Tegnap előtt este kint voltam kacsázni, az idén másodszor.
Kukorica tarló északi részén húzódik egy 5 méter széles kis öntözőcsatorna, ennek a partján embermagasságú nád mögé bújtam el. A kacsák észak felől, a Tisza-tó felől voltak várhatóak.
Éppen lővilág vége felé jött is egy nyolcas csapat, tőlem keleti irányban, kb. 60 m-re vitorláztak szépen a tarlóra le. Ha leszállnak, rájuk menni nem lehet, mert ropog a talpam alatt a kukoricaszár. Több madár már nem várható az este folyamán. Kipróbáltam egy dolgot, amit már nagyon régóta szerettem volna. "Csak úgy" torokból rájukhápogtam. Nem szálltak le, hanem egy kis tiszteletkör után elindultak vissza azon a "légifolyosón", amin jöttek. Amikor irányomba értek, megint hápogtam. Lássanak csodát, rámfordultak. A csatorna másik oldalán tőlem kb. 20 m-re észrevettek és ki akartak kanyarodni. Az első lövéssel egy tőkés réce gácsért sikerült lőnöm, ami összecsapta a szárnyát, és hatalmas dübbenéssel érkezett a földre. Nem vagyok hozzászokva, hogy elsőre lövök valamit, ezért a második csővel úgy lemaradtam a második kacsáról, hogy még egy ökör is befért volna a madár és a lövésem közé. Megjegyeztem, hogy a csatornától kb. milyen messzire esett, visszamentem a kocsihoz, átmentem a másik oldalra, és rövid keresgélés után a kis kézilámpával meg is találtam.
Úgy látszik, hogy az idei korongozásoknak csak lett valami haszna...
