Megoldotta akkor a zsivány a kérdést.
Sajnos én szomorúan jártam egyszer régen. Akkoriban kint laktam egy vadászházban az erdőn. Nem volt kerítés, nem szabadott építenem (később másnak lehetett...). A kiköltözéssel egy időben adta el édesanyám a családi házat, lakásba költözött. Volt egy okos pumi- terrier keverék kutyánk, aki velem jött. Szépen ottmaradt a háznál, megtanulta az új helyet, nem csavargott, de nehezen viselte, amikor egyedül maradt a határok nélküli portán.
Egyik hajnalban autóval elmentem vagy 4 km-re, aztán pár száz méter séta után felültem egy lesre nézelődni, vadászni.
Alig ültem egy negyed órát, már ott is volt a kutya. Megsimogattam, bár lehet jól el kellett volna vernem...
Aztán pár nap múlva a városba mentem autóval. Mikor hazaértem nem volt meg a kiskutya, és soha többé nem is lett meg. Biztos utánamjött, de a forgalmas utakon nem talált.
Kennelt kellett volna építenem. Máig szomorú vagyok, ha rá gondolok. 6 hetes korától 8 éves koráig volt velünk.
Persze a gyalogos közlekedés egészen más tészta. Az nagyon jó, ha a kutya ismeri a területet és hazatalál, ha esetleg elkeveredett pl. utánkeresés közben.
Sajnos ennek a kerítésnek a hiánya miatt pusztult el az első tacsim is (őstehetség volt). Szerette ugatni az autókat a ház körül. De úgy, hogy fogta is. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget....én marha.
Aztán egy autó átment a fején, miközben az első kereket fogta....
Ha előre tudom, biztos jól elvertem volna vesszővel az első esetnél...
4 hónaposan a kicsapázott szarvaslábat már dermedtre csaholta (a lábat nem mozgattam).
Bocs' , hogy ilyen szomorúra fordítottam a témàt, csak úgy eszembe jutott.
