Hétvégén be kellett szállnom a vadásztatásba, mert kicsit "feltorlódtak" a vendégek nálunk.
Na nem esett nehezemre, már hetek-hónapok óta csak napraforgót, szóját és kukoricát látok reggel-délben-este, jól esett egy kis változatosság
Idősebb olasz vendéggel ültem szombaton hajnalban lesbe egy nagy nádasba vágott nyiladék végén álló magaslesre.
Jó mozgás volt a nádban, láttunk szépen disznót, kisebb, fiatal bikákat, néhány tarvadat.
Felénk jött lassan egy rudli a közeli sűrű aljú szürkenyarasban, a csapatbika igen agresszívan bőgött, terelgette a háremet, hajkurászta el a sóvárgó kisebb bikákat.
Aztán még mielőtt megláttuk volna őket a nádas bokrosabb részén, előreszaladt egy ünőcske, majd szél alá kerülve éktelen zajjal megugrott.
A bika egyből elhallgatott, a tarvadak is ledermedtek, síri csend lett.
Mentendő a helyzetet, gyorsan elnyomtam ár tehénhangot, mire a bika újból bőgni kezdett, de a csapat az irányát megváltoztatta, és a nyiladékot megkerülve,
messze tőlünk a nádban vonult tovább a nappali beállóhelyére.
De a bika kissé közelebb jött a nádban, talán érdekelte az eddig nem látott tehén.
Mikor meg-megállt (csak a nádbugák mozgását láttam, és nagyon ritkán a legfelső ágvégekből egy-egy villanást), akkor újra bebiztosítottam egy vágyakozó tehénhanggal.
Erre egyszer csak teljesen begőzölt, és tank módjára törve a nádat, pillanatok alatt előttünk termett. Bőgött, hogy a valaga majd kidőlt, kapálta a tőzeget, csak úgy porzott,
agancsára egy csomó nádat vett fel a lezúzott nyiladékról, és úgy peckeskedett felénk nézve.
Azt egyből láttam, hogy nagyon jó, lőhető bikát terelt elénk a jószerencsénk, agancsát 7-8 kg közé, korát 8-10 évre taksáltam, és egyértelmű volt, hogy mindkét oldalán
villái vannak csupán, koronaágnak még nyoma sem látszott.
Abban a pillanatban, ahogyan fordult, hogy megy a háreme után a nyaras sziget irányába, már csattant is a vendég 300-as WinMag puskája.
A bika oldalán jól láttam a kissé alacsonyan bevágódó lövedéket, jó becsapódás is hallatszott, a vad eleje megemelkedett, melső lábaival belekaszált a semmibe,
majd egy hatalmas több méteres ugrással, a nyiladékot már nem is érintve berepült a nádba.
Ott egy nagyot reccsent, majd a mozgás és zörgés folytatódott tovább, kb. 50 méteren át, ahol meglassult, megállt, majd egyszerűen megszűnt látszani, hallatszani.
A jelzés és a találati hely pontos helyének ismeretében biztos voltam abban, hogy szíven van lőve.
Vártunk még vagy fél órát, aztán leszálltunk és odamentünk a rálövés helyére.
A hátsó körmök hatalmas bevágását azonnal megtaláltam, de vért azt bizony egy cseppet sem láttunk.
Két csapás látszott a nádfalban, egymástól kb. 7-8 méterrel. Próbáltam azokon vért, legalább kenést találni, de nem jártam eredménnyel.
Mindkét váltón bementem, minden elágazást, gyanús törést megvizsgáltam, de nem találtam semmilyen, sebzésre utaló nyomot.
Érthető, hogy kezdtem kissé ideges lenni, nem erre számítottam.
Bementem a nádba kb. 60-70 méterre, és a nyiladékkal párhuzamosan, egy 60-80 méteres szakaszon, 2-3 méteres oldaltartással lekerestem a nádast, kb. a
nyiladék szélétől 15-20 méterig tartó sávban....SEMMI. Még bikaszag sem, egy értékelhető nyom sem, egy gyufafejnyi vér sem
Ekkor már kimondottan szarul éreztem magam. Kimentem, hívtam a kollégámat aki egy hazai vendéggel már éppen jött befelé a reggeli vadászatból.
Azonnal jöttek segíteni, még a feleséghez is bementek a drónért, és a vendég sem ment be a szálláshelyére, hanem jött segíteni keresni az olasz vendég bikáját.
No, az olasz egy lépést nem tett a nádba a nyiladékról, csak várta a fejleményeket, de ezt már megszoktam tőlük.
A drónnal alaposan átrepültem kis magasságban a területet, de nem láttam semmit. Olyan sűrű a nádas, hogy a benne bolyongó vadásztársakat sem láttam, csak a nád mozgását.
Mikor egy jó fél óra sem vezetett semmilyen eredményre, nem láttam más lehetőséget (habár a tuti biztos szívlövéstől még akkor sem tudtak eltántorítani), mint vérebvezetőt hívni.
Másfél óra múltán meg is érkezett (közben az olaszok visszautaztak a szálláshelyükre, mondván úgyis szólunk, ha lesz valami fejlemény), a kolléga és a magyar vendégünk leültek két olyan váltót,
ahol emberi számítás szerint a sebzett bika menekülhet, és én a kutyás emberrel bevonultam a nádba.
A véreb, koros, sokat tapasztalt, több száz eredményes munka tapasztalatával bíró ebhez méltó módon, alaposan látott a munkához.
Miután a nyiladékon mindent végigszagolt, amit csak szükségesnek tartott, az általunk használt két csapás között félúton belépett a nádba....és pár lépés után ott állt a dermedt bika faránál
Vegyes érzések kerítettek hatalmukba, azt őszintén megmondom.
Csak álltam ott, mint lóf@sz a hideg vízben, és semmit sem értettem abból, hogy mi történik. Azt hittem, hogy hallucinálok, nem akartam elhinni, hogy azt látom, amit látok.
Pedig valóság volt.
A bika kevesebb, mint 10 méterre feküdt a nyiladék szélétől.
Az a semmitérő, ólommentes fos lövedék ugyan szinte ketté tépte a szívét, de egy borsnyi kilövést produkálva, teljesen vér nélküli sebzést okozva ütötte át a testet.
A bikának még közelről sem volt semmilyen bőgő bikaszaga, ezért hiába mentünk el mellette a magas nádban 2-3 méterrel többen és több alkalommal is, nem éreztük meg, hogy ott van.
Visszapörgetve az eseményeket teljesen biztos vagyok abban, hogy vagy egy fiatalabb gímbika, vagy egy disznó ott lehetett a nádban, ahová a meglőtt bika egy ugrással bezuhant.
Akkor hallottam a nagy reccsenést, aztán az általunk halálvágtának gondolt törést már az a másik vad produkálta,
így teljesen megtévesztve és rossz következtetésre juttatva engem, és a vendéget is. Meg sem fordult a fejünkben ez a lehetőség.
Örülök, hogy végül kutyát hívtunk, ha ezt a csodaszép bikát szagról találjuk meg a későbbiekben a nyiladék mentén, a fene és a rosseb együtt rágták volna ki a lelkemet.
A trófea a kifőzés után, lecsepegtetve 8,40 kg. Egy villás 10-estől nem olyan rossz
Mivel a vendég már nem volt jelen, és a zsigereléssel és beszállítással igen csak igyekeznünk kellett a melegben már halotti tort ülő köpőlegyek miatt, ezért
terítékfotó nem készült a bikáról, csak a vérebvezetőt kértük meg rá, hogy hadd fotózzuk le a bikával együtt, egyrészt, hogy maradjon némi látható emlékünk a vadászatról,
másrészt pedig, hogy emlékeztessen arra, hogy egyrészt a vadászatban sokszor történnek olyan dolgok, amik még addig soha sem történtek meg, illetve az örök igazságra is, miszerint:
EB A VADÁSZ KUTYA NÉLKÜL!!!
Ahogy idős kollégánk mondta volt egy némileg hasonló, de disznós eset után a kukorica szélében: "Kolléga úr, nálunk most még egy pincsi is százszor többet ért volna egymagában"
(A vérebes úriembert nem kérdeztem meg, hogy vállalja-e nyilvánosan az arcát, ezért inkább kitakartam, nehogy kellemetlenséget okozzak neki ezzel)
