Szabolcsi füstfelhők
Az elmúlt télen rendesen „kivadásztam” magam, a tavasz és a nyár inkább a horgász és motoros szenvedélyem kiéléséről szólt eddig.
Puskát, íjat csak elvétve vettem kézbe, a vadkárelhárításokat is inkább a vad riasztásával végeztem, mert azt megfogadtam,
hogy én szemetes konténerbe disznót akkor sem fogok lőni, ha a vadkár a fejére állítja az országot.
De azzal tisztában voltam még január környékén, hogy az őzek nászára újból meg fog pezsdülni a vadászvérem, így jó időben lekötöttem két napi vadászatot,
egy számomra eddig teljesen ismeretlen országrészen, a román-ukrán határok találkozásának vidékén.
A területet tudat alatt biztosan úgy válogattam ki, hogy kinéztem azt a pontot Magyarországon, aminél messzebb tőlünk, már nem nagyon lehet eljutni.
Ez közel 7 órás autózást jelentett, tekintettel arra, hogy már soha, sehová nem sietek.
A kiszemelt vadászterület kezelője a Túr-Erdő Vadásztársaság, akik az (ha jól emlékszem) 5800 hektáros, Fülesd, Csaholc, Sonkád településekkel határolt rész vadállományát kezelik.
Mint kiderült, nem is akárhogyan, mert én, bár sok helyen jártam már, de ilyen mennyiségű, és a körülményekhez mérten jó minőségű őzállománnyal még nem találkoztam.
Pedig sújtotta már az állományukat nagyon komoly betegség is, de sikerült kemény munkával és megtartóztatással újra felfejleszteniük.
Hivatás-szerűen, immár 33. éve foglalkozom vadgazdálkodással és vadászattal, nagyon sok vadászterületre vetett már jó, vagy éppen a rossz sorsom,
a sok kellemes élmény mellé sajnos szép számmal gyűjtöttem már be negatívumokat is.
Ezért ide is úgy érkeztem, hogy nem voltak túlzó elvárásaim, a várakozás izgalma mellett volt bennem egy csipet fenntartás is, ami akkor segít,
ha nem túl jól sülnek el a dolgok…. mint kiderült, ez utóbbira itt nem volt semmi szükség.
Már a vadászat szervezése, az előzetes kommunikáció alatt inkább azt éreztem, hogy kellemes élményekkel fogok gazdagodni.
Nagyon korrekt kommunikáció volt jellemző a vadásztató félre, ami inkább erősítette bennem a megelőlegezett bizalmat.
Ez az érkezéskor be is igazolódott, nyílt, kedves, őszinte benyomást tévő két hivatásos vadász várt minket, és a szállásadónk is rendkívül szimpatikus volt.
Az ott töltött rövid idő alatt ez a légkör maximálisan jellemezte a kapcsolatunkat.
Egy barátom is velem tartott, aki szintén megfordult már sokfelé a világban, de ő is külön kiemelte, hogy a kísérő hivatásos vadászok mennyire a kedvünkre téve,
milyen pontosan, és sok esetben nem tapasztalt szakmai hozzáállással vezették a vadászatot.
És mielőtt bárki meggyanúsítana vele, ez nem egy fizetett hirdetés akar lenni, egészen egyszerűen kötelességemnek érzem a rendkívül pozitív benyomást keltő körülményekről is beszámolni,
mert szokássá vált, hogy féltékenységből, vagy más okból, de a pozitív élményeket inkább elhallgatják sokan,
míg a negatív esetek sokkal tágabb teret kapnak a közösségi felületeken, baráti beszélgetések alkalmával.
Eleve rendkívül jól esett, amikor az első kapcsolatfelvétel alkalmával közöltem, hogy én kizárólag íjjal, vagy elöltöltős fekete lőporos fegyverrel vadászom,
és erre nem a szokásos merev elutasítás, vagy a hülyéknek kijáró gúnyos hárítás volt a reakció, hanem pozitív választ kaptam.
Ennek megfelelően, mivel az íjas gyakorlásra a sok munkám miatt nem jutott kellő időm, erre a vadászatra az .54 kaliberű Pedersoli Hawken puskám kísért el,
természetesen nyílt irányzékkal szerelve. Az indulás előtti napon kicsit lőtereztem is vele, megbizonyosodva arról, hogy 100 méteren még mindig tudja a tenyérnyinél kisebb szórást,
dacára az eléggé elnagyolt irányzékának.
Kísérőm alaposan ki is faggatott az igényeimről, az általam elfogadott lőtávokról, vadászati módokról, így teljesen felkészülten vágtunk neki az első délutáni vadászatnak.
Előre elmesélt pár őzbakot, azok agancsának jellegzetességével, az élőhelyük, territóriumuk jellemzőivel, egyéb ismertető jelükkel, amik a vadászat során mind be is igazolódtak,
bizonyítva azt is, hogy Elemér rendkívül jól ismeri a területet és a rajta élő nem kis létszámú őzet is.
Első utunk egy nagy lucernáshoz vezetett, ami egyébként erdősítésre tervezett terület, de a vadászat idején még néhol méteres zöld tengert ringatott rajta a szél.
Óvatosan kicserkeltünk a szélére, ahol egy bokor mellett elkezdtük szemügyre venni a terepet. Azonnal meg is láttunk több őzet is,
köztük a keresett, kis trófea tömegű, de igazán az állományba nem való, fiatal bakkal.
Nagy volt a távolság közöttünk, kísérőm bemérte az általam preferált távolságokat, majd megpróbáltuk közelebb csalogatni a napozó, hunyorogva sütkérező bakot.
Ezzel nem arattunk sikert, sőt, a teljes kudarc jellemezte a kísérleteinket, mert sem Elemér meggyfa sípjára, sem az én buttolóm strófáira sem volt különösebb reakciója a baknak.
Annyi látszott rajta, hogy igen vékony a szára, igen rövidek az ágai, és a jobb szárán felül valami kunkorodó képződmény tette még érdekesebbé az agancsát.
Vártunk türelmesen jó ideig, de aztán feladtuk, mert nem akartam rámenve esetleg elriasztani, azzal rontva a későbbi esélyünket,
így inkább visszavonultunk és az est hátralévő részében felültünk szúnyogot etetni egy magaslesre, aminek közelében kísérőm ismert egy bicegő, de érdekes agancsú bakot.
Mikor felmásztunk a lesre, a gazos menti fiatal tölgyesben, ami a keresett bak tanyája, riasztott egy őz, de nem mutatkozott sötétedésig.
Körben mindenütt őzek mozogtak, a kelő Telehold gyönyörű, selymes fénnyel szórta be a mögöttünk lévő, felbálázott kaszálót, a milliárd szúnyog,
ellenére a kenceficéknek, hanyag eleganciával szívta a vérünket…. minden tekintetben szép esténk kerekedett.
A szállásunk teraszán még egy kicsit elbeszélgettünk, majd tekintettel a nyúlfarknyi éjszakára, eltettük magunkat másnapra.
Hajnalban a kísérőink óramű pontossággal érkeztek, és már robogtunk is a lucernás felé. A tervünk a tegnapihoz hasonló programpontokat tartalmazott,
első a kis kajla agancsú lucernás bak, aztán ránézünk a sánta bak körmére is….
De hát, ugye ember tervez, Isten végez…. előre nem ittunk a medve, azaz a bak bőrére.
A lucernára egy másik ösvényen bújtunk ki, közelebb a bak tegnapi helyéhez. De ott már egy másik bak hajkurászott egy sutát,
majd később megláttunk, hogy a „mi” bakunk a tegnapi leshelyünkhöz jóval közelebbre tette át a harcálláspontját.
Ebből arra következtettünk, hogy korban talán még a saccoltnál is rövidebb egy évvel, de agancsának minősége okán azt is tudtuk, hogy nem követünk el hibát az esetleges elejtésével.
Rövid osonkodás után már a tegnapi helyen bújtunk ki a lucernás szélére. És meg is láttuk a bakot, amint tőlünk kb. 60 méterrel nyújtogatta ki a fejét a magas lucernából.
Egy ideig tanakodtunk, hogy mi tévők is legyünk? Ahogyan csak állt ott, még azt sem tudtuk, hogy a fej alatt, a teste vajon merre felé lehet…
A durva nyílt irányzéknak erről a távolságról a vékonyka hegedű-nyak nem adott biztos célpontot, a világért sem tettem volna kockázatos lövést.
Azt mondtam Elemérnek, hogy ha minden kétséget kizáróan tudom, hogy hol van a bak teste, és ha az teljesen keresztben áll,
akkor a lusta nagy ólom lövedéket nyugodt szívvel indítom útnak, mert az a pár méter lucerna nem fog neki akadályt jelenteni.
Ezt már régebben, számos próbalövéssel kipróbáltam.
A fekete lőporral hajtott közepes és nehéz hengeres REAL lövedék sokkal inkább „gyöngygolyó” módjára viselkedik, mint sem egy expanzív, modern lövedékként,
nagyon nehezen tér el a röppályájától, ha puhább akadály kerül az útjába.
Hosszas tanakodás után feltettem a puskát a háromlábú lőbotra, és elkezdtem a bakot a buttolóval ingerelni. Egy ideig csak figyelt, majd megelégelve a zajongásomat,
félkörben elindult, kissé távolabb vonult, és megállt, a mozgásának irányából és pozíciójából következtetve teljesen keresztben, hozzánk képest.
Kísérőm suttogta, hogy szerinte jól áll, ha tényleg bevállalom a lövést, akkor itt a jó alkalom.
Kifújtam egy nagy adag levegőt, megcéloztam a fejét, lehúztam a képzeletbeli nyakán az irányzékot, a vélt test középvonaláig, kissé hátrébb igazítottam oda,
ahová a lapocka tájékát sejtettem, és megérintettem a felpeckelt ravaszt. (Elsütő billentyűt majd írnak a mérnökök, meg a katonatisztek)
A kicsapó füsttől semmit sem láttam, de hallani véltem a jó becsapódást, ami a relatíve lassú hengeres ólomlövedéknél minden esetben jelzi a találatot, míg hiánya a hibázást.
Mire kissé oszlott a sűrű füst, akkor láttam, hogy az elugró bak, kalimpálva esik el a lucernában, még volt némi kis mozgás pár másodpercen át, majd minden elcsendesedett.
Nagyon megmaradt a fülemben, ahogyan Elemér vigyorogva és a vállamat megveregetve csak annyit mondott: De szépen csináltad!
Ha még dohányoznék, akkor most jött volna egy nyugiszivarka, de ennek híján azzal próbáltam kalapáló pulzusomat lehiggasztani, hogy újra töltöttem a mordályt.
Eközben elkövettem egy kis hibát, de erről majd később…
Aztán rámentünk a bak vélt fekvőhelyére, és nem is okozott csalódást, mert már megdermedve és a világgal megbékélve ott hevert a lucernában.
Agancsa bár nem okozott csalódást (semmilyen minőségű állományba sem való, kimondottan gyenge képességű jellemzőket mutatott), mégis megviccelt minket,
mert ugyan a csokoládé-barna színe arra utalt, hogy teljesen készen van, a tegnap oda sejtett kunkor a jobb oldalán viszont nem volt más,
mint egy teljesen összeszáradt kis háncs darabka, amit nem tisztított le magáról.
Ez persze semmit sem vont le a vadászat értékéből.
Amúgy is azt vallom, hogy a trófea semmilyen paraméterével nem függ össze az élmény milyensége. Láttam én már nagyon sok vadászembert könnyezve állni egy csapos,
vagy kanalas dámbika terítékénél, ahogyan láttam sok sivár lelkű vadászjegy- és puskatulajdonost, ecetes ábrázattal savanyodni a kapitális, aranyérmes bikánál…..
Szép terítéket kapott a bakocska, majd Elemér magamra hagyott kicsit a zsákmánnyal, míg elsétált a kocsiért. Kellőképp kiörvendeztük magunkat,
megesett a zsigerelés is (szeretem magam végezni, mert ez is hozzátartozik a vadászathoz), majd felpakoltuk a bakot és úgy döntöttünk, hogy gyerek még a reggel,
csak megnézzük még a sánta bak tanyáját is.
Ugyan bennem volt egy kis rossz érzés, ugyanis egy reggelre túlzónak éreztem volna a két vad elejtését, de azért hamar túltettem magam ezen a balsejtelmen.
Kisebb-nagyobb vargabetűkkel közelítettük a bak tanyáját, közben számos másik bakot, sutát, gidákat, gólyát, gémet, meg ki tudja még mit nem, jól szemügyre véve.
Élt a mező, minden szegletében újabb és újabb látnivalókkal kápráztatott el. Nagyon belopta a szívembe magát a szabolcsi vidék, ezt tagadni sem tudnám.
Ahogyan lassan gurultunk a kocsival, közben valamilyen kaliberekről és lőszertöltésről zajlott a beszélgetés folyama…egyszer csak ott állt nem messze tőlünk a keresett bak.
Nem vett minket észre, ezért kiszálltam, megkerültem az autót, és ott a lőbotra feltámasztva megpróbáltam megcélozni a testét. De nagyon ferdén állt,
abban a pozícióban nem kockáztathattam meg a lövést. A takarás is nagyobb volt a kelleténél, így kissé odébb lopakodtam, és újból megkíséreltem valami vállalható pozícióba hozni magamat, miközben a bak néha lépett egyet-kettőt, közelítve a nappali beálló helyéhez. Aztán úgy éreztem, hogy megvan a kellő alkalom, és lőttem.
Ugyan a füsttől most sem láttam, hogy mi történt, de elmaradt a becsapódás hangja. A lövedék valahol messze, a vad mögött suttyant bele a magas fűbe,
a bak pedig pár szökelléssel, meg-meg állva, tekintgetve beugrált az erdőbe.
Na, ezt jól megcsináltam… égett a pofám rendesen, az elsőként elejtett baknál jóval közelebb állt, takarásban sem volt, a célzást teljesen stabilnak éreztem, mégis ellőttem felette.
Mert abban azonnal és teljesen bizonyosak voltunk mindketten, hogy szerencsére tisztán hibáztam.
Aztán megvilágosodtam. Az előbbi újratöltés előtt, a nagy izgalmak közepette, elfelejtettem kihúzni a csövet. Ha ezt elmulasztom, akkor a felesleges kosz lerakódás miatt egy kicsivel megnövekedhet a gáznyomás a csőben a következő lövéskor, ami elég rendes mértékű magas lövést eredményez a közepes, 300 grain tömegű REAL lövedék esetében,
és a tapaszolt 230 gr tömegű gömblövedéknél is. A nehezebb, 380 gr tömegű hengeres lövedék esetében ez a különbség szinte elhanyagolható.
Vigasztalt a tudat, hogy nem sebeztem a hanyagságom miatt, és éreztem némi bűntudatot is, mert megbüntetett a sors a kapzsiságom miatt.
Nem kellett volna erőltetni egy reggelen azt a második bakot….
No de a vadászatban sok minden megtörténik, legfeljebb van aki beszámol róla, és van aki elhallgatja a hibáit.
Napközben pihentünk egy kicsit, barangoltunk egyet a környéken, ettünk egy remek ebédet, hihetetlen kedvező áron Fülesden a Móni vendéglőben…
és már el is repült a nap, kísérőink tettre készen vártak már minket az Öreg Túr mentén lévő nyaralónál.
Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy magamra hagytak a reggeli fiaskó színhelyén, mondván gyakorlatlan nem volnék,
a helyszínt is ismerem, a bakot is láttam már, aztán majd csak lesz valami.
A tegnap esti magaslest vettem irányba, de még el sem érhettem, mikor megláttam egy őz vöröslő csuháját a leshez közeli, két gazos terület közötti lucernán.
Előkotortam a hátizsákból a távcsövemet, és örömmel állapítottam meg, hogy a reggel elhibázott bak, amúgy teljesen egészségesen legelészik, az elejére nagyokat biccentve a lucernásban.
A közelében hat tarvad is volt, nem volt egyszerű feladvány a les megközelítése és a feljutás, de végül csak fent voltam.
Maga a pad elhelyezése, a felülés, a lepakolás, a puska tűzkész helyzetbe hozása eltartott közel negyed órát, miközben a bak egyre közelebb legelt hozzám.
Mire mindennel elkészültem, már alig 50 méterre lehetett tőlem. Amikor a puskát feltettem a les peremére, egy suta kiszúrta a mozdulataimat,
de pár perc árgus szemmel való fixírozás után lenyugodva elfordult és legelészett tovább. Még egyszer jó alaposan megtávcsöveztem a bakot, aki eközben még közelebb legelészett a leshez,
és már csak azt vártam a begyorsított ravasz mögött tartott mutató ujjal, hogy forduljon oldalvást.
Mint a mesében…amint erre gondoltam, már el is kanyarodott, és a teljes oldalát mutatva úgy állt, mint egy szobor.
Azt hiszem, hogy a fekete lőpor ágyú-szerű, bömbölő detonációját már talán nem is hallotta meg. A becsapódáskor nagyon magasra felugrott,
azt egyértelműen láttam a felcsapódó füst ellenére is, majd visszaesett a fűbe és nem is mozdult többé. Ez nem volt jellemző az eddig elejtett vadjaim esetében,
ezért a lehetőségekhez képest „villámgyorsan” újra töltöttem, ami azért az igyekezet ellenére is közel egy percet vett igénybe,
de feleslegesnek bizonyult az aggodalmam, mert a bak már nem mozdult meg többé.
Kivártam a cigarettányi időt, lemásztam és megkerestem az elesett vadat. Nem okozott ő sem csalódást, kiváló, érdekes, állományba nem igazán való aganccsal örvendeztetett meg.
És egy nagyon tiszta szívlövéssel, ami egy kicsit helyre tette a reggel megcsappant önbizalmamat.
Leültem mellé, nézegettem egy ideig, majd jött a vadászat prózai része. Kihúztam a találkozási pontig, majd rendbe is tettem.
Mivel a sötétedés beálltáig volt még egy szűk órám, elcserkeltem a tölgyesen túli kaszálóra, ahol rengeteg bála várta az elszállítást, és egyben jó takarást adott egy kellemes őzhíváshoz.
Igaz a szúnyogok tömeges jelenléte némileg ellensúlyozta volna ezt az örömöt, de egy ilyen nap után nincs az a mennyiségű vérszívó, ami a kedvem rovására tudna tenni.
Be is hívtam gida hanggal egy fiatal sutát, aminek a nyomában egy hosszú szárú, de nagyon rövid ágú hatos bak loholt. Többször megiramodtak, de vissza tudtam hívni a sutát, így a bakot is.
Lőhető bak volt, ez nem vitás, de azon kívül, hogy többször is megcéloztam, a néha 25 méterre engem megközelítő őzet, már nem történt semmi.
Előtte a csappantyút is levettem a lőkúpról, és megfogadtam, hogy most nem leszek telhetetlen, és kizárólag akkor élesítem be a puskát és húzom fel a sárkányát,
ha lőhető szőrmés ragadozót hozna elém a szerencsém.
Örömömet csak tetézte, hogy az est sötétjében megérkező barátom és kísérőink is őszintén gratuláltak az elejtett bakhoz.
Nagyon bízom hozzá, hogy az első vadászatom és a találkozásom a Túr-Erdő vidékével nem egyedi alkalom lesz.
Szívem szerint már most visszamennék.
