Hello egyik barátom kalandja :
Rapi József története egy szerencsétlenül sikerült kotorékozásról, valamint a vadászember és a kutyája közötti kapcsolatról. József és segítői követendő példát mutattak minden vadásztárs, sőt felelős állattartó számára.
„Kotorékozni mentünk január 27-én a Tarnamérai Vt. területére, az Olajos úti részre. Reggel 8 órakor indultunk, igazán szép, tavaszias, napsütéses idő volt. Körülbelül 6-7 kotorékot néztünk át, amikor egy elhagyatott aszfaltút melletti árokban is észrevettünk egyet. 10 óra előtt pár perccel engedtem be szálkásszőrű tacskómat, Incit. 8 éves, jó küllemű, sötét cser színű szuka, egyébként tenyészeten a Tarnamenti Vadász kennel oszlopos tagja. Bár úgy tudtam, évek óta lakatlan, a kutya mégis úgy tűnt el a kotorékban, mintha csak vákuum szippantotta volna be. Az együtt eltöltött évek alatt megtanultam, hogy bíznom kell a kutyában, amely még soha nem tévedett a kotorék lakottságát illetően. Inciről tudni kell, hogy általában úgy fél órán belül ugratja a lakót, és ha nem bír vele, otthagyja. Igyekszik sérülések nélkül befejezni a vadászatot. Sajnos ezen a vasárnapi napon ez nem így történt.
Órák teltek el, és a kutya még mindig nem jelentkezett. Korábban csak egyszer töltött hosszabb időt – három és fél órát – a kotorékban, akkor borz és róka közösen lakta a több mint 8 bejáratot számláló várat. Akkor azután jött elő, hogy a borzot bölcsen elkerülve kiűzte a kan és a szuka rókát is.
Már délután négy óra volt, és mivel igen átfagytunk, a kotorék szájától nem messze álltam meg az autóval. Arra lettem figyelmes, hogy alig 4 méterre a kotoréktól, ahol beengedtem a kutyát, egy szuka róka oldalgott ki egy csipkebokor alól. Mire kiszálltam a kocsiból, már csak egy üdvözlő lövést tudtam utána engedni. Körülbelül hat óráig vártam, de a kutya sajnos még mindig nem adott jelet magáról. A kotorék szájánál többször is hallgatóztunk, de csak halk nyüszögést lehetett hallani. Mivel már letettem arról, hogy a róka terítékre kerüljön, próbáltam szólongatni – mint utólag kiderült, megszorult – vadásztársamat. Ezután a szállító boxot és egy pulóveremet, amin érezhette a szagomat, otthagytam a kotorék szájánál, és aggódva bár, de elindultam haza, hogy egy kicsit átmelegedjek.
Fél 9 körül újra kinn voltam, de a kutya még mindig nem jött elő. Hajnali 2 órakor ismét kimentem, hívogattam, de csak nyüszítésszerű hangot adott. Ekkor értettem meg: nincs más választásom, mint hogy reggel visszatérve nekiálljak ásni. Fél nyolckor már fel is nyitottam a kotorék száját, és Inci egyéves lányát küldtem utána, mivel nem tudtam, hogy melyik részen szorulhatott meg; nem volt rajta detektor. Közben megérkeztek vadászbarátaim, akik tudták, hogy jártam. Hatan kezdtünk ásni az általam megjelölt részen, az árok oldalában. A talaj embert próbálóan kemény volt, a felső, átfagyott jó 20 centiméter alatt úgy 40 centiméter puhább, de gyökeres, fekete föld következett. Innentől lefelé centiről centire egyre keményedett a talaj, mígnem elértük a kotorékot, ahol a már szikla keménységű földet csákánnyal is csak igen nehezen tudtuk faragni.
Szerencsére a katlan aljától egy méterre megláttuk a szerencsétlenül járt kutyát. Mindenki megkönnyebbült, hogy életben van, ő pedig farokcsóválással jelezte, hogy örül a mentőcsapatnak. Még 2 óra kemény csákányolás és ásás következett, mire végre sikerült elérni a több mint 28 órája fogságba esett Incit. A hátsó lábainál fogva megpróbáltam visszahúzni, de meg sem mozdult, így aztán végül szekercével tovább faragva a földet sikerült kimentenünk jobb sorsra érdemes vadásztársamat.
http://huntingpress.eu/magazin/mentoakcio