„Na, akkor február 22-23-án jössz?” „Még szép!” Norbival a tanfolyamon találkoztam ’18 januárjában. Jóravalónak ígérkező vadászról van szó. Olyan, aki – elmondása szerint – az első igazi vadászatán a kísérője mögött ballagva, vállan a puskával, egyszer csak azon kapta magát, hogy fülig ér a szája. Nem történt ott semmi mókás dolog, egyszerűen egy olyan boldog érzés járta át, egyfajta beteljesülés talán, egy sokszor elképzelt jelenet valóra válása.
„Az lesz, hogy pénteken, 22-én les, 23-án meg egy reggeli cserkelés, aztán lesz, ami lesz. Jön apukám, meg a nagybátyám, mi pedig hárman Tomival (aki szintén velünk végzett ’18 márciusában). Ahogy közeledett az indulás napja, úgy pörögtem be egyre inkább, vagyis igazából úgy helyes, hogy fejben és lélekben készültem. Indulás előtt már csak az ima maradt: „Legyen úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Vezesd a szemem, a kezem. És ahogy a Vadászfórumon áll: „Add uram, hogy tisztán öljek, s ha nem ölnék tisztán, add, hogy tisztán hibázzak.” Ha nem lesz teríték, nem baj. Ha nem látunk semmit, nem baj. Egyetlen dolog volt, amit nagyon nem akartam: hibázni, piszkolni. Tudom, hogy benne van a pakliban, de az első alkalommal NE!
Pénteken 11-kor indultunk. Norbi és Tomi megérkeztek értem, bepakoltunk a kocsiba, aztán los! A Kopár csárdánál találkoztunk a két „öreggel”, Norbi apukájával és nagybátyjával, ők külön kocsival jöttek. Ez a két pali olyan volt, mint Walther Matthau és Jack Lemon, egyfolytában morogtak egymásra, mint két tesó.
Időben megérkeztünk a szállásra, a gazdasszony röviden eligazított minket. Aztán elkezdtünk készülődni, bár 4 óráig még volt időnk bőven. De még micsoda időnk! Egész héten csudaszép időnk volt, olyannyira, hogy odahaza a napsütésben még a gyíkok is előjöttek faburkolat mögül a ház oldalán, februárban! Kedden vagy szerdán volt telihold, de olyan, hogy elaludni alig lehetett, úgy bevilágított. Viszont hétvégére 70-90 km-es szelet mondtak – aszittem tökönszúrom magam! Most bezzeg igaza lett az időjósoknak. Ja, és csak most, csak ott, csak nekünk: éjjel -6 fok. „Hogy rogyassza rá…!”
Szóval 4-re lett megbeszélve a vendéglátó-kísérő vadászokkal a találkozó, de negyed öt körül még nem akaróztak érkezni, nyilván ők sem hülyék: minél később megyünk ki, annál kevésbé fúj szét minket (őket) a szél. Norbi nem tudom hányszor nézett ki az utcára, picit meglepett a türelmetlensége. Végül csak megérkezett a két terepjáró a két kísérővel. Rövid eligazítás, aztán jött a kérdés: ki mit akar lőni? Én a kérdés kapcsán viszonylag egyszerű helyzetben voltam: nagyszerű volna egy kicsi süldő, esetleg suta vagy egyéb tar teremtmény, legfeljebb egy ünő. De ha olajos marad a puskacső, akkor sem leszek magam alatt, hiszen számomra ez az első vadászat, amin nem hajtó vagyok, nem csak távcső van kezemben, hanem nekem is húzza a vállamat fegyverszíj. Röviden: szűz volnék. Ez is egy kulcs mozzanat volt: ekkor dőlt el, hogy hogyan is oldjuk fel azt a kérdést, hogy hárman vadásznánk, de csak két kísérőnk van. Norbi nagybátyja máris mondta, hogy mivel neki a szeme már nem a régi, feltétlen hasznos volna, ha a két hivatásos közül valaki őt (és a tesóját, Norbi apukáját) kísérné, így hát a két „öreg” máris rástartolt az egyik terepjáróra. Szűz lévén egyértelmű lett, hogy másik Vendéglátónk, Viktor mellé szegődhetek, Norbi és Tamás pedig párban lesznek, és majd ügyesen követik Viktor iránymutatását, aztán mi is „gépjárműre” pattantunk, pontosabban Norbi bepattant a jobb-egyre, mi pedig Tamással behámoztuk magunkat a kabin hátuljába. Jó fél órát kocsiztunk, mire Norbiékat kitettük a lesüktől pár száz méterre, Viktor útba igazította őket, mi pedig csapattunk tovább. Egy nagyon tüchtig leshez érkeztünk kb. 70 méterre a szórótól. Szigorúan zártan deszkázott, fedeles, ablakos(!) átmeneti szállásunk kb. 1,5 m-t emelkedett a talajtól. Azt nem mondhatnám, szélcsendes hely volt, mivel az embernek néhány széllökésnél az volt az érzése, hogy feldőlünk. Szóval bekuckóztunk, berigliztük az ajtót, felnyitottuk az ablakot, aztán vártunk. De szerintem Viktor sem gondolta komolyan, hogy épeszű vad kijönne ilyenkor a szóróra. Ha neki lettem volna, akkor valszeg ugyanígy tettem volna: ússzuk meg ezt az elcseszett orkános estét, ne fagyjunk szarvá, „de ha már a gyereknek megígértem…”. Sok minden nem is történt, csak egy eszetlen barkás baksi szaladt ki a szóróra, alig tette le a fejét, aztán már ment is tovább. Az is lehet, hogy még maradt volna, de hát a szél elfútta. Meg aztán a szél addig fárasztotta az ajtót, hogy a végül kivágódott egy nagy csattanással, ahogy az ilyenkor illik, mindez háromszor. Viktor próbálta valamivel kiékelni a riglit, de csak a sluszkulcs volt alkalmasint kéznél, az is kiesett a szorításból vagy kétszer, miközben a szél kopogtatott. Mivel sok izgalom nem volt, meg a vihar is tombolt, tulajdonképpen nyugodtan beszélgethettünk. Persze kézbe vette a puskát, nézegette, forgatta… „Hm…”. Ezt én „nem is rossz”-nak fordítottam. Amikor visszaadta a műszert, persze én is belekukkantottam a távcsőbe. „Meg tudnád még lőni?” – Esélytelen. Ránksötétedett. Kikászálódtunk a lesből, aztán visszaballagtunk az autóhoz. Összeszedtük Norbiékat, aztán indultunk vissza a szállásra.
Közben megérkeztek az Öregek is. Az élménybeszámolók alapján senki sem kapott szívdobogást a sok történéstől. Megegyeztünk, hogy másnap kora hajnalban jönnek értünk, de nem biztattak sok jóval az időjárást illetően, mondván, hogy még erősebb szél lesz. – Hát ha még ennél is erősebb, akkor aztán tényleg megette a fene az egészet! Én azért csak bíztam benne, hogy az éjszaka elcsendesedik az orkán, és talán kihúzza, amíg kint vagyunk.
A hajnal valahogy hirtelen mód érkezett, kevésbé voltunk összeszedettek, mint előző nap, de az okokat felesleges is firtatni. (Egykori „nagyszerű” főnökömnek, hívjuk Káténak, neki volt ez a szavajárása: „ne a felelőst keressük, hanem a megoldást.” Ez általában akkor hangzott el, amikor már nem volt más kiút, és bizonyossá vált, hogy ismét ő maga nézte be a dolgot.) Azért mire a kísérőink megérkeztek, rendeztük a sorainkat. Rövid reggeli üdvözlés és őszinte szívből jövő jókívánságok után beszálltunk a terepjárókba, és már indultunk is. Az Öregék megint a másik kocsival mentek, mi pedig Viktor vezetésével nyargaltunk az éjszaka befagyott tócsákon-dágványon keresztül, néha kilinccsel előre. Norbit és Tamást ismét kiraktuk, miután a Kísérőnk elmondta nekik a járást és hogy mire figyeljenek, hol érdemes kicsit elidőzni. Aztán mi még vagy 10 perc, negyed órát csúszkáltunk a felázott és fagyott kocsiútakon. Mikor kiszálltunk, megkérdeztem Viktort, hogy mennyire lesz nyílt a terep, vigyem-e a lőbotot, de ő csak legyintett, hagyjam. No akkor ez egy jó kis cserkelés lesz. Muszáj, hogy az legyen! A szél egyébként mégis elcsendesedett, gyengén lengedezett csupán, aminek igen örültem. Csőre töltöttem, bebiztosít, puskát a vállra, magamra hintettem egy keresztet, oszt legyen, ahogy Ő akarja. Elkezdődött az első igazi cserkelésem. Igazi alatt azt értem, hogy puskával, a sajátommal, a saját vállamon. Elindultunk. Alig egy perce, hogy mentünk, egy T-elágazásban feltűnt egy emelt lőállás. „No csak nem már beülünk!” Pedig de! Ennyit a cserkelésről, az első igazi cserkelésről, amire – most jövök rá – gyerekkorom óta készülök. Amióta bátyámmal a palotai fenyvest, a Tési-fennsíkot jártuk, amióta számtalanszor a Határ-völgyet, Burok-völgyet, Bükkös-árkot jártam, meg amióta a Solymár vasútállomás melletti nádast bújtam, vagy a régi agyagbánya kötésig érő dágványában jártam, olvastam a nyomokat, lestem a vadat, loptam a távot. Eejhhh!
De hát csak tudja ez a Fiú, mit akar – próbáltam a fejével gondolkodni, én mit tennék, ha neki lennék. Én mit tennék, ha mellettem egy tőlem 10 évvel idősebb, de mégis zöldfülű kezdő állna, bambán, vagy inkább higgadtan, szemében tudatossággal, aki talán mintha tisztelné a vadat, az erdőt, a mezőt, s félné az Urat? Én ha tehetném, bizony meglövetném vele azt a kis süldőt. No hát akkor üljünk csak nyugodtan, aztán várjunk.
Az említett T-elágazásban ülve tőlünk jobbra-balra húzódott az út, velünk szemben pedig egy bő kocsiútnyi nyiladék nyúlt el, bal felén sűrű szálas vegyes akác, jobbra pedig ritkás fenyő közt sűrű szederindás rebec, olyan igazi gatyaszaggató. A szelünk is éppen jónak mondható, s nem túl erős. Felpróbáltam a puskát, optika beállítva, kényelembe helyeztem magam. Viktor odasúgott és közben emelte a keresőjét: „Ott a szarvas.” Hát ezt meg hogy vette észre szabadszemmel?? Egy tehén lépett ki, majd 7-8 fős rudli érkezett, hátul egy még koronás bika. Nem siettek, a szálasból váltottak be rebecbe. Szépen ballagtak úgy 300 méterre tőlünk. A puskát kézbe sem vettem, csak csodáltam őket. Miután elnyelte őket a fenyves, pár perc múlva a szél egy lövés hangját hozta jobbfelől, becsapódást ugyan nem tudtam kivenni, de valahogy jól eső érzés volt: „A többieknél is van mozgás! Sőt!” Aztán megint hosszú csend, reménykedés: „csak az esélyt add meg”, „vezesd a kezem”, „csakis tisztán”… „legyen a Te akaratod szerint!” Aztán egyszer csak megint megmozdult látómező, ismét egy tehén lépett ki a nyiladékra előttünk, de most a másik irányból! Fegyver kézbe! A távolság jónak tűnt. Alig jött ki a sűrűből, már át is lépett a szálasba, még célzásra sem adott esélyt, de nem is a vezértehénre emeltem a puskát, hanem vártam a többieket. Aztán jöttek is, 5-6-an lehettek, de furán viselkedtek, láthatóan igyekeztek valamiért, ketten is megálltak egy pillanatra, épp csak hátranéztek, és siettek is tovább a szálasba. Aztán két pillanat múlva kiderült a sietségük oka: egy toportyánfíreg ügetett keresztül utánuk. Na itt már céloztam! Vagyis csak próbáltam. Viktor hiába pisszeget, füttyentett, ez most nem hallott minket, megsüketítette az ösztön. De nézd, ott a másik! Egy valamivel termetesebb párja követte a sakált. Kibiztosít!... de még a kiáltásra sem torpant meg egy pillantásra, űzték a szarvasokat. Nagy kárt bizonyára nem tesznek bennük, de azért egy szekundumra idekaphatta volna a tekintetét! És lám: ha úgy akarom, akkor „megadta az esélyt”. De szép lett volna!
Ahogy ismét lecsendesedett a környék, halkan arról tanakodtunk, hogy ez vajon ugyanaz a rudli lehetett-e, amelyiket előbb láttuk, de a létszám és váltás helye miatt valószínűleg egy másik társaság volt. Hanem az a második toportyán, na az…, ejj…, bizony nem engedtem volna el! Aztán a többi mondandónkat eltettük máskorra, elcsendesedtünk, lestünk, figyeltünk. Mostanra végképp elengedtem a cserkelés helyetti lesen ülés bosszúságát. Valójában elengedtem én azt már jóval korábban, tán pont akkor, amikor a fenekemet a deszkára tettem. Ez már élmény, lesz miről mesélni a többieknek, otthon a Lányoknak, vagy a következő vadászaton. Ha akkor azt mondja Viktor, hogy végeztünk, én nem bántam volna, őszintén! De ő nem mondta. Nem mentünk még sehová. Még vártunk, figyeltünk, lestünk.
Megint mozgás, megint jobbról! A puskát már nem kellett felvenni, az üldöző sakálok óta nem tettem le a kezemből. Ismét egy tehén lép ki. Ez most nem siet. Várok. Lépked, orrát emelgeti. Félnivalónk nincs, jó a szelünk továbbra is. Kilép a következő, aztán még egy, egymást takarják. Kilép még egy! „Ez a tied.” -súgott Viktor. Céloz! Kibiztosít! Elég ferdén áll! Lesz ez jobb is! „Mehet.” Most már nem áll ferdén. Meggörbül az ujj. Aztán… csend! Én nem hallottam a durranást! Mire újra körülnézek, sehol semmi. Újratölt. Semmi. Csak csend! Zuhannak a másodpercek. Nem bírom tovább: „Mi történt?” „Bekapta. Szépen jelezte a találatot.” – válaszolta Viktor, majd előkotorta zsebéből és meggyújtott egy cigarettát. Halovány, cinkos mosolyt láttam az arcán. Én pedig elkezdtem fázni. Csak egy egészen picit, de eddig nem éreztem, hogy hideg volna. Ahogy a puska dördülését sem hallottam, akárcsak a toportyánok a pisszentést, füttyentést, kiáltást. Ösztön?
Már nem tudom, hogy ő mondta-e, vagy én kérdeztem Viktort, de azt mondta, 136 méter. Elő a keresőt. Én ott nem látok semmilyen távolságjelző táblát. „Te Viktor! Nem lehet, hogy csak 135?” – „136.” Amolyan székelyesen kivártam úgy fél perce: „Aztán mé’nem 135?” Kibújt a szíjból, kezembe adta a keresőjét: „Nyomd meg kétszer.” Hja kérem, így könnyű! Távmérős kereső? Megint az az zsiványos alig-mosoly. Hát akkor tényleg 136. No ebben a pillanatban végigsöpört rajtam a frász: „136?! Viszont 100-120-ra van belőve… onnan már esik mint a kő… ugyanakkor meg szépen jelezte… Vajon vezette-e a kezem?... Ugye, csak tisztán?...”
Elnyomta a csikket. „Na gyere, megkeressük a szarvasodat.” Kiléptünk a rálövés helyére, visszanézett a távmérős keresővel, még pár lépés, megjöttünk, itt állt. Viszont merre tovább? Elindulunk a szedresbe. Semmi. Aztán mégis hamar megtalálja Viktor az első pár csepp vért. Keresi tovább. Keresem én is, tőle pár méterre jobbra. Megint pár csepp, aztán kenés. Aztán egész nagy folt. Aztán „Na ott a szarvasod.”
Fura érzések. Kalapomat a mellemre szorítom. Nagy sóhaj! Vezette a kezem, nem mocskoltam! Most már én is halványan mosolygok. Letérdelek mellé, megsimogatom. Aztán Viktor gallyat tör, egyet a szájába, egyet a sebre helyez. Kezét s kalapját nyújtja, akárcsak én. Az ágat a kalapomba tűzöm. Kezet rázunk.
„Most elmegyek a kocsiért. Te addig vigyázz rá.” Csuda, szokatlan percek következtek. Nincs saját vállveregetés, nincs ugrálás, térdcsapkodás. Csak úgy térdelek mellette, szólok hozzá néhány szót. Mintha gombóc volna a torkomban.
Közben megérkezik a Kísérőm, és elvégezzük a kötelezőt. A lövés tényleg mélyen találta, sem szívet, sem tüdőt nem érintett, de 11,7g Sako SHH így is tette a dolgát. Kb. 60 méteres szederindás vonszolás után felcsőrlözzük a platóra, és elindulunk összeszedni a többieket. Mikor látótávba érünk, látjuk, hogy Norbi éppen célba vett valamit lőbotról. Vár, még mindig. Aztán látjuk, amint a torkolatból távozik a füst, egy szempillantás múlva a dörej is hozzánk ér. Intenek, hogy mehetünk közelebb. Mikor kiszálltunk, elmesélték, hogy mit láttak, s mint kiderült, tisztán hibázás történt. „Hallottátok a két lövést?” – Igen, a második én voltam. Csak ekkor lettek figyelmesek a kalapba tűzött töretre. Úgy tűnt, hogy ők jobban örültek a sikernek, mint én magam. Szóvá is tették. Csuda tudja, mondom, fura érzések ezek. Örültem én, csak valahogy nem tudott kijönni. Beültünk az autóba, és elindultunk a vadászházhoz. Egy pillanatra megállt a kocsi, Viktor nyitotta az ajtót. „Láttál valamit?” „Igen, avatópálcát!” Kipattant, a következő percben pedig a kezembe nyomta a hüvely vastag akácágat. „Ismerkedj vele, beszélgess hozzá.” És már megint a zsivány mosoly. Aznap nem esett más, csak egy szarvas. Az én szarvasom. Mire megérkeztünk, már elő voltak készítve terítékhez az ágak, körbe rakva ravatal készült, majd jó szokás szerint az avatáson is átestem. Egy képet elküldtem az otthoniaknak is. Már jó félúton voltunk hazafelé, mikor megszólalt a telefon, a kisebbik lányom volt. Ragyogott a hangja. „Apa, ezt tényleg te? És komolyan? És a te puskáddal?” Ez kellett. Most tudott kijönni belőlem az érzés. Bőgni azért nem bőgtem, de elhomályosodott a szemem. „Igen, én.” Miután hazaértem, persze részletesen elmeséltem a történéseket, aztán mikor odaértem, hogy „elment a kocsiért, én pedig ott maradtam vele…” elcsuklott a hangom. Csuda érzések ezek. Valakiben vagy benne van, vagy nincs. Elmagyarázni úgysem tudod.
