A múlt heti idő nálunk csak esőt hozott azt viszont rendesen. Péntek délutánra ígérte a bérlőnk, hogy jön vadászni a vendégeivel. Reggelig esett akkor is. Pirkadatkor indultam ki csepergő esőben a szikre felmérni a tényállást. Ez abból áll, hogy gyalog kicsúszkálok a kövesúthoz csak mintegy másfél kilométerre lévő egyik lesre ahonnan távcsővel ellátok már a szintén innen másfél – két km.-re lévő libás vizek irányába. Jó óra elteltével sikerült kifigyelnem a húzás irányát. Jöhetnek a vadászok. Azt ígérték, hogy dél körül indulnak, ami azt jelenti, hogy kettőre itt vannak. De hát ez csak ígéret is maradt. Szokás szerint jól elkéstek és a sürgetésem ellenére, utána még ott tökölődtek a vadászházban, a pakolással és az átöltözéssel.
Mire kiértünk csak azt láttuk úgy fél négy körül, hogy behúz vagy két –három ezer liba a vízre. Akkor már nem engedtem be őket ezzel véget is ért a vadászat.
Szombat reggel félhatra mentem ki. Szerencsére az öreg Lajos addigra már lelket vert a csapatba így időbe kiindultunk.
Az idő kiderült, az esőfelhők eltűntek, és „kemény lett a vizek háta”.Rendesen befagyott minden, nem is olvadt egész nap. Csak egy nagy víz elöntésig jutottunk innen még sokat kellett gyalogolni a lőállásnak kiszemelt szikpadka vonulatig. Lajos nagyon nehezen megy ezért már kezdtek a libák mozogni mire beértünk. Eligazítottam mindenkit a libalövés fortélyairól és egy vonalban felállítottam az öt vadászt én középen foglaltam helyet ahonnan irányítani tudom őket. Tapasztalatból tudom, hogy erre szükség van, mert olyan vadásszal, aki betartotta, amit mondok csak annyival találkoztam életem folyamán, hogy fél kezemen meg tudom számolni. Ez a hely persze azzal is jár, hogy a legkisebbek az esélyeim, de itt nem az volt a lényeg, hogy én is lőjek.
A libák előttünk zsivajogtak hat- nyolcszáz méterre és folyamatosan jöttek. Szerencsésen sikerült eltalálnom a vadászok felállításának a helyét, mindenkinek bőven volt alkalma lövéshez jutni. Természetesen a vadászláz, a rengeteg liba, az izgalom, és az egész libavadászat miliője a legtöbb embert meggondolatlan lövöldözésekre készteti. Ez most sem volt máshogy. Csak Jenő barátom, akivel már vagy huszonöt éve együtt vadászunk, maradt higgadt, és le is szólított négy libát az „ötcsövűvel” a húzás alatt.
A többiek azonban lövöldöztek bőszen, arra is, amire nem kellett volna, ezzel is csak az esélyeinket rontva. Én meg folyamatosan figyelmeztettem őket igyekezve visszafogni a lendületüket. Különösen Janikával volt sok baj, aki ötven évesen is olyan hebrencs, mint egy gyerek. A múltkor példásan meglőtt öt disznójához képest a sörétes nem nagyon passzol neki. Mellettem állt és a végén már csak akkor lőhetett, amikor engedtem neki. Nem is lőtt csak egyet, de azt sem biztos, hogy ő.
Nekem sajnos csak nyolcas sörétem volt. Nagyobb szeműt nem kapni a környéken. Kalocsán sörétet nem is tart a boltos, mert azt mondja, hogy alig vesznek a vadászok és nem fekteti benne a pénzét. Csak a közeli madarakra lőttem így nem sok lőszerem fogyott. Két libát kellett kicipelnem a végén és nagy örömömre az egyik egy vetési volt, amit talán vagy öt éve már nem lőttem.
13 madárral zártuk a reggeli húzást és mindenkinek felejthetetlen élményekben volt része.
Napközben a fagy tovább hizlalta a jeget. Estére a vízre terveztünk bemenni. Ez viszont olyan messze van gyalog, hogy oda az öregek nem tudnak bemenni ezért őket a Janikával együtt egy kisebb közeli víz mellé tettem ki. Tegnap oda is ment be párszáz liba. Mi hárman egy kilométerrel messzebb álltunk. Ott már félelmetesen nagy vizek vannak. Vastagon be is voltak fagyva csak ott volt nyílt víz ahol lihogót csináltak a libák. Nem vittem messze be a fiúkat, mert már így is két kilométerre voltunk a kocsiktól ahova vissza is kell éjszaka a combcsizmákban a zsákmánnyal botorkálni. A nagy víznél az első nádfoltba álltunk be. Ez kb. hetven méterre volt a szélétől . A jég már közben olyan vastag lett, hogy az ember a lábszárával menet közben már nem tudta feltörni. Csak akkor lehetett eltörni, ha felülről ráléptünk. Néhol combközépig ért a víz és mivel a jég fogta a lábat nagyon kellett vigyázni, mert ha megcsúszunk, akkor nem lehet egy lépéssel korrigálni és menthetetlenül beleesünk a vízbe.
Mint utólag kiderült Janikának sikerült is.
Kínszenvedés volt így a nádig jutni. Szerencsére ott csak térdig ért a víz és a nádasban biztos melegebb volt, mert ott a jég is törhetően vékony volt.
Egymástól csak pár méterre álltunk, ha lesz liba, úgysem egyesével jön, jut mindenkinek.
Itt ácsorogtunk a kellemes jeges vízben, már jócskán szürkült, de egy két magas kóbor libán kívül semmi nem volt. Azt beszéltük, hogy a víz befagyása biztosan elvitte őket délebbre vagy valami nagy folyóra. Azt nem nagyon tolerálják, ha befagy az éjszakázó vizük.
Már sötétedett mire megindultak. Csak jöttek és jöttek.
Nem akartam sokat lőni gondolva a visszaútra is. Volt már párszor részem ilyen nagy éjszakai cipekedésben, nem egy leányálom. Összesen ellőttem három nyolcas sörétet. Ebből lőttem három libát. Sajnos az egyik szárnyas lett és nem találtam meg a nádban. A másik kettőt úgy lőttem, hogy a jégbe feltört útra essen. A többieknek is mondtam, hogy csak annyit lőjenek, amennyit ki bírnak vinni. Igazi öröm vadászat volt. Senki nem kapkodott lövöldözött meggondolatlanul. A végén már szinte a kalapunkat sodorták a libák. Hárman tíz libát hoztunk ki, de könnyedén lőhettünk volna fejenként mind a hárman tíz felett. Már sok jó libázásban volt részem, de ez nagyon emlékezetes marad.
A vissza út is. A roncshodályoknál megálltunk pihenni és a többieket megvárni, mert láttuk a lámpájukat, ahogy jöttünk ki. Laci lefeküdt a fűbe olyan fáradt volt. Ahogy várunk rájuk csak nem jönnek. Később lámpafény a kocsik irányából. Ezek szerint már kint vannak. Felmálházunk és megyünk tovább. A kocsiknál csak a Lajost találjuk. Nagy megkönnyebbülés lerakni a terheket. Jó hideg van a szél is feltámadt. Jó sokáig várunk, de csak nem jönnek. Később csörög a telefon. Janika bejelenti, hogy eltévedtek. A távolba látható kivilágított templomtorony és egyéb fények segítségével irányba állítom őket. Még vagy két telefonváltás és jó sok idő után meglátjuk a lámpáikat és ők a mienkét. A többiek fáznak, ezért elindulnak az egyik kocsival befelé. Én ott maradok a jeges szélben és megvárom őket. Sikerült is jól megfáznom. Nagy nehezem odaérnek. Janika, mint egy jégcsap. Elesett a vízben és ráfagyott a ruha. Végre mehetünk be.
Vasárnap reggel már hat előtt indulunk kifelé. Egyel kevesebben, mert Janika beadta a kulcsot, azt mondta, hogy neki ennyi elég volt. Nagyon hideg van. A kocsi -8 fokot mutat. Az úton lévő nagy vízen már erőből kell feltörni a jeget, hogy átjussunk rajta. A tegnap reggeli helyre megyünk. Nagy a csend. Liba sehol. Várunk, fázunk, járkálunk.
Szólok a többieknek, hogy elmegyek a nagy víz felé, megnézem, hogy egyáltalán van-e bent valami nem költöztek-e el a fagy miatt az éjjel. A vízen semmi, amikor messze hátul egyszerre felkel több ezer liba. Ez nem a szokásos reggeli húzás, az szakaszos és vagy egy órán át tart. Ezeket űzi a fagy. Ma kihoztam a fényképezőt is, folyamatosan fotózom őket.
Lassan fölém ér a nagy felhő liba éktelen gágogással. Rossz helyen vagyok, mert a többiek előtt vagyok négyszáz méterrel. Ha itt lövök, erősen rontom az esélyeiket. Amint fölém ér a sok liba még egy utolsó fotó a padka mögül aztán egyet kilövök közülük és lapulok tovább. Nem is duplázom, hogy jusson a hátam mögöttieknek is alacsony madár. Lőnek is, de eredménytelenül, mert, ahogy a Jenő utólag mondta megint hamar kezdtek lövöldözni.
A fele liba visszaszáll és leül, a fele elmegy délnek. Fél kilencig várunk, de semmi mozgás. Az öreg Lajos lő szépen egy égben járó magas liliket, más nem esik. Ahogy elindulunk kifelé, megindulnak a libák is Mind magasan az égben félórán keresztül folyamatosan. A puskát sem szabad felemelni olyan magasan.
Huszonöt libával zártuk a hétvégét. Libaország megint bőkezű volt hozzánk.
