V. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázat

[Voldi]

Kedves Fórumozók!

Ezennel kihirdetjük az V. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázatot!

Az írásokat (az anonimitás megőrzésének érdekében) várom az admin@vadaszforum.net címre. Változatlan módon fel fogom tenni, mint ahogy kaptam. Csak a szavazás zárultával fogom közölni az elkövetők nevét. Kérem a nick és a teljes nevet is közölni.

A formai- és tartalmi követelmények megegyeznek az I. kiírással.
Beküldési határidő: 2013.03.31.
Szavazás: 2013.04.01-től 2013.04.30-ig.

Díjazás:

Az első helyezett jutalma -az elismerésen túl- a jelenleg Tomek vagy BigBuckHunter fórumtársunknál állomásozó írói emlékdíj (melyet a következő forduló nyertesének tovább kell majd juttatnia) és egy általunk kiállított oklevél.

Valamint Németh Lajos felajánlása:

1. helyezett: 30.000 Ft
2. helyezett: 20.000 Ft
3. helyezett: 10.000 Ft

Hivatalos eredményhirdetés és díjátadó a 2013. évi Fórumtalálkozón!

Ha valaki szeretne további nyereményt felajánlani az első ( esetleg a második, vagy a harmadik) helyezettnek, akkor a beküldési határidő végéig kérem jelezze!

Üdvözlettel:

Lakos Gergely (St. Girgesz) a díj alapítója



A vándordíj, mely újra az arra érdemes írót illeti majd:

[Voldi]

Sánta     ---    Svferi

   A két orvvadász együtt heverészik a napsütötte hegyoldalon. A fehér – a labrador-kuvasz keverék – a közeli tanyáról szökött meg. Négy éven keresztül nagyon jó élete volt, aztán az őt szerető gyerekek az asszonnyal elköltöztek onnan, és egyedül maradt a mindig mérges gazdájával. Nem volt már, aki simogassa, foglalkozzon vele, néha napokig nem kapott enni, láncra verték, és nem értette, hogy hogyan változhatott meg így egy csapásra minden, hogy az egyik nap még szerető emberek egyszeriben csak így otthagyták. A kopott lánc többször elszakadt már, olyankor mindig körbejárta a tanyát, néha-néha messzebbre is elcsatangolt, de végül mindig visszatért, hisz ott van az otthona, és a gazdája, aki viszont ahelyett, hogy simogatással, és élelemmel megdicsérte volna ilyenkor – mindig nagyon megverte, és visszakötötte arra a rövid össze-vissza toldozott láncra. Egyik ilyen „hazatérése” alkalmával, amikor látta, hogy a gazdája ismét a „jól megszokott” lapátért nyúl, végleg otthagyta a tanyát. Hiába húzta a szíve vissza oda, valami belső ősi ösztön azt súgta neki, hogy nem szabad visszamennie többet.
   A másik – a németjuhász keverék – egy poros füstös város panellakásában nevelkedett házikedvencként, aztán amikor már „kinőtte” a lakást – egyszerűen csak kitették az út szélén.
   Az erdőn találkoztak először. Több napig kerülgették egymást, egyszer össze is mordultak, aztán rájöttek, hogy együtt sokkal könnyebben boldogulnak, ha együtt vadásznak, nincs akadály előttük. Nyulat, őzet, gyenge vadmalacot, néha egy-egy szarvast könnyedén zsákmányolnak, ősi ösztöntől vezérelve élnek, nincsenek többé rászorulva az emberre, egyikük sem vágyik már vissza a régi életébe.

   Három hete már, hogy a borjú meglátta a napvilágot. Nehéz időszakon vannak túl az anyjával, folyamatos rettegés, óvatosság fonta körül eddigi közös életüket, de az elmúlt napokra már annyira megerősödött, hogy mindenhova együtt mennek, és a borjú magabiztos léptekkel, a tehénnel összhangban mozog az erdőn. A tehén viszont valamiért most nagyon nyugtalan. Maga sem tudja, hogy miért, de érez valamit, valami rosszat. Minden zajra, minden apró neszre összerezdül, mindenre figyel, mindentől tart, mint az első napokban...

   A fiatal vadőr a vállára kanyarítja öreg Izs-t, első önálló portyájára indul. Gyöngygolyó a jobb csőbe, po’sta a balba. – mormogja magának az Öreg tanácsát – „Tudod fiam, sosem tudhatod, hogy mivel találod szembe magad az erdőn, ha erőset, pontosat kell lőni, az első ravasz, ha… a hátsó…-az mindenre jó!” Az elmúlt egy hónapban a nyugdíjba menő Józsibá’-val járta, kerülte a határt, akitől bizony ezen idő alatt többet tanult, mint az iskola padjaiban az elmúlt években. A hátizsákját egy nagy tömbsó húzza, amit a Kerek-tisztás sózójába szán, az Öreg szerint már megellett az öreg tehén, kell neki az ásványi anyag az egészséges borjú felneveléséhez. Éppen a tisztáshoz ér, amikor a másik széléről egy kutyavakkantást hall – rögtön az eszébe jut, hogy az Öreg beszélt neki a két kóborról, akikkel nem bír már egy fél éve…

   A két kutya óvatosan keríti be a gondtalanul legelő tehenet, és a mellette virgonckodó borját… Egyre közelebb és közelebb. Amikor a fekete nyiffant egyet, ugrik is a borjúra, és elkapja annak a csánkját, a fehér a tehén mellől ugrik egyenesen a borjú tarkójának. A tehén az ijedtségtől hirtelen elugrik, majd azzal a lendülettel vissza is, és az első két lábával megtiporja a borja nyakán csüngő kutyát, ami felnyüszít. A másik nem enged, húzza a borjú hátsó lábát, miközben az semmihez sem hasonlítható síró-szuszogó hangot hallat. A fehér közben magához tér, és a tehén puhájába mar, amikor nagyot reccsen a kopott tizenkettes a vadőr kezében. A fekete kutya felordít, a lapjához kap, majd véres szájjal elterül a füvön. A tehén és a fehér kutya szétugranak, ekkor gömbölyíti össze a második kutyát a durva s’rét…
   A vadőr remegő kézzel töri meg a puskát, és lerogy a tisztás szélén…

A tehén tágra nyílt orral nagyokat szippantva nézi az utolsókat rugó fehér kutyát, majd a – még mindig – fekvő, remegő borjához lép, megbökdösi, megnyalogatja, aztán mintha ettől erőre kapott volna – a borjú feláll, és jobb hátsó lábára erősen sántítva elindul anyja után.

A vadőr mindezt megbabonázva nézi végig, majd miután már a zörgését sem hallja a távolodó szarvasoknak, bemegy a tisztásra, feltölti a sózót, majd elrendezi a csatatéren maradtakat.
A tehenet és borját ezután egészen a következő nyárig figyelemmel tudta kísérni, a borjú jobb hátsó lába a térd izület alatt elmaradt, de ettől függetlenül egész télen jó kondiban volt, május végére már arasznyi csapot növesztett, aztán eltűnt. Nem látta többé. A tehénnel és azévi borjával utána többször találkozott még, de a sántát nem látta többé.


Egy évtized telt el a vadőr munkába állása óta, vadat, erdőt, szakmáját tisztelő és szerető, meglett emberré vált. Régen nem gondol már az első lépésekre, a kóbor kutyák, és a sánta borjú is elmerült már az emlékek bugyrában. Egy új vendég érkezik – szólt az elnök a vadőrnek – egy magyar, „tapasztalt” vadász. Jó, érett, nyolc kiló feletti bikát szeretne lőni, este érkezik a vadászházhoz, addigra minden legyen rendben! Jött az utasítás „fentről”… Minden legyen rendben? Fintorog egy kicsit magában. Hisz mi nincs rendben? A vadászház kitakarítva, tüzelő, tiszta víz bekészítve… Nem értette, hogy mire is gondol a felettese. Ellenben a bika? Nyolc kiló feletti, érett… Nagy szavak ezek, ebben az ínséges világban, hisz nem terem mindenhol olyan… Vakarja a tarkóját. Nyolc kiló feletti… Van egy bika, amit egy kis misztikum vesz körül a számára, ugyanis már vagy öt éve minden ősszel hallja a hangját, a Kerek-bérc nyugati oldalán található sűrűség a nappali tanyája, onnan vált ki szinte teljes sötéttel a Kerek-tisztás környékén az alatta található mezőgazdasági területre, hajnalban pedig szintén sötéttel még visszatér a sűrűbe. Mindössze kétszer sikerült eddig az elmúlt öt ősz alkalmával meglátni, egyszer három éve, egy csepergős hajnalon az első fénysugarak még a Kerek-tisztáson érték, amint éppen betereli a népes háremét a sűrűbe. Akkor úgy látta, hogy középkor vége felé járó, ereje teljében levő, hosszú szárú bika, bár igaz, hogy a bal száron csak egy nagy villát látott, de mindenképpen úgy gondolta, hogy még egy-két évet lehet várni az elejtésével. Másodszor pedig ezen szeptember elején, teliholdnál leste ki, amint a napraforgóba kiváltanak a szarvasok, és amint átlépett a nyiladékon a bika, azt látta, hogy vastag nyakon, mélyen hordja a fejét, amin hosszú és vastag szárú, kissé lombár agancs van…
   A vendég későeste érkezett a vadászházhoz, így az esti vadászatról szó sem lehetett. Hamar összetegeződtek, könnyen megtalálták a közös témát – ami ízig-vérig Vadászemberek között nem nehéz –, sokat beszélt a vadőr a vendégnek a Kerek-bérc titokzatos bikájáról, éjfélig latolgatták a másnap reggel lehetőségeit: „ha nyugati szél lesz, akkor a Kurta-bérc felől megyünk, ha fordulna, akkor a Magos-hegy irányából…” mondja a vadőr zárszóul, amit a vendég olyan egyetértéssel nyugtáz, mintha évek óta vadászna ezen helyeken.
   Az erdőbe beszűrődő első fénysugarak már a Kurta-bérc nyugati völgyében találják a vadászt és kísérőjét. Minden irányból bőgnek a bikák, de az „övék” egyelőre hallgat. Óvatosan ereszkednek lefelé a völgy menti cserkelőúton a Kerek-bérc alja felé, amikor egy elnyújtott mély bőgés érkezik a Kerek-tisztás túlsó végétől, a szántók felől…
-   Aha, szóval meg van késve a rudli, a tisztáson érhetjük őket, ha kilépünk…
A két vadász szaporázza egy kicsit a lépést a gondosan eltakarított cserkelőösvényen. Éppen megállnak a tisztás szélső fájánál, amikor a túlsó szélen megjelenik egy tehén. Utána borjú, ünő, spíszer, megint tehén, borjú… Lassan legelészve haladnak be a tisztásra, amikor megint megszólal mögöttük a hajnalban már hallott hang…
-   Készülj! A következő a bika lesz, ne lőjj addig, míg nem szólok, és nem áll rendesen…
A vendég a nagy cserfához támasztott fegyver távcsövén keresztül figyeli a tisztás túlsó szélén mozgolódókat. Derékig érő reggeli párát hajt az enyhe nyugati szél a tisztásra, a felkelő nap első sugarai pedig csodás árnyakat varázsolnak a vadászok elé. Amikor ismét bőg egyet a bika, majd egy nagy morcos fej, rajta hatalmas fekete agancs, tíz gyönyörű „gyertyával” tolakszik a tisztásra… „Már a jobb száron is csak villa van, de milyen agancs, lehet, hogy megüti még a tíz kilót is, tíz kilós villás tízes” – ugrálnak a gondolatok a vadőr fejében. A bika teljes testével belép a tisztásra, mintha biccentett volna valamelyik hátsó lábára, de annak oka a párától nem látszik.
-   Jó bika, lőjjed! – jön az utasítás a vadász felé…
DURRR!!! – megtörik a hajnali varázslat, a bika lapockáján párafelhő csap ki, majd behúzott első lábakkal nagyot szökken, és berobog a tisztásra, a háreme körül tesz egy félkört, és a tisztás közepén felhemperedik… A vezértehén egy darabig értetlenül áll, mintha nem hinné a történteket, aztán hirtelen meglepetéséből felocsúdva elviszi a rudlit a Kerek-bérc felé, de a bika már nem megy utánuk. A két vadász kivárja a kötelező „cigarettaszünetet” – bár egyikük sem dohányzik –, le nem véve a szemüket a hömpölygő párából kifelé meredő hatalmas villáról. Közben a nap is feljebb emelkedik, már teljes erővel – nyarat idézve – süt be a tisztásra, ahonnan végleg kiszökik az őszi hajnalt időző pára, átadja magát a „vénasszonyok nyarának”… A vadász és a vadőr már az agancsot markolássza, bizony erős, valódi őserőt sugárzó, az egész teste is, amikor megakad a vadőr szeme a jobb hátsó lábon…
-   Aha, szóval ezért biccentett, térdtől lefelé hiányzik. – Amint ezt kimondja, feltör benne a felismerés, előjönnek az évtizedes emlékek – de hiszen, ez a …
Pont ott vannak, ahol egy évtizeddel korábban gyűrte le a két kóbor kutya a borjút, a bika most éppen ott fekszik, ahol akkor a borjú. És a jobb hátsó lába…
   

[Voldi]

„Világtalan” vadászat     ---    galoscsabus

Történetünk egyik szereplője, hivatásos „jáger” éveinek elején és életének 25. évében járt. Nagy tisztesség és még nagyobb kiváltság volt, amikor az erdei fizikai munka mellett megszerzett friss és ropogós technikusi oklevéllel a zsebében behívták az Állami Erdő és Vadgazdaság központjába, hogy némi beszélgetést követően felajánljanak neki egy beosztott vadászi állást (szigorúan próbaidőre) az ország, de talán a Galaxis egyik legjobbnak tartott vadászterületén. Kapva kapott is az alkalmon, ilyen lehetőséget egy életben csak egyszer kaphat az ember.
Meg is kezdte a szolgálatot, szakmai elöljáróinak kisebb-nagyobb megelégedésére. Nem, azt nem lehetett ráfogni, hogy ne lett volna lelkes. Talán csak túl korán jött a nagy lehetőség, kellő élettapasztalat híján sokszor el-elragadta a becsvágy és az ifjonti hév. Ugyan akkor egy év sem kellett hozzá és a leg eredményesebb kísérő-vadász címre feltétlen jogosult lett volna. Nem volt olyan, hogy a rá bízott vadászvendég (akikből jutott akkoriban jócskán) élmény, siker és trófea nélkül távozott volna a területről. A gondjára bocsájtott területet példás rendben tartotta, a vadkárokra nagyon oda vigyázott, igazán semmi konkrét kifogást nem lehetett a munkájával szemben megemlíteni.
Kezdeti sikerei, szakmai berkekben is elismert eredményei azonban nemhogy csillapították becsvágyát, sokkal inkább olajat öntöttek önteltségének tüzére. Fővadásza is főtt a levében, hogy mit is kezdjen vele? Megrovások jöttek, fenyítések mentek, de emberünkben az ifjonti foxi-vér csak nem nyugodott meg……
Aztán kitalálta a megfelelő terápiát. Gondosan ügyelt arra, hogy fiatal barátunknak jusson az összes „problémás” vadászvendég. Így ifjú hősünknek jutott az a nemes feladat, hogy kivétel nélkül vadászélményhez juttassa a területre érkező idős, mozgáskorlátozott, vagy egyébként egészségében gyengélkedő bérvadászt.
A kúra, ragyogó eredménnyel zárult. Anélkül, hogy megalázkodott volna, megtanult kellő alázattal viselkedni. Megtanulta tisztelni és becsülni az arra érdemes kort, megtanulta meglátni az Embert a fizető vendégben.
Megértette, hogy azok akik megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy nem kevés pénzüket oda vigyék munkaadójának és azért kiváltságosnak kijáró élményt kapjanak cserében, ők mind-mind szintén kiválóak az élet egy másik terén, ahol ő esetleg vakon tapogatózva haladna csak a sötétben. Már nem szólta le a hangosan ziháló, cserkelés közben vigyázatlanul ágra lépő, vagy a ziccerből hibázó vadászokat, hanem mindent elkövetett annak érdekében, hogy teljes értékű élményt tudjon nyújtani a számukra úgy, hogy a kezdeti rivalda fényből ő, lehetőleg a háttérben maradjon.
Ez hozta meg számára az igazi szakmai sikert, a törzsvendégek inkább megváltoztatták vadászatuk időpontját, ha az eredetileg elképzelt időben ő nem tudta volna őket kísérni, más elfoglaltsága miatt. Később, a „javító intézet” után már szinte kedve szerint kísérhetett volna vendéget, de szinte kikövetelte magának a nehéznek látszó eseteket, mert abban lelte igazán örömét.    
Így került kapcsolatba történetünk másik szereplőjével, egy élemedett korú, nehéz mozgású német vadásszal dámbarcogás vége felé, akinek gond volt a látásával. Több hibázást követően kiderült, hogy a jobb szemét kioperálták egy háborús sérülés miatt, de sajnos a balra sem látott már tökéletesen. Ezt tetézte az, hogy jobb vállról meg kellett neki úgy-ahogy tanulni bal szemmel célozva lőni, mert bal vállról nem állt neki kézre a puska. Ez sem sikerült tökéletesen.
Tehát a helyzetük cseppet sem volt szívderítő.
A hagyományos cserkeléssel nem értek el eredményt (ha csak a pár hibázást nem vesszük annak) és a befigyelt, barcogóteknőkben lévő bikák között már nem ismert kísérője a számára megfelelőt. Azokat messze kergették a sok zavarással. A területen két ragyogó barcogóhely volt található, a „Faház” és a „Marcinkút”, közöttük két kisebb, erdővel borított dombbal. Úgy gondolta hazardírozik egyet és egy ismert váltó mellé lesbe ültek az egyik púp tetején, csak úgy egy fa tövébe egy-egy lesszéken, némi sebtében összetákolt lombos ág fedezetében.
Kis várakozás után jött is egy bika a két barcogóhelyet összekötő váltón, de mire a vendégnek el tudta magyarázni, hogy merre figyeljen, amaz észrevette őket és elugrott.
Nem esett pánikba és a vendégben is tartotta a lelkesedés parazsát. Némi idő még volt sötétedésig (ha nem is túl sok), de a német úrnak ez volt az utolsó lehetősége, bízni kellett a „vakszerencsében”.
Úgy fél óra elteltével jött újra egy bika a váltón. Odasúgta leselkedő társának, hogy feltehetőleg nagyobb tömegű a trófeája, mint amilyent ő elejteni, kifizetni szándékozott. A válasz egy gyorsan elsuttogott „kein problem” volt és a vadász már szorongatta is fegyverét, csak még nem látta a bikát. Az meg egyre csak közeledett, már túljutott azon a ponton, ahonnan az előbbi lapátos megugrott. Közben a vendég, vacogó fogakkal és remegő kézzel, a fegyvert szemmel láthatóan bizonytalanul tartva mozgolódott a széken. „Ezek szerint még mindig nem vette észre” gondolta magában.
-„Ha ráfüttyentek és megáll, azonnal lőjön!” Suttogta az utasítást…..Nem látom! jött a válasz.
Még pár lépést tett a bika, nem volt már 20 méterre sem. Ekkor úgy vette észre, hogy a fegyver megállapodott a bika irányában és azt lassan kísérte.
– Látja már?..... Egy bólintás volt a válasz.
Csak jött és jött feléjük a lakodalomban megfáradt lapátos, ferdén lógó fejjel, mint ha valami bánat emésztené. Mikor nem volt már messzebb 10 méternél, ráfüttyentett. Azonnal lecövekelt és furcsa fejtartással kémlelt irányukba.
A lövés hangját valószínűleg már nem is hallotta, magas-lapockán érte a közvetlen közelről leadott lövés, azonnal összerogyott és meg sem moccant többé.
Hatalmas volt az öröm! A vendég a kísérő nyakába borult és össze-vissza beszélt szerencséről, Istenről, bikáról, lövésről.
Hagyta, hadd lépjen ő oda elsőnek zsákmányához, addig komótosan válogatta az utolsó falatnak és töretnek valót a közeli, még szépen zöldellő csertölgy alacsonyabb ágairól.
Mikor odaért hozzá, szokatlan megkapó látvány fogadta: a meglett korú férfi a bika mellett térdelt a földön és zokogva simogatta annak fejét, miközben valamit halkan motyogott. Mint ha csak bocsánatát kérte volna.
Aztán felállt, ő tette a lombos ágat az elejtett vad szájába és szó nélkül, csak egy bólintással vette át a megvérezett gallyat. Majd némán rámutatott a bika fejére.
Akkor vágott belé villámként a felismerés: a bika fél szemére szintén vak volt. Nem friss sérülése volt, jobb szeme helyén száraz üresség tátongott. És pont ez az oldala volt feléjük, miközben ballagott az ösvényen. Ezért volt a furcsa fejtartás. Ép szeméből könny csordult, nem különben az elejtőéből. Kis híján az övéből is.
Még a vadászházban is elmaradt a szokásos, zajos ünneplés. Tarka vöröstölgy-lomb díszítette a bika ravatalát. A kürtszó utolsó visszhangja is elporladt már a fák között, de az elejtő csak térdelt levett kalappal a legyőzött nemes vad mellett és némán gyászolta sorstársát……..

[Voldi]

A róka sorsa     ---    J.vadász

   A január végi alkonyat tolvaj módjára lopakodott be a vízmosásba.
Semmi nem jelezte előre a közeledtét egyszer csak ott volt, és lassan rátelepedett az egész tájra. Érkeztével együtt egyre nagyobb csend lett...
Elhaltak a nappali határ hangjai, már csak néhány megkésett madár szárnysuhogása hallatszott, ahogy a biztonságosnak vélt éjszakai nyugvóhelyükre igyekezett.
   A feltámadó szél időnként megrázta az öreg akác csupasz ágait és közben nehéz, szürke hófelhőket terelt az égen.
A vén fa  magányosan dacolt a múló idővel az ember által ritkán járt mély vízmosás partján.
De mit is keresett volna itt az ember ebben a sötét mély völgyben, amelynek a széleit ráadásul az évek hosszú sora alatt felverte a kökény meg a vadrózsa.
Szinte áthatolhatatlan védelmi vonalat alkottak köré, így tartva távol az ide kíváncsiskodó hívatlan látogatókat.
És valóban! A sűrű és meglehetősen szúrós őrségnek köszönhetően, nagyon ritkán háborgatta a sejtelmesen félhomályos hely nyugalmát bárki vagy bármi is.
   Az akác tövében a vaskos gyökerek alatt egy rókavár bejáratai sötétlettek hosszú évek óta.
Rókák generációjának sora született és lakott itt a vaskos gyökerek alatti kotorék sejtelmesen sötét, de számukra biztonságos járataiban az elmúlt évtizedekben.
Majdnem minden évben elindult innen egy alomnyi kölyökróka a felnőttkor felé.
***
   A vár egyik folyosójának a végében éppen ébredezett az öreg róka.
Nagyot ásított és szinte csak megszokásból vakarózott egy kicsit.
Korainak tartotta még az indulást, bár az éhség egyre jobban mardosta.
   Két napja múlt, hogy nem mozdult ki a biztonságos rejtekhelyéről.
Legutóbbi portyája során hosszú utat tett meg élelem után kutatva és nagyon elfáradt.
Az éhség sarkallta arra, hogy  a vadászterületétől nagyobb távolságra elmerészkedjen.
És nem is  fáradt hiába!
Már jó messze járt az ismert helyektől, amikor egy régi tuskósor szélén talált egy elhullott őzgidát.
   A kései születésű gida nem tudott tökéletesen felkészülni az ínséges hónapokra.
Napról-napra soványabb lett , így esélye sem volt, hogy átvészelje a tél viszontagságait.
Egy reggel már nem volt ereje követni a szélvédett helyen éjszakázó csapatot, amikor társai szép sorban elindultak a távolabbi repcetábla irányába.
Kis ideig még nézett utánuk.....
Néhány óra múlva pedig megint gyarapodott eggyel a tél áldozatainak száma...
A róka számára nem volt valami zsíros falat a csontsoványra fogyott gida, de végre hetek óta először rendesen megtölthette a hasát.
   A kotorékhoz vezető visszaúton nagyon elfáradt, többször meg kellett állnia pihenni.
Aztán kínkeservesen, de visszaért a rókavár bejárata elé.
A hosszú menetelés viszontagságait maga mögött hagyva elégedetten siklott be a szűk bejáraton. Egész testét eltöltötte a jóllakottság érzése.
Forgolódott egy kicsit a katlanban, majd összegömbölyödött és rögtön el is aludt.
   Délelőtt lövések dörrenése verte fel a környék csendjét.
A durranások tompán hallatszottak be a rókavár sötétjébe.
Felébredt a hangokra, de nem zavarták, mert tudta, hogy itt biztonságban van, nem fér hozzá a legveszedelmesebb ellensége.
Más lett volna, ha a völgyben szólnak a puskák, ám ezek a hangok távolabbról érkeztek.
   Viszont a mögötte levő hat tél arra is megtanította, hogy amikor elcsendesedik a környék,
akkor érdemes végignézni a vadászat helyén, hátha akad sebzett vad, amit a vadászok és a kutyáik sem találtak meg.
A tapasztalt öreg róka mindig rábukkant az elrejtőzött sebzettre!
Minden alkalommal alaposan átkutatta az emberek által bejárt területet.
Bár gyűlölte a kihűlt ember-kutya-és lőporszagot, de mégis érdemes volt szétnézni,
mert az ilyen alkalmak után ritka volt, hogy nem talált valami bőséges vacsorát.
Felelevenedtek benne a régi emlékek és szinte érezte a friss pecsenye ízét a szájában.
   Nehézkesen felállt és nagyot nyújtózott.
Szinte ropogtak a csontjai, minden porcikája sajgott a megerőltetéstől és az öregségtől.
Ekkor látszott, hogy milyen hatalmas példány!
Nagy busa fejét számtalan régi sebhely borította és a bal füle hiányzott.
Előző télen óriási harcot vívott egy karcsú rókahölgy kegyeiért, és ebben a küzdelemben az ellenfelének egy jól sikerült harapással sikerült leszakítani az egyik fülét.
A fájó sérülése ellenére is meghátrálásra késztette a másik kant, és akkor hajnalban már
a kis szuka társaságában érkezett vissza a kotorékba.
   Lerázta fénytelen bundájáról a rátapadt homokszemeket, majd hatalmasat ásított megint.
A szájából kivillantak az egykor félelmetes fogsor töredezett, kopott maradványai.
   Indulni kellett volna, de a fáradtság megint erőt vett rajta.
Az elesettsége arra ösztökélte, hogy maradjon, viszont az éhség egyre jobban marta a
belsejét.
   Az őszi ködök érkezte óta orvul tört rá időről időre ez az erőtlenség.
De mindig összeszedte magát és erőt vett fáradt testén a vadászathoz, mert táplálék nélkül
még gyengébbé vált volna.
Azt viszont érezte, hogy valami nincs rendben vele.
A téli bundája is nehezen és későn nőtt ki, már nem volt olyan szikrázóan fényes, mint az elmúlt években. A egykori félelmetesen acélos izmai pedig egyre nehezebben mozogtak és engedelmeskedtek az akaratának.
***
   Tavaly kora tavasszal már a kölykök érkezését várták a kis szukával, akinek a
meghódításáért az egyik fülével fizetett, amikor egy napon gyanús hangok verték fel a vízmosás csendjét.
Suttogó emberi beszéd, és egy kutya izgatott lihegése és nyüszítése!
Az összekoccanó szerszámok acéljának pengése talán még az emberek hangjánál is rémisztőbb volt!  
   Rövid idő múlva bejárat elsötétült és egy gyűlölettől izzó szempár csillogott a kotorék szájánál.
A tacskó az évek során számtalanszor vett részt az ilyen föld alatti  kemény küzdelmekben, amit a fején és fülén sorjázó begyógyult sebek hegei is igazoltak.
Az orra már tele volt a két róka szagával és ez még jobban feltüzelte!
Vaskos testét azonban nehezen tudta beljebb préselni a szűk járatban.
Amíg szűkölve, nyifogva azon dolgozott a görbe lábaival, hogy közelebb kerüljön a két rókához, addig azok a menekülés módját latolgatták.
A szuka gondolta meg magát előbb, és nekiindult a vízmosás partján levő vészkijáratnak.
Az öreg róka még várt egy kicsit, majd ő is elindult utána a folyosón.
   Ebben a pillanatban hatalmas dörrenés hallatszott a vészkijárat szája felől!
A vén ravasz visszarettent!

Néhány pillanatig várt, aztán az ösztöneire hallgatva egy másik, rég nem használt folyosón indult el az egyre közeledő veszély elől.
A tacskó éppen ekkor ért be a katlanba és szinte visítva ugatott...
Hirtelen nem tudta, hogy melyik róka után induljon....
   A kanróka kihasználta a tétovázását és eszeveszett erővel tolta előre hatalmas testét az
itt-ott már beomlott régi folyosón.
Gyorsan a kijárathoz ért, amit már belepett a pókháló, és betakart a sok lehullott tavalyi
levél.
Megállt és várt, közben pedig a külvilág hangjait figyelte...
A kutya még messze mögötte próbált a nyomába érni a szűk folyosón, fentről pedig egy  gyanús hang vagy zörej sem hallatszott.
   Eljött a pillanat!
Mintha rugó lökte volna úgy ugrott ki a kijáraton! Levelek és apró ágak repültek szerte
széjjel a hatalmas lendülettől.
Mindössze három  hosszú ugrás és eléri a kökénybokor biztonságos sűrűjét!
Ebben a pillanatban a háta mögött lövés dördült!
A következő ugrásba beleadta minden erejét, de ez is kevésnek bizonyult.
Újabb dörrenés és hatalmas ütést érzett a bal hátsó lábán!
Már elérte a kökénybokor alját és az ágak takarásában minden erejét összeszedve
igyekezett minél messzebb kerülni erről a helyről.
–   Megvan? -emelkedett fel a kotorék szájánál hallgatózó zöld ruhás ember.
–   Elhibáztam mind a két lövéssel, a fene enné meg!-válaszolta a magas, bajuszos
fiatal vadász dühöngve.
–   Nem baj Fiam, de legalább a szukát szépen meglőtted!-próbálta vigasztalni.
–   Apa! Ez akkora kanróka volt, amilyet még Te sem igen lőttél. Én meg úgy
elszalasztottam a lehetőséget, hogy azt tanítani lehetne!
–   Akkor itt lakott az az óriási róka, amit már többször láttam, de eddig nekem
sem sikerült meglőnöm. Pedig de sokat jártam utána. Zsörtölődött is érte  Anyád eleget,
hogy egy fantomot keresek, ami nem is létezik! Majd legközelebb hátha sikerül....
–   Fiam! Ha kijön a kutya, akkor elindulunk haza. Kócosnak éppen elég volt
mára ennyi munka. Nem fiatal már, próbáljuk kímélni.
   Az öreg tacskó néhány perc múlva kijött a kotorékból és még egy-két kemény torokfogással megrázta az élettelen rókát.
Miután megbizonyosodott, hogy már veszélytelen az ősi ellenség elnyúlva lihegett a
kotorék szájánál.
   A két férfi  elégedetten szedte össze a magukkal hozott szerszámokat.
Az idősebb vállára került a két puska, kezében meg az összekötött lábú zsákmányuk
himbálózott. A fiatalabb felnyalábolta a kotorékozó felszerelést és így lépkedett a társa után.
Nyomukban ott ballagott a teljesen kimerült tacskó.
Rövid idő múlva idő múlva visszatért a völgybe a csend, és a rókavár előtt feketéllő földkupacokon kívül  már semmi sem emlékeztetett a hívatlan látogatókra.  
   Eközben az öreg kanróka jókora távolságra került az otthonától, mert erejét megfeszítve szinte az utolsó leheletéig futott...
Amikor már alig bírta szedni a lábait behúzódott egy nádas szélébe és a fáradságtól
és a fájdalomtól elgyötörve elnyúlt és órákig mozdulatlanul feküdt.
   A lövés eltörte a bal lábát. A sörétek helye még vérzett, és a törött csont is hasogatva fájt.
***

   Teltek-múltak a napok és a rossz emlékű tél emléke is egyre jobban halványodott.
Beköszöntött a tavasz és mindenfelé élettel telt meg a határ.
Az öreg vörös bundás is túlélte a zord napokat és a sérült lába, ha nagyon lassan is, de gyógyult.
   Kínkeservesek voltak az első vadászatok, de muszáj volt mozogni, mert élni akart és  
az élethez enni kellett!
Minden alkalommal legyűrte a fájdalmát és vadászott rendületlenül.
Megfogott mindent, ami ehető volt, nem válogatott legyen az bogár, egér vagy éppen egy elfektetett őzgida.
   Hol itt húzta meg magát hol ott. A kizöldült határban egyre több rejtekhely adódott, ahol
néhány napig kipihenhette a zsákmányszerző utak fáradalmait.
Nem maradt sokáig egy helyen,  mert ösztönei azt súgták, hogy állandóan változtatnia kell a tanyáját.
Még óvatosabb lett, csak szürkület után indult az éjszakai portyáira, és mire megérkezett
az első hajnali napsugár már a nappali pihenőhelyén volt.
A vadászatai során néha elvetődött a vízmosás környékére is, de a fájdalmas emlékek
még elevenen éltek benne, így eszébe sem jutott felkeresni egykori hajlékát.
   Mire beköszöntött a nyár már az egykor sérült lábát is tudta használni.
Időnként már  egy-egy rövidebb hajsza sem volt már akadály az élelemszerzés során.
   A határban ebben az időben szinte mindig akadt valami fogára való, és nyár derekára már
szépen ki is gömbölyödött az évszak kínálta terített asztalon.
   Aztán lassan a végéhez közeledett nyár.
 A gabonát már régen levágták, a napraforgó meg kukoricatáblák megszáradva zörögtek a
fel-feltámadó szélben.
Ezekben sem érezte már magát biztonságban, mert a széljárta táblákban nem tudott a fülére
hagyatkozni.
   Végül pedig már alig maradt néhány alkalmas búvóhely a környékben, ahol nappalra meg tudta húzni magát.
Ösztönösen napról-napra váltogatta a biztonságosnak vélt nappali pihenőhelyeit, de egyre csak fogyott azok száma.
   Egy őszi reggelen pedig megérkezett az első fagy. A nappalok még melegek voltak, de az éjszakák és hajnalok egyre hűvösebbek lettek.
A fák megszínesedett lombja is hullani kezdett, jelezve, hogy már végérvényesen ősz lett.
   Egy éjjeli portyája során elvetődött a vízmosáshoz. Izgatottan figyelt egy darabig, majd
óvatosan elindult az ismerős bokrok alatt befelé a völgybe.
Minden apró neszre figyelt semmi sem kerülte el a figyelmét.
Meg-megállva lassan haladt, felkészülve arra, hogy bármelyik pillanatban menekülni kell!
   De nem történt semmi...
Hamarosan a kotorékhoz ért. A bejárat üresen ásítozott, a fölötte lengő pókháló jelezte, hogy nagyon régen nem járt itt senki.
   A rettentő emlékű tavaszi betolakodók ásásának a nyomát is belepte az addigra már   elszáradt fű, az egykori vészkijáratot pedig újra betakarták a lehullott levelek.
Érdeklődve körbeszaglászott, de semmiféle veszélyt nem jeleztek az érzékszervei.
Teljesen biztonságosnak találta az egykori tanyáját, és elégedetten surrant be a rókavárba.
   Egy kis időre leheveredett, hogy kipihenje a fáradságát és kímélje a kegyetlenül hasogató lábát.
   Miután erőt gyűjtött nekilátott a rendcsinálásnak.

Egy helyre hordta és elásta a régi fehérre száradt csontokat, és kényelmes fekvőhelyet kapart a végkatlanban.
Amikor elkészült a régi-új lakóhelyének kialakításával elégedetten összegömbölyödött és elaludt.
   Ettől a naptól fogva innen indult a zsákmányszerző útjaira és ide is tért vissza.
Az óvatossága még erősebb volt, mint valaha.
Csak sötétedés után hagyta el a biztonságos várát, és világosodás előtt mindig visszatért.
   Nem egyszer maradt zsákmány nélkül, mert nem járt szerencsével az éjszaka folyamán.
Ilyenkor azonban inkább visszatért éhesen, de a virradat mindig a rókavárban találta.
   Az ősz beköszöntével azonban történt más is!
A sérült lába szinte állandóan kínozta, néha pedig furcsa erőtlenség járta át minden porcikáját. Az egykor acélos izmai furcsán merevek voltak.
Vadászat közben egyre többször meg kellett állnia, mert furcsa szorítást érzett a mell-
kasában és ilyenkor csak kapkodta a levegőt.
Ha ilyenkor megállt és pihent egy rövid ideig, akkor tovább tudott menni.
A gyengeségeivel a zsákmányszerzés sem volt egyszerű, egyre ritkábban sikerült
valamit elejteni és  maradéktalanul jól lakni.
Hol volt már a nyári napok bősége...
Egyre gyakrabban kellett korgó gyomorral álomra hajtani a fejét a rókavár sejtelmes sötétjében.
Napról-napra soványabb lett, már nyoma sem volt rajta az egykori jólétnek.
Horpasza egyre jobban beesett, csontjairól lassan, de biztosan fogyott a hús.
Az egykor csodás bundája fénytelenné, töredezett szőrűvé vált.

***
    Az öreg róka még mindig tanakodott magában, hogy induljon a bizonytalan portyázásra vagy engedjen teste követelődző akaratának és pihenjen tovább-üres gyomorral.
Végül a gyomra kerekedett felül...
   Óvatosan csusszant ki a bejáraton és belehallgatózott a havas éjszakába.
Nem messze egy párt kereső kanróka hallatta a hangját. Tudta, hogy már az ő területén
jár a fajtársa, de nem érdekelte.
Most enni akart! Minél hamarabb és minél többet!
   Bicegve vágott neki az éjszakának.
A mozgástól egy kicsit fellazultak az addig merev izmai, lassú tempóban hagyta el a völgyet.
Már jókora távolságot tett meg és egyre jobban belemelegedett a tartós ügetésbe.
   Úgy döntött, hogy a délelőtti vadászat helyét nézi át először.
Szinte nesztelenül surrant a bokrok alatt. Egy lucernatábla széléhez ért.
A lucernán egy csapat őz éjszakázott a gondosan kikapart fekvőhelyeken.
Csak a fejüket fordították a mellettük elkocogó róka felé. A róka figyelemre sem méltatta
a bámész tekinteteket, egyenletes tempóban ügetett tovább.
   Lassan elérte a délelőtt vadászott területet. Lassított, és feszült figyelemmel haladt tovább.
Ebben a pillanatban megint olyan érzése támadt, mintha egy láthatatlan erő szorítaná össze
a bordáit!
   Megállt és zihálva kapkodta a levegőt.
Majd erőt vett magán és igyekezett  a sűrű széli akác tövéhez elvánszorogni.
Amikor odaért nyomban elnyúlt a hómentes száraz folton.
   Sokáig  feküdt a fa tövében, mielőbb erőt akart gyűjteni a további útra...
Aztán egy idő után felült, majd feltápászkodott és lassú, bizonytalan léptekkel tovább
indult.
Módszeresen járta be a sásos, nádas részt, majd kiért a végén elszórtan álló ezüstfák
közé. Hiába volt minden igyekezet, nem talált semmit a néhány kihullott fácántollon és
hanyagul eldobott töltényhüvelyen kívül.
   A töltényhüvelyek kihűlve is rémisztő szaga és a sikertelenség tovább hajtotta.
Ösztönei azt súgták, hogy keresse fel a gidatetemet, hátha talál még valami lerágható
csontot. Esetleg a hosszú úton még valami más zsákmány is akadhat.
   Lassan poroszkált a távoli úti célja felé és közben egyre gyakrabban mart az éhség
a gyomrába.
   Egyre közelebb ért  a tuskósorhoz...
Már  azt a helyet is látta, ahol a tetemet találta.
   De mi ez?
A sovány maradékon egy másik róka lakmározott, időnként nagyokat rázva a zörgő
csontokon.
A vén ravazdi villámgyorsan átlátta a helyzetet és minden erejét összeszedve az őt megelőző fajtársára rontott!
Bízott magában és azt gondolta, hogy határozott fellépése és hatalmas termete elég lesz elriasztani a jogosnak vélt zsákmányától a fiatal rókát.
   De óriásit tévedett!
A másik róka az helyett, hogy meghátrált volna bátran szembefordult vele, és pimaszul villogtatta hibátlan fogsorát!
Közben tekintete állandóan az  imént érkezőre szegeződött....
Másodpercről másodpercre mérte fel támadóját, és megérezte rajta a gyengeséget.
Az öreg rókát meglepte, hogy a másik a puszta megjelenésétől nem fogta menekülőre, hanem bátran szembenézett vele.
Gyorsan rájött, hogy ez a taktika nem vált be, ezért harcolni kell!
Összeszedte minden erejét, megfeszítette az izmait és már indította is az első támadást, de a másik egy gyors oldalugrással kitért a harapásra nyitott állkapcsok elől.
A következő rohamot ugyanígy kivédte, majd egy gyors harapással belemart az öreg rókába!
   A két test összegabalyodott és csattogtak a fogak.
Hörögve hemperegtek a havon. Ez nem a kölyökrókák játékos civakodása volt!
Tétre menő kemény, könyörtelen harc a végletekig!
Az összecsapás nem tartott sokáig. A fiatal róka hamar fölénybe került!
Volt már tapasztalata az ilyen csatákban, és az ő izmai még acélosak és fürgék voltak.
Ellenfele is érezte, hogy legyőzték, és igyekezett kisiklani a fájdalmas szorításból.
Az öreg vörös bundás már több sebből vérzett és belátta, hogy fel kell adnia a harcot. Vesztett!
Egy gyors ugrással kiszabadult föléje tornyosuló ellenfele alól és futásnak eredt!
Az egykori legyőzhetetlen harcos véresen, összemarva igyekezett mihamarabb elhagyni
veresége színhelyét!
   Szaladt, ahogy lábai bírták, csak azt diktálta minden porcikája, hogy biztonságos távolságba kerüljön.
Ellenfele nem üldözte, az is lihegve állt az összetiport, vérfoltos küzdőtéren.
Majd végignyalogatta a kapott sebeit és komótosan nekilátott a kemény küzdelemben
megvédett vacsorájának.
   A vesztes futott, amíg bírt, majd egyre jobban lelassult a tempója,  és jószerével már csak kocogásra telt az erejéből.
A sebei megint egyre jobban elkezdtek vérezni. A hatalmas nyomok mellett mindenütt
vércseppek pettyezték a havat.
   Most csak egyetlen dolgot diktáltak az ösztönei.
Minél előbb eljutni a biztonságos várába és pihenni a biztonságos félhomályban!
Addig azonban még nagy utat kellett megtenni!
   Összeszedte minden erejét és rendületlenül haladt a célja felé.
A sebekből változatlanul folyt a vér, és érezte, hogy nehezednek a lábai.
De ment tovább konok kitartással!
Egyszer  aztán megállt és elnyúlt a hóban.
A csillogó fehér takaró jólesően hűsítette a sebeit és egy kicsit erőre is kapott.
Egy idő után megint felkelt és rogyadozó léptekkel ugyan, de tovább indult...
   Már nem volt messze a kotoréktól, amikor végleg elfogyott az ereje.
Meg kellett állni...
 Zihált, kétségbeesetten kapkodta a levegőt, a szeme előtt pedig színes karikák táncoltak....
Néhány lépést tovább vánszorgott, de megint meg kellett, hogy álljon.
Üveges tekintettel hörögve lélegzett és tudta, hogy a rókavárig biztonságos mélyét már soha nem tudja elérni.
   Utolsó erejével behúzta magát egy kökénybokor száraz tövéhez és lefeküdt...
Nehezen összegömbölyödött és semmit sem akart, csak pihenni....
A sebei véreztek és egyre jobban sajogtak. Minden porcikája fájt és már arra sem volt
ereje, hogy felemelje a fejét.
Megadta magát a sorsának és csak bámult bele a semmibe...
***
   A reggeli széllel újabb hófelhők érkeztek. Szürkén tornyosultak a táj fölött.
Aztán egyszer csak lassan szállingózni kezdtek a hópelyhek....
Egyre több és több....
Rövid idő múlva már sűrűn hulló hópihéket kavart játékosan az északi szél.
Hamarosan új, friss és tiszta takarót kapott a táj.
  Az öreg róka megtört szemmel kihűlt, merev testtel feküdt a kökénybokor alatt.
A szélrohamok kergette hópelyhek pedig lassan betakarták az egykori félelmetes
ragadozó vörös bundáját...  

[Voldi]

Méltatlan ravatal      ---    Hazelwood

  

Levette zöld nagykabátját az öreg tölgy. Pedig nem készült már nyármelegre, hisz manapság a hajnali szellő fehér darát csíp csontkemény törzsére, mégis megszabadult elegáns ruhájától. Most csupasz ágaival szoborként terpeszkedett az égre, csak néha-néha rezzent egy aprót. Tonnányi súlyát csak a fejsze vagy a szél tudná mozgásra bírni, de így sötétedés után nem járt már favágó erre, és a levegő is mozdulatlannak tetszett. A majd kétmázsás test súlyosat tolt a vastag törzsön, s a remegés végig futott a legmagasabb ág végéig. Az öreg remete vastag páncélja sebet dörzsölt a kéregbe. Jólesően fújt egy erőset, majd komótos léptekkel indult tovább esti váltóján. Száraz levelek tették ropogóssá a járást minden két vagy négy lábon igyekvőnek, de az öreg kan mégis csendesen mozgott az útján, hisz csak tiszta váltókat használt, főleg közel az erdő széléhez. Évek óta magányosan portyázott. Gyakran lépett át más kanok vagy idegen kondák váltóján, de érdeklődést csak a jeges tél idején mutatott, amikor a természet diktálta kötelességének tett eleget, s tette hódolatát egészséges,  a vérvonalának őrzésére méltó kocáknál.

Ma éjjel a falu felé vette az irányt. Az elhagyatott temető egyedüli látogatója volt. Nem kedvelte az embereket, s egyetlen porhüvely sem késztette nosztalgiára vagy emlékezésre, de a néptelen és csendes helyen az öreg vadkörtefa, vagy a bokrok alatt talált fácántojások annál inkább vonzották, sőt még késő ősz idején is talált a puha földben bábot, hernyót s egyéb csemegét.

 

Nagyot csikordult a csizmatalpába szorult kavics a kocsma kövén, ahogy Tibor a hivatásos vadász az elnökkel szemben helyett foglalt az asztalnál. Az elnök vastag kérges tenyerét nyújtotta az asztal fölött embere felé, majd komótosan tovább kavargatta kávéját. Vastag bajsza alá cigarettát dugott, s a fellobbanó fényen át meleg, de szigorúnak tetsző pillantást vetett Tibor felé.

- „Nemszeretem” munkát bízok rád Tibor! Az osztrák menyasszonyát kíséred a hónap végén!

- De hát Elnök Úr! –szabódott amaz. - Az a nő nem is vadász! – nyúlt meg Tibor arca.

- De most már az. Az osztrák vadászt csinált belőle, hozta a papírokat, felruházta, fényes  puskát vett neki. Te fogsz vele vadat lövetni!

 

A vadász nagyot nyelt. A kipucolkodott nő, majd 30 évvel volt fiatalabb a visszajáró vendégvadásznál. Valahonnan Ukrajnából keveredett Ausztriába pincérnőnek, ahol összebarátkozott a vállalkozóval, aki nagy büszkén majd egy éve hurcolta magával somogyi vadászataira. Rosszul, de beszélte a magyart, így a vendég szórakoztatásán kívül tolmácsolt is újdonsült kedvesének. Időről időre változott a nő. Tetovált szemöldök, egyre több arcfesték és ékszer jelent meg rajta, de ezzel együtt sem vált kellemesebb társasággá. Kibuggyanó mellét szemérmetlenül tolta beszélgető partnere orra elé, és teli szájjal nevetett, mintha csak 30 évvel ezelőtti divat szerinti aranyfogát kívánná mutogatni.

Tibor ki nem állhatta a nőt, udvarias volt, de titokban nagyokat káromkodva hallgatta elképesztő ostobaságait, s ugyanakkor vérlázítónak érezte az asszonyon eluralkodó úrhatnám  viselkedést, ami hónapról hónapra egyre erősebbé vált.

- Nem terelnék én elé még egy rühös rókát sem, nemhogy nagyvadat! Nem vadász ez Elnök Úr! – próbálkozott a vadász, s zavarában tucatjára túrt a hajába, mintha a kócos tincsekből rendezett frizurát akarna varázsolni.

- Tibikém, nem fogok én neked magyarázkodni, hisz tudod, mit miért teszek. Lövess vele bikát vagy disznót, az osztrák így akarja. Vidd ki a vágotthegyi szóróra, mögöttetek váltanak a szarvasok, a szóróra meg megjöhet a konda. 2-3 nap alatt szerencsével járhattok. De ezt Te úgy is jobban tudod, mint én…

- A keservit – szakadt ki az indulat a vadászból. Húzogatta még egy ideig haját, bajszát, majd úgy oldalgott el az asztaltól, mintha egy talicska szennyes ruhát bíztak volna rá mosásra.

- De meg ne próbálkozz valami huncutsággal! Ez az osztrák még jövőre is jönni akar… - szólt utána az Elnök. S csak foga között szűrte: - A keservit…

 

A remete rég behorpadt sírok között topogott-forgott a csillagtalan éjszakában. Fekete csuhás szellemként zörgött-csörgött, de nem ijesztgetett már senkit. Jól megvoltak évek óta, a holtak és ő. Fülig tolta fejét a puha avarba és mélyet túrt a földbe. Olykor elégedetten horkantott, majd kíváncsian fordult a levelek között zörgő egér után. Orra a falevelek alatt porladó kőlaphoz ért. A moha savanykás íze nem vonzotta, így tovább indulva egész súlyával a kőlapra lépett, az meg éles csikordulással azonnal kettétört. Az egymásra csúszó mázsás kőlapok irdatlan erővel szelték ketté az inakat, izmokat, csontot…

 

Tibor makacsul rágta a szája szélét, körmeivel pedig a bőrkeményedést tépdeste a tenyerén. Egyébként szótlanul ücsörgött az asszony mellett a lesen, de szeretett volna már túl lenni ezen az estén. Igyekezett legyűrni ellenszenvét, melyet csak fokozott a nőt körüllengő illatfelhő és a vastag festék a szeme körül. Ahogy az asszony hosszú körmeivel türelmetlenül kapirgálta a térdein keresztbe fektetett fegyver tusán, szólni akart a nőnek, hogy nyugodtan támassza a les oldalának, de már nem akart morogni, hisz már a vadászháznál elvetette sulykot…

A nap hatalmasra nőtt a dombok fölött, ahogy elfolyni látszott az élen, a sugarak pedig éles pengeként közel merőlegesen vágtak át a fák között. A száraz erdő több ezer pókhálója meseszerű gyöngyfüggönyt húzott az ágakra, bokrokra.  A hivatásos vadász belefeledkezve bámulta a csodát, holott tán ezerszer is belerészegült már, de ez most kizökkentette mogorva kedvéből. Hitte, hogy csak az válhat vadásszá, akit befogad az erdő, aki képes eggyé válni a széllel, a lombok susogásával, a föld szagával, akinek a roppanó ág, a pörgő levél, a loccsanó pocsolya a saját hangja, a hirtelen forduló szél, a növő árnyék a saját mozdulata. S úgy hitte, hogy mindenki más csak betolakodó, idegen test az egészséges bőr alatt, amit előbb vagy utóbb ez a világ védelmező gennyel borít be és lök ki magából.

 

Hirtelen mozdulni látszott valami. Tibor a szeme sarkában látta, - vagy inkább csak érezte -, hogy valami megváltozott. Több évtizedes rutinja megakadályozta, hogy hirtelen odakapja a fejét, így lassan állát a mellkasa felé hajtotta és enyhén félrefordított fejjel tekintett oldalra. Hatalmas disznó állt az erdei út közepén alig egy sörétlövésnyire. A sokat tapasztalt ember szíve hatalmasat dobbant, ádámcsutkája a döbbenettől úgy indult fentről lefelé, mintha meg sem akarna állni a gyomráig. Látott ő már disznót, ezret is tán, de volt valami valószerűtlen ebben a feketecsuhásban, ahogy ezen a napvilágos korai órán megmutatta magát. A nő nem rezdült mellette, csak ült egy helyben és hatalmas körmeivel a puska markolatának barázdáit kapargatta. Nem vette észre a disznót, nem is vehette, hisz talán hátra is kéne dőlnie, hogy Tibortól lássa, ez bizonyos… A vadász lassan megemelte a kezét, hogy a nő kezére téve a sajátját figyelmeztesse, de ebben a pillanatban félbehagyta a mozdulatot és lassan letette a saját combjára. Nem szól neki, nem figyelmezteti, hátha nem veszi észre, mert nem lehet ez a disznó a nőé. Nem érdemli meg, nem neki való, - cikáztak a fejében a gondolatok. Már nem nézte az állatot csak meredt maga elé mozdulatlanul, s hitte, hogy szeme sarkából látja majd, ha amaz ellép végre az útról. Azonban a retinájába égett emlékkép kezdett kitisztulni, amivel valami nagyon nem volt rendben, volt valami furcsaság, ami az első pillanatban nem tűnt fel, de így utólag összerendezgetve a gondolatokat, már más volt. Ez a disznó hatalmas körvonalai ellenére sovány volt és… és mintha az egyik hátsó lábát nem látta volna. Nem bírt a kíváncsiságával, így óvatosan ismét oldalra fordította a fejét, de a jószág már nem volt ott. Szíve zakatolása nem hagyott alább, szemvillanásnyi idő alatt cikkázott át a fején a helyes és helytelen összes tanulsága, keresse a disznót és figyelje, hisz meg kell lőni, de az ne is legyen prédája egy beavatatlan idegennek. Aztán szinte, még talán ugyanabban a minutában megértette mi történik. Egy beteg disznóval van dolga, akit a szükség hajt már világosban… hova is? Hát az előttük lévő szóróra! Már hallja is, ahogy a fák között botladozó vad söpri az avart maga előtt és fúrja magát az előttük lévő nyiladék felé. Már nem volt kétsége, hogy pár másodperc múlva feltűnik előttük az elhintett kukoricán. Egyre fokozódó remegés futott végig a lesdeszkán, mely a nő testéből eredt, majd az meg is ragadta a combján nyugvó kezét és idegenesen szorongatni kezdte.

Tudom, láttam… - suttogta Tibor az asszonynak.

 

            A vadász távcsövén keresztül meredt a szóróra, melyen a hatalmas, de esetlen vad mohón ropogtatta a szemeket. Jobb hátsó lábát magasan tépte le valami hallatlan erő, s a megfeketedő csonkot az ide-oda himbálózó rongyos bőr alig-alig takarta. Ez az óvatos állat sosem mutatta volna meg magát, sosem kínált volna senkinek lehetőséget, hogy megcsodálja, hisz szellemként élte az életét, láthatatlanul az avatatlan szem számára, ha balszerencséje nem sodorja balesetbe. De már küzdött az életéért, és minden lehetőséget megragadott, hogy legyengült testét táplálja.

 

            Az asszony már nem csak érezhetően, de láthatóan, sőt hallhatóan is remegett.

-          No, itt van hát! Lőjön! – szűrte a mondatot a foga között beletörődve a vadász.

 

A nő a míves fegyvert feltámasztotta a deszkára és hosszasan célzott. Könnyű dolga volt, hisz világosban és alig negyven méterre ez az állat tán be is töltötte a céltávcső képét, elhibázni képtelenség. Tibor hallotta az előre tolt biztosító apró klattyanását, s beletörődve várta a lövést. De még hosszú-hosszú másodpercekig nem történt semmi, mire oldalra nézett és meglátta a nő testének remegését átvevő hullámzó puskacsövet.

-          Ne! – szólalt meg, immár hangosan, s emelte is a kezét egyúttal, de ebben a

pillanatban hatalmas robajjal eldördült a fegyver! A disznó púpos hátából zsír-szőr-és csontdarabok repültek szerteszét. Az állat sivítva ült le a hátsójára, majd dülöngélve ép mellső lábaival húzni kezdte magát körbe-körbe.

-          Lőjön! - sziszegte a vadász. - Lőjön még egyszer!

Ránézett az asszonyra, a múmiaszerű arc a festék alatt szürke színű volt, a rúzsos száj remegett és dülledt szemekkel, meredten bámulta a szenvedő állatot, ami oldalára borult, majd újra mellső lábra tornászta magát.

-          Nem érti? Lőjön már! – szólt immár fennhangon – Ne hagyja szenvedni azt a szerencsétlen állatot!  

De az csak bénultan ült ott és fehérre szorított ujjakkal markolta a puskáját. Disznó hörögve-vergődve dobálta magát. Tibor mellkasát majd szétvetette az indulat, ráfogott a nő puskát tartó kezére és olyan erővel szorította meg, hogy amaz felsikoltott fájdalmában.

-          A keserves úristenit! – bömbölte már az ember  - fogja a puskáját és tegye a dolgát!

Amaz riadt szemekkel bámult a fölé tornyosuló vadászra, de csak bambán ült tovább.

Tibor kirántotta a puskát a nő kezéből, nagyot rántva csőre töltötte, majd a tusát a nő vállának nyomva az állatra mutatott!

 – Lője meg! Fejezze be, amit elkezdett! Ezért jött ide, hát tegye, amit tennie kell! – a szavak sziklákként hullottak a nőre, mintha csak hegyoldalban állna kőomlás idején.

-          Nem! – suttogta amaz, - Nem tudom!

Tibor kirántotta a kezéből a fegyvert, majd  rövid célzás után lőtt. A dörrenés elcsendesítette a vadat…

 

            Az olajos máglya fekete füstöt bodorított az égre a vadászház udvarán. Tibor levetett kalapban állt a fenyőágakkal kirakott teríték mellett és mogorván nézett maga elé. Vele szemben az osztrák a nőbe karolva állt és hallgatta az elnök köszöntőjét, aki méltatta a kezdő vadászt és a terítéken fekvő disznó még óvatos becslés szerint is húsz centi fölötti agyarát. A férfi pirospozsgás arca a tűz fényében elégedettnek tűnt, szemben a nő pengeként feszülő szájával és ideges, kényszeredett nevetésével.

 

-          Jól van Tibor – vonta félre emberét az elnök. – Az osztrák elégedett, bár a nő nem mondott semmit, és hát Te sem… de azért köszönöm! Szóval?

 

A hivatásos vadász még mindig zavartan gyűrögette a kalapját. Ahogy az elnök a vállára tette a kezét felemelte a fejét s csak annyit mondott:

 

-          Méltatlan ravatal ez, Elnök Úr! A keservit…

[Voldi]

Koldusbot      ---    Hazelwood


 
Egy naplemente mindig rejt magában valami romantikus közhelyet. A tollforgató vadásznak nagyon ügyelnie kell arra, hogy ne csábíttasson valami elcsépelt szófordulatra.

Ülök a zsákomon, hátamat egy széles törzsű fának támasztom, jobbról és balról végiglátok a nyiladékon, de velem szemben is művelő út van, melynek a végét a Nap tölti ki. Olyan, mint egy nagy pirosra sült kenyér. Olyan békés, olyan szerethető, és úgy illatozik, hogy nehéz megállni, mellé képzelni egy kérges tenyeret, melynek gazdája késsel szeli majd meg a családi asztal fölött. Már nem vakít, csak úgy terpeszkedik és dagad. Az erdő bogarai zúgnak egy kicsit, és ökörnyálat fújdogál a lágy szellő. Kalapom karimáján meg is állapodik egynek a vége. Figyelem, ahogy méterekre tőlem lágyan lengedez. Biccentek egyet-kettőt, hátha leesik, de persze nem, így inkább a fák közé célzok vele és hagyom. Küzdök magamban, hogy ez az idilli látomás ne ragadtasson valami romantikus ömlengésre, de nehezen megy, és folyvást csak érzelmes, szeretetteljes dolgok jutnak eszembe. Feladom, jöjjenek. Vigasztalom magam, hogy a szépség és harmónia még nem giccs. Jó dolgom van, akár boldognak is érezhetem magam.


…egy órája nem történik semmi. Lassan a Hold helyet cserél a Nappal, és trükközni kezd. Foltos arcán száj és szem jelenik meg. Néha még kacsint is. Gyermekként sokszor néztem a felhőket, s mindenféle dolgokat képzeltem a formájukba. A Hold arca ugyanezt a játékot kínálja. Csak fantázia kell hozzá.

A gyomrom tájékán szorító fájdalom kel életre. Kezdetben émelygősen és csak jelzés értékkel, majd egyre erősebben és erősebben. Nem akarok tudomást venni róla. Attól elmúlik. A betegség vagy a fájdalom gyakran attól válik érzékelhetővé, ha tudatosítjuk magunkban, hogy van. Régi praktika, amiről nem veszünk tudomást, az nincs is. Magányos vagy? Megsértettek, vagy nem értenek meg? Hiányod van szeretetből, jó szóból, egy érintésből. Tégy úgy, mintha nem is lenne, mintha nem is lenne szükséged rá! Micsoda álságos megoldás…


...mellényem alatt a hasam markolászom. Már túl vagyok az első kísérleteken, hogy felálljak. Mobiltelefonom a fenekem alatt a zsákban, egyébként sincs térerő. Úristen, hogy fáj! Még sosem ájultam el…

…képzelődöm! Egy fekete ruhás lány jön felém a nyiladékon. Hosszú haja balra-jobbra libben a válla fölött. Ismerem ezt a lányt, habár nem látom az arcát, de tudom ki az. Bárhol, bármilyen messziről felismerném egyetlen mozdulatból, egyetlen sóhajból, egyetlen érintésből, az illatából. Felismerem, ahogy a fejét tartja, ahogy lép. Nagyon szép! Istenem, de jó hogy itt van…

…jéghideg verejtékcseppek csorognak végig az arcomon, érzem a sós ízt a szám sarkában. Fázom. A Hold fénye hideggel veri az arcomat. A lány még mindig jön, de valahogy nem ér közelebb. Látom, ahogy jár, hallom a lépteit, de mégis ugyan olyan távol van, mint amikor észrevettem. Miért nem siet már? Egyetlen érintéssel eltüntetné az összes fájdalmat a gyomromból, ha magához ölelne, nem fagynék halálra.

…lehet, hogy meghalok? Ilyen nyomorultul? Micsoda hülyeség azt gondolni, hogy az erdő lágy ölén a halál szép lehet. Hány vadásztörténetben írták már le, ahogy az öreg vadász utolsó lesén szépen örök álomba szenderül. Fenébe az összes íróval!

… nem találom a puskám. Ha lőnék a levegőbe, akkor értem jönne valaki? Nem, és nem jön a lány sem. Egy helyben jár, nem segít…

… tényleg meghalok? Az nem lehet, de most már félek. Mitől? Furcsamód sosem gondoltam még erre. Most tényleg félek, de nem a haláltól. Nem jártam még az Andokban, pedig akartam. És olyan jó volt az az abált szalonna hagymával a hajtás pihenőjében. És ki lesz Nanni férje? Dorcsa tényleg Angliában fog egyetemre járni? Én még akarok vadászni! És az a lány ott fekete ruhában, olyan puha volt az ajka… Istenem, semmim sincs! Még oly sok mindent nem kaptam meg. Koldus vagyok. Nincs semmim az életből… És nekem még annyi minden jár. Az nem lehet, hogy ne kapjam meg… Hát ettől fél egy haldokló?

Fülembe zúg az a furcsa dal: „Az erdő mélyéről nézzük az eget, s összekeverjük a csillagképeket. Sosem álmodtam, hogy Ő az enyém lehet, de most mégis nekem nyújt kezet”. Mondjunk Ámen-t, hogy életben vagyunk!

Kétségtelen, hogy a fájdalom tudatmódosító szer. Olyan tiszták a gondolataim, mégis tudom az eszemmel, hogy képzelődöm. Vagy a tisztának tűnő gondolataimat is csak képzelem? Egy bika áll előttem. Engem néz. Tudom az eszemmel, hogy nem lehet itt. Nincs az a vad, aki önszántából az ember közelébe menne. Pedig itt van. Ha megszólalok, akkor biztosan elmegy, és akkor megnyugodhatok, hogy nem őrültem meg. Nyögve megkérdezem, hogy miért néz. És a bika válasz helyett visszakérdez: „Miért nem hoztad a puskádat?” Ezek szerint tényleg az őrület határán vagyok, pedig logikus a kérdése, kijöttem vadászni, de nem tudom, hol van a puskám. Aztán rájöttem, hogy mi történt pontosan. Elvitte a lány, most már emlékszem, hogy itt volt. Nem szólt semmit, nem is nézett rám, csak fogta a puskámat és elvitte…


Nagyon fázok. Hallom magam körül az erdőt. A fejem a földön van és érzem, hogy ragacsos a sár az arcom alatt. Felülök vissza a hátizsákomra. Sötét van és rettenetesen hideg. Elájultam, és most itt ülök a verejtéktől csurom vizesen az éjszakai erdő közepén. Az arcom és a kezem sáros. A kezem a nadrágomba, az arcomat pedig a pulóverembe törlöm. A gyomrom háborog, de már nem fáj. Megpróbálom összerakni a történteket. Valami nagyon rosszat ehettem és rosszul lettem, még jó hogy nem hűltem ki. Kabátot és kesztyűt húzok elő a zsákomból de mielőtt magamra húznám leveszem a csuromvizes pólómat. Miután felöltözök, karomat keresztbefonva térdre hajtott fejjel ücsörgök még egy kicsit. Álmos vagyok, jó lenne már a meleg házban, de nehezen szánom rá magam, hogy elinduljak, mert a lábam még remeg, és legalább egy kilométert kell gyalogolnom az autóig.

Hirtelen rámtör a nevetés. Előbb egy mosoly, majd hullámokban rázkódok, végül hangosan kacagni kezdek. Istenem, egy szarvassal beszélgettem az éjszaka, és egy lányról képzelődtem, aki magas sarkú cipőben járta az erdőt. Hát, erről nem biztos, hogy mesélni fogok. Egy agykurkász biztos messzemenő következtetéseket tudna levonni az esetemből. Bizonyára megtalálná az összes elfojtott vágyamat és a lidérceimet, majd levonná a szükséges konzekvenciákat, miszerint táplálkozzak óvatosan, és próbáljam élni az életemet, és ne törődjek a félelmeimmel. Ja, és hogy egy lány elvitte a puskámat? Hát erről inkább nem hallgatnám meg a véleményét.

Megtalálom a puskámat a fa mellett eldőlve. Még kuncogva magamhoz húzom és rátámaszkodva – akár egy mankót - megpróbálok felállni, de mivel a csövével lefelé tettem le, így majdcsak távcsőig nyomtam a földbe. Húúú, hát ezzel ma már biztosan nem lövök!

Ahogy megrogyott lábbal, bénán a puskámra támaszkodom, hirtelen bevillan egy gondolat. Koldusbot! Koldusbotra támaszkodom. Előkúszik minden őrült képzelgésem a félelemről, a veszteségekről. Le kellene vonni valami tanulságot ebből. Hiszen nyilvánvaló az üzenet. Nem tisztelem és nem értékelem az Életet, és csak akkor válnak fontossá a dolgok, amikor veszély fenyegeti őket. Közhelyes, viszont nem véletlenül az. Nyílván nem én vagyok az első, aki erre ráérzett.

A vadászház tornácán barátom áll szembetűnő nyúzott arccal és nyöszörgősen mondja:

- Barátom, valami nagyon rosszat ehettünk, azt hittem elpusztulok!

Nem tudom megállni, hogy ne törjön fel bennem újra a nevetés.

- Nekem mondod? Én egy kapitális bikával beszélgettem ma éjjel. Szerintem menjünk el holnap valami orvoshoz, de addig is becsüljük meg a meleg ágyunkat. Szeretnék valami szépet álmodni…

[Voldi]

Jani bácsi    ---      J.vadász

   Halottak  napja van.
Szürke felhőket kerget az égbolton az időnként feltámadó csípős fuvallat.
A kis Mátra-aljai falu temetőjében mindenfelé gyertyák lángja dacol az északi széllel.
Sírról sírra járva gyújtottuk meg az apró mécseseket, így emlékezve eltávozott szeretteinkre. Utolsóként a temető szélén álló sírhoz sétálunk...
Előveszem a mécseseket - ha nem is azonnal-,de pár perc múlva már lobognak is az apró lángok.
Egy név és két évszám olvasható a szürke márványtömbön.
Más számára csak ennyi látszik a szerény síremléken, nekem viszont sokkal többet jelent!
Öreg barátom nyugszik itt, immár több, mint egy évtizede...
   Megbabonázva nézem a mécsesek széllel dacoló lángját és lelki szemeim előtt újra megjelenik  egy kedves arc, és messzire szállnak a gondolataim....
***
   A harangszó tompán zúgott végig a porlepte júliusi tájon.
Időnként feltámadt egy kósza szellő és megrázta a temető akácfáinak tikkadt levelét.
A rögök tompán zuhogtak a koporsóra...
   Csak álltam némán és szívemet könyörtelenül szorította össze a fájdalom. Öreg barátom arca jelent meg újra és újra előttem.
Még akkor sem tudtam elhinni, hogy az Ő koporsója mellett állok.
   Lelki szemeim előtt végigpergett életemnek az a szakasza, amelynek meghatározó személye volt.
Előbukkantak azok az emlékek, amiket közösen éltünk át.
Évek, évszakok követték egymást „lelki mozim filmjén”. Ettől a naptól kezdve a sors kegyetlen szeszélye folytán a közös vadászatok immár örökre csak emlékek lesznek.
***
   Akkortájt még a középiskola padját koptattam, mikor a „védőszárnyai alá vett.
-Nem jó,ha egyedül csavarog ez a gyerek az erdőn, majd én vigyázok rá-próbálta megnyugtatni a
szüleimet, akik nem lelkesedtek a magányos tekergéseimért.
  Már akkor éltem-haltam az erdőért, a vadászatért és persze a fegyverekért.
Ettől a naptól kezdve pedig elkezdődött a módszeres és alapos oktatásom. Ahogy időnk engedte jártuk a területet hóban-fagyban vagy éppen tikkasztó kánikulában.
Lest építettünk, szórót készítettünk, cserkelőutat tisztítottunk, mert mindig szükség volt valamire.
Közben pedig vadásztunk.
   Rókát vártunk havas hideg éjszakán, vagy éppen a szúnyogokat etettük valamelyik kukoricatábla mellett a disznólesen.
   A Jani bácsiból lassan számomra is Papa lett, mert legalább annyira szeretett, mint a négy „hivatalos” unokáját.
Igen ügyes kezű ember volt, rengeteget fúrtunk-faragtunk jól felszerelt műhelyében.
Ha éppen nem dolgoztunk semmin, akkor meg beültünk a szép lugas alá és órákat beszélgettünk.
   Nyugdíjba vonulása után elvállalta egy vadátvevő működtetését is.
A környékbeli társaságok vadászainak valóságos zarándokhelye lett a szépen rendezett udvara.
Sokan már akkor is benéztek egy pár szóra, ha  nem hoztak vadat, de éppen arra jártak.
   Papa zömök alakjával, elmaradhatatlan tacskójával és vegyescsövű puskájával pedig meghatározó alakja volt a saját társaságának is.
   Amikor már a vadászvizsgára készültem rengeteg tanáccsal és olvasnivalóval látott el, hogy becsületesen fel tudjak készülni.
A vizsga idején Papának éppen egy három hetes szanatóriumi kezelésre kellett menni.
Nem örült az egész útnak, mert el szeretett volna kísérni a vizsgára.
Amikor elugrottam hozzá elköszönni egy cetlit nyomott a kezembe.
-Erre a címre tudsz értesítést küldeni, ha túl vagy a vizsgán!
-Ha pedig nem jelesre vagy kitűnőre vizsgázol, akkor ne is kerülj egy darabig a szemem elé!
   Elérkezett a vizsga napja....
Délre sikeresen túl voltam a megmérettetésen és a bizonyítvánnyal a táskámban rögtön a megyeszékhelyünk legközelebbi postájára indultam.
A távirat szövege az aláíráson kívül egy szó volt: Kitűnő...
***
   A sikeres vizsga után már semmi akadálya nem volt, hogy az évekig tartó hajtóskodás és puska nélküli kísérőből én is teljes jogú vadásszá lépjek elő.
Egy szép szeptember eleji napon beteljesült az évek óta dédelgetett álmom!
Kora reggel elindultunk Papával puskát venni nekem!
   A vadászboltban igen szerény választék volt sörétes puskából. Ha jól emlékszem talán négy
darab volt összesen a bolti készlet.
Papa hosszasan nézegette a csillogó-villogó fegyvereket.
Közben pedig hol a fejét csóválta, hol meg elismerően hümmögött. Végül az alapos mustra után a kezembe nyomta az egyiket.
Egy 12-es Zastava bock volt a kiválasztott.
-Ezt nézd meg, kisfiam. Alaposan próbáld ki, mert sokat fogod forgatni!
A bolt eladói nem titkolt derűvel nézték a kapáslövési gyakorlatozásomat.
-Tényleg jó lesz-válaszoltam és szinte lebegtem a boldogságtól.
   Jókedvemet még a kisebbfajta vagyonnak is beillő számla sem tudta elvenni, amibe a puska és
a szükséges tartozékok meg a töltények kerültek.
Nagy-nagy örömömben a parkolóból kellett visszamenni a boltban hagyott irataimért...
   Papa választásának ékes bizonyítéka, hogy a derék 12-est vagy tizenöt éven keresztül forgattam
minden különösebb gond nélkül. Asok cipeléstől már egy kicsit megkopott az egykor csillogó puska, de számomra így „megpatinásodva” a legkedvesebb.
   Igaz, hogy jó néhány éve már többnyire a könnyű és karcsú, majdnem velem egyidős Monte-Carlóm kerül a szivacsos tokba, ha fácánvadászatra megyek.
De, -hogy sértődés ne legyen- időnként azért a 12-est is előveszem.  
   A Papa vendégeként együtt lőttük az első disznómat is! Egy életre szóló élmény lett számomra, mert egy „disznóhajtásnyi” vadásztárs avatott fel.
Öreg barátom örömmel vállalta a „keresztapa” szerepét és büszkébb volt az egykori csetlő-botló
tanítvány kancsijára, mintha maga lőtte volna.
Az avatók nem fukarkodtak a pálca kezelésével, úgyhogy két napig csak óvatosan eresztettem le az ülőalkalmatosságokra a hátsó felemet.
   Ezen kívül rengeteg felejthetetlen derűs pillanatunk volt!
Egy alkalommal disznóhajtáson voltunk négyen. Jól elfáradtunk az aznapi kemény terepen való
járkálásba és a sűrűk átmozgatásában.
Hazafelé a főút melletti benzinkúthoz gurultam be „megitatni” a szomjas Skodámat.
Míg én a vásárlást bonyolítottam a társaim lehúzott ablak mellett mesélték az aznapi élményeiket.
A kutas unottan töltötte a meglehetősen üres tartályt, közben pedig gyanúsan méregette négytagú társaságunkat.
   Papa egy tábornok eleganciájával trónolt az anyósülésen, ölében pedig az ősz pofijú nyugdíjas korú tacskója szundikált a számára is nehéz nap után.
Valami érdekeset mesélhetett a hátul gubbasztóknak, mert a kocsiból óriási nevetés hallatszott!
Sajnos lemaradtam a csattanóról, de ami a következő pillanatban történt, az minden képzeletet felülmúlt!
   A csomagtartóból enyhe morgás, majd a következő pillanatban óriási verekedés zaja hallatszott!
Az örökös bajkeverő jagdom és cimborám hasonlóan heves vérmérsékletű foxija kapott össze valamin, de olyan hévvel, hogy majdnem kinyomták a puttony fedelét!
-Mi az? Mi van a csomagtartóban?-kérdezte a meglepődött kutas.
Elsőként Józsi barátim „vette a lapot” és már kész is volt a válasszal:
-Á, semmi! Csak lehet, hogy feléledt a disznó, mert kétbalkezes barátunk ma-kacsintott rám-
ma semmit nem tudott normálisan meglőni.

Mondókája olyan komolyra sikerült, hogy bárki bedőlt volna a gyermeki ártatlansággal előadott szövegnek.
Szegény ember erre gyorsan hátrált vagy három lépést, és annyira megrémült, hogy a benzin árát is
úgy kellett ráerőszakolni!
   Éles eszű cimboránk eme aranyköpését hatalmas röhögéssel jutalmaztuk! A visszapillantó tükörben még láttam, hogy a meglepett kutas még mindig ott áll, ahol az előbb hagytuk.
   Közben megint megszólalt Jóska:
-Nem értem ezeket a kutyákat. Egész nap dolgoztak, és még verekedni is maradt erejük. Bezzeg az én lábam mindenfelé csuklik, annyit gyalogoltam.
   Most rajtam volt a sor, hogy egyenlítsek az előbbi tréfáért!
-A két kutyának négy-négy jó lába van, neked meg két rossz, ráadásul egyiknek sem kell akkora
„sörizmot” cipelni, mint neked!
Az elhangzott mondatok megint nagy derültséget keltettek!
   Már „tapasztalt” vadásznak számítottam, mikor egy napsütéses novemberi napon muflonra
vadásztunk Papáék területén.
A hegyek déli oldalain kerestük a muflonokat, de valahogy nem akart mellénk szegődni a
szeszélyes szerencse. Egész délelőtt egy süldőt és egy elugró magányos jerkét sikerült csak látnunk.
Pedig igen nagy volt a hajtóerő, mert Papa rám testálta az az évi kosának elejtési lehetőségét is!
   Délben fáradtan telepedtünk le egy szarvasetető közelében ebédelni.
Az eddigi eredménytelenségünk ellenére jókedvűen falatoztunk és halkan nevetgéltünk.
A bágyadt napsugár csillogott a magányosan álló kőrisnek támasztott puskáinkon. Papa csodálatos
Bühag vegyescsövűje mellett szerényen húzódott meg az öreg 7,62-esem.
-Tudod kisfiam, rájöttem valamire-szólalt meg váratlanul öreg cimborám.
-Nem vagyok már a régi, megöregedtem, és időről-időre elővesz valami nyavalya.
Már régen tudtam, hogy az „összetákolt” gerince mellett a „motorral” sincs minden rendben.
-Bár azt is mondhatnám, hogy nem én öregedtem meg, hanem a hegyek nőttek egy kicsit, azért
nehezebb rájuk felkaptatni-és közben a szeme sarkában bujkált a jellegzetes, hamiskás mosolya.
   Számtalanszor hívtam hozzánk fácánozni meg nyúlra vadászni, de mindig kitért a meghívás elől.
-Veled kettecskén szívesen elvadászgatok, mert ha elfáradok, akkor leülünk pihenni, de mit szólnának a társaid, ha engem kellene istápolnod ahelyett, hogy vadászol.
Gyalogolni már nem nagyon tudok, leállni meg nem szeretek, te tudod a legjobban!
Inkább maradok itthon....
  Ezután nem sokkal megnősültem és a közeli kisvárosba költöztem.
Ha viszont otthon jártam szinte mindig meglátogattam öreg barátomat.
Szívesen vette, ha beszámoltam mindenről, ami velem történt, akár jó volt, akár rossz.
   Egy januári beszélgetésünk alkalmával közölte, hogy ezt az idényt még végigvadássza és azután
befejezi az aktív vadászatot.
A puskáit még megtartja, de a területes társaság kötelezettségeit már nem akarja vállalni.
-Ha majd végképp abbahagyom, akkor meg átíratjuk a nevedre a Bühagot, hiszen annyi emléked fűződik hozzá-közölte.
-Meg te meg fogod becsülni és legalább eszedbe jutok, ha a kezedbe veszed-mosolyodott el.
-Vadászni meg járjanak a fiatalok, az ilyen öreg ember, mint én meg üljön itthon a kályha mellett
és dajkálja a macskát-mondta csendesen és a hangjában eddig sosem érzett szomorúság bujkált...
***
   Egy júliusi estén mit sem sejtve vettem fel a fülsértően csöngő telefont.
Jóska barátom volt a vonal túloldalán.
El-elcsukló hangon közölte, hogy papa reggel örökre és visszavonhatatlanul itt hagyott bennünket.
Letettem a kagylót és kitámolyogtam a kertbe, majd hosszú ideig csak bámultam a semmibe nem törődve a szakállamba csorgó könnycseppekkel....
   Hátat fordítok a gyászoló sokaságnak. Sok ismerős arcot látok...
Vadászok. Milyen furcsák így zöld helyett feketében...
A máskor mosolygós, vidám arcok helyett mindenütt csak lesütött, szomorú tekintetek.
   Egyedül ballagok a temetőből kivezető úton. A tompa harangszó szegődik csak mellém...
Közben pedig elered az eső...Egyre jobban szaporázzák az apró cseppek....
Még egyszer visszanézek a hátrahagyott temetőre.
Már elhalt a harang zúgása, csak az esőcseppek egyhangú kopogása szakítja meg a hirtelen beállt csendet.
   Talán a természet is öreg vadászcimborámat siratja?
***
   Vékony kabátom alá már beköltözött a hideg, de képtelen vagyok elmozdulni a sír mellől.
A családom tapintatosan magamra hagy, mert tudják, hogy itt most egy rövid időre szeretnék egyedül lenni...
  Csak bámulom az apró kis lángnyelveket és sorban bukkannak elő a közös emlékek.
A számtalan sikeres és sikertelen vadászat, és az együtt töltött humoros és szomorú percek
mindegyike...És a fülemben cseng a Papa rég nem hallott hangja is...
   Mióta már nincs velem nagyon sokszor arra gondolok, hogy vajon látja-e onnan fentről, hogy
hogyan élek, mint vadászok?
   Ha adódik egy emlékezetes lövésem vagy valami különleges élményben részesülök, akkor szinte mindig önkéntelenül felpillantok az égre.
Ilyenkor pedig szinte mindig hallom az egykori szűken mért, de mindig jól eső dicséretét:
-Nagyon ügyes vagy, kisfiam! Büszke vagyok rád!
  Amikor meg sikerül valamit elügyetlenkednem, már hallom is a szelíd korholást, ami soha nem volt sértő, de mindig elgondolkoztatott:
-Nem erre tanítottalak, tudsz te ügyesebb is lenni!
A jelenlétén kívül ezek a mondatok hiányoznak a legjobban!
  Leggyakrabban viszont az egyik utolsó közös vadászatunk jut eszembe, amikor Papára gondolok.
Ballag a megszokott tempójában a vöröskői fahordó úton a bélelt mellényében, a vállán pedig
ott lóg a vegyes csövű. Nyomában meg öregesen tipeg az ősz pofijú tacskó...
   Lassan indulnom kellene a családom után...
Félútról még egyszer visszanézek, majd sietős léptekkel elindulok a temető bejárata felé...

[Voldi]

Magányosan az úton.    ---  galoscsabus


Kopogott a hideg eső a szikkadt szederleveleken a feje felett. Néha egy kósza cseppet a szemébe vert a metsző hajnali szél, olyankor még laposabbra zárta szemhéját és idegesen figyelt tovább. Nem szerette az ilyen időt, mert nem érezte tanyájának a jóleső, évek óta megszokott biztonságát. Ezt a fekvőhelyet ugyan pont azért szemelte ki magának, hogy az ilyen, zegernyés időben is biztonságos pihenője legyen, de nagyon zaklatott volt a zajok miatt.

Nem elég, hogy a nagy agancsúak, akikkel nem egyszer került összetűzésbe a napi betevő keresése közben, egész éjjel teleordították a békés völgyet, most még a zápor zaja is elnyomott minden neszt, amit érzékeny fülei máskor oly messziről kiszűrtek, azonosítottak és számtalan esetben megóvták az életét. Olyan kefesűrű helyen feküdt, hogy oda belátni még pár méterről sem lehetett, de az ördög soha nem alszik, így ő sem tehette. Álmosan, nagyokat és nehezeket lélegezve feküdt a hasán, amit a rövid éjszakai portyája alatt alaposan megrakott érett kukoricával és a szélső szőlők sora között még egy kis krumpli is jutott rá fojtásnak. Tudott volna még enni, csábította a közeli halastó frissen leeresztett medrében a sok elmaradt apró keszeg és törpeharcsa, de mivel tegnapelőtt este arra járt, ezért ez számára most tabunak számított.

Fiatal volt, öntelt és mohó, mikor a környék ura lett. Nem volt olyan kan, amelyik ne tisztelte volna pompás felépítésű testét és szájából meredő hófehér agyarait. A terület korábbi basájától vette el azt a fekhelyet is, ahol most húzta meg magát a gonosz idő elől. Kérkedett is erejével, útvonalát lépten-nyomon felhasogatott suhángok, habbal összekent kis bokrok, rommá túrt rétek és vetések jelezték. Elragadtatta magát és beképzeltségének határtalan pajzsa mögé bújva éjszakáról éjszakára bejárta teljes birodalmát. Számon tartva az összes jelentősebb kocát, fel is kereste őket az ismert éjszakai helyeiken, nehogy véletlenül egy kószáló, fekete csuhás ellenfél jogot formáljon közülük akárcsak egyre is.

Túlzó önbizalma kishíján a vesztét okozta. Érezte ő sok helyen a váltói mellett, vagy éppen azt keresztezve a furcsa, idegen illatot, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Mélyen valami ősi ösztön ugyan veszélyt jelzett, de azt elnyomta a fajfenntartás mámora és rátartisága.
Pedig a fiatal vadász, a fókazsírral kent bakancsában nem véletlenül járta ugyan azokat a váltókat. Már régen felfigyelt az egyértelmű nyomokra. Megpróbálta minden szabadidejét kint tölteni, hogy előbb-utóbb szemtől szembe kerülhessen álmai disznajával. Ez sokszor már majdnem be is teljesült, de a kannak valamilyen ismeretlen erő mindig mentőövet dobott. Vadászunk messziről több alkalommal is megpillantotta, de lövéshez nem jutott. Ennek oka nem egyszer az öregecske, kis nagyítású és kopott céltávcső volt. De elhatározta, hogy ilyen nemes vadra akkor sem fog lámpát gyújtani, ha soha nem lesz az övé.

Aztán módszert váltott. „Ha a hegy nem megy…..” alapon kinézett magának egy központi helyen álló öreg magaslest, azt egy kicsit kipofozta és attól kezdve a szabad éjszakáinak jelentős részét ott töltötte. Lőhetett volna másik, kisebb kant és egyéb disznót szép számmal, de neki erre, csak a „Nagytalpúra” fájt a foga. Nappal körbe nyomozta a környéket, majd ha úgy látta, hogy ellenfele is a pagonyt járta az éjjel, akkor rászánta akár az egész éjszakát is a várakozásra. Ekkor követte el sertés hősünk azt a nagy hibát, ami azóta is elkíséri mindennapjaiban és ha kell, egy erős marással figyelmezteti is, nehogy újból olyan nagyot vétsen a túlélés ősi törvényei ellen. Egy búzavetés alá szántott, tavalyi tengeri-tarlónak nem tudott ellenállni. A savanyodó, bronzba hajló aranysárga szemek lebegtek előtte egész nap és alig várta már a sötétedést, hogy újabb bombatölcséreket túrva a puha, tavaszi esőtől felázott talajba, hozzáférjen csemegéjéhez.

Azon az éjszakán, gyenge Holdvilág mellett, vadászunk a búzavetés mellett ült a szokott leshelyén. Időnként fel-felemelte puskáját és elégedetten mormogva nézett keresztül vadonatúj, éjszakai vadászatra alkotott célzó távcsövén. Sok túlórát vállalt érte, lemondott a cigaretta által nyújtott (kétes) élvezetről is és születésnapjára meglepte magát vele. Hosszú szolgálatból érkezett a területre, álmos is volt, így néha elbóbiskolva várta a nagy fekete folt megjelenését a gyenge éjszakai fényben ezüstösen csillogó vetés lankái között.

Éppen valami édes álom csalt az arcára mosolyt, amikor félálomban felpillantva meglátta a tőle jó távolságra lévő kant, aki már teljes erőbedobással dolgozta az anyaföldet, keresve a vacsoráját. Emberünk hirtelen azt sem tudta, hogy mihez kezdjen. Remegő kézzel emelte fel kereső távcsövét, de már az első pillanatban nyilvánvaló volt számára, hogy a régen óhajtott kan matat előtte a vetésen. Még mindig nem teljesen ébren leengedte a keresőt, majd sután elkezdte felemelni a fegyvert, amit a sarokba támasztott, mikor felért a lesre. Légzése ahelyett, hogy nyugodott volna valamicskét, egyre zakatolóbb lett és úgy reszketett, mint a nyárfalevél. A jól begyakorolt és más vad esetében már oly sokszor begyakorolt mozdulatok szétestek, szertelenné váltak. A nagy disznó puszta látványa esetlen kezdőt varázsolt a gyakorlott vadászból. Érezte ő, hogy ebben az állapotban nem szabad elhúzni a ravaszt, de nem tudott parancsolni ősi ragadozó ösztönének.

Kanunk valami furcsa villanást látott a szeme sarkából, majd egy szempillantás alatt összedőlt körülötte a világ. Forogva süllyedt a mélybe, ellazult mámorában még valami nagy robajt is hallott talán, de már nem is tudta, hogy mi történik vele. Aztán mikor már majdnem elért egy nagy fényes váltót, hirtelen durván visszadobták a földi létbe. Fájt minden porcikája, jó lett volna heverészni még egy kicsit a hűvös földön, de minden idegszála azonnali menekülésre szólította fel. Ennek a parancsnak nem lehetett nem engedelmeskedni, ezért ha nehézkesen is, de lábra állt és ösztönösen a furcsa villanástól elfelé igyekezett elérni a közeli nádas biztonságát. Ez aztán sikerült is neki, de közben bántó robbanásokat hallott és körülötte mindenféle fura bogarak repkedtek, soha nem tapasztalt zajok kíséretében.

Vadászunkat elöntötte a forróság, mikor látta összerogyni a nemes vadat. Hát végre sikerült! Annyi álmatlan éjszaka és oly sok otthoni perpatvart követően. Még azt is elfeledte, hogy vadász öregapja számtalanszor elhangzott intelmének megfelelően járjon el. Nem töltött azonnal újra és nem tartotta lövésre készen szemmel pár percig a hirtelen ledőlt vadat. Így aztán lett is nagy kapkodás, amikor a disznó felkelt, majd rogyadozva és később egyre jobb tempóval megindult neki a nádasnak, ráadásul felé folyamatosan csak a farkára eső végét mutatva. Hirtelen elöntötte a méreg. Hogy képzeli ezt, mikor ő biztosan jó helyre tette a lövést? Csak az motozott a fejében, hogy ez lehetetlen és gondolkodás, higgadt megfontolás helyett a tárban lévő összes lőszert ellődözte a menekülő vad köré, de eközben egyetlen egyszer nem célozta meg azt tisztességesen.

Csuhás barátunk pedig azóta is ideje korán megérzi ha idő közelít, mert a keresztül lőtt nyakszirtje ezt intenzív zsibbadással és sajgással jelzi számára. Ezt a mostani lotyogós időt is már tegnap óta várta. Azt pedig akkor egy életre megtanulta, hogy ugyan arra a helyre még csak véletlenül sem megy egymást követő napokon, de ha egy mód van rá, akár több időt is hagy a látogatások között. Így alakult olybá a dolog, hogy bár fenemód húzta a gyomra egy kis fehérjedús halvacsora felé, a tófara most szóba sem jöhetett.

Őrzött még egy kellemetlen harci sebet böhöm testén, amit meg azoknak az idegesítő kis négylábú fenevadaknak köszönhetett. Ha ők nem zaklatták volna annyira fel a télen, hogy eszét veszte, kitörve a biztos fedezékből kiadja magát, akkor megúszott volna még egy rossz tapasztalatot. De a két jagd és a melléjük szegődött görbelábú borzhóhér nem tágítottak mellőle. A hajtás már rég túlhaladt rajta, ő pedig immár sokadjára, megnyugodva hevert tovább nappali vackában (azok a vaksi, se nem halló, se nem szagló emberek már nem voltak számára ellenfél), amikor a három áruló ráakadt a reggeli friss nyomára a hóban. Vissza is mentek hozzá, bebújva a szederindák szövevényébe és feltüzelve magukat, nem hagytak neki nyugtot. A hajtás vezetője visszaküldött egy tapasztalatlan, fiatal vadászt mondván, nézze már meg, hogy mivel szórakoznak a kutyák a már lehajtott részen és próbálja őket visszaterelni a hajtásba. Mire elérte a csatateret, keresztülfúrva magát a nehéz terepen, egyszer csak ott állt vele szemben az irdatlan nagy vaddisznó. Nagyokat fújva csattogtatta agyarait, ami már piros volt az egyik terrier vérétől. A sebesült kutya a komoly vágás ellenére sem hagyta magára bajtársait, hárman foglalták le a kant, várva a puska durranására, hogy aztán megrohanják és jól megtépázzák a ledőlt remetét. A lövés nem is maradt el, de a jó találat az igen. A nehéz gyöngygolyó a disznó füle tövénél talált be, de a kemény koponya csontján meggurult és a régi seb mellett el is távozott anélkül, hogy komolyabb sebet okozhatott volna. Második lövésre pedig nem is kerülhetett sor, mert addigra emberünk már elegáns ívben szállt a galagonyák tetejére, ahogy a disznó alatta elszaladva, egyetlen mozdulattal oda feldobta őt. Szerencséjére a kannak esze ágában sem volt leállni küzdeni ősi ellenségével, csupán az elállta az egyetlen járható menekülési útját.

De ez is régen volt, már több hónapja és a sebek is begyógyultak rajta. Csak a belső sebek emléke élt még elevenen benne.

Harmadik vadászunkat szintén gyötörte a front. Fél éjszaka forgolódott, mert egy régi sérülés hagyatékaként csontjaiban érezte az időjárás változásait. Addig- addig nyűglődött, míg a következő, igen bölcs elhatározásra jutott a magával folytatott diskurzus eredményeként.  - Ha már fájnia kell, akkor fájhat ez kint is. Ezzel halkan felkelt, hogy alvó párját ne zavarja meg, majd rutinosan és gyorsan összekészülődött. Ez nem volt nehéz, mert az elmúlt közel két hetet egy öreg, nagy villás szarvasbika keresésével töltötte, zsinórban ez volt úgy a huszadik alkalom, hogy utána járva a területre indult. Látott ő közben több bikát is, egy kisebb kannal is rendszeresen összetalálkozott, de megfogadta, hogy vagy az a bika, vagy semmi más. Kiérve a pagonyba, a nem gyengülő esőben azon gondolkodott, hogy a kényelmes, ám esélytelenebb fedett lest válassza, vagy a fedetlen lesen ázzon pacallá. Végül győzött a vadászember a kényelem felett és megindult a baloldali cserkészúton, a fedetlen les felé.

Közben elégedetten hallotta, hogy a völgyben két bika is koncertezik a bőgés utóján, amitől jó kedve kerekedett és a függönyszerű esővel nem törődve foglalta el a helyét a korom sötétben a szortyogó lesdeszkán.

Az égi áldás hirtelen abbamaradt. Feltámadott a szél is, ami rázta a bokrokat, leverve róluk a kövér cseppeket. Egyre világosodott. A kan csak most lett igazán nyugtalan. Ingerült volt a kimaradt halvacsora és a zajok miatt is. Mellette egy suta kezdett el csámborogni, két gidáját vezetve, pákosztosan csipegették az akácok oldalhajtásait. A nagyhangúak is erre vették az irányt, népes tarvad rudli vonult el tanyája mellett, a két bika még eleresztett néhány strófát, de aztán ők is elfeküdtek kicsivel felette a fenyvesbe hajló dombtetőn.

Lassan a szemközti domb felett megjelent a Nap is. Először tömör párával nyomta tele a völgyet, majd valami kis meleget is adott már. De a fekhelyéről ebből semmi sem látszott, az takarásban marad egészen délutánig. Nagyon vágyta a melegítő sugarakat. Volt még egy közeli tanyája, ami egy vékony akácosban nyújtott neki kényelmes pihenőt. Pont az ilyen alkalmakra tartogatta, néha felkereste és kicsit kitakarította, vagy éppen csak elüldözte a hívatlan bitorlókat. Már jó ideje csak is egyedül érezte jól és biztonságban magát. Járta a környéket egy nála jóval fiatalabb kan is, egyre többször próbára tette a türelmét azzal, hogy provokáló módon az ő váltóit és rejtekeit használta. Addig jártatta ezen a kis agytekervényeit, míg egyszer csak felemelkedett fektéből.

Vadászunk kedvét nem szegte az elhalkuló bőgés. Ismerte hangról mindkét bikát. Egyik sem több hét évesnél, van még jó pár évük, mire számolni kell velük. Óráját nézegette, számolta a munkakezdésig hátralévő időt. Aztán úgy döntött, hogy néha belefér egy kis lazítás, így engedélyezett magának még fél órát. A háta mögül kelő Nap lassan beszórta fény-nyalábjaival az előtte terpeszkedő, vékony akáccal és kökénnyel-galagonyával borított domboldalt. Időnként erős ködpaplan takarta el a kilátást, majd újból szikrázott a milliárd cseppen megtörő fénytől a távoli erdő. Élvezte a látványt, majd lassan elkezdett összepakolni. Már mászott le a létrán, amikor rémült őzriasztást hallott, nem messze a szemközti dombról. Gyorsan visszaült és visszatöltötte a puskába a már kivett lőszereket. Ekkor egy suta és két gidája robogott le szemből és mellette pár méterrel vágtattak el a biztos távolba. A környéken jó ideje megvetették lábukat a sakálok, első gondolata is ez volt. Biztosan azok hajtanak. Lassan vizet szorított a markolatból a nagy izgalom közepette, amikor meglátta a gyér akáclomb között a fekete, lassan vonuló testet. Ekkor izgalma leáldozott. Biztosan csak a jól ismert, három-négyéves forma kis kancsi lesz az. Mivel nem állt szándékában meglőni (hadd öregedjen meg rendesen, ha már egyszer ide talált, erre a nem sokak által látogatott erdősrészbe), ezért vadászláza is hamar elszállt. Azért elzárt fegyverének céltávcsövén át várta, hogy a kancsi megjelenjen az egyetlen tisztás folton.

Amikor erre sor került, majd kiesett a kezéből a fegyver. – Hogyazaaaaa… súgta,  de inkább csak lehelte maga elé, meglátva a méretes testet és a nagy, sarlószerű agyarait. Lőtt kant már nem egyet, de az „igazival” még adósa volt a természet. Pár pillanatnyi leblokkolás után előre tolta a biztosítót, de a disznó minta csak erre várt volna, már ki is lépett a méternyi tisztásból. Gondolatai lázasan peregtek fejében, egymást tolva, kergetve.

Két váltó indul a tisztásról. Az alsó végig takarásban vezet, ott a bikának is csak az agancsa és a pofája látszik ki. Ha viszont a felsőt választaná. Ott van egy nagyon kis rés, ahol a szarvasok testéből is szokott látszani egy kéttenyérnyi darab. Alig gondolta végig és épp csak az ismert hely felé tartotta a szálkeresztet, amikor a nagy fekete ék alak megjelent a kis nyílásban. Idegszálai húrként feszültek, elektromos jelek milliói szaladtak rajtuk a fény sebességével és a parancsnak engedelmeskedve, mutató ujja megindult a végzetes úton.

Kanunk ahogy átkelt a domb-élen, szembe találta magát az égi fénnyel. Jóleső érzés járta át minden porcikáját. Az se zavarta, hogy a kellemetlenkedő suta, a két idétlen gidájával hatalmas palávert csapva menekültek útjából. Esze ágában sem volt bántani őket, habár az igazat megvallva nem vetette meg a gidahúst. De ezek már túl fürgék voltak, nem mint azok a nyáriak, amelyeket az anyjuk magukra szokott hagyni a magas fűben. Aztán a vékony kis hangjuk után felkutatta őket és ez a gidáknak a véget, neki pedig pompás lakomát jelentett. De ez már régen volt.

Mivel soha nem rohant ész nélkül még a saját vackába sem, ezért időnként megállva, szelet fogva közelítette a jó kis helyet. Az elágazásnál ösztönösen a felső útra fordult, hogy még többet lehessen az oly kedves, nehezen várt meleg fényben.

Majd egy szempillantás alatt összedőlt körülötte a világ. Forogva süllyedt a mélybe, ellazult mámorában még valami nagy robajt is hallott talán, de már nem is tudta, hogy mi történik vele. Aztán újból elérte azt a fényes váltót, ami elől egyszer már valami hatalmas erő durván elrántotta és visszadobta a Földre. De most csak ballagott tovább egyedül és a fény lassan magába fogadta a megfáradt, magányos remetét.

[Voldi]

A csend beszél...    ---    Hazelwood

A füst rezzenéstelenül, mint egy kifeszített pamutszál kúszott fölfelé, majd néhány arasszal később hirtelen gyors pörgésbe váltva oszlott szét. A vaskos gyertya tűzhányóra emlékeztető formát vett fel az oldalán lefolyt viasztól. A lány apró darabokat tört le a megszilárdult darabokból, pörgette egy ideig az ujjai között, majd a láng mellé dobta. Figyelte, ahogy a darabok újra megolvadnak, és ismét kicsorognak. Ápolt keze idegennek tűnt a viharvert, valamikor simára gyalult, bebarnult, megszabdalt asztallapon. Arcán őszinte kíváncsisággal űzte gondtalan játékát.
Élvezte a meleget, a csendet és a nyugalmat a vadászház félhomályában. Teste átmelegedett, ahogy a kandalló ereje elérte. A másik kéz jobban illett az öreg gyertyához és a szálkás bútordarabhoz. A tenyér hajlataiba halvány vörösesbarna csíkokat húzott az elejtett vad megszáradt vére, amely kétségtelenül emberi vérrel keveredett ezen a napon. Apró rándulások ritmusnak tűntek az amúgy mozdulatlan kézfejen. Csupán az idegek furcsa játéka. A láng fényében különös színek táncoltak a férfi arcán, mintha csak rejteni próbálnák halántékán éktelenkedő vörös foltot és a fél arasznyi frissen varrott sebet…

Jól esett a csend. Csak ülni és nem mondani semmit, nem engedve az egymást felületesen ismerő emberek társalgási kényszerének. A lány néha ránézett a férfira, akinek a szemében apró fényes pontban tükröződött vissza a gyertya lángja. Még alig 24 órája, hogy először találkozott ezzel az emberrel s egy félelmetes és szívszorító nap után mégis mintha évtizedek óta ismerné. Nos, igen. Van az úgy, hogy egyetlen nap elég…

 

A hajnali órákban, még az erdőben sétáltak. Türelmesen, meg-megállva, óvakodtak előre, amikor hirtelen a férfi megtorpant, ajkait önkéntelenül szétnyitotta, mint mindannyiszor, amikor meglátta a vadat és valamennyi érzékszervéből információt akart nyerni a szélből, a hangokból, mintha csak így jobban hallana. A cserkelő úton száraz falevelek pörögtek át. Az erdő és a szél az óvatlan vadász lába alá száraz faleveleket sodor, s így figyelmezteti lakóit a rájuk leselkedő veszélyre.

A lány nem látott semmit, de a társa hirtelen szoborszerű testtartása azonnal világossá tette számára, hogy nem mozdulhat. A férfi válla fölött átnézve magányos szarvastehenet vett észre. Hosszú-hosszú másodpercek teltek el teljes mozdulatlanságban. A vadász-szerencse meglepő közelségbe hozta egymáshoz az embert és az állatot, így nem maradt más teendő, mint lélegzet visszafojtva várni a lehetőséget az apró mozdulatokra.
A lány minden jel vagy szó nélkül tudta, hogy nemsokára lőnie kell, hiszen világos üzenettel indultak el a vadászházból, cserkeltek az erdő mélye felé, hogy a közelgő bál konyhájára tarvadat kell lőni. Alkalmi társát nem ismerte, nem is volt a hivatalos kísérője, de a férfi ismerte a területet, hiszen régóta járt ide vadászni. Habár a férfi nem mondta, de a lány érezte, hogy a férfi szívesen lesz társa ezen a pirkadaton.

A világosodó égbolt fák között átszűrődő tompa fényében a szarvas fejét lassan felemelte s néhányat lépett előre. Ezzel félig takarásba került. A férfi továbbra sem mozdult csak remélte, hogy a mögötte álló lány nem kezd el tanácstalankodni, hanem tudja majd, mit kell tennie. Nem is hallotta, inkább csak érezte a mozdulatot, ahogy a lány lehúzta válláról a puskát. Nagyon lassan a puskacső bekerült a látóterébe. Remélte, hogy az nem kockáztat meg egy lépést semmilyen irányba, viszont érzékeltetni akarta, hogy nincs is rá szükség.
Szemét le sem véve a szarvastehénről nagyon lassan leguggolt, hogy teljesen tiszta teret adjon a lövéshez. A vad még mindig nem fogott gyanút, azonban testét továbbra is takarta a fa, pusztán fejét és tükrét engedte láttatni.

A lány szíve kalimpálni kezdett az izgalomtól. Örült, hogy alkalmi társa nem kezd el integetni, mutogatni, vagy utasításokat osztani. Jólesett, hogy a férfi bízik benne és szavak, mozdulatok nélkül értik egymást. Világossá vált számára, hogy a férfi egyértelműen neki szánta a lövés lehetőségét, habár nem beszélték meg előre.
Célra tartott.

A vad néhányat lépet előre és fejét a vadászok irányába fordította.
Fél térdre ereszkedve a férfi a szarvast figyelte és várt. Biztosra vette, hogy a lány nem fog hibázni, ez világosan kiderült számára az elmúlt néhány másodpercből.
Hallotta az egyenletes légzését és szinte várta azt az utolsó levegővételt, ami biztosan előrejelzi a lövést.

A távcső lencséjébe bekúszott a vad. A lány látni vélte, hogy az állat  észreveszi őket és izmait megfeszítve ugrásra készül. Ebben a pillanatban beszívta a levegőt és gyengéden megérintette az elsütő billentyűt.

A dörrenés hangja tovaszállt, ám a két ember még egy hosszú pillanatig mozdulatlan maradt.  Majd a puskát tartó vadász lassan a csövet az égnek fordította, majd újra töltött és elzárta fegyverét. Az előtte térdelő társa óvatosan felállt - mintha még mindig óvakodnia kellene -, megfordult és kalapját levéve biccentett, hátukat fának támasztva hosszú percekig némán nézték az eget.

A hajnalpír a vörös milliónyi árnyalatával tömte tele az erdőt. A lány a kalapjába tűzte a töretet és figyelte, ahogy a férfi megfogja a szarvas hátsó lábát és
tokjából előhúzza kését. Szerette volna megmutatni, hogy nem idegen tőle a sikeres vadászatot követő munka, de megérezte, hogy társának kellemetlen lenne, ha hagyná hogy egy nő tegye ezt a jelenlétében.  A férfi egy lendülettel a hátára fordította a lőtt vad élettelennek tetsző testét, ám ebben a pillanatban a szarvas hirtelen behúzta lábát és kirúgott. Az izmos láb, mint egy mozdony dugattyúja csattant a férfi halántékán. Megtántorodott, kezei ernyedten hullottak alá, szemét, arcát vér öntötte el, és ájultan zuhant a szarvas  mellé, nyelve hátra csúszott, nem mozdult többé. Nem érzékelt semmit, sem a szagokat, sem a hangokat, szája mégis szétnyílt, ahogy fejét hátrafeszítették, hogy nyelvét előre húzzák…

A lány újabb apró viaszdarabot tört le a gyertya oldalán végigfutó apró megszilárdult patakból.  A lángba tartotta és  figyelte hogyan olvad el ismét.  Egy pillanatig úgy érezte mondania kellene valamit, de mégsem...  Most a csend beszél...

[Voldi]

A zajdai gunyhó   --     Erdojaro (Molnár Attila)


Kis vadászház áll a hernyéki leágazástól úgy kilométernyire, az öreg fenyves fái alatt.  Éppen csak olyan messzire van a Lentibe vezető úttól, hogy a külvilág zaja ne tudjon beférkőzni odáig, így biztosítva remete életet azoknak, akiknek szerencséje van itt tölteni pár vadásznapot.

Ennek a kis erdei faháznak „zajdai vadászkunyhó” volt a tisztességes neve, egészen addig, amíg egy sikeres vadásznap utáni estén Guzmics Béla erdész barátunk, mikor már nem az első mustárospohárnyi nevesincs pálinkáját itta, és a szavai nem a megszokott formájukban hagyták el a száján, átkeresztelte gúúnyhóó-nak. Rá is ragadt ez a név a vadászházra, és biztosan ezen a néven íródna be a vadászok nagy történelemkönyvébe is, ha lenne ilyen.
Ebben a gunyhóban tölthetek most egy hetet, amiből már csak szűk másfél nap van hátra.

Most itt ülök a nappaliban, éppen befejeztem vadásznaplóm írását. Belekerült minden, ami számomra fontos volt a tegnapi vadásznapon történtekből. Most csak üldögélek, hallgatom a zsebrádiót, és várom, hogy megsüljön a krumpli a kályhán.

Éppen csak kezdek kiolvadni a reggeli cserkelés után. Melegítettem egy jó púpozott lavórnyi havat, megmosakodtam, és pár napos szakállamat is levakartam a képemről. Jól esik most a meleg, amit a dobkályha ont magából. Szellőztetni kellene, de valahogy nincs kedvem kihűteni a házat.
Az éjjel esett vagy tíz centi hó. Öt óra előtt indultam a Hernyéki – Legelő melletti fiatal tölgyeshez. Mikor induláskor kiléptem a házból mínusz 8 fokot mutatott a hőmérő, de ahogy világosodni kezdett biztosan lecsúszott a higany a tízes alá. A legjobb hőmérő ilyenkor talán az orr, ami mínusz tíz foknál már ugye „összeragad”
Olyan csend volt az erdőn, hogy szinte harsogásnak hallottam minden lépésemet, és orkánnak lihegésemet. Talán mondanom sem kell, hogy nekem a síkvidéken felnőtt embernek ezek a zalai dombok már kemény hegyeknek számítanak. Jól esik, a pesti füsttől beszűkült tüdőmnek a friss levegő, csak kár, hogy olyan kevés van belőle, ezért folyton kapkodok utána!
Még világosodás előtt elértem a magaslest, és sikerült úgy felkúsznom rá, hogy a kint lévő őzek még a fejüket sem fordították felém.  A hó szinte érintetlen, csak az őzek kaparása látszik rajta.  
Két órát üldögéltem, de egyre jobban fáztam, szedelőzködtem, és visszaindultam a házba.
A visszaút hosszabbra sikerült, mert hol őzeket nézegettem, hol meg a tőlem száz-százötven méterre fekvő szarvasokat. Hála a fehér álcaruhámnak, szinte ügyet sem vetettek rám, és mivel a gyöngygolyóval töltött Browningot nem rájuk találták ki, így én sem fordítottam rájuk több időt, mint egy – egy távcsövezésnyit. Amúgy is, az engedély csak disznóra szól.
Mire elértem a házat, a fogaim már meglazultak a vacogástól, így talán nem is nagy csoda, hogy szellőztetéssel nem akarom kiengedni a melege a házból.

Próbálok közel férkőzni az izzó kályhához, és hozzájutni fejedelmi ebédemhez, de ez nem is olyan egyszerű. Magamra kell vennem a kabátot, kesztyűt, és így felvértezve tudom csak megközelíteni, és lekapkodni a tetejéről a megsült krumplit.
Héjában sült krumpli, vaddisznósült, savanyú cseresznyepaprika, és boros tea a mai menü. A húst egy kicsit megégettem, de ilyen kicsire nem adunk!
Tegnapelőtt sikerült lőnöm egy süldőt, és azóta csak sült húst eszek sült hússal. A köret persze változik. Hol főtt krumpli, hol hasáb burgonya, most meg krumpli héjában sütve. Nem túl változatos, de mégis csak jobb, mint a magammal hozott konzervek!
Még eszem, azon tűnődöm, Istennek milyen különös teremtménye is a vaddisznó! Talán egyetlen vad sem tudja olyan gyorsan változtatni méretét, súlyát, mint az ilyen kansüldő. Mikor kijön, és meglátod, olyan ötven kilós. Mikor meglövöd és odaérsz már alig több harmincnál, s mire kizsigerelve megemeled, már csak huszonöt.
Aztán, ahogy a hátadra veszed, és elindulsz vele a pár kilométerre lévő vadászházhoz, az út hosszával egyenes arányban növekszik, és hamar eléri az egy mázsát. Mikor pedig pár év múlva mesélsz róla, eléri akár a másfelet is!
Hát, én is így jártam vele a minap. Mire elértem a házat, volt vagy száz kiló.  Arról már nem is beszélve, hogy mire behoztam, még az ülepemen is folyt a vére. Így készült az első „patinás”vadászkabátom, aminek azért Édesanyám már nem fog annyira örülni, ha megpróbálja majd kimosni. Főleg, ha megérzi a szagát is! Fehér álcaruhám ejtőernyőből készült, azt elég volt kicsit kilötykölnöm, már tiszta is! Most felakasztva szárad, és a kályhából felszálló melegben úgy libeg, mint egy szellem. A Zajda szelleme!

Jóllakottan ülök a karosszékben. Nézegetem a falat díszítő a zalai bikák agancsait. Fejedelmiek! Még a legkisebb is jóval túl van a 8-9 kilón. Igazi sötét színű, szépen gyöngyözött, fehérre csiszolt ágvégű zalai agancsok.
Vajon hogy kerültek ide? Nem elhullott bikák agancsai ezek, mert ahhoz túl fehérek a koponyák. Ahhoz meg  túl nagyok, (és drágák) hogy eleve azért lőtték volna, hogy  egy olyan vadászházba díszelegjenek, ahol egy évben talán öt- hat vadász ha megfordul. Ahogy Gyula bácsi elmondta, ez papíron nem is vadászház, hanem munkásmelegedő. Szép kis faház, zöld zsalugáterekkel, terasszal, belül vörös és feketefenyő lambéria borítással. Van konyhája, szobája két ággyal, dohányzósarok kárpitozott karosszékekkel, nagy ebédlőasztal, és egy csodaszép régi petróleumlámpa. Olyan igazi, súllyal fel – le mozgatható.
Hát, ami azt illeti elég nehéz elképzelni, hogy itt munkások melegednek, munkásruhában üldögélnek a kárpitozott székeken, de végül is nekem mindegy milyen címen csikarták ki a pénzt az építéséhez, a fontos az, hogy most, és minden évben eddig, egy-két hetet tölthetek itt!

Terpeszkedem, iszom a kávét, cigarettázom, és hallgatom a rádióban a híreket! További havazást mond, ezért úgy döntök, este nem megyek ki, hanem korán lefekszek.
Rám fér egy kis pihenés, mert az elmúlt öt napban igen csak keveset pihentem. Reggel, este lesen voltam, napközben meg rendre cserkelek itt a ház körüli nagy fenyvesben.  Ilyen sétálós délelőttön lőttem azt a rókát is, melyiknek bőre most kint lóg a teraszon, úgy megfagyva mintha lemezből lenne. Már nemegyszer láttam, hogy ott ólálkodik a nyiladékra lerakott farakások körül. Messziről láttam, hogy megint ott egerészik. Sikerült jó sörétlövésre becserkelnem a farakások takarásában, és már vállnál tartott puskával vártam, hogy valahol kilépjen a takarásból. Persze, hogy nem ott jött ahol vártam, de kijött. A hatos söréttől eldőlt, mint a liszteszsák, és többet nem mozdult. Szép, vörös bundájú, fekete lábú nagy kan róka.  Nem is volt ideje ráhűlni a bőrnek! Teste meg egy kőrisfa alsó ágán lóg nagy örömére a madaraknak.
Amikor nem vadásztam, akkor, fát vágtam, - és raktam folyamatosan a tüzet, mint az ördögök a pokolban. Az éjszakáim sem voltak zavartalanok, mert legalább kétszer felkeltem rakni a tűzre. Jó ez a dobkályha, gyorsan ad meleget, de ha kialszik, hamar megvesz az Isten hidege, még a hálózsákban is. De így jó, ahogy van, ez adja az ilyen erdei házikók varázsát. Na jó, azért egy melegvizes fürdőt el tudnék ide képzelni, de ne legyek elégedetlen. Egyszerűen marad a lavór!
Holnap reggel  kimegyek még, aztán pakolás, rendrakás, és irány haza Valamikor délkörül jön értem Apám, mert vadászat ide, - vadászat oda, a holnapi Szentestét már illene otthon, családi kőrben tölteni.

Szemem egyre szűkül, szemhéjaim nehezednek, ami tele hassal talán nem is olyan meglepő. Elaludni nem akarok, mert csak arra ébredek fel, ha fázok, ezért arasznyira megnyitom az ablakot, és nézem, ahogy a cigarettafüst áramlik kifelé rajta. Az ablak előtti bokrokon cinkék ugrálnak-, és csipegetik a tegnap kirakott zsíros oldalast. Elég rendesen lecsipkedték, már úgy néz ki, mint egy frottírtörölköző darab. Van közöttük kék-, szén-, és barátcinege is, de figyelmemet inkább csak azok a kis fehér, hosszú farkú, csodálatos „tollcsomók” kötik le, amelyek halkan csipogva ugrálnak ágról ágra.  Fekete csőrükön, apró fekete szemecskéjükön kívül az egész fejük hófehér. Gyönyörű kis teremtményei a természetnek!
Nevük Őszapó, Északi Őszapó. Találó elnevezés.

Egy gyors villanás, egy halk nyikkanás, és az egyik széncinege a karvaly karmai között emelkedik máris egy más világba. Hirtelen haragomban elátkozom a cinkegyilkos összes felmenőjét, de hamar rájövök, hogy ez felesleges, hiszen ő is csak enni akar, és hova menne máshova, mint a terített asztalhoz. Figyelmetlen volt a cinke, és rajtavesztett! Könyörtelen világ ez, ahol a figyelmetlenek az életükkel fizetnek. Még pár percig tart a heves  ricsaj, majd lassan abbamarad, és helyreáll a rend. Újból csipegetik az oldalast, csipognak, és nyoma sincs gyásznak.
Hát ennyi egy madárélet!

Szajkók rikácsolása, és valami csengőszó ébreszt gondolataimból. Nem képzelődök, valóban csilingel valami.  Próbálok rájönni, honnan jöhet. Lehalkítom a rádiót, és mikor visszalépek az ablakhoz, halkan, mint egy árnyék, bekanyarodik a ház elé egy szánkó, A bakon Józsi bácsi ül, az erdészet kocsisa. A lovakon csilingel a két kicsi rézcsengő. Ahogy ajtót nyitok, mellbe vág a dermesztő hideg. Egyből kisöpri szememből az álmosságot. Örülök, mert öt napja Ő az első ember akihez hozzá  tudok szólni. A nagy kopott bundájában, szőrmesapkájában, és halinacsizmájában úgy néz ki, mint aki egyenesen Szibériából jött. Kezet fogunk, és betessékelem.
- Tessék gyorsan elkészülni, mert megyünk etetni! Németh igazgató úr (Ott, már akkor sem volt divat az elvtársazás, Ezt a szót erdei emberektől csak akkor hallottam, ha valami „hajjakendet” szólítottak meg) üzeni, hogy etessük be a Zajdát, mert éjjel is esni fog a hó!
 - Puskát ne hozzon, küldött egy golyóst azt visszük. Itt egy kanna víz, ezt a kosarat meg Márti néni küldi, van benne egy tálca sütemény, kis bor, és valami sült hús!
-Sült hús? - nevetem el magam. Napok óta azt eszek, de meg ne mondja neki! -Meleg teával kínálom, és mire megissza, már magamra veszem a kabátot. Éppen zártam volna az ajtót mikor észreveszem, hogy a kalapom bent maradt!
- Na, akár el se induljunk, mert, bent maradt a kalapom. A szerencsémnek annyi!
- Tegye csak a fejére azt a kalapot, forgassa meg háromszor az órajárással szembe, és meglátja lesz szerencséje!- Hangzik a jó tanács.
Nem vagyok babonás, ahogy egy vadász sem az de megteszem.
Hátha...
Egy rakat szénabála, és pár zsák kukorica van a szánkón.  Felmászok, és egy zsákra ülök.  
- Üljön ide a bakra, ne ott szerencsétlenkedjen a szénába’!  Ha le kell ugrani,ki sem tud onnan jönni. Van ott hátul egy bunda, azt vegye magára, meg ott van a tokban a puska és a lőszer. Azokat is szedje előre. –Előre mászok a bakra.
Persze első a puska. Amint kiveszem a tokból, kis híján leesek a szánkóról. Gyula bácsi saját 8x57-es Mauserét küldte el nekem.  Általában a vegyes csövű szolgálati fegyverét viszi magával, talán ha egyszer láttam a kezében a Mausert az elmúlt évek alatt.
Ez a fegyver a szeme fénye. A „Rossznyelvek” szerint többet simogatja, mint Márta asszonyt, és ha az Öreg nem hallja őket, azt is hozzáteszik, hogy ez nem is csoda így negyvenévi házasság után! Ami azt illeti, valóban nem mindennapi párt alkotnak. Gyula bá magas, szikár, (talán inkább sovány) ember, akinek az arcán ritkán látni mosolyt. Márta asszony pici, de annál szélesebb, örökké jókedvű, nevetős.  Az ilyen gömbölyű emberekre mondják mifelénk, hogy mire a terepjáró körbejárja, mehet generálozásra! De nagy szeretetben élnek, jól kiegészítik egymást, és ez a lényeg.


Beleburkolódzom a bundába, ami olyan nehéz, mint a beton.
 A szélessége meg akkora, hogy talán kétszer is körbeérné vézna testemet. Beletekerem magam, és arra gondolok, ha innen a bakról leesek(m), fel sem tudok többet kelni, mert egyből agyonnyom.

Halk csettintés, és elindul a két muraközi ló. Eddig csak hintóval voltam barkácsolni, azon pedig mindig a hátsó ülésen utaztam, így elég furcsán éreztem magamat egy karnyújtásnyira a lovak hátsó felétől. Tudni kell azt, hogy a tehén, és a ló azon állatok közé tartozik, melyeket csak tisztes távolságból szeretek. Gyermekkoromban mindkettővel volt afférom.  A tehén –mit tehén, borjú- mikor megunta, hogy fél órája hajkurásztuk Lajos haverommal, úgy mellbe rúgott, hogy csak hánytam a bukfenceket hátra, mint egy cirkuszi bohóc. Egyszer pedig egy ló, se szó, se beszéd, lazán a vállamba harapott. A vállamba azért túlzás, mert nem is a vállamba, hanem csak a vállaimat helyettesítő válltömésbe, de  elég volt ez is!

Ahogy kikanyarodunk a ház elől, egyenest nekiindulunk a szálasnak. Nem ám a nyiladékon megyünk, mint normális emberek, hanem egyenesen be a fák közé,. Ékes bizonyítékául annak, hogy nem csak nekünk vadászoknak van baj a fejében, hanem mindenkinek, akik közel kerülnek hozzánk.
A két ló úgy kanyarog a deréknyi fenyők között, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb nekik. Látszik, hozzászoktak már az ilyen közlekedéshez, mert úgy mozognak a szánkóval a fák között, hogy egyszer sem akadunk el. Szépen ballagnak, ha lehet kicsivel gyorsabban, ha kell lassabban. Tudják a dolgukat, irányítani is csak akkor kellet őket, ha fordulni akarunk. Ha kidőlt fához érünk, lassan átlépik, és keresztülhúzzák rajta a szánkót. Ilyenkor, majd a nyelvemet elharapom,mert akkorákat döccenünk. Keresem, mibe kapaszkodhatnék, de semmi nincs. Kapaszkodok hát mindkét kezemmel a puskába. Józsi bácsi pedig csak ül a bakon, mint egy szobor. Olyan szobor, amelyiknek a feje forog jobbra-balra, ahogy nézelődik. Már az első etetőn túl vagyunk, mikor megkérdezem:
- Ez a csengő nem zavar el mindent előlünk?
- Megszokták már az állatok. A csengőszó nekik ételt jelent.
- Halkan beszélgetünk. Az Öreg, - aki talán betöltötte már a negyvenet is - elmondja a tudnivalókat:
- Ha látunk valamit, nem állunk meg. Bújjon ki a bundából és szálljon le. De nem is folytatom, tudja azt maga.  Csak úgy, mint májusban a hintóval.
Az igazgató úr azt mondta, hogy bikán kívül mindent lőhet, csak a tar fejű bakokra vigyázzon. Az őzeket most hagyjuk, mert jöhet rendes vad is, de ha akar, lőhet.

Hát nem akartam őzet lőni.
Ha akartam volna, akkor biztosan nem látunk egyet sem, Most persze tizenöt percenként botlunk egy - egy csapatba. Nagyokat hallgatva ülünk a bakon. Ha megállunk egy etetőnél, szórónál, mindenki tudja a dolgát szó nélkül is. Én a szénát rakom, Józsi bácsi pedig a kukoricát szórja, Csak félig van mindegyik zsák, mert egy etető alá annyi elég, és így nem kell feleslegesen emelgetni a többit.
A szálas végénél lévő etetőtől négy fekete árnyék kocog, egy alig egy méter magas fenyves felé. Mire felocsúdom, hogy süldők, már be is váltanak oda. Igaz, ha előbb észreveszem akkor sem tudok lőni, mert voltak vagy száznyolcvan méterre.

-Ha átérünk az etető mögé, szálljon le, és álljon az etető és a sűrű közé.
Én szórok egy kevés kukoricát, és megyek egy kőrt. Ki fognak azok jönni hamarosan. Csak okosan a lövéssel! – szólt az utasítás.

Kikászálódom a bundából, és már le is lépek a szánról. Mit lépek… Zuhanok! Úgy, mint a tejfölös lángos, pofára. Nem esnék akkorát, ha szabad lenne a kezem, de mivel a puskát akaratlanul is védem, hát így sikerül. Mikor felnézek, csak azt látom, hogy a kocsis némán, de úgy nevet, hogy majd leesik a bakról. Aztán erőt vesz magán, és csak úgy foghegyről visszaszól:

 - Nézze meg a csövet nincs-e benne hó!

Elmenőben is látom, hogy válla remeg a röhögéstől.
Lesöpröm magamról a havat, és elsétálok az etetőtől jobbra.
Félúton a „fiataloshoz”, úgy hetven méterre attól a résztől, ahol beváltottak, megállok egy vastag fenyő mellett.
A szán egy darabig még időzik az etetőnél, aztán elindul nagy kanyarral balra. A csengőhang hamar elül, és körbefon a csend, oly szorosan amilyet csak a téli erdőben lehet érezni. Olyan sűrű a csend, hogy szinte már nyomasztó. Ha nem hullana néha egy –egy toboz, hó csomó a fenyőkről azt hihetném megsüketültem. Ilyenkor a vad is nesztelenül jár amit még nehezebb meghallani saját dobhártyánkon doboló szívverésünktől. Én most csak azt hallom ám, egyre erősebben.
Bő fertályórával a feszültség egyre alább hagy bennem, és egyre jobban kezdek fázni. Így a bundából kiszállva még jobban érzem a hideget. Ezek a süldők amúgy is kiszaladtak már a világból, kár itt fagyoskodni
A füleimet hegyezem, de csak nem hallom a szánkó közeledését.
A puskát vállra veszem, és éppen azon gondolkozom, hogy kisétálok az útig, mikor mozgást észleltem a fiatalosban. Pontosan ott, ahol a beváltásukkor utoljára láttam mozdulni a fenyőket. Nem mentek azok egy lépéssel se beljebb, csak szépen csöndben figyeltek pár méterre a szélétől.
Még jó, hogy nem mozogtam…
Ahogy az első kidugja az orrát, óvatosan vállhoz emelem a puskát.
Isten a megmondhatója, hogy a hidegtől, vagy a „vadászláztól” remeg-e úgy a kezem, de mikor az első süldő kitolja magát a fenyvesből, valahogy nem tudom benne tartani a távcsőben. Szaladgál a lencsén fel-alá, jobbra-balra. Megtámasztom hát az alkaromat egy fánál, és ahogy a szálkereszt megáll a lapockáján, útjára küldöm a golyót.
A puska akkorát lök a 16-os söréteshez szokott hetven kilós testemen, hogy azt sem tudom hol vagyok. Mikor felocsúdok, akkor látom csak, hogy a disznó, amire lőttem, ott fekszik az út szélén mozdulatlanul.

Oda sem érek hozzá, mikor már hallom is a csengőket, és pillanatokon belül ideér a szán is.
- Dobja el azt a cigarettát, és jöjjön gyorsan, a szálasban fekszik egy rudli szarvas!
Fel sem fogom még az imént történteket, máris újra a bakon ülök.
Pár perc múlva én is meglátom a rudlit. Majd’ 15 szarvas áll a szálasban. Gyorsan leugrom a szánról, csőre töltöm a fegyvert, és várom „Diána kegyét”.
Belűről hallani vélem Apám hangját, hogy ”Egy nap, egy nagyvad”! - de most valahogy nem akarok rá odafigyelni.

A szarvasok a szánt nézik, nyoma sincs bennük nyugtalanságnak. Természetesen egy kupacban vannak, mint minden konda, rudli, csapat, ha lőni akarunk közülük.
 A céltávcsövön nézem őket. Kiválasztok egy hátul álldogáló kerek fejű borjút, és azt várom, hogy megmozduljanak.
Néha hallatszik a villa zörgése az etetőnél, majd a csengők ismét megszólalnak, ahogy elindulnak a lovak. Megmozdulnak a szarvasok is, de továbbra is olyan egy kupacban, hogy lövésről szó sem lehet.
Maradj le! Maradj le! - Mondogattam magamban, és fohászom meghallgatásra talál, mert az borjú lassan lemarad. Természetesen egy fa mellett úgy, hogy az takarja első részét, s ne tudjak rálőni. Sokszor megfigyeltem ezt a vadnál, és egyre inkább azt gondolom, hogy ez tudatos náluk. Oldalra kellene lépnem, hogy lőhessek, de moccanni sem merek. Óráknak tűnő percek után, egy lépést tesz előre, és abban pillanatban, ahogy meglátom a lapockáját, lövök is!  A rudli megugrik, de az én borjúm csak áll mozdulatlan.
Csak nézek ki a fejemből bambán… Végre észbe kapok és ismételek, de ahogy vállhoz emelem a puskát, a borjú összerogy.
Határtalanul boldog vagyok.
Ha nem szégyelleném, talán táncra is perdülnék, de hát hogy néznék ki, ha eszementen ugrálnék itt az erdőben? Egy komoly vadász nem csinál magából bohócot, és én sem akarok annak látszani, mikor a szánkó visszaér.

Odasétálok a borjúhoz, amelyiknek a nagy barna szemében már megtört a fény.  Lekuporodok, és simogatom a nyakát.
- Ne haragudj! –motyogom magamban.
Nem is veszem észre, hogy a szán már mögöttem áll.
A mindig komoly Józsi bácsi szája is szélesre húzódik.
Felrakjuk a zsákmányt a szánra.
-. Elégedett lesz az igazgató úr, etettünk is, meg vad is esett.
 Na, igyekezzünk, mert egyre jobban esik, oszt’ ránk is sötétedik.

Most veszem csak észre, hogy valóban, egyre jobban esik a hó!

Mire visszaértünk a házhoz, addigra rendesen besötétedik. Meglepetésünkre a házban világít a petróleumlámpa, a kéményből száll a füst. Ahogy a ház elé kanyarodunk, meglátjuk a kis teraszon Gyula bácsit, és Édesapámat! Meglepődök ittlétükön, mivel csak holnapra vártam őket. Biztos megérezték, hogy a mai „nagy eseményen” már itt kell lenniük, ezért jöttek korábban.
Gyors lepakolás a fogatról, zsigerelés, utolsó falat és tisztelet a vadnak, töretátadás, gratulációk, ölelgetések, és persze az avatás, hisz ez az első szarvasom!

A házban kellemes meleg, az asztalon egy fazék gulyásleves, nagy halom túrós rétes, és két üveg bor fogad. Szerencsére nem nohabor, amitől még három nap múlva is zavaros az ember szeme, hanem két palack Egri Bikavér.

Még hogy a magyar ember, evés közben nem beszél?
Ez ránk biztos nem vonatkozik, mert mi szinte folyamatosan, és ahogy a bor fogy, egyre többet beszélünk!
Újból és újból elmeséljük a történteket, nem feledve a Mauser sűrű dicséretét sem.  Józsinak is (akivel az első…, vagy második pohár után letegeződtünk,) megered a nyelve rendesen.
Nevetve meséli, azt hogyan estem fejre a bakról, okosan hozzátéve azt is, hogy szerencsére a puska még nem volt nálam. (Kegyes hazugság, remélem, az Isten is megbocsájtja neki)
Sorra elmeséli, hogyan lőttem a süldőt és hogyan a borjút, én meg csak tátott szájjal hallgatom, mert most jövök rá, hogy mindent látott.
Hogyan csinálta? Ma sem tudom.
Minél többször emeljük fel a poharat, annál színesebb lesz a történet. Szerencsére elfogy a bor, mert ha tovább tart, talán borjúból érmes bikát, a süldőből meg kapitális kant csinálunk.
Akkor tanultam meg, hogy is születnek a vadászházi történetek!


2013. március.





Epilógus:

Akkor még nem is sejtettem, hogy ez az utolsó vadászatom a Zajdában.
Az eltelt közel negyven évben sokat jártam Zala- más részein is. Mindenütt életre szóló élményekkel-, Barátokkal lettem gazdagabb. Vannak kedves, és még kedvesebb helyeim is, mindre szeretettel gondolok. DE mégis, ha meghallom azt a szót, hogy „Zala”, nekem mindig Zajda jut eszembe. Az ott eltöltött heteket, a  megismert  Embereket, és élményeket soha sem feledem el.
Zala- örök szerelem marad. Ott lőttem az első őzemet, az első szarvasomat, és az első – már vizsgázott vadászként lőtt - disznómat is!
Pár éve, egy zalai vadászrendezvény után családommal körbejártuk zalai vadászatom színhelyeit, így kerestük fel a zajdai házat is.  Az akkor is több mint száz éves fenyves, még állt körülötte, de már nem volt az igazi. Villanypásztorral körbekerített, vadaskert lett a belőle.
 A ház még állt, megkopott, elhanyagolt lett kissé, de nekem még így is olyan fényes volt, mint régen.  Álltam a ház előtt, csak néztem, néztem, és vártam a Csodát. Vártam, hogy kinyílik az ajtaja, és megjelennek rég elmúlt történetek főszereplői, akik közül legtöbben már csak szívemben élnek.