Idősebb tacsim egyszer sértődött meg, mondhatni, amikor rájött, hogy "átvertem". 9 hónaposan került hozzám Limpike kennelbetegen, francia bulldogok között tartották, a nevére sem hallgatott. Hetekig behúzott farokkal remegett idegen területen, pl. a vadászháznál. A lőtt szarvas mellett úgy ment el, mintha egy gumiabroncs lett volna...persze lövésfélő is volt...erre akkor jöttem rá, amikor rálöttem egy szajkóra, és elszaladt az erdőben...teljes lelki betegen került vissza a több kilométerre lévő faluból két nap múlva. Szóval így kezdődött vele...és SOHASEM bántam meg a belefektetett energiát, mert ilyen kiskutyám lehet sohasem lesz többé. Persze Ő is tudna egy-két igen terhelő emléket felidézni velem kapcsolatban, de szerencsére nem tud beszélni.
Szóval a fentebb említett dolgok miatt vannak bizonyos bogarai, amik ellen küzdöttem kezdetben, aztán belenyugodtam, hogy nem kell mindennek feltétlen úgy lenni, ahogy azt én akarom.
Ilyen például, hogy Limpike nem szeret ugrani. Ha nem vadhajszázásról van (mert akkor még a tűzbe is beugrana!), akkor látszik rajta, hogy nincs önbizalma ugrani. Parancsnoki UAZ-om volt egy időben. Ha vadászni mentünk (de csak akkor!), akkor Limpike már beugrott az autóba. Máskor parancsolhattam Neki, könyöröghettem, nem és nem, csak azért se óhajtott beugrani!
Egyszer egy L200-assal mentem haza, ahol máshol helyezkedik el az ülés. Amikor be akart ugrani az autóba a kiskutya, nekiugrott az ülésnekés visszazuhant a földre...ez nagyon nem tett jót az önbizalmának...azóta nem ugrál.
Egyszer szalámival vettem rá, hogy beugorjon az autóba...még nevettem is egy kicsit, hogy "becsaptam" végre. Rendesen láttam rajta, hogy átlátta, hogy "vesztett", soha többet a legfinomabb falatokkal se tudtam becsalni az autóba...
Persze ezek a dolgok már nagyon régen voltak. Most, hogy már elmúlt 10 esztendős, nagyon sokat lágyult, egyre közelebb kerülünk egymáshoz, ha egyáltalán lehet fokozni "szerelmünket"....
A fenyítésről jut eszembe. Igen jó a memóriája őfőméltóságának. Egyszer nagyon kikaptak vesszővel, mert nem tudtak nyugton lenni egy földi leskelődés alkalmával. Pár hónap múlva ugyan oda mentünk, földre ültem hatalmas bükkfa tövébe. Rögtön láttam, hogy húzzák be a kutyák a fejüket és meg se nagyon mozdulnak. Csodálkoztam, aztán eszembe jutott, hogy biztos emlékeznek még a nagy csihipuhira...
A tacskóval szerintem is keményen, de mindig igazságosan kell bánni, és sokat simogatni, foglalkoztatni, de hülyeségeket nem szabad elvárni tőle, fölöslegesen nem szabad b.szogatni.
Olvassátok el Bornemisza Péter könyveit (ha még nem tettétek meg), Ő is (mint minden jó tacskó gazdája) így állt a kiskutyához.
Különben a tacskóim természetesnek veszik a leszidást, hiszen tudják, hogy mikor csináltak tilos dolgot. Majd figyeljétek meg, ha tilos dologra gondol a kutya (pl. egy meleg váltón elmenne séta közben, de nem teszi, mert nem szabad (és nem adottak a "bűncselekményhez" a körülmények...), akkor megnyalja a száját. Ezzel mindig elárulja magát. Jókat szoktam mosolyogni.
Mostanában nagyon ritkán kapnak ki, és akkor is -ha nagyon mérges vagyok-, akkor a jól bevált módszeremet alkalmazom (vesszővel egyet-kettőt a kutyára, a többit melléje a földre...), most már szinte mindig elég ha rájukszólok. A szóbeli fenyítés után rögtön jól megrázzák magukat, ezzel lerázzák magukról a szavaimat, és már el is van felejtve az egész...
Na, elég volt már a kisregényből...
