VI. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázat

[Voldi]

Kedves Fórumozók!

Ezennel kihirdetjük a VI. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázatot!

Az írásokat (az anonimitás megőrzésének érdekében) várom az admin@vadaszforum.net címre. Változatlan módon fel fogom tenni, mint ahogy kaptam. Csak a szavazás zárultával fogom közölni az elkövetők nevét. Kérem a nick és a teljes nevet is közölni.

A formai- és tartalmi követelmények megegyeznek az I. kiírással.

Beküldési határidő: 2014. 05. 15.  - 23 óra 59 perc
Szavazás: 2014. 05. 16 -tól   2014. 05. 31.  22.00 óráig.

Díjazás:

Az első helyezett jutalma -az elismerésen túl- a jelenleg Tomek vagy BigBuckHunter fórumtársunknál állomásozó írói emlékdíj (melyet a következő forduló nyertesének tovább kell majd juttatnia) és egy általunk kiállított oklevél.

 Valamint:

1. helyezett: 30.000 Ft
2. helyezett: 20.000 Ft
3. helyezett: 10.000 Ft

Hivatalos eredményhirdetés és díjátadó a 2014. évi Fórumtalálkozón!

Ha valaki szeretne további nyereményt felajánlani az első ( esetleg a második, vagy a harmadik) helyezettnek, akkor a beküldési határidő végéig kérem jelezze!

Üdvözlettel:

Lakos Gergely (St. Girgesz) a díj alapítója


A legjobb helyezést elérő terület nélküli, vagy kimondottan apróvadas pályázónak felajánlok egy téli dám tarvad lesvadászatot a vadásztársaságom területén, a vendégemként.  --- galoscsabus



A vándordíj, mely újra az arra érdemes írót illeti majd:

                                               

[Voldi]

Zsombor        -----    Hazelwood

  Azt a keserves Úristenit! – az iszonyú mélyről feltörő káromkodás nem a hangerőtől, hanem inkább a benne felgyűlő indulattól volt ijesztő. Az ember a csizma sarkával hatalmas lendülettel rúgta be a tyúkól ajtaját, s kezeiben két pár döglött csirkével megindult az udvar vége felé. A vadász a függönyként terpeszkedő szőlőlugas mögül nézte végig a jelenetet az öreg parasztház tornácáról. A kávéskanál megállt a kezében és kikerekedett szemmel figyelte a gyászmenetet, melynek végén a szomszéd a dögöket a korábban eltüzelt gaz maradványaira dobta, majd visszaballagott a tyúkólba.
 
  Azt a keserves Úristenit! – vicsorogta újra és újabb két pár jobb sorsra érdemes szárnyas földi porhüvelyével bújt elő, majd rúgta be ismét az ajtót és ballagott hátra.  Volt valami mulatságos a jelenetben, amitől a vadász szája mosolyra húzódott, de azért röstellte is vidámságát más baja fölött. Róka vagy görény tehetett hívatlan látogatást a falusi portán az éj leple alatt – gondolta -, majd belekavart gőzölgő kávéjába és mélyet szívott a reggeli cigarettájába. Késő este érkezett barátjával a vadászoknak fenntartott faluszéli házikóba egy baráti vendégvadászat okán. Attila égnek álló hajjal és csukott szemmel botorkált elő a házból pizsamában és papucs híján bakancsban. Asztalhoz ült, megköszönte a kikészített kávéját, szintén cigarettára gyújtott és milliméterre nyitott szemhéj mögül vizslatta a másik portát.

-   Mi történt, miért emberkedik  a szomszéd?
-   Hát, valami csúnyán megpocsékolta az éjszaka a tyúkjait. Amott tornyozza a dögöket hátul.
-   Ühüm, róka vagy görény, de inkább görény, mert a róka nem hagyja itt őket kárba veszni. De Te mit mulatsz ezen?
-   Nem mulatok, csak épp megmosolyogtam ennek az öregnek a káromkodását.

Csendben kavargatták a kávét és élvezték a reggeli napsütést, míg a szomszéd még egyszer Istent szólítva befordult a tyúkólba három csirkéért, újra berúgta az ajtót, majd a kert végében egy kannából gázolajat locsolt a madarak ravatalára és csípős füsttel eresztette szélnek a maradványokat.

-   Megyek, kiveszem Zsombort – állt fel a vadász percekkel később és elindult a kocsi felé.
-   Nincs a kocsiban, kivettem este. Azt hittem bevisszük a házba éjszakára – kapta fel a fejét Attila.
-   Megőrültél? Tudod, hogy mindig a kocsiban alszik, azért hagytam ott! – torpant meg a vadász és lefehéredett arccal kapta szája elé a kezét! – Te, öregem! Hol van Zsombor?


És ebben a pillanatban szavak nélkül is tudták, hogy mi történt. Hogy milyen vész pusztított a szomszédságban, hogy ki volt az a gonosztevő, aki megtizedelte a szerencsétlen öreg háztáji tartalékát, hogy milyen rút fenevad ítélte halálra életük derekán a szorgos kapirgálókat. Zsombor volt az, a vadász ádáz szálkásszőrű tacskója.

-   Na, most vigyorogj barátom,  – csapott az asztalra Attila, - mert most igazán benne vagyunk a lekvárban!

Zsombor szemmel látható elégedettséggel és magabiztossággal kacsázott át a telken. Kurta lábait szaporábban szedte, ahogy meglátta az embereket a tornácon, nem próbált meg felugrani, hanem inkább nagyot kerülve úriember módjára felkaptatott a lépcsőn, szakállát nyalogatva örök csillogással a huncut szemeiben leült a döbbent férfiak elé és várakozón seperte farkával a gang kövét.

Várt, várta a vizet, a simogatást, a dicsérő szót, vagy valami mást, ki tudja mit, de úgy ült ott méltóságának és rendíthetetlenségének teljes tudatában, hogy szobrot lehetett volna önteni belőle.

A két férfi nevetségesen megnyúlt arccal bambán nézett hol egymásra, hol a kutyára. Szólni nem tudtak, csak ádámcsutkájuk mozgott olykor-olykor föl és le. A hátuk mögött fekete füst szállt az égre, kísérve a teremtő színe elé a jámbor baromfik lelkét. Attila tért először magához, s gyomrából gurgulázott föl a gondolat:

-   Öld meg! Barátom, most öld meg! – de közben a kutyát nézte bamba arccal, nyílt, de ostoba tekintettel, mint aki értetlenül szemléli a sátán földi helytartóját, s nem tudja, féljen tőle vagy küzdjön inkább ellene.

A vadász tátott szájjal fordult barátja felé és mélyen belenézett az arcába. Ahogy egymást nézték meg-megrebbent egy ideg a szájuk sarkán és a szemük körül és… és igazán mély megállíthatatlan nevetés tört fel belőlük. Nevettek és nevettek, hogy könnyük csordult és gurgulázva csapkodták egymás vállát. A vadász felkapta rosszcsont kutyáját és húzogatni kezdte az alvadt vértől ragacsos szakállát, megpróbált mondani neki valamit, de torkát csak újabb és újabb nevetéshullámok fojtogatták, így feladta annak hirtelen tanítását. Zsombor némi értetlenséggel, ámbár lelkesen nézett a kínlódó vadászokra, majd a már kényelmetlen dögönyözés elől elmenekülve lekéredzkedett, lefeküdt és kisvártatva alvást színlelt.

-   Most mi legyen, átmész az öreghez? Már ha biztos vagy benne, hogy a Te kutyád randalírozott a szomszédban – kérdezte Attila törölgetve még mindig könnyes szemét.
-   Viccelsz? Ahol Zsombor felbukkan, ott kő kövön nem marad, ugyan tagadhatnám azzal, hogy nem biztos, hogy ő volt, de nem lenne tiszta a lelkiismeretem. Bár ahogy elnéztem ezt az embert lehet, hogy a hátamba vágja a kapáját…
-   Megyek veled, - húzta feljebb lecsúszó pizsamanadrágját Attila – nem lesz baj…

Húsz ezer forintba és négy kupica rettenetes enyvízű pálinka elfogyasztásába került a vadászbecsület megőrzése, ami olyannyira jól sikerült, hogy a végén Géza bácsi – merthogy az első pálinka után már Géza bátyámnak kellett szólítani az öreget – még Zsombort is száraz töpörtyűvel kínálta. Zsombor és a vadászok is érezték, hogy kerek a világ és nincs is abban semmi baj már, habár a vadászok üres gyomrában a reggeli kávé és a kisüsti antagonisztikus ellentétbe keveredett, amit jófajta kovászos kenyérrel próbáltak orvosolni.

-   Tudod, ez a kutya nem is az enyém, hanem Dorcsa lányomé – kezdte a vadász, miközben ecetes uborkát harapott a csülökpörkölt mellé.  A tornácon a lugas hűvösében falatoztak, miután szokásos módon a közös vadászataikat közös főzéssel tisztelték meg.  - Még négy éve kapta egy barátomtól. Tudod, Dorcsának volt az a szívműtétje… vele született rendellenesség. Féltünk, mindent megtettünk volna érte, de nem kért mást csak egy kutyát. A kutyával maradt életben a műtétig, legalábbis a feleségem azt mondja. Aztán minden jóra fordult, azt hiszem.  Zsombor az utolsó volt az alomban, nem kellett már senkinek, de a lányomnak ő kellett. A nevét is tőle kapta. Zsombor. Nem tudom miért, de lehetett volna Ördög vagy bármi más is.
-   És Te nem nevelted? Mármint Zsombort? – nézett fel a tányér fölött Attila.
-   Á, dehogy! Ez a kutya két dolgot nem ismer, a félelmet és mások akaratát. Tulajdonképpen rám sem hallgat, bármit csinál, azt önszántából teszi. Vadászni is azért jön velem, mert ő akar. Ha előveszem a bakancsomat, akkor már ül a kocsi végénél. Dorcsa meg úgy tudja, hogy Zsombor azért jön velem, hogy vigyázzon rám. Érted? Hogy a kutya vigyázzon rám…

A vadász elcsendesedett, csak jóízűen falatozott, de látszott, hogy gondolatok cikáznak a fejében, mert hirtelen felnevetett.

-   Képzeld, egyszer letépte a ház hátsó faláról a szigetelést. Az egészet! Szerintem egész nap dolgozott, de megcsinálta. Azt hittem sírva fakadok. Annyi döglött békát hordoz haza, hogy lassan már meg sem lepődök. Állandóan vadászik, mindenre, ami mozog, és tudod azt látom a szemében, hogy büszke magára bármit csinál. Ha megpróbálom megdorgálni, akkor meg egyszerűen faképnél hagy, szóval nem nevelem. Meg sem próbáltam. Tudod, bármit megtehet, hisz megmentette a lányom életét. Csodát tett a gyerekkel. Akkortájt alig volt Dorcsa 8 éves. Már hónapok óta nem járt iskolába, csak otthon ült lesoványodva, szürkén, kedvetlenül. Esténként egymás vállán sírtunk az asszonnyal. Zsombor még két hónapos sem volt, amikor Dorcsa kézbe kapta. Attól a perctől minden megváltozott a gyerek kivirult, rendesen evett, korán kelt, későn feküdt nap közben együtt szunyókált a kiskutyával, és csak játszottak és játszottak. Tán csak a műtét idején, meg utána nem voltak együtt. Összenőttek, mint két testvér. Tán ezért van, hogy ez a kutya rám is csak alattvalóként tekint…

-   És a lányodra hallgat?
-   Micsoda? Még a medve szájába is beugrana, ha Ő kérné! Úgy hidd el, hogy érti, hogy ezért jön, hogy vigyázzon rám vadászat közben, mert a lányom ezt kérte tőle. Ez a kutya egy mintakutya, már ha a lányomról van szó. Egyébként meg Lucifer, Belzebub, a patás Ördög maga. Már kölyökként elhordta a cipőimet, de lányoméhoz nem nyúlt, szétrágta a slagot, de gyerek babáit meg sem szagolta, nem ugat, nem védi a házat, ha Dorcsa nincs otthon, de ha a gyerek az udvaron van, akkor Zsombor orosz baka módjára járőrözik és őrködik, és jaj a betolakodónak.
Lassan kiürültek a tányérok és a poharak. Újra kávé került az asztalra és két férfi az esti vadászat esélyeit latolgatta. Megbeszélték, hogy Attila ráül a napraforgó táblára, hogy elriassza a randalírozó kondát, a másik meg rámegy egy váltóra, hátha megfogja az egyik magányos fekete csuhást. Zsombor egy hófehérre nyalt csülökcsonttal bíbelődött a tornác sarkában ügyet sem vetve a világra, egészen addig, míg meg nem érezte a készülődést maga körül. Akkor szokás szerint leült az autó hátuljánál, s nyílván inkább hagyta volna magát eltaposatni az autóval, minthogy a kocsi elmenjen nélküle. A vadász a terepjáró hátuljába dobta a hátizsákokat meg a fegyvertokokat, majd a kupac tetejére került Zsombor, aki úgy ült ott, mint a giccses bólogatós kutya a régvolt autók kalaptartóján.  Fél órával később a vadászok elköszöntek egymástól, amikor Attila kiszállt a napraforgó föld sarkán, majd pár száz méterrel később Zsombort is kivette a vadász a kocsiból. Mivel az apró lábaival nehezen boldogult volna a magas ragacsos aljnövényzetben, így a vadász hóna alól fürkészett egészen addig, míg az alacsony, de masszív les aljában le nem rakták. A vadász elhelyezkedett a lesen és rákészült az órákig tartó csendes szemlélődésre. Zsombor szokása szerint alvást színlelt, de tisztán látszott, hogy az orra és füle állandó készenlétben van, s egyetlen apró zaj vagy szagfoszlány sem kerülheti el a figyelmét.  A Nap időközben a horizontra ért és a vízszintes sugarak színorgiát varázsoltak a szálerdőbe, melyhez a bogarak zúgása és a madarak csivitelése adott andalító háttérmuzsikát.

A vadász nem számított a vad korai megjelenésére, egyébként is tudta, hogy Zsombor sokkal hamarabb figyelmeztetni fogja, mielőtt Ő maga bármit is észrevehetne. Főleg úgy, hogy a szél a szemközti nyiladék felől fújt, tehát a kutya bármi is közelítse meg azt, hamarabb megérzi, mint hogy ő meglássa. Különös volt, hogy Zsombor minden tanítás nélkül is tudta, hogy a lesen nem ugathat, nem csaphat zajt. A vadász szerint ez vagy az ősi génjeinek köszönhető vagy egyszerűen csak része a Zsomborral kapcsolatos összes talánynak, de minden esetre Zsombor ennek köszönhette, hogy nem az autóban szunyókálva várakozott, bármennyire is szeretett ott lustálkodni.

A vadász nyugodtan elmélkedett. Nem tudott nem gondolni arra a listára, melyet magában folyamatosan vezetett a kutya kártételének költségiről. Képzeletben most hozzákarcolta a reggeli húszezrest habár pontosan tudta, hogy a lista akár a végtelenségig is nőhet, hisz nincs az a pénz, amely felboríthatná a mérleg serpenyőit, hisz a másik oldalon a lánya szeretete és ragaszkodása áll.

-   Eh.. – mormogott magában és még a kezével is legyintett egyet, de mozdulatot úgy fejezte be, hogy lehajolt végigsimítani a kutya tarkóját…

Alig 20 perccel később Zsombor hirtelen felkapta a fejét . Szúrós szemmel bámult előre mintha csak röntgen szemeivel átlátna a les oldalának deszkáin. Orrlukai kitágultak és a gyengülő fényben is jól látszott, hogy szakállán minden szőrszál külön-külön remeg. A vadász rögtön a puskáért nyúlt. Már tapasztalatból tudta, hogy Zsombor reakciója nem pocoknak, nyúlnak vagy hasonló apróságnak szól, hanem a távolról érkező nagyvad szagának. Lehet az őz vagy szarvas is, amire fegyvert nem akart emelni, de a nyiladék csak kevés esélyt ad a jó lövésre, így ha a várt disznó érkezne, akkor nem árt felkészülni. Teltek-múltak a percek, de vadász nem látott és nem hallott semmit, még a legapróbb gyanús jelet sem érzékelte, ami egy állat jelenlétére utalt volna. Lenézett Zsomborra, aki ugyan olyan rendíthetetlenséggel szugerálta a kilátást zavaró deszkákat, de már a húrként feszülő farka vége is remegett. Biztosra vette, hogy a tacskó nem téved és a saját vakságának és süketségének ellenére is úgy tett, mintha valami azonnal kilépne a nyiladékra, tehát kibiztosította a puskát és a távcsövön keresztül figyelte a kitaposott erdei utat. Aprót fordítva a puskán be-benézett a fák közé hátha meglát valamit, de semmi sem mozgott. Hacsak…, hacsak az ott nem egy disznó.

A bokrok takarásában szoborszerű mozdulatlanságban egy disznó sziluettjét vélte felfedezni.  Lehet, hogy a szeme, vagy ami még rosszabb a képzelőereje tréfálja meg, de az a sötét folt úgy egy kőhajításnyira mindenképp disznónak látszik.  Próbálta mérlegelni az esélyeit. Ez egy nagy disznó, egyedül és percek óta mozdulatlan, ha ez az, aminek gondolja, akkor vagy rálő most, megkockáztatva hogy a bokor ágain szétfröccsenő lövedék megsebzi a vadat, vagy rákészül arra, hogy a hirtelen meglóduló vadat megpróbálja meglőni a nyiladékon.  Az utóbbi mellett döntött.  A céltávcsövet úgy  fordította ki a nyiladékra, hogy még a lencse oldalában lássa a disznót. Hirtelen átfutott rajta az is, hogy nem lesz ideje felmérni, hogy a megugró vad esetében kell-e elé tartani a jó lövéshez ilyen közeli lövés esetén vagy sem.

Zsombor halk nyikkanással megrezdült a lábánál és a vad már lódult is. A méretes test egy pillanat alatt átszelte a nyiladékot és nagy robajjal tolult előre. A lövést nem jelezte, pedig a vadász úgy érezte kellő pillanatban a disznó nyakára célozva érintette meg az elsütő billentyűt.  Azonnal újra töltött, pedig az eszével tudta, hogy nincs esélye második lövésre. A lövés nyomán számolni kezdett. Százegy, százkettő…   Száznyolchoz érve úgy érezte, hogy a csörtetés nem távolodik tovább, így saját becslése szerint 60-80 métert futhatott a vad, mielőtt elfeküdt.  Keze rendületlenül remegett, így saját megnyugtatására is ölbe kapta Zsombort és simogatva várta az idő múlását…

A rálövés helyén nem talált sem vágott szőrt, sem vért. Habár Zsombor tombolt a friss váltón, de nem engedte el, hanem Attilát hívta, hogy beszámoljon az eseményekről, mire az rögtön elindult saját leséről, hogy segítsen az utánkeresésben, hisz korai az idő, és siker vagy kudarc esetén is visszatérhet még a leséhez.

Negyed órával később már a keresés lázában égtek. Alig tíz méter után apró vércseppeket találtak, így nem engedték el a kutyát keresni, hanem lépésről lépésre, vércseppről vércseppre haladtak előre, a vadász fogta a kutyát, Attila egy lépéssel előrébb fegyverrel a kezében hajlongott sűrűben.  

-   Meglesz, még harminc méter és ott lesz. – nyugtatta magát a vadász, bár a tapasztalata alapján azért ez közel sem volt olyan biztos, de ha a szavaknak ereje van, akkor ez már ne hiányozzon a szerencsés végkifejlethez.

Pár másodperccel később egy sűrű bokros részhez érkeztek. Hirtelen Zsombor nyüszítve-csaholva tépni kezdte magát előre. A vadász fejében ebben a pillanatban átsuhant a gondolat, hogy a disznó él és a kutya ezért kezdett tombolni, önkéntelenül is visszahúzta Zsombort és figyelmeztetni akarta barátját, de elkésett.  A kan kivágódott a bokorból és akkorát vágott a vadász combjára, hogy egy századmásodperccel később már - mint a felbőszült bika által felöklelt torreádor - a levegőben látta a saját lábait és tarkójára zuhanva ért földet. Zsombor kicsúszott a kezéből és egyből a disznóra kapott, mire az váratlanul visszafordult és a földön fekvő vadászra rontott.  

-   Vigyázz! – ordított fel Attila puskáját maga elé tartva. A disznó a földön fekvő vadászba vágott, mire Zsombor ráharapott a kan pofájára az agyar mögött és nem is engedte el.  
-   Nem tudok lőni, nem tudok lőni! – kiabált Attila, nyílván a kutyát féltette, de a vadász nem értette, hogy miért nem tud lőni, s már alig érzékelte az eseményeket. Látta, hogy a disznó pörög-forog és a fejét csapkodja, Zsombor pedig élettelen rongydarabként repül a disznó szája körül. A disznó visítása, a kutya felbőszült morgása és Attila hisztérikus kiabálása valami zavaros- szürreális és igen félelmetes eseményként állt össze a fejében. Megérezte, hogy a nadrágja, bőre, húsa gyönge selyempapírként szakadt szét a combján az iszonyatos ütés hatására, de ennél borzasztóbb volt látni, ahogy a kan a földbe fúrja a fejét és ezzel a kutyát iszonyatos erővel nyomja le…

Lövés dördült. Aztán még egy és még egy.  A disznó kifeszített remegő lábakkal az oldalára borult és elcsendesedett. Attila sápadt arccal az üres puskát a disznóra tartva remegett. Csend lett, olyan csend, mintha sosem lett volna ordítás, visítás vagy nyüszítés. Olyan csend lett, amiben a legapróbb hangok is életre kelnek, mint a bugyogó langyos vér, vagy a táguló tüdő fölött recsegő mellkas.

-   Zsombor! – szólalt meg a vadász. De Zsombor nem jelzett, nem ugatott és nem is nyüszített.  – Hol van Zsombor? – kérdezte újra, mire barátja hirtelen magához tért.
-   Úristen, a disznó alatt van – válaszolt amaz, puskáját eldobva odébb rántotta az élettelen disznót és felkapta a tacskót a földről.

A vadász vérző sebei ellenére felugrott.

-   Mi van vele?
-   Vágás van az oldalán! – válaszolt Attila remegő hanggal – Veled mi van?
-   Én jól vagyok, hozd a kocsit rohanjunk az orvoshoz!
-   Megőrültél? Véres az arcod és a lábad is! Nézd meg!

A vadász lekapta a kötött sapkát a fejéről, ami ekkor már langyos vért szívott magába és szivacsként adta ki magából. Majd előre hajolt és megérezte, hogy a bakancsa is meleg vérrel van tele.

-   Szétvágott a disznó, el kell szorítanunk a combodat – mondta Attila kétségbeeséssel a hangjában, földre rakta a kutyát és már húzta is ki a nadrágszíját.  Szabályosan hanyatt lökte a vadászt és iszonyatosat húzott a nadrágszíjon a vadász combján.
-   Nem kell, csak a seb vérzik, itt kívül nincs ütőér, nem fogok elvérezni, csak hozd a kocsit és rohanjuk Zsomborral.

Disznót, puskát, ruhát hátra hagyva száguldottak az erdőben. A vadász a szorítástól zsibbadt lábára fektette a halkan nyüszítő Zsombort. A motor bömbölt, ahogy kitörve az erdőből Attila átvágva szántón-gabonán a lehető legrövidebb utat kereste a műút, a város felé.

-   Bognár Petihez menjünk, az állatorvoshoz. – kérte a vadász.
-   Megőrültél? – kiáltott fel Attila - A kocsi olyan, mint a mészárszék, Te meg úgy nézel ki, mint aki aknára lépett és a kutyát akarod orvoshoz vinni? A kórházba megyünk!

A vadász csak csöndesen válaszolt:

-   Hát nem érted? Nem mehetek haza Zsombor nélkül…

Attila halkan kinyitotta a kórterem ajtaját és belépett. Már világosodott és ablakon betűző reggeli napfény ragyogó fehérré varázsolt mindent. A hófehér fal előtt koszosan, sárosan és véresen olyan éles kontrasztot húzott, ami már inkább volt hihetetlen, mint hihető.

-   Nem kell óvatoskodnod, egyedül vagyok - szólt oda a vadász, mire amaz széles mosolyt terített szét az arcán. – Na, mi van Zsomborral?
-   Megmarad! – felelte Attila – Ne aggódj, már itt van a családod is!
-   Hűha! Jó az nekem? – meresztgette a szemét a vadász az ágyon, csak a fejét fordítva barátja felé.
-   Hát szorulni fogsz az biztos! Nyolc öltés a fejeden, tizenhét öltés a lábadon és még Zsombor oldalán is van vagy tíz.

Ennyivel már megvarrnak egy kempingsátrat is. – somolygott Attila.

-   Hol vannak?
-   Az orvossal beszélnek, Dorcsa épp azt magyarázza a dokinak, hogy Zsombor hogyan mentette meg az életedet. Azt is elmondta neki, hogy Ő képezte ki a kutyáját a Te védelmedre, csak az a baj, hogy ha veled van, akkor nincs aki vigyázzon Zsomborra. Erre az orvos meg látni akarja a kutyát, mert nem érti, hogy mit tudhat egy ilyen vakarcs, ami miatt kockáztattam az életedet. Még jó, hogy a mentő várt ránk az állatorvosnál…

-   És az asszony?
-   Ne is mondd, az orvos is lekapott a tíz körmömről, hogy miért nem téged hoztalak a kórházba először, a feleséged meg úgy meggyalázott,de úgy… szóval azt hiszem nagyon rossz napod lesz! – villant Attila szeme, majd szája körül egy ideg egyre idegesebb játékba kezdett…

Az orvos elfordult az asszonytól és gyanakodva nézett végig a folyosón. A kórház hajnali csöndjében egyre erősödő vinnyogás, majd hirtelen kitörő felszabadult, visszafojthatatlan férfiröhögés hömpölygött végig.

[Voldi]

Elmúlás        -----   galoscsabus

Két, nehéz könnycsepp gurult lefelé az arcán. Az elsők azóta, hogy megtörtént a felfoghatatlan.
Édesapja egy hete távozott el örökre. Nem voltak konkrét előjelek, az egész olyan hirtelen történt. Aztán jöttek a szükséges tennivalók, a családban is tartani kellett a lelket és hitet. Sem magára, sem a vadászatra nem gondolt.
Pedig az eddig minden nehézségen átsegítette. Általa mindig megtalálta a lelki egyensúlyt, közben elrendeződtek a zűrös belső ügyek. Amikor a természet szava vált irányadóvá, valahogy sokkal könnyebbé vált minden.
Most mégis nagyon nehezen szánta rá magát.
Félt az egyedülléttől.

Ezt a szórót régóta etetgette, vad is járta szépen. Mióta lekerültek mellőle a gabonák, jó közbenső állomása volt az est leple alatt, a búvóhelyéről a közeli kukoricákhoz látogató vadnak. Egyszer sem ült még ki rá, várt valami különleges alkalomra. Most érezte először úgy, hogy eljött az idő.
Igazán egyedi helyen üldögélt kisszékén. Egy 16. században lerombolt templom csonka tornyának aljában volt leshelye. Az északra mutató ajtón át rálátott egy vadkörte és egy ringló fára. A vad mindkét gyümölcsöt igen kedveli, erre segített rá némi széthintett tengerivel. A fák és a torony közelsége kiváló íjászvadász leshelyet csinált a régmúlt omladozó, romos tanújából.

Nyugat felől egy forgalmas főút vezetett a domb tetején. Onnan származtak ez első emlékei a toronnyal kapcsolatban. Amikor a család utazott valahová, rendszerint ezen az útvonalon hagyták el a szülőfalut. A torony pedig szinte kellette magát a völgyben, hogy foglalkozzanak vele. Minden alkalommal rá is terelte a szót, édesapja pedig aki néprajzkutatással is foglalkozott tanári pályája mellett, nagyon szívesen kalauzolta vissza családját egy olyan világba, ahová csak a beavatottak képesek elrepülni. Mesélt a Kapos folyó jelenlegi vonalán lévő hatalmas mocsárvilágról, a templom körül elterülő Somoly faluról, a régi korok embereiről, vadászatukról, halászatukról, nehéz életükről.

Ahogy a gyerekkori emlékek körül forogtak gondolatai, valami elszakadt benne. Mint mikor leomlik egy gát a hatalmas víztömeg nyomásától, vagy ledől egy nagy fal, megadva magát a szél erejének. Érzései elöntötték, szemeire homály ereszkedett.
Könnyein át azt sem látta meg, hogy egy őzbak érkezik a fák alá és lassan lépegetve válogat a hullott gyümölcs és a kukoricaszemek között.

Ő ekkor már máshol járt. Hátát nekivetette a templom ezeréves falának és némán rázta testét a feltörő zokogás. Búcsúzott. Fájdalmasan és visszavonhatatlanul.
Búcsúzott életének attól a korszakától, amikor (bár behúzta már a negyedik X-et) gyermek lehetett, ha kellett. Az önsajnálat betöltötte egész létét, hiszen a gyász nagyobb részt nem is az eltávozottakról szól.

Lassan megváltozott körülötte minden.
Elkezdett különös hangokat hallani, testét jótékony melegség járta át. Ismeretlen hangok lopóztak a téglák közül, gerincén keresztül kúsztak agya felé. Érintéseket érzett, illatokat, majd Napfény és sötétség váltogatták egymást és egy valószínűtlen kaleidoszkópban találta magát.

Bizonytalanul, bolyongva süllyedt bele valami nyirkos ködbe, amitől (bár teljesen ismeretlen volt számára) furcsa mód egyáltalán nem félt. A fal elkezdett beszélni hozzá, üzeneteket, hologramokat küldött neki évezredes emléktárából, ő pedig átadta magát a korábban soha nem érzett élménynek.

A bak már rég tovább állt, helyébe egy tehén érkezett borjával együtt a lehullott ringlóra, de róluk sem vett tudomást. Agyában fénysebességgel száguldó gondolatok foglalták le valóját.

A templom nehéz vasalt tölgyfa ajtaja csikordulva kinyílott, boltíves járatán át sávokban szűrt fény öntötte el a főhajót. Egyszerű, de szép díszítésű oltárán ragyogott a hímzett terítő, várva az érkező fiatal párt. Kézfogó tanúja lett, látta a sok száz, vagy ezer évvel ezelőtti boldogságot, érezte melegségét az akkori örömöknek, vágynak, szenvedélynek. Az egyszerű, de patyolat gyolcsba és vászonba öltözött új ember egy állati fogakból fűzött nyakbavalót akasztott arája nyakába, aki megbabonázva fogta amannak kezeit, mint ha soha többé nem akarná elereszteni azt. Aztán kimondták a szent esküt is, az idegen nyelven celebráló pap előtt….Holtomiglan….Holtodiglan.

Kilépve a templom elé, nagy forgatagot látott. A zöld lombú erdőktől és nagy lápokkal övezett falu főterén vásárt tartottak. A nyílt tűzön, nyárson sütött vadmalac ínycsiklandó felhővel fogadta az arra járókat. Gyomra megkordult, hiszen egy hete szinte semmit nem evett.
Nem messze egy nő, egyszerű szürke ruhában vadkacsa tojásokat árult az előtte álló kosárból, mellette virgonc fiával, aki alkalmasint a tojásokat a közeli mocsárban begyűjtötte.

Aztán váltott a kép.
Bő gatyás legény bújta a mocsár rengetegét. Derekán fonott kas várta a kézzel fogott csíkokat és a fészkekből kivett tojásokat. Hosszú bajszú, idősebb társa és tanítója minden egyes halhoz és fészekhez fűzött valami érdekességet, tudni-tanulni valót. Az ifjú jó tanítványnak bizonyult, aki érdemes az életre. Amikor az előtte lévő nádcsomó megmozdult, már szelte is a levegőt a könnyű gerely és egy kis nyomozás után már gondjuk is volt a levadászott süldő disznóra. Immár nem csak özvegy édesanyját tudja eltartani, de asszonyt is vihet a házhoz. Ekkor jött rá, hogy visszalépett az időben, hiszen a látott ifjú mennyegzőjén járt az imént.

Hirtelen elkezdett fázni. A fel-feltámadó északi szél hideget hozott és az elmúlás nehéz, bársonytapintású illatát terítette széjjel.
Tél lett, a háztetők élén füst gomolygott. Ökrös szekér szántotta a térden felül érő havat. Mellette hangtalan nehéz csizmák lépkedtek, a szekéren kiterítve egy fiatal férfi véres teste feküdt a szurkos fáklyák sárga fénykarikái között. Hallotta a hangfoszlányokat, amikor a legtekintélyesebb, vállán nehéz dárdát hordó ember a falu elöljárójának beszámolt az esetről……Nem tudtunk már tenni semmit sem. Beszakadt alatta a nád közötti vékony jég és a kan csak erre várt. Mire odaértünk, nem tehettünk semmit….

Most ravatalt lát egy kormos falú, sötét, zsúpfedeles ház tisztaszobájában. Ifjú vadászunk van rajta, körben kormos, nehéz szagú faggyúgyertyák égnek. A piacról ismerős idősödő asszony, kezében rózsafüzért morzsol és némán nézi fia holt testét, a végső búcsú előtti percekben. Mellette állapotos menye térdepel és még mindig nem érti, hogy mi történik körülötte. Mögöttük lassan, némán ballagnak el az emberek és az idő.

Újabb képek.
Tavasz van. A Nap bőkezűen szórja áldását, a temetőben a sírhalom tetején zöldell a friss fű.  A templomban az oltár előtt kisebb csoport, a pap érthetetlen nyelven mondja imáját, majd megkereszteli a pólyába csomagolt kisdedet, aki csöpp kezeivel egy bőrszíjra fűzött, fogakból készített nyakbavalót markolász. Nagyanyja és édesanyja szomorú büszkeséggel nézik a kis jövevényt és úgy érzik, visszakaptak valamit abból, amit a sors elvett tőlük.

A szórón újabb őrségváltás zajlik. Egy koca jön a szarvasok helyébe, két tavalyi süldője és pár malaca kíséretében. De vadászunk felől akár elefántok is lehetnének tőle kőhajításra.
Nagyon-nagyon messze jár…..

Újabb képek jönnek, erdőkkel, pettyes szőrű dámvaddal, mocsári pákászattal, esküvőkkel, nagy mezőre rakott terítékkel, temetésekkel és emberek, emberek, emberek…. megszámlálhatatlan sokaságban, ahogy váltják egymást az élet nagy forgószínpadán.

Ekkor felriadt ebből a különös látomásból. A torony boltíves bejáratai között megerősödő élénk szél a mellé érő disznók közé vitte a szagát, azok pedig olyan csörtetéssel távoztak, hogy azt már nem tudta nem észrevenni.
Megpróbált visszaemlékezni különös álmára és igazán nem tudta eldönteni, hogy tényleg álom volt-e? Ő ment egy soha nem látott, mégis olyan ismerős rég letűnt világba a falakon keresztül, vagy azok jöttek hozzá?
Úgy érezte, hogy sok kérdésére kapott választ ezen az estén és már fel tud tenni olyan kérdéseket, amiket eddig nem sikerült megfogalmaznia. Furcsa megnyugvás lett raja úrrá.

Megsimogatta a hideg falat, közben valamilyen soha nem hallott ima hagyta el bizonytalan, ám mosolygó ajkait. Majd összepakolta a vadászfelszerelését és elindult a távolban álló autó felé.

Hazaérve végig nézte kedves trófeáit, melegség öntötte el szívét, amikor két gyönyörű fiára vetette tekintetét és csodálatos feleségére, aki a két gyermek által megajándékozta őt az örökléttel.

Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy a halál nem az élet ellentétje.
A halál ellentétje a születés.
Az élet pedig örök és megingathatatlan.

Érezte, hogy semmi nem múlik el nyomtalanul.

[Voldi]

Az öreg kutya története       -----  J. vadász

   A kora nyári napsugár lágyan simogatta végig a kis Mátra-aljai falu minden szegletét.
A kanyargós főutca egyik házának udvarán egy öreg kutya feküdt a garázs ajtaja előtt
és élvezettel süttette a kellemesen meleg sugarakkal a fájós lábait.
Időnként el is bóbiskolt, jól esett elaggott testének a pihenés.
A portát sem kellett már jó ideje őrizni, mert ezt a feladatot átvette tőle társa, a fiatal kis tacskó. Ebben a pillanatban is éppen a kapu mellett acsarkodott valamiért, de ez az öreg kutyát egyáltalán nem zavarta a szunyókálásban.
Egy idő múlva felébredt, megropogtatta fájós ízületeit és komótos léptekkel elballagott a vizes táljáig. Mohón lefetyelt, majd amikor szomját oltotta visszaballagott a megszokott helyére és
mély álomba merült. Álmodott...és álmában végigpergett előtte az egész élete...

  Messze innen a kis hegyaljai falutól egy Tisza melletti településen született, amit az emberek térképén Kiskörének neveznek.
Nem kívánt, – finoman fogalmazva –  „balkezes” házasság gyümölcseként látta meg a napvilágot öt testvérével együtt.
Apja egy kiváló welsh terrier volt, előkelő ősökkel, az anyja pedig egy sima szőrű foxi,
szintén hasonló származással.
A gazdájuk nem örült a frigy gyümölcsként született tiritarka utódoknak, de a családja kérésére meghagyta az összes kölyköt azzal a kikötéssel, hogy egyet sem tartanak meg, és amint lehet elajándékozzák mindet.
Az öreg kutya volt az egyedüli az alomból, aki az apja színét és alkatát örökölte.
Már hat hetesek voltak, amikor szinte naponta jöttek számukra ismeretlen, furcsa szagú emberek a gazda kíséretében hátsó udvar nekik elkerített részéhez.
Ilyenkor az idegenek nézték egy darabig őt és a testvéreit, és minden alkalommal magukkal vittek egyet közülük.
Végül már csak hárman maradtak, amikor egy reggelen a gazda fia őt vette ki a testvérei közül és berakta egy szakadt papírdobozba.
Egy csomó idegen és ijesztő hang és furcsa illatok szűrődtek be a kellemetlen félhomályba, és csak hosszú idő múlva nyílt ki újra a rossz szagú kartondoboz fedele.
Végre a gazda fia kivette onnan és egy vele hasonló korú srác kezébe adta, aki nagyon megörült az apró kutyusnak.
Az rögtön simogatni és becézgetni kezdte a kölyköt és ez lassan megnyugtatta.
Egy idő múlva már vidáman csóválta a kurta farkát is, ezzel hálálva meg a kedves fogadtatást.
A két fiú beszélgetett egy rövid ideig, majd az, aki eddig hozta még egyszer megsimogatta a fejét és
elment...

Aztán kettesben maradtak egy jó darabig a másik fiúval a kisváros parkjának egyik padján üldögélve.
A fiú egyre türelmetlenebbül várakozott és szinte percenként nézegette az óráját.
Az apró kutya addig a pad alatt bujkált és annak környékét derítette fel, bár csupa kellemetlen és ijesztő szagot érzett.
Kutyák- és macskák hátrahagyott szagnyomával és a számtalan eldobott cigarettacsikk bűzével volt tele a pad környéki pázsit.  
   Egy jó idő múlva a fiúért egy férfi jött, akinek meleg keze, jó illata volt és így hármasban indultak el egy mozgó dobozzal, amit az emberek autónak hívnak.
A kölyök jól érezte magát, mert az utazás alatt a fiú öléből nézelődhetett, nem kellett abba az utálatos dobozba visszamennie.
Jó fél óra múlva megérkeztek egy kis faluba.
Megálltak a főút melletti ház kapujában, majd az autó egy hatalmas udvarra gördült be.
Itt egy asszony sietett a hazatérők elé, és nagy örömmel üdvözölte mindkettőjüket.
Majd felemelte a kiskutyát és alaposan megnézte.
A kezének és a ruhájának olyan csábító ételillata volt, hogy a kölyök rögtön éhes lett.
Rövid gyönyörködés után lerakta a kis jövevényt és  elsietett, majd pár perc múlva finom falatokkal teli kis tálkával és vízzel tért vissza.
A kiskutya gyorsan nekilátott az éhségét csillapítani, az asszony pedig  a „Nagygazdával” és a „Kis gazdival” együtt gyönyörködve nézte a jó étvággyal falatozó kölyköt.
Még azon a napon nevet is kapott.
A család egy régi kedves kutyájának emlékére Fickónak nevezték el.
A következő napokban néhány jó ízű jutalomfalat elfogyasztása után nagyon gyorsan megtanulta a nevét, és ezután, ha valaki szájából elhangzott, akkor apró lábait szaporán szedve igyekezett oda ahhoz, aki hívta.
Ilyenkor mindig simogatás és néhány finom falat volt a gyorsaságának, valamint szófogadásának jutalma.
   Rövid időn belül megismerkedett az udvarral, bár a bejárati ajtó elé még nem tudott felmenni a hét lépcsőfokon. Hiába kísérletezett az apró lábak mindig lecsúsztak a következő fokról.
A kezdeti sikertelenségét az udvari kalandozások feledtették.
Mindig talált valami érdekeset, és olyan tárgyat amit a kis házának biztonságos félhomályában lehetett rágcsálni.
   Egy délután az asszony kijött a házból, és a délelőtt vásárolt papucsát átcserélte a kerti lábbelijére,
majd a veteményesbe ment a konyha számára szükséges zöldségekért.
Fickót nagyon izgatta a kellemes szagú puha papucs...
Egy óvatlan pillanatban elemelte az egyiket, majd gyorsan a házába vonszolta és rágcsálni kezdte a puha pántot...
   Az asszony visszért a kertből, kezében egy tele kosárral. Le akarta cserélni a kinti cipőt, de a jobb lábára valót nem találta...
– Fickó! Hol a papucsom?– hallatszott a hang, ami most nem kedveskedő, hanem vészjósló volt!
A tettes a kurta farkát csóválva, szájában a „tönkre javított” papuccsal – a következő pillanatban mit sem sejtve megjelent a lépcsőnél. A következő pillanatban a fenekén csattant az épen marad bal lábas lábbeli talpa!
Rögtön tudta, hogy bajt csinált és bűnbánóan lekushadt a földre...
Meg sem mert mozdulni, de apró gombszemei zsiványan csillogtak.
– Engedd! – szólt a parancs, és az asszony elvette a szájában tartott szétrágott papucsot.
Tüntetően visszatette az alsó lépcsőfokra az egészben maradt párja mellé.
Fickó pedig egy életre megtanulta, hogy a lépcső alján hagyott papucsok, cipők a gazdáié és neki azokat sem megrágni sem pedig elvinni nem szabad!
Hamarosan megtanulta az udvari szabályokat is, rövid idő múlva tudta, hogy mit szabad és mit nem.

   Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, Fickó pedig szépen nőtt és erősödött.
Az apjától örökölt szakáll is serkent az állán, a szőre viszont nem volt olyan durva tapintású, hanem lágy és hullámos lett.
Egy idő múlva gond nélkül közlekedett a lépcsőn is, és a kedvenc helye már nem a kis háza, hanem a bejárati ajtó előtti lábtörlő lett.
Módszeresen felfedezte a hatalmas porta minden zegét-zugát, és naponta végigjárta a birodalmát.
   A hátsó udvarban furcsa állatok laktak. Egész nap a földet kapirgálták és állandóan hangoskodtak. Volt egy, amelyik nagyobb volt a többinél, hosszú volt a farka és hajnaltól alkonyatig kiabált. Néhányszor, amikor a „Kis gazdával” a kertbe indultak neki is fordult és sarkantyús lábával és erős csőrével igyekezett kinyilvánítani, hogy itt ő az úr.
Az egyik ilyen erőfitogtatás során Fickóban felébredt az őseitől örökölt bátorság és harciasság...
Az ellentámadás másodpercek alatt játszódott le...
A kakas a fél farkával fizetett az eddig okozott sérelmekért, és az udvar sarkába pakolt farakásra menekülve lármázott az őt ért veszteség miatt.
 
A támadás színhelyén pedig Fickó elégedetten csóválta a farkát egy csomó zománcfényű tollal körülvéve!
Azt viszont nem vette jó néven, hogy a gazditól nem dicséretet, hanem egy kiadós szidást kapott kakas megtépése miatt!
Minden esetre ettől a pillanattól kezdve megtanulta, hogy nem bánthatja a baromfiudvar lakóit. Soha nem szerette meg a tyúkokat, mindig undorral tűrte el a hátsó udvar tollas lakóinak hangoskodását.

   Egy nyári végi reggelen éppen a kertbe kísérte a ház asszonyát, amikor egy idegen állatot fedezett fel a farakás tövében.
Játékosan felé ugrott, mert azt gondolta valami új játszótárs száríttatja a hajnali barangolásban átnedvesedett bundáját.
Ám a furcsa állat fenyegető pózba merevedett és vészjóslóan fújt közben pedig a hegyes fogait villogtatta!
A szomszédék nagy cirmos kandúrja volt!
A csintalan kölyök még mindig játéknak fogta fel a nem túl barátságos fogadtatást és a macska felé ugrott, amely egy kicsit nagyobb volt nála.
A következő pillanatban a kandúr rátámadt és a hegyes karmaival osztotta a villámgyors pofonokat a tapasztalatlan kölyökkutyának.
Nyüszítve próbált kitérni a karmok elől, de nem sikerült!
A macska az első rohama teljes sikerrel ért véget, ezért nem kívánta tovább folytatni a pofozkodást. Villámgyorsan átugrott a baromfis kerítésén és eltűnt a sűrű málnabokrok tövénél.
Fickó viszont meg sem tudott mozdulni a  meglepetéstől!
Az asszony ijedten kapta fel az elagyabugyált kutyát és rosszat sejtve vette szemügyre.
Szerencsére a sejtése alaptalan volt, mert Fickó szemei sértetlenek voltak!
Az orrát, füleit és a fejét viszont nagyon csúnyán összekaszabolták a harcias kandúr tűhegyes karmai.
Gyorsan bevitte a melléképületbe és az  időközben előkerült fiatalabb gazdival közösen ellátták a
kutya sebeit.
A kis kárvallott egy nyüszítés nélkül mozdulatlanul tűrte a kezelést, csak akkor kezdett el ficánkolni, amikor egy rossz szagú kenőccsel kezdték el bekenni a sebeit.
Néhány nap gondos ápolás után már szépen gyógyultak a karmok szántotta nyomok, viszont az eset után Fickóban fellángolt a minden kutyában meglevő ősi macskagyűlölet.
   Aztán eljött az ősz és a „Kis gazdi” egy nagy táskával hétről-hétre elment valahova, de mindig boldogan jött haza.
Ettől az időtől hét közben legtöbbször a „Nagy gazda” viselte gondját Fickónak.
Etette, játszott vele és ápolta a bundáját.
Hétvégéken viszont a „Kis gazdival” kettesben indultak el, hogy felfedezze és megismerje az erdőt.
A pórázt és a nyakörvet elég nehezen szokta meg a megerősödött egyre mozgékonyabb kutya,
de gyorsan rájött, hogy az csak addig marad rajta, amíg el nem érik a kis falu legutolsó házát, innentől pedig szabadon futkározhat kedvére.
Az erdei barangolások szinte minden alkalommal hoztak valami új élményt, és ezek a kint töltött órák voltak mindkettőjük számára a legkellemesebbek.
Megismerkedett az erdő ösvényeivel és rövid idő múlva már magabiztosan járta a falu környéki erdőrészt.
Gyakran találkoztak az erdő lakóival is. Láttak őzet, szarvast és muflont is, de Fickót legjobban a vaddisznók és a hátrahagyott nyomuk és illatuk izgatta. Minden alkalommal nagy élvezettel szaglászta a túrásaikat és gazdája nem kis bosszúságára élvezettel lábalt bele még  a dagonyákba is.




   A családnak volt az erdő szélén egy gyümölcsöse és az évek folyamán egy kis faház is épült
a terület egyik végébe.
Sok időt töltöttek a kies helyen fekvő kis birtokukon.
Dolgoztak, főzőcskéztek, és időnként csak a teraszról látható panorámában gyönyörködtek.
Nyugat felé nézve a Cserhát hegység látszott a messzi kékségben, fölöttük pedig a Mátra bércei magasodtak.
Volt a „Nagy gazdának” egy kis kerti traktorja a hozzá tartozó pótkocsival, legtöbbször ezzel mentek ki a faházhoz.
Ilyenkor Fickó velük utazhatott a pótkocsin, és ezeket a túrákat nagyon hamar megszerette!
Rövid időn belül már csak a traktor garázsát kellett kinyitni és ő volt az első, aki felült a pótkocsira, hogy le ne maradjon a kirándulásból.
Amíg a család tagjai dolgoztak neki semmi teendője nem volt, így szabadon portyázhatott a környéken. Ha pedig elfáradt, akkor a faház nyugati oldalán pihent vagy sütkérezett a napon.
A „Nagy gazda” kialakított számára egy pihenőhelyet is, sőt etető – és itatóedény is került oda.

   Teltek a hónapok és erdei séták, a sok futás és a gazdái gondoskodása eredményeként egy igazi csupa izom kutya lett az egykori apró kölyökből.
 Ha időnként ásított, akkor olyan fogsor villant elő a szájából, ami egy nagy termetű kutyának is becsületére vált volna!
Nem hazudtolta meg az őseitől örökölt terriervérét sem. Rendkívül mozgékony, mondhatnánk izgága lett, ami párosult egy jó adag önfejűséggel is. Rengeteg kalamajkát és kárt okozott a portán, de mindig megbocsájtották a csínytevéseit.
A „Nagy gazda” mindig ezzel a mondattal hárította el a komolyabb büntetés kiszabását:
– A Fickó egy igazi egyéniség! Konok és céltudatos, de mindig tudja, hogy mit akar!

   A következő tél elejére már jócskán betöltötte az másfél éves kort, amikor a „Kis gazdi” először elvitte el a helyi vadásztársaság disznóhajtására.
A fagyos reggelen egy nagy csapat – többnyire zöld ruhás – ember gyülekezett a falu széli vendéglő parkolójában.
Az autókból sorra engedték ki gazdáik a vadászatra hozott kutyákat, amik között volt mindenféle és fajta eb.
Akadt néhány rutinos kutya is közöttük, amelyek az acsarkodás helyett csak remegtek az izgalomtól, a leghangosabbak viszont a fiatal kutyák voltak.
Fickó is izgatottan rángatta a pórázát, de gazdája folyamatosan nyugtatgatta:
– Ne izgulj! Takarékoskodj az erőddel, mert ma nagy szükséged lesz rá!
Az eligazítás után a vadászok és puska nélküli segítőik gyalogosan vágtak neki a kanyargó ösvénynek, amin az első hajtás helyszínére vezetett.
Mikor pedig elhangzott a hajtást indító puskalövés a kutyákról lekerült a póráz.
A szabadon engedett négylábú segítők óriási lendülettel kezdték el keresni a sűrű fiatalosban a disznókat.
Rövid idő múlva a sűrű fenyves bal oldalán felhangzott az első ugatás, és a kutyák nagy része a hangok irányába futott.
Fickó még csak félúton járhatott a gazdája és az acsarkodó falka között, amikor  hirtelen megcsapta az orrát a számára már ismerős disznószag, amit egy sűrű szederbokorból hozott a légáramlat.
Megtorpant...
Rövideket vakkantva, gondolkodás nélkül fúrta egyre beljebb magát a szúrós indák között, amikor felugrált előtte az ott vackoló konda. Ösztönösen csaholva eredt a süldők után!
Felébredt benne az ősöktől örökölt vadászösztön és tudatosult benne, hogy neki hajtani és harcolni kell, mert ez a dolga!
Aznap találkozott még jó néhány sörtés erdőlakóval. Igazából csak az élő disznó érdekelte, amit lehetett támadni, forgatni és csipkedni. Ha lőtt disznóra talált a többi kutyával, akkor csak belecsípett a sűrű sörtébe, furcsa hangon vakkantott néhányat, és már indult is tovább.
Már jól benne voltak a rövid téli délutánban, amikor kiértek az utolsóként meghajtott fiatalos melletti nagy rétre.
A nyakörvére csatolt póráz pedig azt jelentette, hogy számára ma véget ért a munka.  
Tüskéktől összeszabdalt ábrázattal, fáradtan ült a gazdája lába mellé és közösen várták a teríték elkészültét.

   Ezt az első vadászatot még nagyon sok hasonló követte az évek során.
Az egykori apró kutyus igazi rutinos disznós kutyává érett a sok disznóhajtás során.
Kitartóan és szenvedélyesen kereste a találkozást a fekete csuhásokkal, csak a disznók érdekelték, más vadra ügyet sem vetett.
Rengeteg fajtájú és temperamentumú kutyával dolgozott együtt a disznóvadászatokon.
Akadt köztük olyan, amelyiket egy életre megfélemlítette a bőre épségéért vagy az életéért küzdő vadsertés, de látott rámenős kutyákat is súlyos sérüléseket szerezni.
És szomorú, de olyan „kolléga” is akadt, amelyik vérbe fagyva, holtan maradt valamelyik erdei csata színhelyén.
Komoly tapasztalatokat szerzett az évek során és nagyon megtanult magára vigyázni.
Valószínűleg ennek köszönhette, hogy összesen csak kétszer sérült meg komolyabban.
Gazdája állatorvos ismerősének köszönhetően ezekből a sebesülésekből gyorsan felgyógyult
és néhány hét lábadozás után ugyanolyan szenvedéllyel dolgozott, mintha semmi sem történt volna!

   Egy szomorú február végi napon a  „Kis gazdi” elment és csak ritkán jött haza, valami furcsa szabású és kellemetlen illatú ruhában.
A következő télen nem is tudtak együtt menni a hajtásokra, ami nagyon hiányzott a lobogó vadászszenvedélyű kutyának.
Bár a környék „nyomtalanul” eltűnt macskái és a faluban született – megszólalásig a Fickóra hasonlító- kölyökkutyák elég tevékeny és tartalmas életről árulkodtak, az igazi szenvedélyét
– az izgalommal és harccal teli napokat  – a „Nagy gazdával” közös erdei séták sem tudták pótolni.

   Aztán egy nyár végi napon a fiatalabb gazdája végleg hazatért, és többet már nem volt távol
olyan hosszú ideig, mint előtte.
Abban az évben még egy fontos esemény történt!
Télen már a „Kis gazdi” vállán  is puska volt, amikor felsorakoztak a vadászok az abban az évben először megrendezett disznóhajtás reggelén.
Ettől a naptól fogva rengeteg emlékezetes esemény történt kettejükkel, mert a közös szenvedélyük állandóan hajtotta őket.
   Egy nagyon hideg, havas februári délután a gazdája vadászni ment, de most Fickót nem vitte magával, mert a szomszéd társasághoz hívták vendégségbe.
Sötétedés után viszont váratlanul hazajött két társa kíséretében.
A golyós puskát sörétesre cserélte és pórázzal a kezében bement a meleg kazánházban pihenő kutyáért.
Az rögtön megérezte, hogy valami rendkívüli dolog történt, mert feszültség vibrált a levegőben.
Valóban így is volt!
Fülsértően recsegett a fagyott hó az autó kerekei alatt, amikor a les felé haladtak.
Röviden tanácskozott a három férfi...
A „Kis gazdi” még akkor is nagyon bosszankodott, mert a lövése nem volt pontos és disznó a kis erdei rétről egy szinte áthatolhatatlan kökényes-vadrózsás sűrűbe menekült be.
Fickó a megszokott iramban indult el a folyamatos vérnyomon, ami egyre lépésről lépésre erősebb lett...
Nem volt hosszú az út a disznóig, ami már dermedten feküdt az egyik nagyobb csipkebokor tövében, de Fickó nagyon elfáradt, amíg a vércsapa végére ért.
Vakkantott néhányat, ahogy mindig is tette, amikor a disznó már nem élt, azonban már nem volt ereje a zsákmány szokásos megcsipkedéséhez.
A gazdája még távolabb csörgött, és próbált valami járható utat találni a ruhaszaggató sűrűben.  
A keresőlámpa imbolygó fénye csak nagyon lassan közeledett.
A kutya fáradtan a fény irányába indult...
A „Kis gazdi” meglepődve nézte az elé toppanó teljesen kifáradt, levegőért kapkodó Fickót.
Az ismert vakkantásokból tudta, hogy valahol a közelben dermedten fog rátalálni a zsákmányára,
de azon nagyon csodálkozott, hogy a kutya otthagyta a disznót.
Először nem értette az egészet, majd pár perc elteltével rájött a dolog nyitjára és fájdalmasan hasított belé a felismerés!
Megöregedett és elfáradt a kutyája, ezek után már nem tudnak úgy együtt vadászni, mint eddig.
Igaz, hogy négylábú vadásztársa ekkor már a nyolcadik évén jócskán túl volt, de nem gondolta, hogy ilyen hirtelen jön el az az idő, amikor már csak a szenvedély marad töretlen, de az test rohamosan gyengül...
Mire a „Kis gazdi” – némi „cserjeirtás” után – társai segítségével kihúzta a disznót a ruhaszaggató sűrűből  mindhármukon gőzölgött a pulóver.
Fickó addig  rét széli nagy kökénybokor mellett pihent a hátizsák mellett.
A holdvilág furcsa árnyakat vetett a terítéken  fekvő süldőre és az mellette álló három férfira.
A gazdi viszont valahogy nem tudott szívből örülni a disznójának, mert egyre csak Fickó járt
az eszében. Tekintete a kutyájára siklott....
Az még mindig ugyanott feküdt, ahol az előbb. Kapkodva szedte a levegőt és szinte egykedvűen nézte a disznót.

   Lassan megérkezett a tavasz és lágy földillatú lett az erdő.
Feslettek a rügyek és egyre több virág búj elő a tavalyi avar alól.
Az öreg kutya egy kicsit megerősödött, de az ilyenkor szokásos látogatásai, amiket eddig ebben az időszakban valamelyik „lányos háznál” tett már elmaradtak.
A kellemes napsütéses napokon rövideket sétáltak az ismerős erdei utakon a gazdájával,
de vadászni már nem mentek többet.
Fickó ezután már a nyugdíjas vadászkutyák gondtalan napjait élte.
Egy-két évig még a „Nagy gazdát” szívesen elkísérte a gyümölcsösbe.
A faház melletti helyéről nézte ahogyan tevékenykedik, közben pedig napoztatta az egyre jobban fájó tagjait. Az erdei csatangolásokhoz viszont már nem volt sem kedve, sem pedig ereje...
   Nemsokára egy kis tacskó került a házhoz és teljesen mentesítette a házőrzés feladata alól is.
Bohóságával és kedvességével sok kellemes pillanatot szerzett az öreg kutyának, és szívesen vette,
ha belefáradva a hancúrozásba melléheveredett a napsütötte pihenőhelyére.
   Csutka nevű kis társa egy idő után már az érzékszerveit is pótolta, mert rövid időn belül szinte teljesen elvesztette a hallását és a látását.
Az egykor csillogó pajkos kis – gombra hasonlító – szemei fénytelenül meredtek a külvilágra.
Gazdái az enni-és innivalóját a szokott időben mindig elé tették és az udvaron sem hagytak semmit,
ami Fickó napi rövid sétáinak az útvonalába esett.
Fiatalabb gazdája időnként leült mellé és sokáig simogatta a fénytelen szőrű buksiját.
   Egy napon a „Nagy gazda” megint a gyümölcsösbe készülődött.
Felpakolta a pótkocsira a szükséges szerszámokat és kellékeket, amikor váratlanul megjelent előtte
az öreg kutya.
– Csak nem jönni szeretnél? – kérdezte Fickót meglepődve.
A fénytelen szemek olyan könyörgően meredtek rá, hogy megsajnálta és hirtelen ötlettel feltette
az öreg kutyát a megszokott helyére.
Útközben egész végig azon töprengett, hogy mi késztette Fickót arra, hogy ma – hosszú idő óta
először –  kimozduljon a portáról.
Kiérve a faházhoz a helyére vitte az öreg kutyát és elé rakta a vizes tálját, majd nekilátott a dolgának.
Egy idő múlva elfáradt a fűkaszálásba és pihenésképpen elindult a faházban hagyott elemózsiás kosárért, amiben a vize is volt.
A ház mellé érve döbbenten vette észre, hogy Fickó nincs a helyén.
– Lehet, hogy éppen „egészségügyi sétát” tesz, majd visszatalál. – mondta magának.
Egy kicsit kifújta magát, majd újra dolgozni kezdett...
Már befejezte a kaszálást, de Fickó még mindig nem került elő.
Rosszat sejtve keresni kezdte a ház környékén, majd a telek alatti völgyben folytatta a kutatást,
de sehol nem találta az öreg kutyát.
Rosszkedvűen tért vissza a házhoz, felpakolt a pótkocsira és hazament.
Egy  jó óra múlva már hárman tértek vissza és napnyugtáig keresték Fickót, átfésülve az egész környéket, de sehol nem bukkantak rá!
Másnap délelőtt tovább kutattak a kutya után, akkora távolságot bejárva, amit Fickó még az elaggott
lábaival megtehetett.  
Sehol sem találták és délután feladták a hiábavaló keresést.
Fickó soha nem került elő...
Elment és eltűnt a számtalanszor bejárt ösvények és vadváltók valamelyikén....az erdő pedig nem árulkodott, hanem elrejtette...

   A család még hetekig bizakodott benne, hogy egy szép napon szokása szerint megint meglökdösi a kaput. Mert mindig így jelezte, hogy be szeretne jönni, ha hazatért csavargásból, vagy pedig az udvarlásból.

Aztán lassan belenyugodtak a megváltoztathatatlanba...
– Elment oda meghalni, ahol a legtöbb időt töltötte és amit a legjobban szeretett. – mondogatták,
és időnként valamelyikük szemének sarkában megjelent egy könnycsepp...

   Hosszú évek múltak el azóta...
A Fickót azonban senki nem felejtette el a családból!
Van az egykori fiatalabb gazdájának egy féltve őrzött fényképalbuma.
Abban pedig az első oldalon egy megfakult színes fotóról egy markáns terrier néz szembe
az albumot lapozgatóval.
A kép és a fólia közé pedig egy kézzel írt fehér lapocska van téve, rajta egy név és két évszám:
Fickó 1984 – 1998...

[Voldi]

Darumadár fenn az égen.....      ------   J. vadász

   A furcsa – mondhatnánk rendhagyónak is – tél után nagyon korán elérkezett a tavasz.
Más években még ez idő tájt  bújtak elő a kertünk hóvirágai, most meg már az ibolya is kinyílt.
Egy kellemes napsütéses délelőttön éppen a melléképületben próbáltam rendet rakni a tél alatt „majd, ha jó idő lesz, akkor elpakolom” elodázásom miatt  kialakult rumliban.
Volt itt a szánkótól kezdve a korcsolya dobozán és a fölösleges lomon át sok minden....
Elmélyülten kerestem mindennek a helyét, ami még az ősszel megvolt, és selejteztem a további használatra már nem alkalmas dolgokat.
A könyörtelen szelektálás és a használható darabok elpakolászása körül keringő gondolataimból a hátsó udvaron rollerező kisfiam kiáltása zökkentett ki:
– Apa! Gyere ide gyorsan!
Már azt hittem, hogy valami baja esett az időnként hajmeresztő száguldozásban, így a kezemben
tartott szemetes zsákot eldobva egy túlméretes szöcske módjára ugrottam ki az ajtón.
Hiába no! A szülői aggódás mindent fölülír......
  A gyerekem az égre mutatott és már kérdezett is:
– Nézd csak! Egy csapat nagy madár! Milyen madarak repülnek ott? – és vékony ujjaival a szikrázóan kék ég felé mutatott.
– Azok darvak! – válaszoltam és ettől a pillanattól fogva együtt csodáltuk az északi irányba tartó madarakat.
A hat tagú csapat egyenletes tempóban haladt a légi országúton az általunk választott cél felé.
Addig néztük megbabonázva a vidékünkön ritkán látható madarakat, amíg teljesen bele nem vesztek a látóhatár kékségébe.....
– Apa! Te láttál már máskor is darvakat? Mikor láttál először?- záporoztak a kérdések.
Leültünk az egyik diórönkre és az ölembe vettem az izgő-mozgó csemetémet, majd megpróbáltam sorjában válaszolni a kis kíváncsiskodónak, közben pedig felsejlett egy csomó emlék a saját gyermekkoromból....
– Annak idején, amikor annyi idős lehettem, mint te......

***
  Még kisfiú voltam, amikor az óvodai-iskolai szünetek jelentős részét az anyai nagyszüleimnél töltöttem a román határ mellett fekvő – azóta várossá fejlődött – nagyközségben.
Anyai nagyszüleimnek hatalmas portája volt, ahol együtt laktak a nagymamám szüleivel.
A dédszüleim – mindketten nyolcvan felett – csendesen élték az alföldi emberek mindennapjait.
Dédnagyapám még naponta kijárt a „sufni”-ba, ahogy gunyorosan az egykori műhelyét hívta.
Csendesen, a szájában lógó – fél cigarettával töltött –  szipkával már csak a maga kedvére dolgozgatott.
Az egykori cégtáblája -egy végigdolgozott élet emléke – még megvolt, bár már hosszú évek óta a sufni egyik sarkában porosodott.
Már tudtam olvasni, amikor egyszer a kíváncsiságtól hajtva nagy keservesen elő tudtam húzni.
A kiszabadítás során a portól-pókhálótól mocskossá vált kezemmel letöröltem az érdekes táblát és elolvastam a szép formájú írást:

Ármós Dániel
Kerékgyártó mester
Vértes

   Azt csak később tudtam meg Nagymamámtól, hogy Dani papa a munkás éveiben a környék jó
nevű és köztiszteletnek örvendő mesterembere volt.
Évtizedeken át szorgalmasan végezte a munkáját annak ellenére, hogy az olasz fronton három helyen átlőtték a karját és egy aknaszilánkot is kapott. Csak hónapokkal a sebesülése után, félig bénult bal karral és a kioperált aknaszilákkal tért haza a családjához.


   Mire én megszülettem az egykori műhely már nem üzemelt, Dani papa a szerszámok jó részét is eladta. Ekkor már csak a saját örömére vette elő az évtizedek során fényesre csiszolódott eszközeit,
leginkább akkor, amikor újabb szipkát faragott.
Mert azt mindig saját kezűleg készítette meggyfából, a boltban kaphatót nem volt hajlandó használni. A szipkákhoz szükséges méretre vágott meggyfadarabok a „sufni” ablakának belső
párkányán sorakoztak katonás rendben, arra várva, hogy egyszer majd sorra kerülnek...
Az ablak kilincsén pedig egy pár apró itt-ott kopott irhacipőcske lógott, az, amiben én az első lépéseimet megtettem.
Hét közben Dani papa a ház körüli teendőkben segített Nagyapámnak amiben tudott, de hét végén csak kivételes esetekben dolgozott.
 
   Vasárnap délutánonként pedig tavasztól késő őszig a helyi szokás szerint kiültek a szomszédokkal
egy kis beszélgetésre a kerítés előtti kis padra.
Ez még akkor, és azon az országrészen elterjedt szokás volt, ami mára már ott is teljesen kiveszett.
Természetesen én is mindig ott sündörögtem, ha éppen a nagyszüleimnél voltam, mert mindig volt számomra valami érdekes látni-és hallani való.
Ilyenkor persze dédnagymamám kihasználta az alkalmat és nem titkolt büszkeséggel sétált a hosszú utcán egy-egy kicsit az elsőszülött dédunokájával.
Ezeken a délutánokon átballagott hozzájuk a szemben lakó szomszéd velük egykorú édesanyja is egy kis tereferére. Nem mintha hét közben nem látogatták volna meg egymást, de a vasárnapoknak  szertartásos hagyománya volt.
Eszti néni – így hívták a hajlott hátú, a kemény munkában megöregedett szomszédasszonyt –  már nagyot is hallott, így egy kicsit hangosabban ment a társalgás.
Sorra vették és megvitatták a hét eseményeit, ha meg éppen kifogytak a szóból, akkor szinte mindig akadt valaki, aki az utcán járva megállt előttük egy pár mondat erejéig.
 Egy kellemes, napsütéses kora tavaszi napon – amikor már megint ki lehetett ülni – éppen én is ott voltam. Az árok partján néztem a hosszú tél után előmerészkedő bogarakat, Dani papáék meg a szokásosnál nagyobb hangerővel kíváncsian faggatták Eszti nénit a héten vásárolt televíziójukról.
– Mon'tam én Sanyikámnak (ez az ötvenes éveiben járó fia volt), hogy nízze a rossz baj azt a fínyes
dobozt! Majd a szemem folyt ki, amikor megláttam benne aztat a nyakkendős urat!
(Valószínűleg az esti híradó bemondójára gondolt!)
– Inkább hallgatom a rádiót, mer' attul semmi baja nem lesz a szememnek, a televíziót meg nízzik
Sanyikáék, ott egye meg a nyavalya, ahun van....
– Kár is vót érte annyi pízt adni, azé' Sanyika vehetett vón' egy üszőbornyút!
– Nem is értem én mán ezeket a mai fiatalokat – folytatta fejcsóválva –  ahelett, hogy takaríkoskonnának, illen fölösleges dógokra kőtik a nehezen megszerzett pízüket...
– Te Rózsa! – fordult Eszti néni dédnagymama felé.
– Gondútad vón, hogy illen kacifántos világ lesz öregsígünkre?
Ebből a sarkalatos véleményből is kiderült, hogy – dédszüleimmel ellentétben – Eszti néni berzenkedett mindenféle újdonságtól.
Dani papa éppen arról próbálta meggyőzni, hogy haladni kell a fejlődéssel, én meg egy árok partján
talált bogarat igyekeztem begyűjteni egy üres gyufás skatulyába.
  Ekkor a fejünk felől addig általam soha nem hallott hang hallatszott.....
Mindannyian felnéztünk a tavaszi égre, ahol bodor felhőket terelgetett a lágy szellő és megláttunk
vagy tíz, szabályos alakzatban repülő hatalmas madarat.
– Látod Dani? – fordult Rózsa mama Dani papához.
– Ühüm! – jött a kurta válasz a foghegyre vett szipka mellől.
– Milyen madarak ezek Papa?-kotnyeleskedtem bele a társalgásba.
– Darvak, kisfiam! – válaszolt.
– És azok milyen madarak és hová repülnek? – faggatóztam tovább...
 Dani papám nem szólt, csak elővette a cigarettatárcáját és kihúzott belőle egy egész szál maga sodorta cigarettát és bütykös ujjaival a meggyfaszipkába tette.
Rózsa mama és Eszti néni tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy most valami rendkívüli dolog fog történni, mert az egész szál cigaretta csak ilyen alkalmakkor került elő!
Sercent a gyufa és a következő pillanatban marós füstöt lebegtetett körülöttünk a kósza szellő...
A második slukk után pedig Dani papa az ölébe ültetett és – a sokszor fél napig is szótlan
dédszülőm – mesélni kezdett...

  „Tudod, hogy a háború előtt sokat vadásztam a kakasos 20-as belga puskámmal.
Szerettem a hajnali vadászatokat és amikor csak lehetett már a határba' vártam a napkeltit.
Mire nyitni kellett a műhelyt, akkorra mindég itthun vótam, mer' napközbe' a megrendelőimet kellett fogadni és elvégezni a kért munkát, de a hajnalok az enyímek vótak!  
Lűttem én nyúlat, fogolmadarat, rókát, de darut is......
  Eccer megkeresett az ipartestületbű' a kovács cimborám, aki szintén vadászgatott.
– Te Dani! A debreceni vásárba' jó pízt ád a tollas ember a darutollé'. – kezdte a mondókáját.
– Nem próbbánánk meg mink is darut lűni?
– Kereshetnénk véle egy kis pízt, ami fedezné a vadászat kőccsígeit!
– Próbájjunk, hátha sikerű'! –  válaszoltam

   A következő tavasztú' Janival együtt folyamatosan figyeltük az Ér melletti berekben íccakázó darvakat. Vót, amikor allig-allig akadt, de olyan is amikor igen-igen sokan vótak.....
Alkalmas időbe' felőtözköttünk rendesen, mer' napkőtte előtt kelletett bekúszni az íccakázó darucsapat közelibe, hogy lüvíshö' jussunk!
Sok hajnalba' fagyoskottunk, meg kúsztunk azé' a pár percírt.....
Eccer sikerűtt, másszor nem, de azé' gyűltek a „sufni” póccán a külön tolltartóba rakott foszlós tollak! Ezeket a tartókat én csinátam, minden tollnak külön luka vót!
Így szípen meg lehetett szárítani, meg tisztán is maradt vígig.
Decemberbe' meg bementünk a debreceni vásárba, oszt megkerestük a „tollas embert”.
Igen szíp pízt fizetett mindkettőnknek, mer' a pásztorféle emberek úgy vettík a tollat tűlle, mint a cukrot!
Tényleg tellett belőle mindenre, ami a tőttínycsináláshoz kelletett, meg még maradt is!
Bűven fedezte az áldomást is, amit a „tollas emberrel” ittunk!
Dédnagyanyád meg nem szólt írte, mer' a vadászgatásom nemhogy vitte vóna a pízt, hanem hozta!
   Éveken keresztű' jártunk a kovács cimborával tavaszonkint darura vadászni.
Aztán fogyni kezdtek a pásztornípek, meg jött a háború....nem kelletett mán a darutoll.....
A puskámat is el kelletett ásni, mielőtt ideírt vóna a front!
Azóta se' ástam ki, pedig időnként nagyon hiányzik...
  Felnézett az égre, abba az irányba, amerre a darvak belevesztek az égi országút messzeségébe, majd megszólalt:
– Rígen vót, azóta mán alig maradt pásztorember is, meg jószerive' e'tűntek a darvak is...
– A daru a méltóság és a szabadság madara, aminek ebbe' a világba mán nem igen lesz többé helye.
 Az Ér környékit is frígen lecsapolták és felszántották, hely sincs ahun a vonuló csapatok nyugottan megíccakázhatnának.-kesergett.
– Letűnt világ lett az kisfiam, neked mán ebbe' nem lesz ríszed...”
A szemeiből pedig olyan szomorúság áradt, amit csak akkor az egyszer láttam.
  Közben a szipkában hosszú hamuval leégett az egész szál cigaretta és véget ért a mese is...
Dani papa akkurátusan kitakarította a szipkát és Rózsa mamához fordult.
– Bemegyek inni egy fröccsöt, mer' teljesen kiszáradt a torkom a sok beszídtű...



 ***


   Dani papának valóban igaza lett – részben...
Azt a világot, azokat a vadászati szokásokat és az akkor élő embereket elmorzsolta a könyörtelenül múló idő kereke....
Már felnőtt fejjel tudatosult bennem, hogy ritka ajándékot kaptam a kifürkészhetetlen Sorstól!
Egy olyan ember szájából halottam ennek a különös vadászatnak a történetét, aki maga is részese volt egy mára lassan feledésbe merülő világnak.
  
   Az idő könyörtelenül és megállíthatatlanul haladt, sorban rakódtak egymásra az évek...
Először Rózsa mama hagyott itt bennünket....
A temetése után pár héttel Nagymamám ebédelni hívta Dani papát, aki akkor is a „sufniban” dolgozgatott.
Akkor tűnt fel neki, hogy nem látja az ablak kilincsére akasztott kis cipőket.
– Hová lettek innen a cipők Édesapám?-kérdezte Dani papát.
– Odatettem ídesanyád mellé a koporsóba, mer a' vó't az utolsó kívánsága.....
Aztán néhány év múlva Dani papa is kiköltözött a létai temetőbe...
És milyen a kiszámíthatatlan Sors?!
Eszti néni pont a kettejük sírhelyével szemben alussza örök álmát...

   A darvak viszont nem tűntek el!
A mi vidékünkön – ha ritkán is –, de időről időre felbukkannak!
  Néhány éve egy ködös novemberi napon a helyi társaság fácánvadászatára voltam hivatalos.
A köd egész nap kitartott, de a komor idő ellenére nagyon jól éreztem magam.
Az utolsó hajtásban egy magasra hagyott kukoricatarlón ballagtunk át a  vadászmester barátommal.
Már majdnem elértünk a tarló szélét szegélyező akácsorig, amikor a ködbe burkolózó tarlóról két
hatalmas madár kelt szárnyra előttünk nagy krúgatással!
Darvak voltak!
Megbabonázva néztem a két gyönyörű madár után, amíg bele nem vesztek a messzeségbe.....
és rögtön az egykori gyermekkori mese jutott eszembe...

***

   Én meg itt értem az elbeszélés végére....
Kisfiam mozdulatlanul, a száját is eltátva hallgatta a mesémet, ami valójában nem is mese, hanem
igaz történet.
Történet egy letűnt világról, az elődeinkről és a saját gyerekkoromról.
És persze a darvakról...

[Voldi]

A megérzés, avagy a Mikulás ajándéka.     -----  Szik

Abban az időben még nem nagyon volt nálunk disznó. Sokat jártam utánuk, de ha hármat lőttem egy évben az már jó volt. Száraz és enyhe volt a tél. Egy épp hogy csak fagyos reggelen, a nagy nádas melletti vadföldön, a kemény talajon, pár nagyobbacska elmosódott disznónyom, és elszóródott szemek jelezték csak, hogy az éjjel volt itt valami. Már hetek óta nem láttuk a napot, vastag felhők borították az eget, de eső az nem esett. Pár nappal voltunk csak telihold előtt. Bízva abban, hogy némi derengés áthatol a vastag felhőzeten, az este már a nem sok reménnyel kecsegtető helyen talált.
A nem túl fagyos december eleji időjárás ellenére kellően beöltözve nézegettem a nem nagyon bizalomgerjesztő vastag felhőket. Lassan telik az idő ilyenkor a lesen, pláne ha nem mozdul semmi. Ez az este is ilyen volt, csak a gondolataiban tud az ember elmélyedni. A telő percek lassan órákká állnak össze. A hűlő levegő bekúszik az ember ruhája alá. Megborzongok, és azon kezdek gondolkodni, hogy meddig várjak még. Lassan haza kéne menni. Még csak egy nyulat sem láttam.
Messziről a nádas közepéről, vagy fél kilométerről párat riaszt egy őz. Talán ez az első hang a mai néma estében.  Ekkor valami megérzés elöntött. Megszállt valami tudat alatti dolog, és egyre erősebben éreztem, tudtam, hogy nem szabad hazamennem, mert ma lövök disznót. Teljes volt a szélcsend. A nyugati égen azonban megjelent egy kis fényfolt, ami a távcsőben csillaggá vált. Ahogy telt az idő egyre több társa bukkant elő mellette és a szélcsend ellenére a magasban a derültség lassan kúszott felém. Sok idő eltelt már a riasztás óta és nem történt semmi. Azonban az a megérzés mégis ott motoszkált bennem, és egyre csak erősödött. Máskor ilyen korra már rég hazamentem volna. Most azonban a sikerben bízva türelmesen vártam. Kétszáz méternyiről egy kakast vert fel valami a nádból. Róka is lehetett volna, de tudtam, hogy nem az volt.
Tíz perc múlva egy ág pattant el a nádas sarkán lévő olajfűz csoportban. Fülelek, hogy jól hallottam –e. Ekkor, mintha övék lenne a világ, szinte felrobbantva az addigi néma éjszakát, megtelt minden élettel. Visítás, röfögés, törés, zúzás.   Hát ezek többen vannak, mint gondoltam. A törés hol közeledik, hol távolodik. Többször felvetetik velem a puskát amint egy tisztább részhez közelednek. A röfögések és nyikkanások közé mély hö-hö-hö-hö-hö hangok is vegyülnek. Aha, hát én egy lakodalomba csöppentem. Már egy órája ott dorbézolnak körülöttem, de véletlen sem vetődnek ki egy nyíltabb részre ahol megláthatnám őket. Pedig a kan igencsak szorongatja a kocát, a visításából ítélve. Közben a felhők lassan elhúzódtak felettem és amint a felhősáv széle elérte a holdat, fényes világosság öntötte el a nádast. Ilyen szerencsém nem lehet. Már csak ki kell várni, mikor jönnek ki. Még negyed órát megy a hadd-el hadd. Aztán egy csapásra minden elnémul.
Most már kézbevett fegyverrel figyelek. Nem kell sokáig. Egy nyílt részen lassan kiáll egy nagy disznó a holdfényre. A szálkereszt a z oldalán. Várok. Szimatolgat, turkál, párat előre lép. Ekkor lép ki mögüle egy sötét test. Arasznyival magasabb a háta. Meglőhetném, hagy annyi időt hogy, jól megcélozzam, de nem bántom. A koca elindul a kukorica felé eltűnve a nádban. A kan is utána lép. Más nesz már nem hallatszik a nádból. Ezek szerint csak ketten okozták ezt a nagy ricsajt. A kukorica szélén egy húsz méteres sávot lezúzóztattam és hat részre vágattam a táblát. Idevárom őket. A holdfényben csillog a dér a leveleken. Közben a kiderült ég alatt jól lehűlt a levegő, de ezt ilyenkor ki érzi? A koca kilép a tisztásra és lassan bemegy a kukoricába. Sokat kell várni a kanra. Már forognak ilyenkor a gondolatok, hogy nem kellett volna esetleg az előbb meglőni. De kilép ő is.  Megállás nélkül lépked a kukorica felé. A szálkereszt az oldalán.  Meglőhetném így is, nem megy gyorsan, de biztosra akarok menni. Már a tisztás közepén jár, amikor azon gondolkodom, hogy rá kéne pisszentenem, amikor megáll. Nagyot buffan az oldalán a golyó. A lövés hosszan morajlik végig az éjszakában. Minden jelzés nélkül ugrik be a kukoricába.
Az egész tábla csak kéthektárnyi. Csörtetés, fújás , hallgatózás. Ez hallatszik a kukoricából. A koca sem ugrik ki belőle. Nem mai gyerek már ő sem, tudja, hogy mi történt. Háromnegyed órát várok. Akkor megyek le megnézni a rálövés helyét. Természetesen semmi. Csak az ugrás helye ahol szétrúgta a  szárat. Közben bent hallani a mozgást. Még akkor sem ugrik ki, amikor hazafelé végigmegyek a tábla szélén.
Pirkadatkor hárman megyünk ki.  Ketten még a rálövés helyét bogozzuk. Öcsém végigmegy a középső levágott részen és már szól is: Gyertek, itt van.
Némám állunk az őserőt sugárzó kan mellett. Mikulás napja van. Szép ajándékot kaptam.

[Voldi]

Éjszakai vadászat   -----    Chris


Az egész héten át tartó havazás után, csend ült a tájon. A kristálytiszta levegőben a napsugarak háborítatlanul siklottak a föld felé, hogy milliónyi hópelyhen megtörve, sziporkázva verődjenek vissza.
Számtalanszor járt már erre, ám a táj varázsa mindannyiszor néhány percnyi megállásra késztette. Mélyeket szippantott a fagyos levegőből, a csendes erdő felé nézett, majd megindult. Lassan, nesztelenül lépkedett, mintha félne hogy a legkisebb zajra ez a valószínűtlenül tiszta kép, darabokra hull, mint a földre ejtett kristálygömb.
A sok fehérségtől hunyorítva, a szűzhavon elhintett nyomokat figyelte. Ott nyúl futott, amott fácán gyalogolt, odébb róka szaporázta lépteit. Beljebb az erdőben, a bokrok alatt, érdekes  nyomokra lett figyelmes: hisz ez nyuszt! A hosszú ugrások jól megtermett állatra vallottak.
A szíve egyből hevesebben kezdett dobogni, melegség futott végig rajta. Hosszú évek óta járja puskával az erdőt, de ez idáig még nem látott nyusztot. Sok féle vaddal találkozott már, még a rejtőzködő vidrát is többszőr megleste, de nyuszttal még nem volt szerencséje. Az öregek regélték hogy valaha gyakran ejtettek el nyusztot, igaz, inkább csapdával, de az rég volt.
Egész testében jóleső bizsergést érzett, talán itt a nagy alkalom. Megindult a nyomon, bár tudta hogy az állat majd csak valamikor, alkonyat után fog előmerészkedni nappali kotorékából.
Bokrok, fák között haladt, törve maga előtt a térdig érő havat. Gyakran a sűrű bozót összezárult előtte, az ágakról nyakába zúdult az ott megrekedt hó, csipkebokrok meg szederindák marasztalóan kapaszkodtak a nadrágjába. Hajtotta a láz. Egy idő után, a rég, ki tudja ki által épített, majd elhagyott kalyibához vezette a csapás. A nyomok felkúsztak a roskadozó tetőre, majd eltűntek az egyik mélyedésében. A szél vele tartott, lengedezve osont a kunyhó felől. Megállt. A közelben, egy kidőlt fatörzs kényelmes ülőeszköznek ígérkezett. Óvatosan letisztította róla a havat, majd maga alá téve a két kesztyűt, várni kezdett. Tudta hogy még sokat kel üldögéljen, de kedvére való dolog volt a gondolatait világgá ereszteni az erdő csendjében.
Nehéz nap állt mögötte. Az irodában rengeteg munkája volt, még a szabadságát töltő kollégája feladatait is el kellet látnia. Délutánra már valósággal fojtogatta az irodai légkör, érezte, hogy menekülnie kell a vadonba.
Otthon, ép csak bekapott néhány falatot, és már nyúlt is a puska után. Igaz, azt ígérte, ezen a héten nem megy sehová, segít az ünnepek előtti teendőkben, de ma reggelre ált el a havazás, most láthatóak a friss nyomok…
„Hát mégis el mégy? – kérdezte csendben az asszony-, hiszen megígérted…”  Át akarta ölelni hogy engesztelően megcsókolja, ám a nő elhúzódott, visszalépett a konyhába.
Kicsit haragudott magára, mert a gyerekeknek is azt ígérte viszi őket szánkázni, de szánkázni holnap is lehet.
A lemenő nap utolsó sugarai a leshelyén érték. Mozdulatlanul ült a kidőlt fatörzsön, gyönyörködve az alkonyatba burkolt téli tájban. Az ég egyre kékebb lett, sötétebb, jól esett szemének annyi fehér csillogás után. Gyulladozni kezdtek a csillagok piciny lámpásai, a szellő is elállt. Az arcát kezdte csípni a hideg, orra össze-összeragadt belégzéskor. Az idő megállt, a csend már-már fájó volt. A fák fölött feljövő telihold ezüstös fénye sejtelmes mesevilággá tette az erdőt.
Imádta mindkét gyermekét. A nagyobbikat, a tíz éves leánykát már kihozta volna vadászni, de az anyja féltette. Mindegy, pár év múlva úgy is kihozza, és addig a fiú is megnő. Remélte benne is meglesz a szenvedély, derék vadászt nevel majd belőle.  
Az idő lassan csoszogott, a Hold magasan járt már az égi utakon. A kalyiba tetején megmozdult egy árny, majd a holdvilágban megjelent egy nyúlánk test. Lassan vállhoz emelte a fegyvert, célzott. Ujja a ravaszt érintette, és még mielőtt meghúzta volna, már hallotta a dörrenést mely szilánkokra töri az erdő éjszakai csendjét, látta amint a nyuszt alábukik a tetőről, és remegő kézzel felveszi a hóból… Az állat mozdulatlanul állt, beleszagolva az éjszaka éles levegőjébe. Kéne már lőni, de, a fegyver már a térdén pihent. Otthon nem a lelőtt nyusztot mutogatja, hanem majd mesél a gyerekeknek. Egy vadászról, ki fagyos téli estén pillantja meg a vadat, melyről sokat hallott és olvasott, és gondolatban megkérdezi a csemetéit, lelője-e vagy sem. És ők azt mondják, - ezt ne! Vigyél el minket is, had lessük meg!
Lassan felállt, óvatosan, hogy ne zavarja az erdő nyugalmát, könnyű léptekkel, elindult az otthon melege felé.