Elképzelhető, hogy nekem volt szerencsém.
Az általad leírt sztori sajnos nem ritka
Vagyunk még azért néhányan szerencsések
A társaság, aminek gyerekkoromtól a hajtója, majd pártfogoltja, később tagjelöltje és tagja lehettem, teljesen normális, egészségesen diktatórikus autonómiában működött.
A tagok meggondoltan választottak vezetőket, aztán nem is pofáztak bele semmibe feleslegesen, mert megbíztak bennük.
Ők pedig nem éltek vissza a bizalommal, és ez hosszú évtizedekre megalapozta a jó működést.
A terület 5 falu határában terült el, közel 14 ezer hektáron, 70-75 taggal, akik 4 brigádra osztva vadászták a közös egyesség alapján 4 felé szétosztott területet.
Lehetett egymás területére is menni vadászni, de nem volt szokás. Ha valaki élt is a lehetőséggel, azt csak egyeztetve tette a helyiekkel, de leginkább csak meghívásra.
A társaság elnöke egy sváb/zsidó szatócsboltos (akinél mindent is be lehetett szerezni, mert a kapcsolatai révén messze földről hozzá jártak egy csomóan vásárolni, amikor hiánycikk volt pl. a Simson, vagy a villanybojler
, és Gyuszi bácsi beszerezte), a vadászmestere pedig a körzet állatorvosa (egy zömmel mezőgazdasággal és állattartással foglalkozó faluban a kocsmáros után ő volt a legnagyobb úr
) voltak.
Nagyon jó terület volt, a dombóvári járási pártbizottság és tanács többször is megpróbált tagot "delegálni" a társaságba, de mindig, mindenkit elhajtottak a véresbe.
Még azt a körzeti orvost sem vették fel, aki egy kis faluban szó szerint élet-halál ura lehetett, de mivel a vadászjelöltsége alatt egy alkoholista, lődühönc, fegyelmezetlen faszkalap volt,
az őt patronáló dombóvári kórházigazgató és párttitkár erőlködése ellenére sem volt esélye. A 4 elemit végzett öreg parasztpuskás Feri bácsi, amikor a doktor úr az első vadászatának gyülekezőjéről 10 percet késett, és ráadásul borotválatlanul jelent meg, agyon gyűrött ruhában, már mondta is, hogy "Azt gondolom, ez a városi doktor nem közibénk való" És igaza is lett.
Még a szavazó lapra sem került fel, mert a tagság egyhangúlag úgy döntött, hogy arra sem érdemes.
Pedig a doki ott ült kint a hófehér Zsigulijában, tele csomagtartó piával az ünnepléshez, mert a "fontos barátai" azt ígérték neki, hogy minden el van intézve.
Az, hogy engem pedig azon a közgyűlésen vettek fel egyhangú szavazással rendes tagnak, az valami mesés volt.
Igaz, a dokival nem is lettünk soha barátok
de azt kibírtam valahogyan...
A vezetőséghez, akik bő 30 éven át irányították változatlan összetételben a társaságot, a helyi nagyságok, tanácselnökök, Tsz-elnökök, a Dalmandi Ág, helyi üzemegységének vezetői is mind csak kérni, meg barátkozni jártak, eszébe sem jutott volna bármelyiknek, hogy parancsolgasson, meg befolyást szerezzen. Akik nagy ritkán bepróbálkoztak, azok megszégyenülve kullogtak el.
Biztos, hogy sok helyen nem ez volt az általános helyzet, de ettől függetlenül nagyon jó volt ilyen körülmények között vadásszá cseperedni.
