A vasárnapi nyúlvadászatunk eligazítását követően csapatokban keringtek fölöttünk a libák, ami többeknek beindította a fantáziáját. Este jónéhányan be voltunk írva a területre, de az öregek a vonulási útvonalra próbáltak rá, míg én inkább a vacsorahelyszínt akartam megkeresni. Elindultam hát fehér ruhában gyalogosan a dűlőutakon, vetést vagy tarlót kutatva. Igen kemény volt a terep, több helyen a szántáson voltam kénytelen menni, az irdatlan mennyiségű víz miatt. Aztán az egyik helyen meghallottam a libasereg hangját. Látni nem láttam őket az enyhe köd miatt, de jó volt hallgatni a zsivajt. Egy 50 méter széles jégfolton kellett volna átkelnem, hogy folytatni tudjam utam, mert már láttam a tarlón feketéllő gágogókat. A jégre lépve nem voltam meggyőződve, hogy kibírja az egyébként sem vaskos súlyomat, de mivel szürkült rápróbáltam. Az első méterek óvatoskodását követően felbátorodtam, már jó harminc métert megtettem, mikor hirtelen combközépig eltűntem a hideg vízben. Azonnal rájöttem, hogy csodák nincsenek, és még az én pehelysúlyomat sem tartja meg a vékony jég és vízen járni sem tudok még.
Magam előtt, helyenként a fegyver tusával törve a jeget, nehezen, de kikecmeregtem a „szárazra”. Persze a libák közben jóllaktak és három felhőben elindultak az éjszakai szállásra. Irigykedve hallgattam, ahogy az öregek öblös hangú puskája felváltva kiabál a szürkületben. Persze mostmár igyekeznem kellett kifelé, de közben volt időm haditervet szőni a reggeli akcióhoz.
Nem keltem korán, a -13 fokra való tekintettel főztem egy meleg teát, magamhoz vettem a fehér ruhát, egy hungarocell táblát és nekilódultam. Meglepetésemre senki nem volt beírva még. Egy dűlő úttal arrébb próbáltam szerencsét, ami már jobban járható volt. Jótékony köd lepte be a tájat, az éjszaka esett kevéske friss porhó elfedte a tegnapi nyomokat, de jól kivehető volt, ahogy egy rudi csapázta le egy hosszúfülű hajnali sétájának vonalát. Az út melletti árokparton álló magányos bokor tetejéről, egy fácánkakas rémült kakatolással ugrott fejest a ködbe. Pár méterrel később balra, a szántásban lapuló kakas tudatta velem, hogy nem loptam be magam a szívébe…
A nap már erőlködött, de a köd jól tartotta magát, 70 méternél messzebb nem láttam, így rendkívül bizakodva kerestem tovább a kukoricatarlót. Már vagy jó két kilométert bandukoltam, mikor a hóból előtűntek a kukoricaszárak. A tarló üres volt, így leballagtam arra a végére, amerre tegnap kiszálltak. Lefektettem a hungarocell táblát, szedtem egy jó marék kukoricaszárat, majd leheveredtem és az ég felé bámulva ábrándoztam. A köd szinte csak a talaj felett volt néhány tíz méterig, felette pedig a gyönyörű kék. Három felderítő néma csendben húzott át felettem, a hasuk visszaverte a nap sugarait. Szép látvány volt. Aztán percekig semmi, a fegyver a mellkasomon pihent. Felültem, a tarló felett cinkostársam a köd, még mindig erőteljesen tartotta magát. Letöröltem a fegyverről a testmelegem miatti párát és közben megpillantottam egy sutát, amint kukoricát falatozva közeledik felém. Már alig volt 25 méterre, mikor gágogó hangok szűrődtek át a fehér tejfölön. Jönnek…
Hanyatt feküdtem, magamra dobáltam a kukoricaszárakat és izgatottan próbáltam lesni, hol érkeznek a libák. Éppen felettem húztak át. Első gondolatra magasnak találtam, de mikor áthaladtak felettem mégis felemeltem a fegyvert. Megcéloztam az utolsót, csett…
Meglepetésemben a másik csövet meg sem próbáltam. Nofene!? Ilyet még sosem csinált a jó öreg IZS bock. Töltényt cseréltem és visszafeküdtem. Hamarosan megfordultak és újra felettem szálltak át, mostmár alacsonyabban. Már biztos voltam, hogy lőni fogok, s amikor az utolsó is átsuhant felettem feltérdeltem, rájuk emeltem a puskát, és elhúztam a billentyűt… csett…
Most gondolkodás nélkül húztam a másik billentyűt, és legnagyobb örömömre két liba is összekapta magát és hatalmas puffanással csapódott a hóba. Elöntött a boldogság.
Felvettem őket és visszasétáltam a helyemre. Közben azért ott motoszkált a fejemben, mi lehet a puskával. Eltört az ütőszeg? Alig ütött rá a csappantyúra. Aztán eszembe jutott, hogy milyen párás volt, mikor az őz megjelent. Talán belül lecsapódott és megfagyott? A kezemet a baszkül köré fonva próbáltam melegíteni. Sok időm nem volt töprengeni, mert mindenfelől libahangtól harsogott a horizont. Csak kapkodtam a fejem. Többször túl hamar fedtem fel az álcám, néhányszor pedig értetlenül konstatáltam, hogy márpedig ezeken a libákon páncéling lehet.
Jobbról néztem a keresztben húzó libákat, mikor nekem balról hangos lilik szó hallatszott. Egy magányos nagylilik ért éppen fölém, vesztére, ugyanis a közben meggyógyult alsó cső leszólította.
Lassan a köd is kezdett feloszlani, így adva egyre kevesebb esélyt a magányos libavadásznak. Már majdnem befejezettnek nyilvánítottam a mai libázást, hisz egyre árulkodóbb voltam az éles libaszemnek, mikor barátom a köd, ismét segítségemre sietett és rejtő leplet dobott rám. Egy csapat ismét reggelizni készült, s a flotta felettem áthúzó jobb szárnyából sikerült még kiemelnem egy tojót. Na ennyi, indulás haza. Boldogan tettem fel őket az aggatékra, s dobtam át a vállamon. A kocsihoz történő séta alatt, a libák súlyától többször is arcomra fagyott a mosoly, amit szinte azonnal kárpótolt, ha visszagondoltam az alig egy órája történt emlékezetes vadászpercekre. Kívánom mindenkinek, hogy legalább egyszer az életben adassék meg nektek egy ilyen csodás libahúzás, amelyben ma reggel részem lehetett.
