Szia!
Gyerekkoromban nekünk is volt egy szálkás tacsi lányunk, a Csöpi. Fekete-sárga volt, nem a gyakrabban látott szürkés, vaddisznószínű. Ő is nagy egyéniség volt, fegyelmezni nem lehetett, csak akkor engedelmeskedett, ha egybevágott az érdekeivel.
Ezek után apu le is mondott arról, hogy vadásszon vele. Kotorékozni anyu nem engedte volna (az ő kutyája volt), utánkeresni meg nem igazán kellett, a 8x57-es megbízhatóan dolgozott, igaz, apu kevés disznót lőtt.
De Csöpi imádott vadászni és ha csak tehette, elszökött utánam a környékre, ha légpuskázni mentem. A leeső verebet számtalanszor a vizsla előtt kapta el, és azonnal kibelezte, hiába volt a
. Talán lehetett volna valamit kezdeni vele komolyabban is, bár így visszagondolva, nem volt túl harcos alkat.
Anyu ölében heverészve a vizslát elmorogta onnét, de ha egy nagy kutya csak ránézett, visítva kotródott haza.
Mindenesetre életének 7 éve alatt örökre belopta a szívünkbe magát és görbelábú fajtáját.
Az én labradorjaim a körülmények miatt nem igazán a klasszikus munkájukat végezték. Igaz, sokat nem kellett csinálnom azért, hogy önállóan keltsenek és fácánozáson elfogadhatóan dolgozzanak, de egy igazi labradoros az ilyentől biztos gutaütést kapna. Időnként még vércsapázniuk is kellett, persze csak láb mellett, szigorú kontrollal, és annyi hasznom volt, hogy a vért mutatták. Szóval mindent megtettem, hogy elrontsam őket...
