Krisznek köszönöm a privátban megosztott adatokat.
De én inkább nyilvánosban írnám le, hogy mik a problémáink, illetve én mire gondolok az őzünkkel kapcsolatban.
A területünk 5.500 ha, ebből a "folyón túli" 800 ha zömmel erdősült, dámos terület, ami az őz számára több kihívást tartalmaz, mint lehetőséget.
Van rajta őz, de zaklatott életet él, és kevés is.
A maradék 4.700 ha-nak kb. a 75-80%-a alkalmas élőhely, az durván 3.500 ha
Ennek jelentős része 1997-ig azé az állami cégé volt, ahol én is dolgoztam.
Sokat segítettem a kezelőjének, így eléggé ismerem az akkori állapotokat.
Minden évben lövettünk 500 grammot meghaladó bakot, igaz egy jobb bakért (értsd 350+ g) 1-2 napig menni kellett, és közben a fiatal, kisebb bakok sem álltak minden sarkon.
Béla bácsi szigorúan vette a tarvad selejtezést, nem sokan segíthettek neki benne.
Minden évben kivette az előírt mennyiséget, de a legjobb kondíciójú sutákat és az egészséges bakgidákat "törvény védte" nála.
Aztán jött a '96-os nagy első átrendeződés, és némi pereskedés után a jelenlegi társaságom kapta meg a területet.
Vadász nem nagyon volt közöttük, amolyan "vak vezet világtalant" módon álltak neki a gazdálkodásnak, de jó szándékkal.
Akkor gím még csak mutatóban volt ezen a területen, a dámos területrész még a szomszédhoz tartozott, így az őzre koncentráltak.
Meg is állapodtak abban, hogy a sutavad tervet csak papíron lövik meg, és jól felszaporítják az őzet.
Ez sikerült is nekik, ugyan pár évig még elvoltak a hagyatékból és esett pár jó bak, de lassan a trófea tömegek és a testtömegek szépen elkezdtek csökkenni.
Amikor 10 év múltán felvettek tagnak, az első terepszemlék alatt csak bámultam és meg voltam keveredve, mint a kiszántott pocok.
Annyi volt az őz, mint a nyúlszar, de valamire való bakot egyet sem láttam.
Amikor rákérdeztem a tarvad terítékre, csak pillogtak, mire valaki kinyögte, hogy "hát azt mi nem szoktuk bántani"
Mikor vadászmester lettem, elkezdtük lövögetni a sutavadat, de a kollégám és a tagok is inkább bármit kitaláltak, csakhogy elcsalják a vadászatot.
Éveken át bubogtam, hogy számoljuk meg egyszer végre az őzet, mire végül engedélyt kaptam egy repülőgépes számolásra.
MInden évben úgy zajlott az állománybecslés, hogy az előző évi adatokat ctrlC - ctrlV módszerrel 1 másodperc alatt odavarázsolták, ez tartósan 320 db volt.
Az nem volt számomra kérdés, hogy ennek köze sincs a valósághoz, így kíváncsian vártam a repülést.
Sajnos nem tudtunk havas időben februárban repülni, mire rendelkezésre állt a kiszemelt motoros vitorlázógép, már március közepe lett, szinte koranyári idővel.
A mezőgazdasági területeken mindenhol folytak a tavaszi munkák, a határban jövés-menés, az erdőbe, bokrosokba, nagy kiterjedésű nádasokba,
a javarészt elhagyott és elvadult hatalmas szőlőhegybe a belátás nulla.
Jószerével a terület 1/3 részét tudtuk érdemben leszámolni.
Az eredmény megdöbbentő volt. 297 db őzet számoltam ilyen körülmények között, tehát majdnem annyit, amennyi az éves hazudozós lapon szerepelt.
Ettől kezdve vált érdekessé a dolog. Kételkedni nem mertek a számolásomban, titokban talán mindenki sejtette, hogy előbb-utóbb baj lesz az őz létszámmal,
csak hát, amivel nem foglalkozunk, az nincs....
Végre elkezdtük lőni az őzet rendesen, sőt emeltünk valamennyit a terven.
Ennek idén lesz 5. éve, de lassan talán már meglátszanak az első eredmények.
Több lett a jó kiállású bakunk, lassan növögetnek a testtömegek is.
Koránt sem vagyunk még a végén, de szerintem az irány jó.
Hogy mi lehetett a probléma? Miben látom a minőségromlás okait?
Szerintem igen összetett a történet.
A fő baj az volt, hogy a sok őz főként télen, a beszűkült források idején nem tudott nyugodtan élni, mert hiába volt etetve, hiába kaptak tápot, a folyamatos verseny
több energiát emésztett, mint amennyi hasznot hajtott volna a plusz takarmányforrás kihasználása.
Minden korosabb bak a legjobb beállóhelyet akarta magának, és minden suta a saját gidájának a legjobb feltételeket.
Ezt csak állandó versengéssel lehet biztosítani, aminek során romlik a kondi, és a kezdeti előnyök pont a visszájukra fordulhatnak.
Ráadásnak megjelent a területen igen nagy tömegben a gímszarvas, majd később a dám is.
Rájuk egész idényben szívesen vadászott mindenki, ahogyan a disznóra is, közben az amúgy is zaklatott őzet még tovább zavarva.
Amikor a szórón vagy a vadföldön-réten-tarlón megszólal a puska, szerencsétlen őz nem tudja, hogy nem az ő bőrére megy a játék, ami ott volt az fejvesztve menekül,
ami még csak azt követően jött volna ki, az marad a rejtekben, vagy csak később érkezik.
Arról nem megfeledkezve, hogy pl. a dám ki nem állhatja az őzet, tőle sincsen nyugta soha.
Röviden, én így látom a területünkön az őz helyzetét.
Jelenleg a sakál némileg átírja a forgatókönyvet, kell az őznek némi idő, hogy valamennyire alkalmazkodjon a viszonylag új ragadozójához,
addig lehetséges, hogy nem erőltetem túl az elejtéseket, habár a Gyulaj Zrt. kerítésének zónáját kivéve egész jól viseli az őz a sakált.
Ott viszont, kb. a kerítés 1 km-es sávjában alig találkozni őzzel, azzal is inkább csak sötétben és gida szinte egyáltalán nincsen.
A sakálok az esti portyáikat is általában bent a nagy erdőtömbben indítják, aztán általában szépen kisorolnak a szabad területre és ott is vadásznak egy jót.
Biztosan unják már a dámborjú húst
habár azt megfigyeltem, hogy a malacozás dandárjában kb. 2 hónapon át nálunk teljes a csend, alig lövünk/fogunk sakált, de amikor elkezdenek születni a gidák,
a beste férgek azonnal megjelennek nálunk.
