Vizivad vadászata

Mivel nem tudom belinkelni, ezért kénytelen vagyok a Nimród portálról áthozni ide az egész írást, amely most eléggé aktuális:
Magocsa László:
KACSAHÍVÁS MÁSKÉNT

Valószínű, hogy mindannyian próbálkoztunk már az úgynevezett kacsasíppal behívni lőhető távolságra az áhított madarat. Hányszor előfordul, hogy szinte zeneszerszámként „játszunk” az ügyesen megfaragott eszközön, kicsalogatjuk belőle a szerintünk legmegfelelőbb hangokat és mégsem jelennek meg a szárnyasok a nádas vagy éppen a kiszemelt nyílt vízfelületnél. Ilyen esetekben szinte biztos, hogy nem a síp készítője hibázott, ő bizonyára jól hangolta azt, csupán mi nem tudjuk megfelelően használni. Honnan is tudhatnánk, amikor semmiféle útmutató nem áll a rendelkezésünkre ezzel kapcsolatban.
Talán nem árt, ha egy kicsit átgondoljuk, hogy miből is áll ez a „mesterség” (mármint a sikeres kacsahívás). Mindenekelőtt azt érdemes tudni, hogy mint sok más tevékenység, ez is több szakaszra tagolódik. Vagyis nem elég egyszerűen csak fújni a sípot. Figyelembe kell vennünk, hogy ezek a madarak különféle hangokkal „kommunikálnak” vagyis közlik egymással szándékaikat. Másként „szólnak”, amikor hívják egymást, vagy amikor együtt repülnek egy bizonyos hely felé és megint csak másként, amikor már megérkeztek.
Ha megfigyeljük viselkedésüket, tapasztalhatjuk, hogy az általuk kibocsátott hangok még e között a három alapvető szakasz között is mennyire eltérőek. Így hát, a megfigyelésük során szerzett tapasztalatok alapján tudjuk igazán eldönteni, hogy mit „mondjunk” nekik, hogyan tegyük azt, és mikor.
A behívás szakaszában nem csak az egymást „üdvözlő” hangokat észlelhetik, hanem a konkrét hívóhangokat, vagy éppen figyelemfelkeltőket és másfajtákat. Így ezekkel buzdíthatjuk őket arra, hogy éppen az általunk kiválasztott helyet válasszák „landolásra”.
Nyilvánvaló tehát, hogy a nem kevés jártasságot, tapasztalatot igénylő sikeres hívás azon alapszik, hogy mit mondunk a vízi vadnak és, hogy mikor tesszük mindezt. Igen ám, de honnan tudhatnánk, hogy pontosan mikor mi is a teendőnk? Ezt nehéz lenne könyvből megtanulni. Még a külföldön igen elterjedt magnókazetták és a hozzájuk tartozó „használati útmutatók” sem adnak garanciát arra, hogy valóban úgy fújjuk a sípot, ahogyan kell. Marad hát az egyedüli jól bevált módszer: készítünk egy megfelelő leshelyet és abból figyelve tanulmányozzuk e madarak viselkedését és egymással történő „kommunikációját”. Amikor pedig már úgy érezzük, hogy mindent tudunk életmódjukról (vagy legalább is majdnem mindent), akkor érdemes próbálkozni a behívással és figyelni a reakcióikat.
Tudni kell azonban, hogy még a legszakszerűbben elkészített leskunyhó is inkább a madarak megfigyelésére alkalmas, nem pedig a sípok használatára. Rendszerint nagyon hosszú időt el kell töltenünk a megfigyeléssel, mielőtt sikeresen képesek leszünk igazán olyan hangokat hallatni eszközeinkkel, hogy ne elriasszuk velük a kacsákat, hanem valóban „beszéljünk” velük annak érdekében, hogy pontosan azt tegyék, amit éppen mi szeretnénk. Nyilvánvaló, hogy ott érdemes elkezdeni ezt a fajta gyakorlatot, ahol nem zavarunk másokat, és ezzel nem okozunk kellemetlenséget a területen kinn lévő vadásztársainknak is
Amikor a leshelyen tartózkodunk és a madarakat figyeljük, pontosan tudnunk kell, hogy mire koncentráljunk. Nem elég az, ha a récecsapatra vagy -csoportra figyelünk. Meg kell nézni, hogy külön-külön hogyan viselkednek, sőt, ami a legfontosabb, kellő tapasztalatot kell szereznünk arra vonatkozóan, hogy milyen módon mozgatják különböző testrészeiket: hogyan tartják a fejüket, szárnyukat stb. Amikor például nyugodt a fejtartásuk, biztosak lehetünk abban, hogy zsákmányként kínálkoznak és bejönnek, főként, ha erős, határozott, stabil szárnycsapásokkal közelednek. Ha azonban ide-oda kapkodják a fejüket repülés közben, nyújtogatják a nyakukat, biztosra vehetjük, hogy korábban már volt részük abban, hogy valaki meg akarta téveszteni őket. Ebben az esetben még nagyobb hozzáértést igényel tevékenységünk.
A szárnycsapások szintén sokat elárulnak azzal kapcsolatban, hogy mit szándékoznak madaraink tenni. Amennyiben ideges mozdulatokat tesznek, mintha bármely pillanatban képesek lennének irányt változtatni és gyorsabban repülni, jobb, ha mindjárt a legelején azt „közöljük” velük, amit megnyugtató jelként vesznek tudomásul.
Igen ám, de hogyan adjuk mindezt a tudtukra?
Nos, itt kell említeni a rengeteg, kitartó gyakorlást. Ez bizony időigényes tevékenység, de nagyon eredményes vadászatokhoz vezethet. Mindezt csak a kunyhóban eltöltött nem kevés idő során lehetséges jól begyakorolni.
Amikor már alaposan eligazodunk az egyes madarak viselkedésében, sok értékes tapasztalatot szerezhetünk. Ha azt látjuk, hogy a vízen lévő madarak szárnyaikat nyugodtan összezárják, biztosak lehetünk abban, hogy nem gyanakodnak, és ha nem csapunk fölösleges zajt, vagy nem kapkodjuk el a hívást, van esélyünk a zsákmányszerzésre.
Előfordul, hogy izgalmunkban nem a megfelelő hangerővel fújjuk sípunkat. Ahhoz, hogy a kunyhónk felé közeledő szárnyasok bejöjjenek, fokozatosan halkuló jeleket kell produkálnunk. Mindehhez figyelembe kell vennünk azt, hogy mi veszi körül a leshelyünket, milyenek az időjárási körülmények. Nagyon fontos figyelnünk például a levegő mozgását. A szélirány egyértelműen meghatározó szempont. A kacsák, csakúgy, mint például a repülőgépek, csak bizonyos szélirányban szállnak le és fel – mindig széllel szemben. Ennek figyelembe vételével kell megválasztanunk azt az optimális helyet, ahova érdemes a leshelyünket építeni. A szélirány megfigyelésével azt is meg tudjuk becsülni, hogy milyen gyorsan képesek felemelkedni madaraink a vízről, ha netán észrevesznek bennünket.
A fák, amelyek esetleg a leshely előtt vagy környékén vannak, szintén befolyásolhatják a hívóhangokat. A növényzetről visszaverődő hangok megtéveszthetőek lehetnek, és így a vízi szárnyas nem mindig érzékeli pontosan a hívás irányát. Az is befolyásoló tényező továbbá, hogy a fáknak van-e lombja, vagy, hogy csapadékos vagy száraz időben hívunk. A behívóhang jellege és erőssége változhat ezektől a tényezőktől függően.
Amikor elhelyezzük a csalimadarakat, nem árt figyelembe venni, hogy a kacsák szeretnek széllel szemben vízre szállni, és kedvelik a tiszta, sima vízfelületeket. Nem mindegy tehát, hogy melyik irányban helyezzük ki a műkacsákat a kunyhónkhoz képest.
Amennyiben nem vagyunk biztosak abban, hogy megfelelően tudunk „kommunikálni”, biztosan ismerjük sípjeleinket és az azok által kiváltott hatásokat, ügyelnünk kell arra, hogy ne távolodjanak el tőlünk túlzottan. Az sem célravezető azonban, hogy például a behívó síphangokat elhamarkodottan alkalmazzuk, vagyis akkor, amikor még nem távolodtak el az optimális távolságra tőlünk. Nyilvánvaló, hogy ezt a síphangot az éppen érkező vagy éppen csak távozó madarak esetében nem alkalmazhatjuk.
„De mi az optimális távolság?” – kérdezhetné valaki.
Itt ismét a saját tapasztalatunk, megfigyelésünk segít. Ugyancsak másfajta hangokkal kell próbálkoznunk, amikor már „bejöttek” a kacsák a hívásra. Ebben az esetben azt kell imitálnunk, hogy a madarak „beszélgetnek” egymással. Nyugodtan úszkálnak a vízen és közben – a minden vízi szárnyas vadász számára – ismerős hangokat hallatnak. Ilyen esetekben rendszerint már nagyon közel vannak hozzánk. Legalábbis elég közel ahhoz, hogy például nagyszerű felvételeket is készíthessünk róluk. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy ebben az esetben is célravezető többféle kacshangot – de mindig a nyugodt „társalgást” utánozva – produkálni, hiszen ők is többen vannak, és a csalimadaraink is szép számmal úsznak a vízen. A gyakorlat ebben az esetben is sokat segít.
Amikor visszahívjuk a kacsákat, nem árt tudni, hogy közvetlen feléjük kell tartanunk a sípot, hiszen ellenkező esetben előfordulhat, hogy egyszerűen nem hallják meg a hívóhangokat. Ha már egyszer bejöttek, és másfajta, a közelítésre buzdító hangokat hallatunk, akkor célszerű néha a madarak felé, néha pedig a csalikacsák felé irányítani hangjainkat. Mindez attól függ, hogy melyik irányban vannak a szárnyasok és hogyan viselkednek. Amikor már közel vannak, jó, ha a hangokat a csapat különböző tagjai felé irányítjuk, vagy az is jó megoldás, ha a másik karunkkal megpróbáljuk „árnyékolni” az esetlegesen túl hangos sípjeleket. Természetesen ügyelnünk kell arra, hogy esetleges mozgásunkkal fel ne keltsük a kacsák figyelmét, s így el ne riasszuk őket. Azt is kerülnünk kell, hogy a kunyhó belseje felé terjedjenek a hangok. A kunyhó anyaga ugyanis eltérő módon veri vissza a sípjeleket és hamar lelepleződünk. Vannak továbbá olyan helyzetek és időjárási körülmények, amikor csak nagyon kevésszer ismételhetjük meg a hívást és akkor is nagyon halkan.
A sikeres hívást azonban nem ezek a tényezők határozzák meg alapvetően, hanem az, hogy mennyit gyakoroltunk, és mennyi tapasztalatra tettünk szert ezen a téren.