Mire képes egy szeptemberi gímbika?
Először is szeretnék gratulálni a bikához!
A képet pedig én is várom ám!
Nekem hasonló élményem volt három éve ősszel, akkor lőttem első gím bikámat. Felénk a kárpáti-típusú őshonos.
A sztori a saját tökéletlenségemet is szemlélteti majd, na de így kerek és így igaz a történet.
Nagyon sokat jártunk bika után. Sok alkalommal hallgattuk a bőgést (néha nagyon is közelről) , de látni bizony egy bikát sem sikerült. Kísérőm meg is jegyezte, hogy a köd velem együtt jön és megy.
Ugyanis a köd mondhatni napi szinten mentette előlem a bikákat. Szinte senki másnál ez elő nem fordult, vagy legalábbis ennyire menetrendszerűen soha. Olyan féltékenyen takarta Őket előlünk, mint ahogy az anya védi a gyermekét. És valóban így volt. Akárhányszor kerültem sorra, annyiszor kúszott elő a semmiből a tejfehér függöny, mire a területre kiértünk. Legyen az hajnal vagy délután.
Szeptember végén aztán egy szemerkélős (köd nélküli
) késő-délutánon megtört a jég. Egy lesen ülve éppen elábrándoztam, amikor a Kísérőm megjegyezte: "ott a bika!" Erre hangosan vissza is válaszoltam valami humorosat, mivel napi szinten évődtünk már egymással a szerencsétlenségem miatt. Persze hogy nem akartam elhinni, hisz folyamatosan ugrattuk már egymást.
Azonban olyan mereven és mozdulatlanul nézett előre, hogy az óvatossága átragadt rám és inkább elhallgattam. Szememet igyekeztem ugyanabba az irányba fordítani anélkül, hogy a fejemet is mozgatnám. És ott volt! Alig 70 méterre épp egy fiatal tölgyesből igyekezett szép lassan kifelé. Egy kökényesen kiváltva a mellettünk lévő alig 100 méteres gyepcsíkon átváltva be készült menni a túloldali majd 15 hektáros kukoricába.
Nos én puskaszíjat csak cserkeléshez használok, de ezúttal a lesen is rajta felejtettem - balszerencsémre.
A bika lőhető volt, Őt kerestük, így nyomban nyúltam is a puskáért. A szíj elég hosszú volt és a jobb könyökömet akasztottam bele, hogy ne verődhessen, s hogy stabilabban a vállamba feszülhessen. Ahogy lőirányba tartva vállba húztam - a céltávcsőben éppen felvillant a bika képe (keresztben állt) - a kibiztosítást követve a szíjat a könyököm enyhe hátrahúzásával akartam még jobban eligazítani, amivel együtt a kezem is (ujjam az elsütőbillentyűn) elindult hátra, és a már kibiztosított puska elsült úgy, hogy a céltávcsőben még nem rendeztem a szálkeresztet rendesen.
A lövésre a bika ugrott egyet, bele a kökényesbe. Kísérőm el volt hűlve, hogy Ő még ilyen "villámkezűt" nem látott, aki ilyen gyorsan tud célozni. Amikor kétségbeesve közöltem vele, hogy csak egy villanásnyira láttam a célkeresztben a bikát és véletlenül a szíj miatt elrántottam az elsütő-billentyűt, továbbá hogy megvan a nagy esély a gyomorlövésre, na akkor lett nagy kapkodás és szemöldök-tangó!
A bika kiugrott a kökényből, és átvágni készült galoppban a gyepen. Meg nem állt volna. Végig követtem a céltávcsőben és kerestem az oldalán a vért (amit hála istennek sehogy sem találtam). Közben torkunk szakadtából bőgtünk kánonban, és böffentettünk nagyokat, hogy megálljon. És megállt!
Ekkor kapta az első golyót, kissé magas lapockára célozva hatalmas becsapódással, amitől azonnal összeesett és csak a mellső lábai mozdultak meg néha.
Így telt el fél perc, amikor már kezdtem megnyugodni és a pulzusom sem 200 volt (hanem kb. 180). Rettenetesen megijedtem, hogy első bikámat megsebezve elvesztem, holott annyira készültem az első alkalomra.
Szóval amikor épp megnyugodtam, a bikát mint ha árammal megcsapták volna, elkezdett ficánkolni a földön és mellső lábaira próbált állni. Mire észbe kaptam, már a hátsó lábaival szilárdan állva rúgta magát előre úgy, hogy közben majd többször orra nem bukott, mert a jobb mellső lába csak lógott élettelenül. Mire rálőhettem volna, már a kukoricában volt.
Amit akkor éreztem, a kutyának sem kívánom. Mert ott nem esett ám össze. Csak a két villás agancs látszott, amint jó 50 méter menekülés után megállva körbe-körbe forgatja a fejét és kémlelt. Az agancs állásából és mozgásából így gondoltuk. Hogy súlyos lövést kapott, abban biztosak voltunk már ekkor, hisz menekülés közben megállt. Azonban hogy nem feküdt el, az riasztó volt.
Már biztosra vettem, hogy elvesztettük. Jó 150 méter vastag csíkban kb. 15 hektár kukoricában a túlvégen gond nélkül átmehet a túloldali tölgyesbe. Másik lehetősége is volt ám, ha a hátunk mögött "átugrik" az alig 100 méteres tarlón (azt már levágták valamilyen oknál fogva), s rögtön egy még nagyobb tölgyesben köt ki. Na ott megtalálni...
Az utóbbit választotta. Lassan a villás agancs úszni kezdett a kukorica tetején a tarló felé. A másodperc törtrésze alatt döntöttünk. Leugráltunk a lesről és irány a tarló széle. Itt mellig érő kökénybokrocskák takarásába álltunk és lőboton nyugtatott puskával (csak épp mi nem voltunk olyan nyugodtak) vártuk, hogy mi lesz. A szél sajnos felé fújt, de még haladnia kellett a takarásból való kilépéskor vagy 30-40 métert, mire az orrába csapna a szagunk.
Mikor kilépett láttam, hogy nagy-beteg. Komótosan, mint egy öregúr, jobb lapockáját és lábát mereven húzva szép lassan gyalogolt át keresztbe előttünk. Magam sem tudom, hogy mikor és hogyan húztam el az elsütő-billentyűt, de a lövés ismét földre döntötte és láttam a becsapódást is a bőrén (amit sem azóta, sem azelőtt nem tudtam meglátni soha egyetlen elejtett vadamnál sem).
Szinte láttam, ahogy a találat helyén hullámzik a bőr. Gerinclövés volt.
Mindennek ellenére még jó másfél percig próbált felállni, agancsával a földbe vágva próbálta magát a földről felemelni, mert mellső lábtól hátrafelé semmije sem mozdult. Rohantam oda, hogy megváltsam a szenvedéstől, de nem volt már rá szükség. Már csak feküdt és még rám nézett, sóhajtva néhányat. Láttam, hogy már csak félig van itt, mert mellé lépve (elég nagy könnyelműség volt így utólag) látszott a szemén, hogy nem engem néz, hanem elnéz mellettem.
Az elmúlt néhány perc olyan szinten megrázott, hogy az óvatosságnak még a csírája is kiment belőlem. Mellé guggolva még oldalára is tettem a kezem és végigsimítottam rajta, mielőtt elment volna. Így távozott.
Nos ekkor éreztem én is azt, amit Csabus is említett. Vajon megtehetjük-e?
Kellemetlen volt az érzés, hogy egy olyan erős őserejű állatot, mint ez a bika - ami egy villanással pozdorjává törhette volna a csontjaimat - egy hozzá képest milyen satnya lény ejtett el. Mintha az oroszlánt a nyúl ütötte volna ki. Hatalmas testű, jó kiállású kárpáti-típus volt.
Komolyan mondom, sajnáltam. Másnap, mikor elkezdtem kikészíteni a trófeát (ezt nem engedtem senkinek), jutottam el oda, hogy már valóban elkezdtem örülni.
Nos a lövések:
Az első szerencsére hibázás volt, meg sem karcolta.
A második magas-lapocka lett volna, ha oda megy. De nem oda ment, köszönhetően a testem minden szegletében lüktető szívemnek. Előre ment nyaktőre. Egy főeret elkapott, mert belül elöntött mindent a vér. A nyaktőnél a csigolyák alatt ment el alig egy ujjnyival. Feltételezem, hogy jól megrázta a gerincet, azért esett össze. A felgombásodott lövedéket megtaláltuk a csigolyák alatt a húsban, két-három centin múlott, hogy nem ütötte át a vadat.
A harmadik egy elég "multifunkcionális" lövésnek sikeredett. Másképp nem tudom nevezni. A gerincet eltörve a tombak-köpeny ott maradt a széttört csigolyák között, míg az ólommag (ez sosem fordult elő ennél a lőszernél, sem előtte, sem utána) lefelé haladva a szívet lyukasztotta át! Az ólmot nem találtuk meg.
Mindkét lövés alig 80-100 méter közötti távon lett leadva. A kaliber 30-06, a használt lőszer pedig 180 grain-es Winchester Power-Point. Ez a lövedék hihetetlenül gombásodik és nem esik szét. Mindennek ellenére képtelen volt átütni a bikát.
És dacára az utolsó hihetetlen lövésnek, még jó másfél percig megpróbált felállni. A tarlót tisztességgel összetúrta félkör ívben a háta fölött.
Addig hittem is, meg nem is, hogy mi mindent elbír a gím a bőgés idején. Azóta már tudom is.
Elnézést a hosszas leírásért, de ez most valahogy kijött belőlem.
