Ma mi is meglátogattuk a récéket Gábor barátommal.
13.30-kor már a beíró könyvnél voltunk.
Az összes ígéretes helyet végignéztük a Dunán, öblöket, holtágakat, de egy árva kacsát sem sikerült lőni, mert nem volt.
Messziről ugyan láttunk a folyó közepén úszkálni néhány csapatot, de lőtávolban nem.
Eljött a húzás ideje, és beálltam a mellcsizmába a bokrok közé.
Az első érkező csapatot szokás szerint lekéstem. Mire lőni tudtam el is tűntek, azért egy lövést megeresztettem utánuk eredménytelenül.
A következő hetes csapatból kettő beforgott elém az első lövésre a gácsér a másodikra a tojó esett le.
A közelebbit felvettem a combig érő vízből, a távolabbit a parton váró Apacs nevű kutyám hozta ki.
Leraktam a récéket a parton, leültettem a kutyát, majd visszaslattyogtam a bokros elé.
Egy egyedüli gácsér volt a következő, elsőre sikerült meglőni. Mikor leesett akkor kezdtem szívni a fogamat, mert a bokros belső felére esett, ahol, már elég erős volt a sodrás.
A kutya sem látta, hogy hova esett, csak a csobbanás hangját hallotta. Beküldtem, egy darabig tudtam menni vele, de az ágyékig érő víznél megálltam onnan már csak bíztatni tudtam.
Közben a sodrás elvitte a kacsát, mire a kutya átúszott a bokrok között én már nem is láttam. A hozzadra láttam hogy körülnéz majd belefekszik a sodrásba és gyosítva úszni kezd.
Ekkor már reménykedtem, hogy meglátta a madarat, de már a kutyát sem láttam. Egy örökkévalóság volt, mire meghallottam a fújtatva úszó kutya hangját közeledni. A fújtatásból sejtettem, hogy valamit hoz, de látni nem láttam már a sötétben. Kiment a partra és ott jött feljebb, én is kilábaltam. Nála volt a gácsér, aminek nagyon megörültem és agyba-főbe dicsértem a kutyát.
Ezután már nem jött több réce és visszamentünk a kocsihoz.
A képek telefonnal készültek, bocs a minőségért.
