Vizivad vadászata

Sziasztok!
Csak lejegyeztem a gondolataimat, első libavadászatom kapcsán.

Vadliba vadászat 2011. január 29.

Ködös, szombati reggel volt. És hideg. A sűrű ködben álló fákra vastagon rárakódott a dér, és ettől az egész világ úgy festett, mintha valaki fentről jókora adag porcukorral hintette volna be. A napot még csak sejteni sem lehetett, ólmosan szürke volt minden.
Én izgatottan készülődtem életem második fácánhajtására. Az autóval lassan hajtottam, élveztem a táj szépségét, és ahogy közelebb értem a vadászat színhelyéhez egyre jobban elfogott az izgalom. Igyekeztem pontosan érkezni, mégis fél nyolc előtt pár perccel érkeztem meg a házhoz.
Becsengettem, mire irtózatos kutyaugatás volt a válasz. Aztán lassan nyílt a bádogkapu, és I. elképedt arccal tekintett rám.
- Hát te? – kérdezte meglepődve. – Vasárnap lesz a vadászat.
Megnyúlt az arcom. Rendkívül tolakodónak, és illetlennek éreztem magam, hogy egy nappal a megbeszélt időpont előtt jöttem el idáig. I. arcán azonban gyorsan rendeződtek a ráncok.
- Nem gond! – veregette meg a hátam. – Kimegyünk libázni, egyedül úgysem mentem volna ebben a hidegben. – és nevetett.
A kényelmetlen érzés lassan kezdett elúszni. Álmomban sem gondoltam volna aznap reggel, hogy ilyen lehetőségben lesz részem. A konyhában kínosan lassan fogyott a füstölt kolbász, és a forró, citromos tea. A beszélgetés alatt lassan feloldódtam, de a nadrágom alá, mintha apró tűket ültettek volna. I. kényelmesen szedte magára a ruhákat. Összepakolt mindent, ami kell, aztán maga előtt terelgetve kitessékelt a kapun.
A beírókönyvnél gondolkozott egy kis ideig, hogy hová is írjuk be magunkat, aztán döntött.
- Írj be bennünket az egyes körzetbe. Tizenegyig elég lesz. – és én írtam, elfelejtve megkérdezni, hogyan is nevezik maguk között a körzetet, annak ellenére, hogy olthatatlan vágyat érzek magamban az ilyen nevek megismerése után.
Végül elindultunk. A falu határát jelző tábla után rögtön jobbra fordultunk egy dűlőútra, amin irtózatos mélységű keréknyomok mutatták: itt bizony a belvíz miatt csak traktorral lehetne közlekedni, ha nem lenne fagy. Így azonban az öreg Samara is megbirkózott a tereppel. Balról lassan elmaradt mellettünk a temető, majd a fóliák is, végül amennyire a köd engedte, kitágult körülöttünk a határ. Egy elhagyatott tanyánál állítottuk le az autót.
Dűlőút kanyargott előttünk, azon indultunk el, miután kicsomagoltuk tokjaikból a fegyvereket, és zsebre vágtuk a hozzájuk való lőszert.
Mindenhol fagyott tócsákon csillogott az ezüstös dér, egy helyen két darab gumicsizma dermedt bele a sárba. Biztosan a belvízi védekezés során maradt itt. I. folyamatosan mesél. Kacsák, őzek, szarvasok, disznók, dámok szerepelnek a történeteiben, és én iszom a szavait. Lassan haladunk, halkan beszélgetve. Néhol a köd határán egy-egy tanyarom bukkan fel, vagy néhány darab télire kinn felejtett körbála. Egyébként szittyós, vízzel elöntött területen járunk. Száraz fát érünk el, I. megáll hallgatózni. Én is ugyanezt teszem.
- Hallod? – kérdezi.
Nemmel felelek. De kísérőm megmutatja, hogyan kell. Felhúzatja fejemen a sapkát, két kezemet, mintegy radarként füleim elé téteti, és int, hogy most figyeljek. Körbeforgok, és lám: halk, alig sejthető zsivajgás hallatszik az óriási tó tükre felől. Ott beszélget a rengeteg liba.
- Három napja is lőttem egyet. – jelenti ki I., miközben újra megindulunk. – Még mozog egy kicsit ez a víz. – int a mellettünk folyó csatornára. – Talán a tavon is vannak még be nem fagyott részek. – és a balra mutat, ahol az árok partján növő nád mögött néhány fa sorakozik, utána csak a szürke köd. – Tizenegynéhány halastó van itt – mondja -, ezen minden évben nagyon sok a liba. Aztán persze vagy lő közülük az ember, vagy nem. Egy ismerősöm vagy kétszáz patront is eldurrantott, mire egyet sikerült lőnie. Szerencse dolga… ebben a ködben talán alacsonyabban járnak, nem is látnak úgy meg.
Sűrűn megállunk hallgatózni. Néha libaszó hallatszik, aztán elhal. I. szerint a magasban közelítő társaikhoz beszélgetnek fel. Azonban semmit nem látunk. Csak a nád bólogat a gyenge szélben. Halkan beszélgetni kezdünk. I. éppen egy izgalmas történet közepén jár, amikor felnézek az égre, ahol felénk közelít egy nagy madár. Eszembe sem jut, hogy puska van a vállamon, csak megbűvölve nézem. Vetési lúd.
- Liba! – mondom bambán, és rámutatok. I. arra fordul, és lekapja válláról a Benellit. A lúd azonban csak egyet kanyarít a lövésre, majd eltűnik a ködben.
- Látod? – szól I. – Amíg itt sétálunk, előttünk, mögöttünk az ilyen egyes liba, ha nincs kivel szólnia könnyen kicsúszik az ilyen ködben. Ha nem vagy alatta, ugyan meg nem látod. Én se vettem volna észre, ha nem szólsz.
Nincsen rosszallás a hangjában. A libavadászat szerinte pusztán a szerencsén múlik. Nyugodtan folytatja tovább a történetet. Nekem azonban liftezni kezd a gyomrom az izgalomtól: mégis van itt madár…
De nincsen ideje elülni az izgalomnak. Libaszó tart felénk, I. lemarad, engem előreküld. Behúzódunk a nádba. Megfeszülten hallgatózom, de a gágogás elhal valahol. Vagy tíz percig különváltan leselkedünk, eredménytelenül. Aztán látom, ahogy I. vállára veti a puskát, és megindul felém.
Egy helyen a vízbe tartó váltóra mutat.
- Látod? – kérdezi. – Vidra. Itt jár be a vízbe, sok van belőlük itt a tavak környékén.
Ballagunk tovább, néha elgondolkodva, de inkább beszélgetve.
Egyszer csak megint gágogás. I. ismét hátrébb marad, engem előreküld, arról közelít a hang, de még messzire van. Kilépek, aztán behúzódom a nád közé. Erősen markolom az öreg FÉG nyakát. A libák egyre közelednek, már sokkal erősebben hallatszik minden, de végül elcsendesednek. Már azt hiszem, hogy ismét elkanyarodtak, amikor a ködből előbukkan a három nagy madár. Lassan, méltóságteljesen szárnyalnak előre a hideg, nehéz levegőben. Mintha egy film peregne előttem. Kettő kissé magasabban, és távolabb, egy közelebb hozzám, és alacsonyabban repül. A fegyver öntudatlanul emelkedik a kezemben, és rámutat a felém eső vetésire. Elhúzom a billentyűt, a csövön kisuhan a sörét, és a liba, mintha megbicsaklott volna, lustán tottyan a jegesen meredező fűcsomók közé.
Számat mosolya húzza az öröm. I. felé pillantok, aki a sapkáját lóbálja, és fut felém, azt kiabálva, hogy siessek gyorsan a liba felé, mert ha rosszul találtam, elbújik, meg nem találjuk. Kinézem a helyet, és szaporán lábalom a gazt. Néha a levegőből egy-egy szál toll keringőzik alá, aztán meglátom a ludat. Még dobálja magát, de mire melléérek, már elcsendesedett. I. széles mosollyal az arcán közelít felém, engem is elönt az öröm… levetett sapkával nézem a megpihent égi vándort. Sajnálom… honnét kelt útra, hová tartott? Olyan helyeken járt, ahova én még nem jutottam el, látta a messzi városokat, tájakat, húzott tova a csillagok alatt, és mindenhol lekiáltotta az égről a szabadság, és a vándorlás ősi hangját. Párba állt valahol a fagyos, északi mezőségeken, óvta a párját, nevelte a fiókáit, képes volt arra, amire az állatvilágban talán csak a madarak képesek az emberen kívül: a szerelemre.
De aztán újra elönt az öröm. I. gratulál, én megölelem, és dadogva köszönöm meg újra a meghívást, és a lehetőséget. Fel sem tudom fogni, mekkora szerencsém volt tényleg. Első meghívásomon, az első libát, amire puskát emeltem, az első patronnal sikerült meglőnöm… megforgatom a ludat: jó helyen érte a lövés, szárnya tövében, és a mellén vöröslenek a 32 grammos 3,5 milliméteres Armusa töltény sörétei…
Ám az örömbe üröm is vegyült. Képet készíteni nem sikerült, mivel a fényképezőgép felmondta a szolgálatot, így első libám képe csak az emlékeim között él.
I.-éknél azonban megtörtént az avatás: háromszor sújtott le hátsómra a csípős mogyorófa pálca.
Aztán elköszöntem. Másnapra újból meghívást kaptam fácánvadászatra, de nekem csak a liba lebegett szemem előtt.
Hazafelé tartva kisütött a nap, és a ragyogó fényben fürdő puszta felett a távolban libacsapatok húztak a nem messze elterülő halastavak felé.
Az én libám már velem utazott utolsó vándorlásán. Kitörölhetetlen emlékkel ajándékozott meg: míg élek, látni fogom azt a ködös csatornapartot, és a három madarat, amint nyugodt szárnyalással gyűrik maguk alá a levegőt.
Köszönet érte ezúton is I.-nek, aki önzetlen meghívásával hozzásegített az élményhez, és a libának is, aki életével áldozott azért, hogy én szórakozhassam.