Ködbe burkolózott a határ, lik-lik, lik-lik, hallatszik mindenhol. Az hajnali derengés halvány fényeiben Bellával kettesben osonunk egy búzavetés melletti kicsiny árokra. Mindig izgalommal tölt el a libavadászat, ma sincs másképp. Köd, szél, sok liba, jó takarás, biztos, türelmes kéz, elengedhetetlen feltételei a sikernek. Reményekkel teli állunk be a nád takarásába, s várjuk a libahadat. Először türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül. Gágogás hallatszik mögöttem. Két nyári lúd igyekszik felénk. Lapulunk, aztán mikor már elhaladtak felettünk ráfogom a puskát, csak az íze miatt. Még talán mondom is, hogy bumm-bumm… Ejj, ha lilikek lennétek… Bella csak néz rám, hogy ennyire nem lehetsz béna. De hát itt voltak, de hát olyan szépen jöttek, te meg csak nézegeted őket? Látszik a szemében a vágyakozás, hogy azokat a tollas hosszúnyakúakat, de milyen jó is lenne kicsit megszagolni, megkergetni, megszorongatni. Lassan telnek a percek, a köd lassan felszáll a lilikek csak nem jönnek közelebb. Jónéhány áthúz felettünk, de kár lenne a lőszert pocsékolni. Aztán az egyik csapat mintha alacsonyabban jönne. Pont felettünk vannak. Kicsit bizonytalan vagyok, hogy lőjjek-e, de rászánom magam. Emelem az öreg 16-ost, még egy gondolatnyival többet eléteszek, mint általában és láss csodát, az egyik liba nyaka hátrabicsaklik és iszonyatos sebességgel vágódik a túlsó árok szélére. Bella rástartol és pillanatok múlva szuszogva, szájában a fiatal szürke tollruhással jön felém. A csapatok jönnek, mennek, de nem jutok lövéshez. Jó húsz perc is eltelik, mikor újabb csapat jön a libalövés határa felett, két-három gondolatnyival. Tétován emelem a puskát, kicsit jobban eléhúzok, és már jön is lefelé egy csíkoshasú. Elég távol esik tőlem, a szél sem túl jó, a víz hideg, de Bella elindul az irányába. A jégen óvatoskodik, de aztán minden a papírforma szerint történik. A szomszéd területen látni a libafelhőt, de nekünk ma ennyi jutott. Boldogan indulunk haza, szép reggel volt…
