Elöljáróban annyit, hogy Péter barátom csak ne siránkozzon, sokkal inkább az én nemlétező lőtudásomra jellemzők a
emotikonok.
Szóval a dolog megint úgy kezdődött, hogy valahogy ki kellett dumálnom magam otthon amikor a vasárnapi ebéd mellől felkeltem, hogy van egy kis dolgom, úgy estig...
Gyors készülődés, öv töltögetése, tűz ki Szarkavárra a Kaposhoz. Útközben Peti telefonált, hogy változott a program, a halastavaknál kezdünk. A töltésen áthaladva már látszott, hogy szépen van kacsa az árkon, érdekes módon a "védett" oldalon(ahol a tógazda kérésére nem vadászunk) üres volt a víz. Megjött Peti és vele kísérőként P Csaba fórumtársunk. Átballagtunk a töltés alatt, látjuk ám, hogy felhőkben száll a kacsa mindenfelé, talán róka zavarta fel őket-bármerre néztünk, tele volt velük az ég. Vártunk egy picit, a csapatok kezdtek visszahúzni a nádasba a kevés szabad vízfelületre. Elindultunk, itt ért az első meglepetés. A több napja tartó fagy révén abban a hitben voltam, hogy simán sétálunk majd a havon...hát nem. Párcentis kéreg alatt vendégmarasztaló sár volt, valójában a hó úgy látszik hőszigetelőként működött és a leeresztett tómeder iszapja vígan szortyogott alatta. Néztem, Petit többhelyütt megtartotta de alattam szinte minden lépésnél leszakadt, persze hangos ropogással. Ezokból nem volt a legjobb ötlet, hogy én mentem előre "rebbenteni" mert még elég messze voltam a víztől amikor a ropogásomra felkeltek a kacsák. Lőttem két(kétszer sok) lukat a levegőbe-püff, ez a nap is jól kezdődik...
Peti rutinosabb volt, két gácsért leszólított a ráforduló kacsák közül. Mindenestre felballagtam a töltésre, hátha valami sunnyogót ott találok, nem találtam, de láttam, hogy jönnének vissza a kacsák. Letérdeltem a hóra, igyekeztem minél kisebbnek mutatni százharminc kilós valómat és csak a kalap alól, a szemem sarkából figyeltem a kacsákat. Sok madár a keresztgát előtt húzott le a vízre, de néhányan a mellettem lévő szakaszt választották-volna, ha az utolsó pillanatban rá nem jönnek, hogy az a barna/zöld valami bár megszólalásig hasonlít a többi tuskóra a mederben, mégis valami más lehet, úgyhogy szépen kifordultak. Puffogattam rájuk-eredménytelenül, egyre jobban égett a pofám
...ha egy üzlet beindul kérem...
Peti rámcsörgött, hogy menjek vissza hozzájuk, beszállt melléjük pár kacsa a vízre, próbáljunk rájuk. Visszaballagtam, Csaba felreptette őket, valami csoda folytán egy gácsért sikerült leszóllítanom (hacsak nem Peti volt). Következő szakasz a kereszttöltés előtti víz megvallatása. Megint én mentem előre, néhol csizmaszárig süllyedve a sárba. Mire odaértem a "tuti" helyre, szuszogtam mint a tömött liba, ez persze együtt jár a szemüvegem intenzív párásodásával viszont nem magyarázat arra, hogy a felrebbentett kacsákból ismét csak két hibázásra futotta
Fejvakarás, mi legyen. Tovább menni nem akartunk, legalábbis "puskásan" nem mert a patak felső folyása mellé be volt írva a vadászmester esti disznólesre, nem akartuk szétzavarni a terciát. A haditerv az lett, hogy Csaba végigsétál a parton mi meg az eddigi helyeken bújunk el, hátha ide húznak le a felkeltett kacsák. Nem így lett, nem húztak. Rám egy madár jött, azt immár rutinosan hibáztam el...
Miután itt már nem volt mire várni, átmentünk a város túlsó szélére a Kapos folyó mellé. Peti Csabával a folyóparton sétált végig, jómagam egy betorkolló csatornát vallattam meg. Mivel előző alkalommal már kitapasztaltuk, hol lehetnek rajta a kacsák, a parttól távolabb, nagy kerülővel igyekeztem megközelíteni a tuti helyet. Sajnos a madárkák másként gondolták a dolgot és amikor nagy bőszen rárontottam a kiszemelt helyre, ötven méterrel lejjebb keltek fel nagy méltatlankodással. Nincs nekem szerencsém kérem mint qrvának a jámbor élethez...
Innen már tanácstalanul mentem tovább az árokparton, más ilyen "biztos" helyre nem emlékeztem-pedig kellett volna, mert tavaly is ugyanott keltek kacsák ahol most nagy búslakodva ismét beléjük gyalogoltam. Illetve nem beléjük, egy gémet röppentettem fel egy bokor mögül és pár méterrel lejjebb a kacsák is követték. Láttam viszont, hogy két kacsa rögtön vissza is húz a vízre, rögtön kifordultam a patakpartról és kis kerülővel, merőlegesen az árokra próbáltam belopni őket. Sajnos a fagyos, havas, jeges sás annyira ropogott, hogy a kacsák idő előtt felrebbentek de egy gácsért valami csoda folytán átlőttem a túloldalra. Siettem a víz mellé, hogy lássam, hol is kell majd keresni, a kilőtt patront sem pótoltam, a meglepetésemre még mindig a vízen lapító, jöttömre felkelő utolsó kacsát pedig ahogy azt kell, elhibáztam. Leballagtam még az összefolyásig, kémlelve a vizet, hátha át tudom valahol ugrani, megúszva ezzel az átdőlt fűzfákon való egyensúlyozást, de nem jártam sikerrel. Közben Peti telefonált, jönnek a kutyával segíteni, várjam meg őket. Ő azért megmentette a becsületet két újabb kacsával. Elindultam vissza a parton, hát látom ám, hogy a "gácsérom" visszagyalogolt a vízre és sebesen csapkodva igyekszik el a közelemből. Kiengedtem, meglőttem szegényt, kipiszkáltam aztán csak átmásztam a havas, jeges fűzfán, hogy találkozzak Petiékkel.
Még belefért annyi az időnkbe, hogy az országút túloldalán egy horgásztó kifolyóján megnézzük azt az egy pontot ahol szokott kacsa lenni a vízen. Petiék előre mentek, hogy a felkeltett kacsák esetleg rájuk menjenek, én meg beosontam az árokpartra. Közben találkoztam egy fácánkakassal akinek esze ágában sem volt felrepülni, gyalogosan menekült a bokrok között. A patakparton megint meg kellet állapítanom a fenti, örömlányos tényt, a múltkor a beton hídmaradvány alatt voltak a kacsák, akkor persze felülről jöttem, most alulról közeledtem, mi sem természetesebb mint hogy a beton fölött kelt két madár, lőtávolon kívül...majd még kettő, azokat hatalmas magabiztossággal hibáztam el. Petiék felé mentek de előbb kifordultak, Peti nem tudott lőni rájuk...megúszták...
Végezetül még Bella segítségével megpróbáltuk puskavégre kapni a bújkáló fácánkakast. Nem sikerült, mentünk egy keveset a nyomán de Peti látta, hogy messze előttünk-egyben aggasztóan közel a forgalmas úthoz-kelnek madarak, úgyhogy visszavonulót fújt. Visszafelé belegyalogoltam egy bozótosba és felrebbent előlem a bujkáló kakas. A mai nap"méltó" megkoronázása volt, hogy meglőttem bár de nem lett meg. Szárnyaztam, elfutott, szegény Bella meg a sok iszapgyúrástól annyira elfáradt, hogy már nem tudta megkeresni.
Hát ennyi volt. Meg kellene tanulni lőni...
Peti, Csaba! Köszönöm a vadászatot!
