|
Apeter
|
 |
« Új üzenet #252 Dátum: 2008. Július 29. - 15:08:19 » |
|
Mivel nem illik bele semelyik témakörbe, ezért ide biggyesztem be eme kis írást.
Email-en kaptam még hó elején, csak most került újra a "kezem ügyébe".
Nekem nagyon tetszett, s gondoltam hátha Ti is szívesen olvassátok.
Üdv,
Péter
Szalma
2008.07.01. 02:32 :: ekkerjoz
Eljött hát az idő, nekimegyünk a kalászmezőnek. Az árpát édesre, selymes szőkére szítta a nap, vágni kell, mielőtt peregni kezdene a mag. Mikor a hosszú toklász könnyen törik, de a szár még erős, kezdeni kell aratni. Nem jó, ha tovább szárad, mert peregni kezd a drága szem. A búzát akkor vágjuk, ha elengedi a gyökere, korán sem jó aratni, de ha nagyon szárad, akkor már nem is lehet.
Minden földet együtt vágunk a falu körül, ami a falubéliekhez tartozik, aztán szegődünk a számadó úrhoz, levágni az egyházi birtokok gabonáját. Jó fizetséget ígértek, de első a saját árpánk, búzánk, kell az élelem, lisztünk elfogyott még a fagyos télen.
Dús termést ígér a mező, jókor esett, jókor száradt, derékig ér a búza, hónaljig a zab. Aratás előtti napon még kimentünk a földre, nézni a hullámzó mezőt, ahogy szalad rajta a szél, úgy mozog a kalász, játszik a széllel. Szinte sajnálom, hogy holnap belevágunk, de kell az élelem, majd vetünk újat.
Este a haranglábnál gyűlünk össze. Illés bátyánk lesz idén az aratógazda, a legjobb kaszás, nagy, erőskezű ember. Megnézi a kaszákat, ki van-e kalapálva, meg van-e rendesen fenve a szerszám, igazít a csapón. A fiatal kaszásokhoz, első aratókhoz van egy-két jó szava. Aki már aratott, csak mosolyog rajtuk, szinte megszeppentek, de erőt mutatnak, öcséim is kihúzzák maguk. Illés bátya elmondja az esti imát, utánamondjuk, lehajtott fejjel, nagy levegőket véve.
Hajnalban kelünk, korábban, mint rendesen, még nem szól a rigó. Hideg, setét az udvar, a kútnál mosakodunk, anyánk ünneplő ruhát készített, friss lenvászon öltözetet húzunk, mintha templomba mennénk. Jó szaga van a ruhának, ahogy száradt a napon, érzik rajta a nyár illata. Apánk megszemlél minket, meghúzkodja a gyenge bajszunk. Vigyázz öcséidre, mondja, mögöttük menjél, szólj nekik, ha szólni kell, de ne hajtsad őket. Ti meg, félszemmel Illés bácsit nézzétek, félszemmel a kalászt, szerényen, de ne mulyán. Áldjon az Isten.
Így engedett aratni minket jóapánk. A mezőn már gyülekezett a nép, a férfiak mind ünneplő ruhában, asszonyok gyolcs főkötőben. Illés bátya tör egy szálat, kalapja mellé tűzi a kalászt. Kijelöli a helyünket, ő megy majd legelől, ahogy suhint, nekünk is úgy kell, tucat ember egyszerre vág. Az asszonyok, fiúgyerekek szedhetik a markot, kötözik, keresztbe rakják. Az árpát csak módjával szabad, mert mikor feljön a nap, gyorsan szárad, és kipereg.
De most még csak dereng a nap mögöttünk, előttünk a végtelen mező, kemény-fehér ködpára remeg vállmagasságban, szinte rá lehetne tenni a kalapot. Illés bátya csak annyit szól, hogy Isten nevében, és belevág. A kasza alatt dől a kalász, a harmadik suhintásra elindul a következő kaszás, amikor hármat suhint, indul a következő, és így tovább. Mink a végén vagyunk a bandának, húzzuk rendesen. Nem szabad lemaradni, együtt dől a rengeteg szár, a csapó egyenes sorba rendezi a vágott gabonát.
Lassan feljön a nap, melegíti a hátunk. Illés bátyánk megáll, kaszát fen, ezt is együtt teszi az arató sereg, zenél a fénkő a nemes acélon. Megint elindulunk, fogy a mező, de nehezen adja meg magát. A nap éget, nehéz a szerszám, kalapom alól megindulnak kicsi veríték cseppek, inni kívánok már nagyon. A vezérkaszás szavára előjönnek a jányok, cserépkorsóból iszunk. Violám messziről nyújta a korsót, ahogy iszom a jó hűvös vizet, keresem a szemét, de lesüti maga elé, nem mer felnézni. Visszaadom a korsót, közben hozzáérek a kezéhez, milyen finom, selymes, süt a hideg cserépen. Mint aki parázsba nyúlt, úgy rándul meg, barna szemében vidám villám csillog, érzem, ahogy a vér fülemben dobol.
Indulunk újra, nem is tudom, mintha új kaszám lenne, akinek nincs súlya, lendül magától, vágja a szárat, nem érzem a napot, nem érzem a munkát. Vágjuk a rendet, délre már szinte vége felé járunk. Árnyékba húzódik a sereg, asszonyok kosárból megterítenek. Anyánk kendőbe csavart kenyeret hoz,vajon honnan vette, hol rejtegette eddig a lisztet, hónapok óta nem sütött már. A kenyér mellé aludttejet eszünk, fiatal hagymát harapunk.
Délután lesz, mire elfogy a mező, hazaballagunk a tarlón. Otthon apánk vár, tud mindent, dícséri testvéreimet. Megnézi a markuk, hát, azzal baj van, hólyagosra törte azt a kasza nyele. Nyakuk felégett, piros, mint a főtt rák, égette a nap, ahol kilátszott a kalap alól. Anyánk szörnyülködik, kenné írósvajjal, aludtejjel. Apánk csak ráhagyja, de mikor elmén anyánk, tanácsolja, hogy kezünket pisáljuk inkább le, hamarabb gyógyul a seb.
Kell is gyógyulni a kéznek, két hétig ez lesz a munka, az aratás nem áll meg. Aztán a számadó úr rengeteg földje, későbben vetették, később kell aratni is. Mire mindennel végzünk, lehet majd szántani, boronálni, vetni.
Leballagunk a Tiszához, megfürödni a jó meleg vízben. Most nincsen játék, fáradtan ülünk a homokpadon, ázik a bőrünk, leáztatjuk a port, verítéket. Fentről hallatszik az asszonyok nevetése, ruhát mosnak a vízben, kibeszélik közben, aki nincs ott.
Reggelre megszárad a mosott ruha, visszaköltözik belénk az erő, visszajön a kedvünk. Aratunk, ez a mi ünnepünk.
|
