Hátha valaki nem unja még...
A vasárnap délelőtti vadászatot még pénteken este megbeszéltük, bízva az addigra előrejelzett fagyokban. Szombatra lett is hideg elég rendesen, de vasárnapra megenyhült, közeledett a havazás, és kérdéses volt, hogy beálltak-e a tavak, lesz-e réce az árkokon?
Mindenesetre megpróbálkoztunk velük. Feri, mint vendég, Attila barátom kísérő és fotós szerepben, Bella pedig nélkülözhetetlen szakértőjeként ennek a témának. Mint a végén kiderült, ez (is) az ő napja lett…
A Kaposon kezdtünk, Ferit a legbiztosabbnak tűnő helyre irányítottam, mi hárman meg az ellenkező irányba indultunk, találomra. A hó ekkor kezdett esni…
Nemsokára három lövés jelezte is, hogy ott voltak a récék, ahol számítani is lehetett rájuk, előttünk viszont csak lőtávolon kívül kelt fel két pár. Mindjárt vissza is fordultunk, mert a telefonos egyeztetés alapján úgy tűnt, Feri leesett récéjének megtalálásához lehet, hogy Bella is kell majd.
A helyszínre érve rögtön látszott, hogy nem lesz egyszerű a feladat, mert a meglehetősen tiszta terepen (szárazra esett) egy tőkés gácsért kutya nélkül is meg kellett volna találni, de négyen sem bírtunk még egy tollat sem felfedezni. Bella elment ugyan valami nyomon, amiben reménykedtem egy kicsit, de csak pár fácánkakast vert fel, aztán visszajött…
Jó 10 percnyi bóklászás után leforrázva otthagytuk a reménytelen esetet, és egy merőlegesen betorkolló kis ér melletti bozótosban indultunk vissza a kocsik felé. Mintegy 200 méter után Bella nagyon szorgalmasan kezdett dolgozni egy nádfoltban, percekig nem akart kijönni belőle…
Én már előrébb is mentem pár lépést, akár rókára is számítva, amikor egyszer csak megjelent a kutya, szájában a csak sebzett, még élő gácsérral…
Innét Feri felsétált az autójához, mi is elindultunk az enyémhez, de alig mentünk 40-50 lépést, Bella most egy kakast piszkált fel mellőlünk. Ez rakétaként húzott előre, és épp a lövés pillanatában vágott egy balkanyart, úgyhogy pár szál pihetollának vesztésével megúszta. Duplázni nem volt már lehetőségem. (Nálunk szabad egyénileg bokrászni).
A következő árok, ami szintén nagyon esélyes volt, csak egy távolabb kelő, és így lövés nélkül megmenekülő récét adott, így itt gyorsan végezve, átmentünk a nap fő célpontjához, a múltkor már többször bizonyított halastóhoz. A hóesés kezdett komolyabbra fordulni…
A leeresztett első halastó medrében a múltkor bevált taktikát próbáltuk alkalmazni, annyi módosítással, hogy egy szakaszt ketten közrefogtunk, Attila pedig közöttünk lépett fel a töltésre, de eleinte nem mozdult semmi. Haladtunk tovább ebben a felállásban észak felé, és nagyjából félúton lehettünk, amikor egy szép nagy rókát láttam előttünk szaladni a töltés mellett. Aztán eltűnt. Némi gondolkozás után – és a töltényeket 8-asra cserélve - egy kis félkörrel futottam utána, abban reménykedve, hogy ha meglapul valahol a gazban, a zsilipnél elé kerülhetek.
Persze jól felöltözve, a helyenként puha iszapban hamar kifulladtam, és amikor egy pillanatra megálltam levegőt venni és körbenézni, mögöttem az árokról felhőben keltek a récék…
Várni, és ezt a biztos lehetőséget elszalasztani nem volt értelme... 8-as ide, róka oda, egy gácsér visszazuhant a patak mellé, ellenkező irányba repülő társa pedig jól jelezte a lövést, látszott rajta, hogy mindjárt leesik az is. Megtörtem a puskát, a felső csőbe belelöktem egy új patront és egy késve, keresztben a tómeder felé menekülő tojóra a lőtávolság határán még odadobtam a lövést, összecsomagolódott az is. Bella azonnal indult érte. Ekkor esett le a zsilip közelében a második gácsér… Hátranézve nézve láttam, hogy Feri is megy befelé, tehát nála is történt valami…
Szegény kutyám nagyon megszenvedett az iszapban, de hősiesen átverekedte magát oda-vissza és hozta a récét. Ferinél is volt egy tojó, mikor odaért hozzánk.
Ezután megkerestük az enyémet. Nem volt nehéz, hamar észrevettük, a túlparti bokrok előtt ücsörgött, még élt. Némi tanakodást és egy bebiztosító lövést követően Bella átúszott érte és meghozta.
Mentünk tovább. A meder vége felé nem társaim útvonalát választottam, hanem a part közelében akartam maradni, majdnem ott is ragadtam a fagyokig… A kép nem tükrözi hűen a valóságot…
A két tómedret elválasztó gátra nagy nehezen felmászva (Bellát ölben felrakva, közben konstatálva, hogy vagy edzeni kell, vagy a kutyát diétáztatni) mindjárt megláttuk, hogy a parttól pár méterre ott van a második gácsér is.
Ezután rövid tanácskozás következett, aztán indultunk tovább. Most Attila ment kint a mezőn, mi hárman pedig bent az északi tó töltésén. Egész végig, a tavat lezáró nádasig gyalogoltunk, félút környékén még kelt egy récepár az árokról, de ezeket ágak takarták és Feri hibázott.
A múltkor oly eredményesnek bizonyult tóvégi patakrészt ezúttal Attila mozdította ránk, de üres volt. Így, elkönyvelve, hogy mára kb. ennyi jutott, sarkon fordultunk. Nagyjából azon a környéken, ahol az utolsó récepár kelt, Bella megint megélénkült és elég határozottan törtetett be a tó szélén álló sásosba. Viselkedését látva azonnal előreküldtem pár lépésnyire Ferit, én meg visszaszaladtam kicsit egy tisztább helyre, mert igencsak várható volt, hogy itt „rókázás” lesz.
Alig álltam le és állapítottam meg szomorúan, hogy elég magas a sás, és az esetleges komának igen nagy esélye van észrevétlenül elosonni (ráadásul a nyolcasokat is elrécéztem), amikor a túlsó szélen, ahol már a szabad vízfelület kezdődött, két fekete fül suhant el a sás felett…
Abban a pillanatban szólt is a puska, jobb híján bele a takarásba, de nem történt semmi, egyetlen mozdulat, egyetlen sásszál rezgése sem árulta el, hogy ott egyáltalán volt is valami…
Kétségekkel telve indultam el befelé, megnézni a rálövés helyét, és csak közvetlen közelről ült ki a vigyorgás az arcomra:
A 10-es RC nádon-sáson keresztül is kiváló munkát végzett, villámcsapásként vágta agyon a rókát, igaz, a távolság sem volt több 20 lépésnél. A zsákmány kiszedésénél aztán eggyel többet kellett lépnem, mint amennyi tanácsos volt, így az egyik csizma merült…
De ez a semmiség alig számított a nagy öröm mellett.
Az útközben hátrahagyott récékig kicipeltem a kis szukát, majd ott terítéket készítettünk (Feri első récéje hiányzik róla). A fotózás után a nagy tuskón hátrahagytuk a ravaszdit, úgymond tálcán lett felkínálva a ragadozó madaraknak.
Aztán nem sokkal később az is kiderült, hogy a telefonomat is hátrahagytam Hanyi Istóknak valahol…
Hiába mentünk vissza végig az útvonalon, hiába hívtuk több lehetséges helyen, tárgyalási funkcióra volt állítva, nem hallottuk meg sehol…
A vasárnapi ebédre késve értünk ugyan haza, de igen jólesett!!! Meg a forróvizes lábfürdő is…
