Hosszú évek óta hordoztam magamban egy bántó önvádat.
Egyik volt kollégánk (akinek nagyon sokat köszönhetek úgy a szakmát, mint egyéb dolgokat illetően) nyugdíjas éveit élte annak a főútnak a mentén, ahol naponta eljártam munkába menet, onnan jövet.
Néha megálltam előttük, beszélgettünk kicsit, láttam, hogy jól esik neki.
Egy alkalommal már hosszabb ideje nem beszéltünk, amikor is motorral beszaladtam a városba a gyerekeknek valamiért a pékségbe.
Béla bácsi kint állt a ház előtt, rádudáltam, erre mutatta hogy megállhatnék egy kicsit, én meg odakiáltottam, hogy majd visszafelé.
Aztán hazafele menet már nem állt kint, én meg úgy gondoltam, hogy majd holnap beugrok hozzá...... sietek is, a motoros ruha is meleg...majd....
Másnap délelőtt hívott a felesége, hogy este rosszul érezte magát, reggel pedig meghalt.
Azóta bármit elkezdtem volna halogatni, elodázni, csupán komfort okokból, minden alkalommal felsejlik bennem ez a történet és nagyon rossz érzés a mai napig.
Pénteken vadkározni voltam távol itthonról.
Nagyon fáradtan vezettem hazafelé, közben felhívtam Édesanyámat, aki egy thermál gyógykórházban kezeltette épp a fájós derekát.
Mikor megtudta, hogy a fürdőhely mellett vezet haza az utam, egyből mondta, hogy nézzek már be hozzá csak pár percre, mert két hete nem találkoztunk már.
Gondolkodtam, hogy mivel tudnám kimenteni magam, de Béla bácsi rosszalló pillantása a lelkem mélyéből azonnal megváltoztatta az álláspontomat.
Már lent várt a bejáratnál, nagyon örült nekem.
Leültünk egy kinti padra és beszélgettünk egy jót. Nagyokat nevettünk és már ő mondta, hogy induljak ám, mert tudta, hogy hajnalban indulok vissza a végtelen szójatáblák közé. Még elmesélte, hogy nagyon jól érzi magát, jók a kezelések is, de nagyon várja, hogy leteljen a kúra és egy nagy családi ebédkor folytatjuk a beszélgetést.
Tegnap reggel alig kezdtem el a munkát, mikor hívtak a kórházból és közölték velem, hogy Drága Jó Édesanyánk az éjszaka átaludta magát az öröklétbe.....
Persze nagyon fáj és hatalmas üresség van bennem, még hatalmasabb kérdőjelekkel.
De a szobatársa azt mesélte, hogy lefekvéskor az utolsó mondata az volt, hogy nagyon boldog, hogy mégis meglátogattam és, hogy ilyen jót már régen tudtunk beszélgetni.
Az arcán látszott, hogy teljes lelki békében indult el az úton a másik partra....és nagyon bízom abban, hogy valahol, egy másik dimenzióban már újból egymás kezét fogják, négy éve eltávozott Édesapánkkal.
Hálás vagyok Béla bácsi emlékének hogy még halála után közel 10 évvel sem hagyott magamra.
Mindenkinek azt tanácsolom, hogy jól gondolja meg, amikor kibúvót keres egy találkozó helyett a szüleivel, szeretteivel, barátaiva.
Van amit soha nem lehet bepótolni, sem jószándékkal, pénzzel vagy hatalommal jóvátenni.....
Nyugodjon békében Édesanyád...
