Úgy tűnik nincs is idény, mert nem nagyon került ide mostanság egyetlen iromány sem, de még csak egy árva fotó sem...
Félve teszem fel...
A hajnali derengő fényben lassan botorkálunk a búzatarló közepén álló kicsiny facsoport kontúrja felé. Bella élvezi a szabadságot, az új ingereket, a friss illatokat, boldogan futkos körülöttem.
Néhány helyen lábon maradt a búza, melynek okáról a mellette lévő félméter mély keréknyomok árulkodnak. Gondoltam is egy merészet és a fák takarása helyett, egy ilyen keréknyomot választottam leshelyül. Kényelmesen elhelyezkedtem, Bellát magam mellé ültettem, és együtt gyönyörködtünk az égbolton megjelenő halvány fényjátékban, mely kiegészült a nem túl távoli tavak hápogó koncertjével. Őzek csipegettek a nem túl messzi lucernatáblán, mintha bak lenne az egyik, jó vastag nyak, „nehézfej”… lassan közeledtek. Balról valami fekete repült a látóterembe, már kaptam is a puska után, s a fejem felett elsuhanó „felderítő” már nem vihetett híreket a klánnak. Időm sem volt felállni, csak ülve, kicsavarodva dobtam utána a lövést. Bella boldogan rohant a lezuhanó fekete gombóc irányába, s pillanatokkal később már hallottam is a megnyugtató szuszogást. Visszaültünk, kezem a kutya fején pihent, ösztönösen is vakargatva a hatalmas „lebbencs” füleit. Hátulról átsuhanó páros jelezte, hogy ideje több energiát fordítani az égbolt pásztázására. A következő csapat pont felettünk húzott be, és szállt vissza a tó irányába megfogyatkozva. Úgy tűnt jó fedezék a keréknyom, a sötét kontúrja elrejti a mégsötétebb vadászt… Szemből egy négyesfogat közelít, Bellával lapulunk mint a nyulak, gyertek még, még egy kicsit, na majd most… Felállok, erre a kacsák elfordulnak balra. Dördül az első lövés, s nagy csodálkozásomra két tőkés vágódik a tarlóra. Mire felocsúdok a mámorból a másik kettő már igencsak távol kezd lenni. Elengedem azért a második lövést is, mely után kecélve válik ki az egyik réce, jó kétszázra tőlűnk, a tarló közepén ér földet. Bella a másodikra leesett kacsáért megy elsőnek, szépen fel is veszi, majd odamegy az elsőhöz és próbálja begyömöszölni a szájába azt is, de csak nem akar sikerülni. Behívom és újra küldöm, majd miután ez is az aggatékon pihen elküldöm a szárnyazottért. Nincs hozzászokva hogy messzire kelljen keresni, így nem is megy el addig, ahol a kacsa leesett. Keresgél, de nincs kacsaszag és közben én is lövök egy gácsért, s már rohan is érte. Már világos van szépen jövögetnek a kisebb csapatok, szemezgetek is belőlük, aztán csend. Ülök a keréknyom szélén, vetési varjak jönnek mögülem. Felnézek és az egyiken van egy szürke bekecs. Hát erre rácsesztél barátom, s már össze is csomagolja az apró sörét. A pár fából álló kis erdőbe igyekvő örvösökből még sikerül párat leszólítani, miközben ballagunk a Bellával a szárnyazott kacsáért. A tarló közepén sétáló vadászra kíváncsi egy ruca, hát nem okozok neki csalódást és megmutatom neki magam közelről. Mágnesnek érzem magam, mert jó negyvenen felettem húz át három nyárilúd, ők sem hiszenk a szemüknek, hogy a kora reggeli harmatban mi a fenét keres a tányér közepén egy bolond zöldruhás. Hitetlenkedve térnek vissza fölém háromszor is. Így összesen kilenc libát lövök a szám szegletéből kigördülö bumm-bumm-bumm szavacskákkal. A képzeletbeli aggatékra fel is akasztom őket, s ilyenkor mindig eszembe jut, milyen messze van még december, s hogy akkor tuti nem lesz ilyen esélyem…
Itt kell lennie valahol, na de hol van Bella?
Körbenézek de már messze jár, lehet vagy háromszázra. Megkísérlem behívni, de eredménytelen. Egyedül maradtam a tarló közepén, kutatom az egy szem kacsát, de elnyelte a föld. Aztán mögülem ismerős szuszogást hallok, Bella szájában ott figyelget a gácsér. Boldogság tölt el, nagyon megdícsérem és megsimogatom a kutyát, ígérgetek neki csudafinom falatokat, s közben el is indulunk hazafelé.
Szép reggel volt, köszönöm Diana!
