Üdv Mindenkinek!
Nagy a forgalom, álmosítóan zúgnak az autó kerekei az M3-as pályán hazafelé.
De nem tudok elaludni, mert tele vagyok élménnyel.
Immár hetedik alkalommal hagyom magam mögött a Túrerdő Vt. vadászterületét, ahová most is német barátommal mentünk kettesben, némi őzbak vadászatok ügyében.
Az időnk rövidre volt szabva, de a négy vadászati alkalomból úgy érzem, hogy kivettük a részünket.
Th. tekintettel a rossz állapotú lábaira, autóról vadászott, én pedig vagy őt kísértem el, vagy egyedül cserkeltem, a már jól ismert terület vadregényes részein.
Ezt a lehetőséget, de főként az ehhez kellő bizalmat nem tudom eléggé megköszönni az ottaniaknak.
Nagyon jól esik, hogy elfogadták a bolondériáimat, hogy nem átlagos lőfegyverrel, és hogy egymagamban szeretem megélni a vadászat ünnepnapjait.
Mert azoknak, akik életük javát arra tették fel, hogy másokat vadászélményhez juttassanak, minden alkalom, amikor nem otthon és nem "munkából" fognak fegyvert, valódi ünneppé nemesedik.
Cserkeléseim közben, habár a sok csapadék miatt hihetetlen méretűre felnyurgult vegetáció ezt minden lehetséges módon próbálta megakadályozni, nagyon sok őzet láttam.
Több bakot sikerült becserkelnem olyan távra és pozícióba, hogy a mostani vadászatra magammal vitt 30-30 Win. kaliberű Marlinnak, a rászerelt 4x-es nagyítású optikával nem jelentett volna gondot az elejtésük.
De így, 35 év vadászat után az igények már erősen kikristályosodnak, és nagyon könnyen beszéltem le magam egyik lőhető bakról a másik után. Persze az ígéretes fiatal bakok esetében fel sem merült a lövés, de több olyan bakot is megmentett a mélyen rejlő énem, amiket otthon, vadászvendég számára minden további nélkül elejtésre valónak tartanék.
De valahogy nehezen érett meg bennem az "Ő kell nekem!" érzés...
Egészen tegnap estig.
Akkor ugyanis, a bírálatra alkalmas fény utolsó morzsáiban kiváltott az Öreg-Túr menti bozótból egy jó, mokány testű bak, egy suta társaságában.
Nehezen magyarázható dolog ez, de abban a pillanatban beindult az ereimben a kémia... olyan ez, mint a szerelem első látásra.
Pedig az agancsának részleteit legfeljebb sejthettem csak, de az is elég volt.
A játszma hamar eldőlt, mert nem felém jöttek, így lövésről szó sem lehetett.
Habár bízni szoktam a megérzéseimben, és a belém épített, képzeletbeli lámpa is zöldet mutatott, mit mutatott... egyenesen zölden lángolt... a már említett és számomra rendkívüli értékkel felruházott bizalmat mégsem tehettem kockára.
Az nem babaruha, még ha a beteggé váló világunkban sokak számára ismeretlen is az értéke.
Így hagytam őket elmenni, majd a sötétség leple alatt besétáltam a faluban lévő szállasunkra.
Ma reggel a lassan erőre kapó fény már ott talált.
Alkalmazkodva a megváltozott szélirányhoz, kissé más irányból osontam rá a bak területére.
Néhány lépésenként meg- megállva, alaposan megtávcsövezve minden szegletét, haladtam óvatosan arrafelé, ahol este elválltunk egymástól.
Nem tudom megszokottá silányítani azt a pillanatot, amikor az áhított, kiszemelt vad egyszerre csak megjelenik a látómezőben. Most is olyant dobbant a szívem, hogy szerintem a szervezetem azonnal felhasználta az indulás előtt bevett gyógyszerek hatóanyagát😁
Agyamban azonnal megpezsdült az információ áramlása. Számos lehetőséget próbált egyszerre lefuttatni arra, hogy miként juthatnék a bő kétszáz méteren csipegető bak közelébe.
Mert ugyan most nem az elöltöltőshöz alkalmazkodó 40-60 méteres lőtávra volt szükségem, de a kurta csövű vadnyugati puska, a lassúra töltött 170 gr tömegű lövedék és a kis nagyítású céltávcső sem csábítanak sokkal hosszabb lövésre.
És amúgy is, mióta íjjal és füstös puskával vadászom, azóta nekem a Vadászat valóban a vad látó, halló, szagló távolságán belül kezdődik...
Szemem állandóan a bakon. Amikor felemeli a fejét, azonnal megdermedek. Amint leteszi, vagy lépked egy újabb falatért, lopom hétrét görnyedve a távolságot. Csak a köztünk húzódó, nadrágszíj-búzáig jussak el valahogyan...
És ott vagyok. Hátamon, homlokomon tocsog a verejték. Szúnyog regiment kíséri utamat. De ez mellékes. Az orromba szállt vérszivót kifújom. A számba berepülőt lenyelem (biztosan nem veszem fel az étlapra). Ami csak szúr, azzal nem törődök...
Csak tovább... lépésről, lépésre. A viaszos búzaszálak rettentő hangosan nyílnak előttem, és záródnak mögöttem. De a túlsó széléig valahogyan el kell érnem... negyven méter a kalászok között... egy örökkévalóságnak tűnik...
De ott vagyok.
Hátizsákot le. Kisszéket kinyitni... persze, hogy felborul... letaposom a helyét... erre már a bak is felfigyel. De nem tudja eldönteni, hogy ki az, mi az, ami betolakodott a gondosan körbejelölt territóriumába.
Végre helyén a szék és a lőbot. A bak is még a helyén... lassan a szívem is...
Még egyszer megtávcsövezem, és egyre jobban tetszik amit látok.
Csak a gyanakvása nem múlik. Idegesen kapkodja a fejét, kemény járással lépked jobbra-balra.
A távolság még mindig valahol százhúsz körül. Szemben áll javarészt, kockáztatni nem fogok akkor sem, ha elmegy...
És akkor elindult... egyenesen felém.
Lassú ügetéssel jött, mint ha húztam volna.
Annyira feldühíthette a tudat, hogy illetéktelen betolakodó van az Ő búzájában, az általa gondosan körbepakolt "állj, belépni tilos" jelzések ellenére, hogy úgy érezhette, végére jár ennek a dolognak.
Nagyjából hetven méteren járhatott, amikor ráriasztottam.
A lendülete hozta meg egy kicsit, de az újabb riasztásomra lecövekelt.
Már majdnem indult a mutató ujjam, amikor elkezdett megfordulni… amikor harmadjára is rászóltam...
A becsapódás ezzel a lövedékkel mindig nagyon intenzív. De mire elért hozzám, a bak már elfeküdt a kukorica vetésen.
Néhányat kaszált még a lábaival, de mire újra töltöttem, már elcsendesedett...
Én meg csak ültem nyakig a búzában, etettem a szúnyogokat, és arra ügyeltem, hogy az újabban egyre ritkábban rám törő vadászláztól le ne essek a hátizsákomról😍
És most már az M5-ös pályán koptatva a távolságot, még mindig a történtek hatása alatt vagyok...
Th. 7 bakot lőtt, én "csak" egyet... de nem cserélnék vele...
Szép az élet ❤
