Sziasztok!
Köszönöm a jó szavakat!
A történet hosszabb, mint hinnétek, de épp most kezdett el esni az eső, szóval...
Sok-sok éve történt, hogy egy telefonbeszélgetés során fény derült arra, hogy szeretett Unokabátyám vadászik. Nekem szegezve a kérdést: "lősz egy szép borzot?" nem is annyira a lehetőségen, mint azon kezdtem el agyalni, mi is az a borzvadászat. Persze, a históriákban, a vadászat iskolapadjában számtalan igaz történet szólt a csíkosfejű famíliáról, de valahogyan sehová sem tudtam tenni a dolgot. Mivel lövik? Mikor? Mi a trófea...? Félkézzel a vadászfelszerelést pakoltam, míg szabad tenyeremmel a könyveket tartottam, hogy emlékeim felfrissüljenek. Mire észbe kaptam, kezemben a sörétessel a "réti kotorék" felé tartottam a fenyveserdőben. Szinte fejembe égtek a mondatok: "töltsd be a puskát és nagyon csendben ülj. Még lehet, hogy fenn lesz a nap, mikor kibújik. Ha lehet, lap előtt lődd!". Szinte meseszerű volt az egész, de azt hiszem, a mesehős szerencséjét tudhattam aznap este magam mögött, mert miután elfoglaltam helyem, kisvártatva megjelent a lyukból a csíkosfejű, takarítandó avartól telehullott járatát. Hamarosan eldördült a dupla csövű, ágyúszóként hasítva ketté a fenyves csendjét - és előttem feküdt életem első elejtett erdei ragadozója. "Már nagyon kiokosodtam", mit tekinthetek trófeának, azonban a gereznáról máig érthetetlen okból lemondtam. Erre a hibára pár másodperccel később fény derült, mikor is vendéglátóm ismerőse lecsapott a soha vissza nem térő alkalomra... Természetesen a koponya máig trófeafalam díszíti, egy csodás este emlékét felidézve mindig, ha rá nézek.
Attól fogva vadászéletem egyik meghatározó vágya lett egy borzgerezna kézre kerítése, mely mint kiderült, nem is olyan egyszerű mutatvány, ha az embert Fortuna, Diana, Szent Hubertusz meg a fene tudja még ki szükséges létező vagy képzelt személy nem fogadja oltalmába...
Alig egy év múlva ugyanannál a borzvárnál hibáztam egy példányt, majd a közelgő télen a falu túlsó végén lévő kiterjedt kotorékrendszer mellett találtam magam a fagyos idő ellenére több este is. De a lakó nem volt hajlandó mutatkozni. Alighogy hazaértem, az egyik szórón disznót vártunk, de még nagyobb lett az örömöm, mikor egy csíkos fej bújt elő a bozótból. A mai napig nem tudom, a meglepettség, vagy a tapasztalatlanságom húzta balra vagy 5 centit azt a nyavalyás golyóbist, hosszában végigszakítva a borzgereznával takart álmokat... Egy újabb idény, új reményekkel - és a már-már szokásos augusztus végi les a réti kotoréknál kellett ahhoz, hogy újra a titokzatos erdei lakó birodalmába férkőzzek. Egy igen termetes kan volt a zsákmány, és bár ragyogó napsütésben ültünk lesbe, a másnap reggelre zuhogó eső garantálta, hogy a kerítésre száradni terített bőrrel még a szűcsig is kár legyen elballagni... A koponya egészen biztosan érmes lett volna, de a főzésnél sajnos teljesen szétesett - sajnos a sörétszemek tucatjai nem annyira az alkotórészek egyben tartására kerültek kifejlesztésre. Egy más alkalommal rendkívüli és érdekes tapasztalatokat nyújtó vadászat helyszíne volt a deréknyi fenyőfa töve, hiszen még javában fenn volt a nap, mikor egy egész család jelent meg a kotoréknál, azonban nem ki-, hanem épp bebújni készült a várba a família, miután sikeres menekülést tudhattak maguk mögött a juhászkutyák, juhászok és birkák övezte halálos forgatagból. A fékevesztett rohanásnak a jó félmaréknyi 8-as sörét vetett véget, mely egy ifjoncot marasztalt helyben. Szőre egészen a cserzőléig állta a sarat, majd úgy döntött, külön utakra indul.
Azóta számtalanszor ültem céltudatosan borzra kukoricás mellett, a vár bejáratánál vagy épp a váltója mentén, de a minap a zajokat jótékonyan elfedő szél, a tölgyes sötétje, a közelgő télidő és persze Diana segítsége csillantották meg a reménysugarat, egy hosszú koronaszőrű hibátlan gerezna formájában. A jövő a preparátor kezében van...
