A majdnem első
.
A történetet ott kezdem, hogy kb. 15-20 évvel ezelőtt volt amikor alkalmam adódott az első libám meglövésére. A Kapos folyón a Sió csatorna torkolatának közelében egyéni vadkacsa vadászat során a töltés víz felöli oldalán kémleltem a tőkések tartózkodási helyét, amikor egyre közeledő gágogásra lettem figyelmes. A hangokból ítélve úgy sejtettem, hogy a közeledő liba csapat nagyjából fölöttem fogja keresztezni a folyót és ráadásul nem is túl magasan, sőt inkább elég alacsonyan. Akkoriban egy 16-os Izs duplapuskával riogattam a szárnyas népséget, vadkacsára többnyire jobb csőben 10-es a balcsőben 8-as söréttel töltve. A libák közeledtétől felvillanyozódva a jobb cső tartalmát is gyorsan 8-asra cseréltem és a töltés jótékony takarásában vártam a közeledő „V” alakzatot. A számításom elég jól bejött, a libacsapat egyik szárnya épp a fejem fölött húzott. Ahogy a töltés fölött át értek azonnal gyors duplával fogadtam őket. A jól halható sörét kopogás jelezte, hogy a lövéseim célba találtak, nagy örömmel vártam a sorból kiváló liba pontosabban libák látványát, de sajnos csak a bamba guvadó tekintettemmel követhettem a távolodókat. A töltésre fel szaladva elég sokára vesztek a távolság homályába, ahhoz hogy bosszankodva vegyem tudomásul az elpuskázott lehetőséget. Hazáig, átgondolva a történteket rá jöttem, valószínűleg azzal szúrtam el, hogy szinte szemből adtam le a lövéseket.
Haza érve elkövettem a második hibát is. A páromnak (enyhén szólva nem igazán él-hal a vadászatért) elmeséltem a sikertelen libázást, aki egyből megtette az epés megállapítást: „Biztos falibák voltak”. És ezt azóta többször felemlegeti.
Azóta egészen tegnap előtt csütörtökig nem volt alkalmam libára lövést tenni.
Pár hét óta tervezgetjük egyik vadásztárssal, hogy a területünkön lévő tórendszerről a vetésekre ki sereglő libákkal össze kellene hozni egy találkozót. Valami oknál fogva ez a közös libázás nagyon nem akaródzott összejönni. Végre a szerdai egyeztetés sikerrel járt. Csütörtök reggel 7-re beszéltük meg a találkozót. Innen még egy darabig a vadásztárs Nívájával dagasztottuk a felázott talajt, majd az autót hátrahagyva a vasúti töltésre felkapaszkodva terveztük megközelíteni a kiszemelt állásainkat. A töltésen egy alak közeledet, aki nem más volt, mint a vasúti vonalbejáró. Jó hangosan üdvözölt bennünket, majd közölte, hogy elkéstünk, mert alig 2-300 m-re találkozott 8db jó 100kg körüli disznóval, amik ebből az irányból bóklásztak a töltésoldalban. A hír éppen csak egy pillanatra villanyozott fel bennünket, mivel nem voltunk felfegyverkezve nagyvadra. A töltésen most már hármasban baktattunk tovább. Szerencsére nekünk hamarosan el kellett hagyni a vasutat, a szinte kiabálva társalgó vonalfelvigyázóval együtt, mert felkapaszkodtunk a tóval párhuzamosan húzódó dombra. Az élen egy mélyebb részhez érve az idősebb vadásztárs letáborozott, én folytattam utamat a következő mélyedésig. Alig húzódtam takarásba, már hallottam is a felkerekedő libák ricsajozását. A csapat a lőállásomtól kb. száz méterre kezdődő erdő sarkánál bukkant fel, nem túl magasan a fák felett. Nem tudom, hogy ez volt-e a felderítő csapat, de mivel az elsőkre nem lövünk, így nem bosszankodtam a távolság miatt. Viszont úgy gondoltam, hogy a következő csapat érkezéséig át költözöm az erdő sarkához, hátha a többiek is ott szállnak ki. Alig indultam el a feltárcsázott kukorica tarlón, amikor ismét megszólaltak a vonuláshoz felemelkedő libák. Szerencsére még időben el tudtam érni a fák takarásába. A gágogás egyre erősödött, majd kis idő múlva a fák koronáján keresztül feltűntek a légi vándorok. A jó öreg 16-os Izs-t (ez az Izs már nem az az Izs, ez még öregebb) erősen szorongatva vártam a fák felett átrepülő csapatot, majd mikor át értek felettem kissé előrébb léptem a fák alól és lőttem, az első lövésre, nagy örömömre egy liba pörögve, kalimpálva zuhant lefelé és nagy huppanással ért földet. A második lövés a szétrebbenők közül nem fékezett le egyet sem, az enyhén ködös idő ellenére sokáig tudtam szemmel követni őket és nem vált ki közülük egy sem. Közben újra töltöttem és a meglőtt libát figyeltem, mert még próbált lábra kapni, de sikertelenül. Végül oldalára fordulva mozdulatlanná vált. Újabb csapatok keltek fel a tóról és indultak a táplálékot jelentő vetések irányába. Tőlem visszább próbáltak meglépni, épen a társam felett, aki egy duplát engedett el. Sajnos nem láttam egyet sem leesni, de a lövései hatására a hátrébbérkezők elkanyarodtak felém, persze egyre emelkedve értek lőtávolba, talán kicsit magasan is. Minden esetre a duplázásomra semmi más nem történt, mint szinte függőlegesen emelkedett az egész csapat, majd veszteség nélkül távoztak. Az újra töltött fegyvert egy erősebb bokornak támasztva dőltem neki a mögöttem lévő akácfának és vártam a következő csapatok hangjelzéseire. Közben azon morfondíroztam, hogy fel kellene venni az ELSŐ LIBÁMAT, de a lehetőség, hogy a közben esetleg érkezők meglátnak, és más felé veszik az irányt, visszatartott. Az utolsó lövésem óta talán 4-5 perc telt el, amikor az én libám elkezdett mocorogni, majd dülöngélve próbált lábra állni. Ennek fele sem tréfa, gondoltam nem hagyom, hogy messzire ellábaljon, ezért inkább kimegyek érte. Két-három lépés után visszanyúltam a puskáért, hátha túl gyorsan tud még szaladni. Immár a puskával futólépésben próbáltam megközelíteni az egyre elevenebbnek mutatkozó sebesültet, ami meglepetésemre kezdett a szárnyra kapni. Mi az, hogy kezdett? Máris a levegőben volt. Hirtelen meglepődésemben eszembe sem jutott a lövés, csak mikor már pár méter magasan volt és a távolság egyre nőtt közöttünk akkor dupláztam rá, de hiába a liba egyre magasabban egyre távolabb került, én pedig földbe gyökerezve álltam és bambultam utána, még mindig reménykedve, hogy egyszer csak el kezd ereszkedni, vagy egyszerűen csak leesik. Várakozásom hiába való volt. Lehangoltan battyogtam vissza a lőállásomra. Ezután még néhány kisebb csapat hagyta el a tavat, de vagy túl magasan, vagy amik alacsonyan jöttek azok pedig távolabb. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a szökevény libám után, hátha a látótávon túl még is leszállt. Kb. 2-3 km-t caplattam a sáros földeken, egészen a területünk határáig, majd egy 100-150 m-es félkörben visszakanyarodva dagonyáztam vissza a lőállásig, minden eredmény nélkül. Haza indulás előtt még megnéztem a helyet ahol a MAJDNEM első libám földet ért. Jól látható volt a lenyomata ahova becsapódott, majd el is csendesedett. Itt jó tenyérnyi vérfolt volt látható. Az elemelkedéséig még két kisebb vérfoltot találtam, és az elemelkedés helyén is volt egy jól látható vércsepp.
Másnap újból kísérletet tettünk, hátha nagyobb szerencsével járunk. Nem így történt. A részemről sikeresen el lett taktikázva a vadászat. A társam ugyan oda helyezkedett, mint előző nap, én pedig a következő mélyedésnél vártam. Talán öt perc sem telt el, már hallom is a gágogást, de nem ám a várt irányból, a tó felöl, hanem a vetések felől befelé érkezők kiabáltak. A magasság miatt lövésre nem is gondoltam. Később újabb befelé érkezők jöttek, de ezek nem csak magasan, hanem távolabb is, a tegnapi lőállásom közelében. Ismét úgy döntöttem, hogy az erdő sarka lesz a nyerő. Oda érve elhelyezkedtem a puskát a mellettem lévő fának támasztva vártam. Egyszer csak a fejem fölött suhogásra lettem figyelmes. Néhány liba hangtalanul, orvul támadott és sikeresen lövés nélkül tudott távozni talán, ha 20-30 m magasan lehettek. Ha ezek ilyen csendben, vagy a szél miatt hallhatatlanul jönnek, akkor jobb lesz a puskát kézben tartani. A következő csapat a társam közelében jött, Ő rájuk is duplázott, de mint később bevallotta, túl magasan voltak. A távolból mintha komolyabb gágogó sereg hangját hozta volna a közben egyre erősödő metsző északi szél. Hamarosan fel is tűnt egy népesebb csapat tőlem északabbra úgy vagy 150m-re az erdő kiszögelésnél, éppen csak pár méterrel a fák fölött. Ha akkor ott vagyok ….! Talán nem csak az első lett volna meg? Biztos ami biztos jobb lesz arrébb vonulni, gondoltam, és így is cselekedtem. Immár az erdő kiszögelésnél lévő les tövében várakoztam. Újabb gágogó foszlányokat hoz a szél, de most még jóval északabbról. Egy ideig gondolkodtam, nem-e jobb volna tovább ballagni az erdőszélen, míg végül döntöttem és a göröngyösre fagyott barázda szélen elindultam. Sajnos későn, mert alig 100 m megtétele után úgy jó 200 m távolságban nagy csapat liba húzott ki. Ezekről is lekéstem. Azért a tó végének vonaláig elbotladoztam, de csak a süvítő szélben suhogó fákat hallgathattam már. Visszaindultam és hívtam a kollégát, hogy arra mi újság, de semmi biztatót nem tudott mondani. Újabb lövésre neki sem volt már lehetősége. Úgy gondoltuk ennyi elég volt a fagyoskodásból, egyébként is az erősödő szél már havat is hozott magával, így még kellemetlenebb volt.
Nem tudom a hátra lévő néhány napban még ki jutok-e? Könnyen lehet, hogy ez a szezon már nem adja meg az első libámat. No de majd a következő szezonban korábban rá állok a vadászatukra. Ez a két nap meg mutatta, hogy milyen izgalmas és nem könnyű a liba vadászata.
