fog csinálni? Ha nem ijedtem meg tőle, akkor biztosan erősebb fiú mókus vagyok,  de az is lehet, hogy óriás nyest, ezért menekülni kezd. Válla fölött visszanéz, követem-e. Nem mozdulok, amitől megnyugszik, és visszajön. Felmászik arra a fára, aminek a hátamat támasztom, hogy azt is kijelölje. Remélem, jól céloz… Nem merek felnézni…

Átugrik a leshelyem másik fájára, majd közelebb mászik, -körmei karistolják a  fát-, és alaposan szemügyre veszi az íjamat. Fél méterre van tőlem. Ha láttak még mókust csodálkozni! Hangosan csipogni kezd. (Ilyet sem hallottam még!) Én meg mélyen remélem, saját maga és az én érdekemben is, hogy nem akarja megkóstolni az íjhúrt. Nem sokáig bámészkodik. Levonja a következtetést: ez az élőlény nem ragadozó, és nem mókus. Azután megunja az egészet, és átszökken egy másik ágra. Zörgéséhez fekete harkályok kopácsolása és cirregése ad aláfestő zenét. 

Nemsokára kiderül, jól választottam-e meg a leshelyet. A váltó a forrás felé ígéretesnek tűnt. Szarvas és őz is jöhet erre, de még korán van. A hegyszél sem fúj.

Lábam alatt a száraz avarban zörrenés hallatszik. Apró, barna egér mászik elő a levelek alól. Figyelem, hogyan rágcsál, keresgél, rólam és az emberekről mit sem tudva. Az ő egész világa a két bakancsom alatt elfér.

A kismadarak még hangoskodnak, amíg hálóhelyet találnak éjszakára. Ökörszem táncol az ágvégen, csuszkák kiabálnak, harcias vörösbegyek kergetik egymást.

És most, végre valamit hallok, amitől azonnal felébred bennem a vadász. A felettem levő parton őz közeledik. Sziluettjét kirajzolja a háta mögött lebukni készülő nap arany sugára. Őz tarvad már lőhető, megkezdődött a vadászati idény. A bakok lövésére viszont már tilalom van. Ha suta, akkor meglövöm.

Hosszú-hosszú idő telik el. Legel, keresgél frissebb falatok után az avar alól kibúvó kései növények között. Az erdő már csendes. Mozdulatlanul várok a kidőlt fán, aztán amikor látom, hogy közeledik, óvatosan felállok, és leakasztom az íjat a kampóról. Az idegre nyílvesszőt csíptetek. Az egyik fa takarásában szemügyre veszem a forrás felé haladó őzet. Álmosan, mit sem sejtve sétál egyre közelebb. Én viszont egyre izgatottabban várom, íjjal a kézben. A háta mögül vakító nap miatt viszont nem látom rendesen.

Amikor elindul a váltón lefelé, teljesen egyértelművé válik, hogy fiatal bak. Elhagy a vadászláz, de nem mozdulok. Nem akarom elijeszteni. Lába alá nézve halad lassan a meredek lejtőn, el a lesem mellett, lefelé a vízhez. Négy méterre sincs tőlem. Milyen szép! Milyen kecses! Hallom a lélegzetét. Lépte szinte nesztelen. Szeretném megérinteni,- de tudom, nem lehet.

Az avarszínű pulóver és a maszk elrejt előle. Nem vesz észre. Lesétál a vízhez. Fülei folyamatosan mozognak, ahogy folyamatosan figyeli a zajokat. Szépen, biztonságban és nyugodtan halad tovább, átlépdel a forrás alján, -lába épp csak fodrozza a vizet-, aztán felkapaszkodik a szemközti partra. Tekintetemmel addig követem, amíg csak el nem takarják a túlpart színes bokrai. Visszaakasztom az íjat a fára, leülök a kidőlt törzsre, és becsukom a szemem. Szívemben túlcsordul a természet szépsége iránti csodálat.

Fa vagyok
sárga-vörös levél vagyok,
én vagyok a szél,
a kő…

Szép vadásznap a mai.
Szellő táncol a színes levelek szőnyegén.

[YZXPF]

Egy hideg januári hétvége története.
Egy elhunyt solymász kollégánaK szokott a fia emléket állítani ezzel a vadászattal.
Amikor Dévaványán leszálltam a vonatról hideg de tiszta és csillagos idő fogadott.
A vadászházba toppanván a többiek kérdezik:miért nem telefonáltam az állomásról?
Aggodalmuk okát csak másnap reggel értem meg.A hőmérő -18 fokot mutat és se fel se le nem mozdul.
A reggeli eligazítás során két csoportra oszlunk egy solymos és egy héjás csapatra.
Mi héjások a félméteres hóban ha néhol felbukkant egy nyúl azt megfogattuk.
A vándorsólymok viszont hiába volt a reggeli mérlegelés hidegnek találták az időjárást.
A nap végén négy vonalhajtással a lábunkban nem kellett különösebben ringatni senkit.
Másnapra legalább öt fokot engedett az idő foga.
A nap első repítése rám esett.Az egyetlen kérdés az volt sikerül-e madaramnak a közeli nádfolt előtt megfognia az ijedt nyulat?
Végül sikerült bár voltak pillanatok amikor a nyúl állt"nyerésre".
Ebédszünet után a korai sötétedésre és a hazaindulás kénszerére való tekintettel egyesül a két csoport.
Ekkor Vikingre Péter nagybátyám északi-vándor hibrid sólymára esett a repítés joga.
Csucsi egy kollégám pointerje felvert egy fácánt.Viking azonban teljesen szokatlan módon nem a felrebbenő fácán irányába vetette magát.
Mindenki pánik reakcióként a kereső távcsövéért nyúlt.
Ekkor derült ki a merőben szokatlan viselkedés oka.
Egy vad kerecsensólyom tojó is körözött a levegőben.
Viking és a kerecsen tojó hangos veszekedés közepedte egyre magasabbra kerültek.
Viking ekkor félelmetes zuhanással ki akart térni. a tojó útjából.
Amit viszont a tojó cseppet sem méltányolt.Lélegzet elállító légi trükkök sorozatát mutatta be mindkét madár.
Amikor viszont a tojó vetette be a zuhanórepülést sajnos kénytelenek voltunk véget vetni a varázslatnak.
A sólymok ugyanis ragadozóként féltik a zsákmányukat.
Éppen ezért társas solymászaton egszerre szigorúan egy madár repülhet.
A többi madár repítése ezen varázslat miatt el is maradt.
Aki láthatta a két sólymot ezen a téli havas napon egy életre szóló élménnyel lett gazdagabb.
Viking viszont amikor nagybátyám végül visszahívta igencsak megviselten de hálásan pislogott.
A ragadozók örök titokzatossága.Egyszerre puhák é kecsesek ha viszont zsákmánynak csak esélye is látszik eredményesek és nem hibáznak.

[St.Girgesz]

Ezennel lezárom az első kiírás, mivel augusztus 20-a már pár napja elmúlt(az volt a leadási határidő).
Megkérnék egy moderátort, hogy indítson szavazást,hogy eldönthessük kiérdemli meg a vándordíjat(és a jutalmakat )!    

[Lacus]

 
 Üdv  St. Girgesz    Ez nem ér Jó páran még lesem adták. Nem lenne jobb karácsonyig kitolni? 

 Vers sincs még,pedig van verselönk.
Szertnénk még olvasni .