|
Sötét volt még mikor elindult...
Sötét volt még, mikor elindult. Igaz, hogy magasan fent hidegen világított az égi lámpás, de fényét ellopta a föld felett úszó sűrű, nyálkás köd. Ugyanúgy, ahogy az árnyékokat és az éjjel neszeit is magába szívta. Nem szerette a ködöt. Hallását eltompította, látását pedig folyamatosan becsapták a folyton feltűnő, majd tovaszálló fehér árnyalakok. Csak ballagott az erdő melletti kis úton. Néha meg-megállt, hallgatózott, de csak egy távoli tanya kutyáinak ugatását fogta fel füle, de azt is csak tompán. Tüsszentett egyet –orrát megcsiklandozta az őszi köd párája. Beleszagolt a levegőbe, de csak a fákról lehullott halott levelek porladásának nedves illatát érezte. Kicsit tovább ment, majd ott is beleszagolt a levegőbe. Egy őszi gomba kellemes illata csapta meg gyakorlott orrát. Elindult hát a forrása felé. Befelé kellett mennie az erdősávba, melyet ősöreg nyárfák alkottak. Ezek a fák már akkor is itt álltak, mikor még az ősei járták a vidéket. Ahogy haladt az illat után, az egyre erősödött. Egy korhadt fához ért, körbejárta, de nem találta a finomságot. Aztán feljebb nézett és észrevette, hogy a gomba számára már elérhetetlen magasságban nőtt. Nem is pazarolt rá több időt-elindult hát visszafelé. Szinte teljesen azon az úton haladt, amelyiken befelé is jött az erdőbe. Egyszer csak, mintha valamilyen gyanús zörgést hallott volna maga előtt… elindult balra hogy megkerülje a zaj forrását. Pár percig ment, közben pedig a torkában dobogott a szíve. Találgatta, hogy vajon mi okozhatta a neszeket. Mikor úgy érezte, olyan messze került már a zaj okozójától, hogy az nem figyelhet fel rá, visszakanyarodik az út felé. Mikor kiér a fák mellett kanyargó ösvényre, megáll egy bokor mellett. Visszanéz és mintha egy lompos árnyat látott volna elsuhanni a sűrű ködben, nem is olyan messze tőle. Észre sem vette őt a róka –nyílván az ő érzékeit is eltompította a köd, vagy olyan jól volt lakva, hogy nem is ügyelt a környezetére. Nem szerette a rókákat. Visszataszította az a kitartás, bátorság és türelem, mellyel ezek a ragadozók vadásztak. Kicsit még vár, aztán elindul az eredeti célja felé. Egy lucernatáblához igyekszik, mely egy bokros-nádas turján mellett terül el. Elég messze van még tőle, ezért ki kellene lépnie, de ebben a sötétben és ködben nem akar sietni. Így aztán csak bandukol, meg-megállva. A levegőben már érezni a változás illatát. Nem tudta megmondani, hogy hogyan, de mint mindig, most is megérezte a hajnalt. Megérezte a levegő lágy rezdülését, ahogy a hajnali szellő megmozdítja, a levegőben úszó illatokat… aztán pillanatról-pillanatra erősödni kezd a derengés. A talaj fölött kúszó ködtakaró megpróbálja magába fogadni az egyre erősödő fényt, de egyre kevesebb sikerrel. Aztán egyszercsak olyan sok lesz a világosságból, hogy a köd már nem tud többet elnyelni. A táj megtelik erővel, a köd pedig foszladozni kezd, mint az elöregedett szövetek. Ébredezni kezd a vidék, minden állat a hajnalt köszönti. Ő is megáll egy pillanatra, aztán az erősödő fényben észrevesz közeledni valamit az ösvényen. Most nincs kedve találkozni senkivel, inkább letér az útról. Belép a bokrok közé, melyek az út és a lucernás között nőnek. Előbb-utóbb úgy is át kellett volna mennie, de mivel az út átvezet köztük, nem szándékozott letérni róla. Most már mindegy. Ha így alakult, hát legyen. Végül is, tud ő járni út nélkül is, csak így több gondja lesz a nyirkos gazzal és kerülgetheti a bokrokat is. De hátha talál valami őszi csemegét, amely itt nő a bokrok között. Ahogy sétálgat az egyre ritkuló ködben egyszercsak a távolban egy kiáltás hallatszik. Egy őz riaszt- valami nagyon megijeszthette szegényt, mert a riasztás folyamatos, de egyre távolodik. Az őz gyorsan menekül a rémület okozójától. Meg is áll egy pillanatra szétnézni, de mivel semmi gyanúsat nem érzékel, továbbindul. Körülötte minden nyugodt, minden ébredezik a hosszú éjszakából. Aztán észrevesz valami érdekeset közvetlen maga előtt. Hisz ezt a növényt ismeri! –ritkán találni ilyet, de ízletes leveleit mindig szívesen rágcsálta. Hát most sem lesz másként. Gyorsan letépi azt a pár levelet, amit az első fagyok még a száron hagytak és a szájába tömi. Mintha valaki el akarná venni tőle. Körbekémlel, de mivel továbbra sem lát semmi gyanúsat a bokroktól és a bokrok között megbújó éjjeli ködtől, hát folytatja útját. Már-már kiér a bokrok közül, mikor valami zúgást hall a távolból. Oldalról érkezik a tompa zümmögés-szerű zaj, mely egy kicsit elhalkul, majd pár csattanás hallatszik és újból a zúgást hallani, de most visszafelé. Hát ez érdekes –és rendkívül furcsa. Jó pár nyarat megélt már, de ilyenre nem emlékszik. Vajon mi okozhatta ezt az idegesítő hangot? Jobb lesz vigyázni, mert még a végén meglepetés éri… Jó feszülten vár –szíve megint a torkában kalapál-, de mivel nem történik semmi újabb neszezést, és nem történik semmi szokatlan, hát újból útjára indul. A lucskos gazban már szinte teljesen bőrig ázott –jó lesz kiérni a lucernatarlóra. Majd annak a szélén megszárítja a az egyre erősödő napsütés. Lassan ritkulni is kezdenek a bokrok mindjárt megérkezik a céljához. Kinéz egy tábla mellett növekvő bokor mellől. A megszokott kép fogadja: tábla túlsó és jobb oldalán ritka ligeterdő húzódik melyben a fák alatt itt-ott egy-egy bokor bújik meg szerényen. Mögötte a turján, balra tőle pedig egy kukoricatábla található. A tarlón néhol még látszanak az éjjeli köd maradványai, de a pára nagy része már szertefoszlott a felhők közül kibúvó nap hatására. Még egyszer kinéz –a távolban lévő erdők ezernyi színben pompáznak. A sárga, a vörös és a barna tucatnyi árnyalata tündöklik a szikrázó napsütésben. Magát az erdőt nem is nagyon látja olyan messze van tőle –inkább csak a körvonalai rajzolódnak ki előtte. Most már kezd éhes lenni. Úgy dönt, nem vár tovább. Kilép a bokor takarásából és. A tábla jobb sarkát célozza meg, mert ha kell, ott pillanatok alatt talál magának megfelelő fedezéket. Nem akar feltűnő lenni, nem megy ki a tarlóra, inkább a barázdában megy, most már nekibátorodva, majdnem szaladva. Mindjárt eléri a sarkot… hirtelen valami gyanúsan mozdul az egyik bokor mögött! Egy villanást lát még, majd fájdalom mar a testébe. Ugrani próbál, de elesik. Megpróbál még felállni, de teste nem engedelmeskedik. Elnyúlik, vesz még egy mély lélegzetet, majd szemében megtörik a fény. A szem, mely oly sok reggelt és olyan sok dolgot látott az erdőn-mezőn, elhomályosul, elsötétedik –kialudt benne az Élet tüze. Befejeződött. Sóhajt még egyet, aztán elcsendesedik. Az elmúlás suhan át a bokrok felett. Aztán mozdul valami a bokornál. Sőt nem is egy, hanem kettő. Két vadász siet oda. Az idősebb leveszi a kalapját és megszólal: „Hát ez szép lövés volt öcsém! Láttam, mikor kétszer is kinézett a bokor alól, de nem gondoltam volna, hogy ilyen határozottan elindul felénk. Bár megvárhattad volna, míg rendesen futni nem kezd! Úgy az igazi… De így is szép volt. Látod, mondtam én, hogy jó lesz leállónak jönni. Máris van egy nyulad –pedig hol van még a hajtás? Hangjukat sem hallani.” Állnak még egy kicsit a vad fölött. Nézegetik. Aztán az idősebb lenyúl, majd tisztelettel és sajnálattal vegyes büszkeséggel nyújtja át a fiatalabb vadásznak a baknyulat. „Gratulálok! –akkor ma avatunk?” És mosolyogva indulnak vissza a helyükre, mert halk kiáltásokat és zörgést sodor feléjük az ősz reggeli napsütésben meginduló szellő. |
Kultúra 
