Mit mondjak, nagyon nagy ajándék volt ez a mai reggel.
Negyed hétkor már a halastavak bejáratánál voltunk, a tógazda persze sehol... Kerítettem egy telefonszámot, felhívtuk, éppen a területet járta be. Megkaptuk az engedélyt a belépésre, így még sötétben elfoglatuk a lőállásainkat. Egy szárcsa úszott előttem békésen a vízen, de annyira könnyű lett volna a védtelent meglőni, hogy nem volt szívem hozzá, elengedtem. Vadásztársam kis idő múlva megkért, hogy menjek át a tó túlsó partjára, ott fogadjam az "érkezőket". Menet közben felvertem 3 fácánkakast, de lövéshez nem jutottam. Elfoglaltam az új helyemet, a nád és a bokrok nagyon jó takarást biztosítottak. Hamarosan megérkeztek az első kormoránok, de nagyon magasan húztak el felettem, így csak megcsodálhattam, ahogyan zuhanóbombázókként csapnak le a tóra. A túlparton már szólt is a puska...
Aztán egy újabb csapat már megnyugtató közelségben érkezett. A bokor takarásából szépen megcéloztam egyiküket, majd a feles csővel elhibáztam...
De a másik nem hagyta annyiban: a lövésem talált. Ahogy a vízbe zuhant azonnal alámerült, de nagyon súlyos sebe lehetett, mert 2-3 méter után újra a felszínen volt. Nem akartam hogy szenvedjen tovább, ezért gyors újratöltés után megadtam neki a kegyelemlövést. Alighogy végeztem, már érkeztek is az újabb katonák. Kissé magasan szálltak, mégis megeresztettem egy lövést feléjük. Az egyik mintha megbillent volna egy pillanatra, de aztán folytatta tovább az útját. Csörgött a telefonom, Öcsi bácsi gratulált a szép lövéshez. Mint elmondta, az egészségesnek hitt kormoránom egyszercsak összekapta a szárnyait, aztán odazuhant tőle 10 méterre a nádba. Tüdőlövés. (Kb. 60 métert repülhetett még olyan sebesüléssel...)
És itt még korántsem volt vége. Egy újabb rajból - végre az első - lövéssel kiemeltem mégegyet. Neki is kellett a vízen még egy, bár valószínűleg percei lehettek már csak hátra. Negyed óra sem telhetett el, amikor újabb kárókatonák húztak befelé. Ebből a csapatból is sikerült meglőnöm egyet. Szintén a vízbe esett, hallottam, ahogyan csapkodja végvonaglásában a vizet, mire egy másik nyiladékon megláttam, már nem volt benne élet. Ahogy sétáltam vissza az eredeti állásomba, kiszúrt két varjú magának, aztán valószínűleg válogatott ocsmányságokat mondhattak nekem. Nem tudtam eldönteni, hogy pápisták-e, avagy kálomisták, ezért hagytam, hogy átkozzanak még egy darabig.
A túloldalon is szépen szólt a puska, egy megriadt és eltévedt kormorán éppen felettem akart visszatérni, de ezt nem hagyhattam: szó szerint dögre lőttem. Majdnem a fejemre esett. Hangos koppanással vágódott a földre, azonnal elpusztult. Innentől már csak hibáztam egyiket a másik után, mégis nagyon elégedetten térhattem haza.
