Szavazás
Kérdés: A legjobban tetsző írás:  (Szavazás lezárva: 2012. április 30. - 17:56:10)
Tarló - 6 (11.1%)
Oculi - 3 (5.6%)
A Megváltó - 8 (14.8%)
Merengés - 0 (0%)
Szikrák - 0 (0%)
Az erdő szelleme - 2 (3.7%)
Csibészek - 12 (22.2%)
A Nyíres - 8 (14.8%)
A régmúlt cigarettafüstjei - 3 (5.6%)
Rongyszag - 0 (0%)
Ádvent idején - 12 (22.2%)
Összes szavazó: 52

Oldalak: [1] 2   Le
  Nyomtatás  
Szerző Téma: IV. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázat  (Megtekintve 20429 alkalommal)
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Dátum: 2011. December 20. - 07:37:04 »

Kedves Fórumozók!

Ezennel kihirdetjük a IV. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázatot!

Az írásokat (az anonimitás megőrzésének érdekében) várom az admin@vadaszforum.net címre. Változatlan módon fel fogom tenni, mint ahogy kaptam. Csak a szavazás zárultával fogom közölni az elkövetők nevét. Kérem a nick és a teljes nevet is közölni.

A formai- és tartalmi követelmények megegyeznek az I. kiírással.
Beküldési határidő: 2012.03.31.
Szavazás: 2012.04.01-től 2012.04.30-ig.

Díjazás:

Az első helyezett jutalma -az elismerésen túl- a jelenleg Tomek fórumtársunknál állomásozó írói emlékdíj (melyet a következő forduló nyertesének tovább kell majd juttatnia) és egy általunk kiállított oklevél.

Valamint Németh Lajos felajánlása:

1. helyezett: 30.000 Ft
2. helyezett: 20.000 Ft
3. helyezett: 10.000 Ft

Hivatalos eredményhirdetés és díjátadó a 2012. évi Fórumtalálkozón!

Ha valaki szeretne további nyereményt felajánlani az első ( esetleg a második, vagy a harmadik) helyezettnek, akkor a beküldési határidő végéig kérem jelezze!

Üdvözlettel:

Lakos Gergely (St. Girgesz) a díj alapítója



A vándordíj, mely újra az arra érdemes írót illeti majd:


« Utoljára szerkesztve: 2012. Március 31. - 16:58:36 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #1 Dátum: 2012. Január 17. - 15:03:58 »

Tarló                -                  Horrido

A nedves sár szélesen locsogott ki a kátyú oldalán, amikor a Trabant kombi kereke belevágott, majd ráfröccsent az út menti bükkök ezüstös oldalára, hogy akadozva lefollyon, vagy odaszáradjon a következő esőig, loccsanásig. A nyári kánikulai délutánba beleordító, tomboló zivatar elvonult, nem hagyott hátra semmit, csak megtépázott erdőt, levert gallyakat, zöld almát és túléretten bordó cseresznyét. Foltosan, piszkosan, sárosan, félig földbe döngölten.

A lenyugvó nap eltűnt már a bükkös felett, de vissza-visszavillantotta égető sugarait, mutatta, hogy még ő az úr, de a frissen kaszált rétek és sárgálló tarlók fölött gomolygó párába nem akar belegabalyodni. Nagy stratéga Ő, tudja, hogy nem érdemes ma már vesződni, majd hajnalban!  Derült égből ezernyi erővel és sugárral! Köd legyen a talpán, aki néhány percnél tovább bírja és irgalom annak a párafoltnak, mely nem menekül be időben az árnyékosan hallgató tölgyesek legmohásabb fáinak tövébe, hol tépett pókhálón, apró gyöngysorban ragaszthatja fel keservének csillogó könnyeit.

Most még este van, fülledt nyári este. A Trabant lelassít a hatalmas búzatarló oldalában, majd bebújik egy nyiladékra, ahol egy pöffenéssel leáll.  Szikár, magas férfi száll ki belőle, kalapját fejébe húzza, majd buktatja az üléstámlát és még egy ember mászik elő. Gyermek. Kalapja neki is van, alig lát ki alóla. A hátsó ülésről előkerül a hátizsák, két pokróc és a puska. Vadászok! Disznólesre jöttek. A tarlóra.  

A még párában úszó, édeskés illatú sárga tarlóra.

A szikár ember messzelátója méterről méterre pásztázza végig a sárga síkságot. A pára már lassan kezd oszlani és rövidesen megtalálja a tábla közepén a nagy szalmakupacot. Reggel nézte ki a helyet, árkos egy kissé a föld arra és nagyot böffenthetett a kombány, hogy ezt a nagy adag szalmát így egyben kiöklendezhette.

Nagy léptekkel mennek keresztül toronyiránt a friss tarlón. Vizes, ragad a gumicsizmára a sok finom szalmaforgács, por, törtkalász és szár. Illatos, mintha bódítóan parfümillatú zárt szobában mennének, de ez jobb annál!  Édesebb, finomabb, eredetibb, maga az anyaföld illatorgiája! Szinte kényeztet, gyönyörű!  A gyermek rendületlenül és határozottan töri apja nyomában a stoplit és nagy lélegzetekkel szívja be ő is az édesen nehéz tarló izét. Mellét kicsi, háborút látott távcső verdesi, azt büszkén szorongatva követi édesapját, majd elégedett arccal huppannak be a szalmakupac által formált kis mellvéd mögé.

Ideális a hely, alig puskalövésnyire a szálerdő, a bükkös, mely mögött messze a disznós sűrűk, benne komoly kondák és egyedül járó, óvatos vaddisznó lovagok, magányos harcosok, öreg kanok.

A szikár ember régóta vadászik, talán már vadásznak is születet, hiszen kisgyermekkora óta járta szeretett fenyveseit, ősbükköseit. Egészen régen tilosban, hadipuskával, majd amikor a történelem kereke újra teleszórta az erdőket-mezőket hadiszerrel, bizony PPS géppisztollyal is. Katona korában hamar rájöttek a tiszt urak, hogy ha ünnepi fácánleves után nyavalyog az asszony, akkor csak a magas, szótlan legényt kell küldeni a lőszerdombra ügyeletbe és olyankor este, amikor elfogyott a fény, néha-néha csattant egy Tokarev és a felgallyazott kakas halkan bukott le a puha homokba.

Azoknak az időknek azonban vége már.  A szikár ember sok munka és utánajárás után régóta tagja a vadásztársaságnak, sőt mára már kihagyhatatlan tagja a baráti társaságnak is, mert barátok ők, nemcsak vadásztársak.

Óvatosan készíti elő a puskát, kezében megcsillannak a töltények, de nem jobban, mint ahogy a gyermek szeme csillog mellette….   

-   Német patron! Hátha messze kell lőni, ma lehet! - suttogja az apa és int a fejével a kelő  hold  felé.
-   Breneke a felső csőbe?! - mondja félig kérdezve a gyermek.
-   Azzzz…..!  - felelte hosszasan nyújtva az apa és ebben az egy szóban benne volt minden, amit apai büszkeség egy szóba bele tud önteni.

Többet nem beszéltek, a fülledten mézillatú nyári este, lassan éjszakába váltott, világosan, holdsütötte, ragyogó éjszakába.  A két vadász hosszasan távcsövezte a tarlót körülöttük, a disznók várhatóan a szálaserdő felől fognak érkezni, de bármi lehet alapon a tarló mező felőli részét sem hagyták ki. A fiatal vadász inkább csak megszokásból messzelátózott el az autót rejtő nyiladék felé, amikor nem messze a vizes tarlón jól látható bejövő nyomuktól, egy hatalmas fekete foltot talált! Elakadt a lélegzete és a távcsövet a szeméről le sem véve, húzta meg óvatosan édesapja ingujját. A következő pillanatban már ketten nézték a feketeséget, mely óriásit mutatott, megdobbant az apa szíve is, de hamar kiengedett, mert a fekete folt szétvált és egy egyre hosszabb, mozgó csíkot kezdett formálni.

Hatalmas koca és a hat jókora malaca állt ott egy kupacban, összebújva, úgy ahogy összeállnak olyankor, amikor gyanús a kocának valami és az megfújja a riadómorgást. Majd kienged az álljparancs és szaporán megindulnak határozott irányba, be a tarló közepe felé.  Bár belőhető távolságban, de vadászainktól távolodva és nem megállva, így a puska a szalmakupacon marad, csak a két messzelátó fordul folyamatosan a távoli tarlóba vesző disznók után.                                                                Megvonja a vállat az apa, amikor a fiára néz, a gyermek szintén és összemosolyognak. Benne volt minden abban a két mosolyban. Benne   volt, hogy érdemes volt kijönni, eső után becaplatni, benne volt a nagy koca tisztelete és hogy nem kell mindig, mindenáron lőni, tudni kell elengedni. Ugyanakkor benne volt a zsákmányszerzés ősi öröme, hiszen a léleknek már megvolt a mai zsákmánya, mindkét léleknek!

Az éjszaka halkan hízott, csak hozzáértő fülek hallhatták és hallgatták baráti zörejeit, hangjait. A leveli békák ütemesen fel-felhangzó koncertjét, a derékba vágott gabonaszárak között cikázó egerek halk neszezését és a közeli szálasból érkező titokzatos hangokat.  A két vadász már hosszasan hallgatózik a szálas irányába, valami történik a nagy fák árnyékában! Egy-egy hangosabb zörgés-surranás, avarmozgás, pici ágak alig hallható pattanása, majd csend. Néhány visszatartott lélegzet után újra halk neszek, most mintha távolodnának, majd bokrok suhogása és újra csend. A fiatal vadász hangtalanul mutatja, hogy elment valami. Talán disznó, de lehetett róka is. Kan volt! Mutatja az agyarakat az ujjával formázva az apa. Kan lehetett, nagy kan….                                       A szálas halkan neszezett tovább, majd hirtelen nagyot roppant egy ág. Messze bent az erdő mélyén. Apa és fia szájtátva hallgatnak, míg nem újabb roppanás, most már jóval közelebb a bükkösben.    Szarvas talán? Azok roppangatnak ily nagyokat, vagy inkább disznók? Kérdőn néznek egymásra a vadászok a majdhogynem nappali világosságot árasztó hold alatt. Válasz gyanánt újabb roppanások, sőt avarzörgés, összefüggően, egyre hangosabban, közeledően.  A fiú szeméhez veszi a messzelátót, az édesapa megigazítja a puskát, majd szintén távcsövezi az erdő szélét. Mindketten tudják, hogy megérkezett a konda……..

A disznók szinte egy pillanat alatt özönlöttek ki a tarlóra, nem libasorban érkeztek, ahogy azt rendes konda teszi, hanem elárasztották az erdő széli letaposott és aratott búzát és azonnal turkálni, szemezni kezdtek. Volt vagy 15 darab, mind egyivású süldőféle méretben. Azért is a nagy óvatlanság. A szalmakupac mögött izgatott szempárok villannak össze, majd nyugodt mozdulatok következtek. A puska a szalmára támaszkodik, a szikár vadász könyöke is. A fiatal archoz immár az apai messzelátó tapad. Halkan kattan a biztosító és a visszafogott lélegzetekbe, alig várva, mégis váratlanul belecsattanik a lövés.

A konda ezerfelé ugrik az ezüstös erdőszélen, közülük egy süldő lassú mozdulattal nyugszik le a vizes tarlóra. Oldalára fordul, lábát kinyújtja és elcsendesedik. Két társa néhány szempillantásnyit tanácstalanul álldogál, majd elindulnak befelé a tarló közepe felé. Néhány métert kocognak, majd ismét megállnak. Ekkor csattant újra az öreg ZH a szalmakupac mögött és a hátsó süldő alól kibicsaklanak a lábai, mintha villám sújtotta volna, úgy csuklik  össze. A nagydarab ólom a felső csőből oda vágott, ahová a szálkereszttel az öreg vadász irányította, a lapocka mögé.

Sokszor gyakorolt mozdulatok cserélik az üres hüvelyeket új töltényre, majd csak annyit mond a vadász, hogy:

- Megvan!   
- Meg!                válaszol a gyermek és remegő kézzel veszi le a szemétől a messzelátót.                  
- Hűvös van már, majd hajnalban rendbe tesszük őket!    állítja le a gyermek hátizsákban matató mozdulatait az apa.

A két süldő nyugodtan és immár gondtalanul pihen a sárga tarlón, a tücskök hangja újra zavartalanul harsog és az óra mutatója csendben hagyja el a két órát. A vadászok kitartanak, ez a rövid nyári éjszaka a disznókról szól. Figyelnek, különösen a gyermek. Az apai messzelátó már az ő nyakában maradt, édesapja csendben pihen a szalmafotelben, a kis Zeisst egyre ritkábban emeli a szeméhez.
Alig telik el egy újabb félóra és a fiatalember figyelme ismét a szálas irányába összpontosul. A halk neszek újra ott vannak, bár most egy picit feltámadt a szél és ezernyi új és ismeretlen hangot, zörejt csempészik bele az eddigi mocorgásba. Néha úgy hangzott, hogy máris kilép valami a tarlóra, majd mire a távcsővel lepásztázza az erdő szélét, elvész a zaj is. Talán csak a képzelet játszik vele újra és újra? Teljesen belebonyolódik az intenzív füllel és szemmel történő erdőszéli vallatásba. De nem, most újra hallatszik a halk és monoton zörgés, mintha valami folyamatosan jönne, zörögne kifelé az erdőből! Vagy mégse onnan?                       Hiszen ez a zörgés hátulról érkezik, törik a szár, döbben rá a fiatal vadász és fordul meg hangtalanul a nyílt tarló felé!
                                                                                                                      
 Alig 50 lépésre mögöttük, a ragyogó holdfényben egy hatalmas szürke disznó áll…. A gyermek másodpercekig döbbenten nézi és alig hallja, ahogy fém csúszik fémen, majd halkan kattan mellette a gyorsító.  A lövés a disznót már indultában éri, hatalmas ugrásokkal, rohanva, de kicsit oldalazva indul el a szálerdő irányába. Nyílik a zár, újabb töltény csúszik a kilőtt helyére, apa és fia csendben nézik a távolodó disznót, mely leír egy félkört és a tőlük északi irányba lengedező szél alá ér.
  
Ekkor felgyorsulnak az események! A nagy disznó vág egy hurkot, majd szél alatt egyenesen feléjük indul. Ugyanabban a rohanó tempóban, mint ahogy elkezdte a lövés utáni halálvágtáját. Pillanatok alatt eléjük ért, csak annyi idő maradt, hogy az apa maga mögé húzta a gyermeket, aki apai parancsra a kéznél lévő nagy lámpával rávilágított a disznóra. A motorakkumulátorra applikált nagyteljesítményű égő egy pillanatig csak pislákolt, majd hirtelen nagy fénnyel világít fel. A disznó ott volt előttük alig húsz méterre!  Csattant a ZH és jól látszott a lámpafényben ezüstösen tükröződő, teljesen kopasz disznó válla mellett, hogy jó helyen csapódott be a lövés… de nem történt semmi….  A nagy disznó jól tudta hová megy és tovább jött feléjük, már nem rohanásban, de habzó szájjal, félelmetes ügetésben. A lámpa fénye szinte tapadt a disznóra, az öreg vadász nyugodtan kísérte a puskával, 10 méter…. nyolc méter…..öt méter és  amikor a kan egy nagy horkantással eléjük ért, az öreg vadász szinte természetes nyugalommal húzta meg a hátsó ravaszt.
 
A nagydarab breneke alig két méterről vágott a disznó jobb szeme mellé. Mellső lábai kicsúsztak alóla és a lendület merev mozdulattal szánkáztatta be a nagy kupac szalmába, a vadászok elé.
A gyermek falfehér arccal áll a lámpával, az öreg vadász megtöri a fegyvert és halkan annyit mond, hogy,   
                                                 
- Ez is megvan!  
- Meg……       suttogja csendesen a gyermek és nyugodt mozdulattal lekattintja  a lámpát.

Újra csak a telihold világítja meg a még párában úszó, édeskés illatú sárga tarlót.

A tarlón vadászok, és disznók…….
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:12:43 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #2 Dátum: 2012. Január 19. - 16:53:44 »

Oculi                -                  svferi


   Most van kint idén tizennyolcadik alkalommal; tizenhatszor este, és már legutóbb kétszer hajnalban is… Megáll a vágásban a megszokott helyén, megtöri fegyverét és elmélyül gondolataiban… Ritkán húzza ilyen sokáig a tél. Tizenhatodika van, három nappal ezelőtt még nyoma sem volt a tavasznak, igazi januári vaddisznóhajtásra való idő volt huszonöt centi hóval, és kemény éjszakai fagyokkal. Aztán tizennegyedikén megroppant a tél. Fordult a szél, hiába mutatta még téli arcát az erdő, a levegőben már a tavasz motoszkált… megroggyant a hó, egyre több helyen jött elő alóla a tavalyi aszott fű, egy-egy tuskó, a fák ágairól is lecsúszott a kásássá váló téli áldás, hogy aztán a levét engedvén apró kis erecskéket, patakokat vágjon a természet asztalán. Tegnapra már meg sem fagyott. Egész éjszaka enyhe idő volt, nappal már a maradék hó is elment, de este még nem jelentkeztek szeretett Madarai…
Egyik vadásztársa váltig állítja, hogy két napja barázdabillegetőt látott… Hát hiszi is, meg nem is. Hiszi, mert szeretné hinni, nem hiszi, mert ismeri azt a társását, hogy ő szeret mindig „előre jelezni”. Érdekes módon mindig ez a mindent látó vadásztárs hallja ősszel az első szarvasbőgést, ő hívja be júliusban az első üzekedő őzbakot, ő jelzi tavasszal az első barázdabillegetőt, ő lő rá az első Szalonkára – érdekes módon az elsőt mindig elhibázza – szóval, nem biztos, hogy mindig megbízható a szava…

   Minden esetre a vadász ma saját szemével látta, amint egy csapat bíbic szedegetett az erdő alatti vetésen – ha nem is barázdabillegető, de kezdésnek megteszi. Aztán most kifelé jövet a tölgyesen keresztülhaladván addig keresgélt – amíg megnyugtatón –, meg nem találta az első előbújó hóvirágbimbót, ami után már természetesnek vette, hogy a tölgyes széli kecskefűzről szép kihízott barkáktól ékeskedő hajtást tűzhetett a kalapja a mellé. És az az illat…! Amit a ma érzett először igazán… az az igazi „szalonkázós tavaszillat”, a korhadó avar, az aszott fű, az enyhe délnyugati szellő egyvelege… tudatán kívül is izgalomba jön tőle…

   Aztán visszatér a jelenbe… Egy feketerigó éppen most kezd hangolni. Őt is most hallja idén először… Hogy ugyanaz a sárgacsőrű gyászruhás madár énekel-e neki minden tavasszal itt, azt nem tudja, de joggal feltételezheti, ugyanis minden évben ugyanarról a galagonyabokorról fuvolázik. Tegnap még csak a csattogásával jelezte jelenlétét, de ma…! Ma énekel. Igaz, hogy még csak félve, röviden, de kiült a galagonya legfelső ágára és énekel. Aztán vagy száz méterrel távolabb egy másik is nekikezd tavaszi nótájának… A vadász végigsimogatja tekintetével a vágást, és ismét gondolatai rabjává válik… Szenvedélyes vadász, tisztel minden vadat, minden után szeret járni, mindenre szeret vadászni, de A Szalonka…?! Az más… Minden év április közepétől alig várja a következő márciust… Januártól már nem is szívesen emel puskát, böjtöl, nyugtalanul várja, hogy elmenjen a hó, megjöjjön az első tavaszi fuvallat, és vele együtt szeretett Madarai is… De miért szereti annyira ezt a galambnyi madarat? A húsáért biztosan nem… A lövés, a lőteljesítmény? Hisz, ha az érdekelné, akkor járhatna korongra vadászni… A hangulat! A vele járó „ceremónia”. Az erdő ébredése! Hiába olyan az erdő kinézete, mint november végén, de minden egyes mozzanatán látszik, hogy nem az elmúlás, hanem a megújulás következik. Látszik az állatok viselkedésén, egy-egy korai növény megjelenésén, és az illatokban! Igen, benne van a levegőben…

   Egy erősebb fuvallat zörgeti végig mellette a levelüket oly makacsul tartó csernövendékeket, amire ismét visszatér a jelenbe. Két patront csúsztat a sörétese csövébe, és összezárja azt… A távolabbi rigó már elült a bokrok közé, már csak az „övé” fújja a nótáját. Egy macskabagoly szól bele a sötétedésbe… a vadász egyre feszültebben figyeli az alkony minden lépését, ahogy a nappal megadja magát az éjszakának, amikor egy távoli pisszentést hall, és a horizonton egy könnyed röptű madár jelenik meg… egyenesen felé tart… Lassan emeli a fegyverét, de félúton megakad a mozdulatban… Olyannyira megbabonázta a várva várt Madár, hogy visszaengedi fegyverét... Amint a Szalonka a feje felett elhalad utánafordul, és megemeli a kalapját, köszöntve a Madárban a tavasz első igazi hírnökét. Sokáig néz még utána, majd megtöri fegyverét, és elmosolyodik… örül, hogy nem lőtt, hogy ezt a tökéletes tavasz eleji idillt nem törte meg hangos durranással, hogy ezt a kellemes tavaszi levegőt nem vegyítette lőporfüsttel… Megfogadja magában, hogy mostantól az elsőt csakis így – kalapemeléssel fogja üdvözölni.

Lassan elindul hazafelé. Boldog, tudja, hogy mostantól az elkövetkező szűk egy hónapban nem lesz olyan hajnal, és nem lesz olyan este, amely ne érné kint az erdőn, kedvenc Madarait, a Tavasz eljöttét, és a Természet ébredését lesve…
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:12:26 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #3 Dátum: 2012. Január 21. - 23:49:09 »

A Megváltó                     -               galoscsabus

Két hasábot dobott a sparhelt ajtaján át a kialvó parázsra. Hideg van….gondolta magában. Mióta nem volt kihez, nem is beszélt hangosan.
Ha néha lement a faluba, hogy beszerezze a mindennapi élet alapvető kellékeit (már amire még szüksége volt a civilizáció fertőjéből), az emberek, főleg a fiatalabbja félelemmel vegyes távolságtartással szemlélték és összesúgtak mögötte. Előtte nem mertek volna ilyent tenni, mert közel kétméteres szálfa termete, öreg korában is erőteljes tartása és szívós, mégis kitelt (ám kissé már elrenyhült) izomzata így, bőven túl a hetven éven is tekintélyt parancsolt neki.
Hogy is merték volna, mikor még így évtizedek múltán is rendszeres beszéd témája volt a kocsmában, az orvosi rendelőben, baráti poharazgatáskor, vagy éppen a buszváróban, hogy „annak idején” az immár csak „Öreg erdész” miként szedte ráncba a búcsú kábulatában megtévedt, hormonok által tévútra vezetett szomszéd falusi legényeket, akik szemet vetettek a falu menyecskéire. Ha pedig netán borgőzös állapotban még bicska után sem átalltak nyúlni, annak a vége igen hosszadalmas orvosi ellátás lett. Perben is volt emiatt egy alkalommal, de a falu kiállt mellette.
Persze ebben az is közre játszott, hogy amikor frissen végzett erdészként, messze földről ide vetette a sors, nem az ostoba emberekre jellemző gőgös magatartással, hanem illő tisztelettel olvadt bele a hegyi emberek életébe.

Pedig nem volt egyszerű dolga, két kő között őrlődött és nagyon kényes volt a penge éle, amin neki haladni kellett. Ott volt először is a munkaadó, vagyis a főúri nagybirtok maradékán éppen akkor alakuló állami erdészet. Tőle, tegyük hozzá jogosan az volt az elvárás, hogy az erdőből fa, vagy vad törvényen kívüli úton ki ne kerülhessen.

De ugyan akkor ott volt a párás völgybe burkolódzott kis hegyi falu apraja és nagyja is, akiknek ez a tiltott erdő jelentette a Mindent. Munkát, élelmet, meleget, Hitet.  

Egész életében úgy járta a tisztességes élet eme kényes mezsgyéjét, hogy lehetőleg ne ártson egyik oldalnak sem, de a lehető legtöbbet adhassa nekik.
Persze ezt sokan vagy nem tudták, vagy egyszerűen nem akarták elfogadni, megérteni. Rá is lőttek két alkalommal, mikor vadorzók nyomába szegődött. Igaz, már azt is eredménynek könyvelte el, hogy csak jelezni akarták neki nemtetszésüket a tilosban járók. Mivel egyik alkalommal még a torkolat tüzét is jól látta és a lövedék a mellette lévő fába és kicsit magasra csapódott, ebből arra következtetett, hogy nem kívánták a vesztét. Tudta, hogy ennél sokkal jobban céloznak kimustrált hadi puskáikkal. Ha néha lenyúzott bőrt talált az erdőn, azon a golyó ütötte lyuk minden alkalommal tökéletes helyen volt és soha nem találta nyomát második lövésnek.

Természetesen megtette a feljelentést, de nem vert fel nagy port az eset.
Aztán asszony is került a házhoz, a gyerekek is megérkeztek és lassan a „gyüttment” besorolásból egyfajta köztes állapotba került az emberek szemében. Nem, arról szó sem volt, hogy megbíztak volna benne, de egyértelműen enyhült a légkör. Ha bement a kocsmába, hogy erdei munkára napszámosokat, vagy télen hajtókat toborozzon, már nem csak a néma, cigaretta füstbe burkolódó szellemalakok figyelték a kucsma vagy a kalap karimája alól, hanem hovatovább szívesen látták. Hiszen munkát hozott, ami a környéken nem termett minden bokorban. A munkából pedig pénz lett, a pénzből pedig kicsinyke, városi ember számára akár nevetséges álmok valósulhattak meg. És ez nagy szó volt azon a környéken.

Aztán egyszer csak egy szép tavaszi napon, akaratán kívül igazi hős vált belőle. Történt ugyanis, hogy szokásos erdőjáró körútja során az akkori kutyája nagyon izgatott lett és kitartóan egy irányba vontatta a feszes vezetéken erdészünket. Kis idő múlva már ő is hallotta a ritka, egyre halkuló segélykiáltásokat. Az egyik falubéli legény volt, aki segítségért kiáltott. Ismerte már régről, többször is rajta kapta amint hurkokat rakott ki, vagy hajtáskor megpróbálta a meglőtt vadat „biztonságba” helyezni a maga számára. Most éppen a környék egyetlen uhu fészkének fiatal lakójára fájt volna a foga a magas sziklánál, de a kényes művelet során megcsúszhatott és a mélybe zuhant. Mindkét lábán nyílt törés éktelenkedett, ereje a végét járta. Emberünk nem sokat tétlenkedett, azonnal alkalmas ágakat vágott a hátizsákban mindig kéznél levő kisbaltával, majd a mindig nála lévő kötöző szerrel, az ingéből és trikójából vágott csíkokkal és a hátizsák szíjával fixen rögzítette a sérült végtagokat. Ezt követően vállára vette a cseppet sem pehelysúlyú sérültet és hét kemény kilométeren át, megállás nélkül vitte be a faluba.

Ott, amikor az első emberrel szembetalálkozott, szó nélkül letette ájult terhét a fűbe és maga is öntudatlan mellé roskadt. Két napig aludt egyvégtében, de erős volt mint a vas, így mikor felébredt, már semmi baja sem lévén, bejárta a félbehagyott ellenőrző körútját.
A kórházban, ahová egy órányi motorozással lehetett eljutni, többször meglátogatta a megmentett ifjút, de az életmentő érdemérem átadására feleségét küldte el maga helyett, mert a téli szálas vadtakarmány begyűjtésének idején nem akarta ilyen haszontalansággal tölteni az értékes időt.
Ettől a naptól kezdve, még életében legenda lett.

Már nem kellett toboroznia, az emberek minden hajtás reggelén a kellő létszámban ott várakoztak a falu központjában, ahonnan a pótkocsis traktor a vadászatra szállította őket. Több olyan trófeát hoztak be hozzá, amik korábbi vadászat alatt megsebzett és csak később fellelt vadtól származtak és ezért soha, senki nem várt tőle ellenszolgáltatást. A falu akkor úgy döntött, hogy Ő előre, egy életre lerótta tartozását a közösséggel szemben.
Külön öröm volt számára, hogy a megmentett fiú, teljesen felépülvén (azt a kis sántaságot nem is vették észre az emberek) a faluban alapított családot, ráadásul mindkét fiát erdésziskolába adta, hogy „tanuljanak emberséget”.
Amikor augusztus végén már meg-megszólaltak a bikák, az emberek megszólították az utcán és elmesélték neki, hogy hol látták éppen a nagy lombár tizenhatost, vagy az öreg sánta dárdást, no meg melyik silány, kavicsos krumpliföldre jár ki dúrni a nagytalpú kan és hová tette át székhelyét a téli tarvágás után az ősz pofájú nagy bak. Messze földön híres volt a sikeres vadásztatásairól, a minisztériumi „Főosztályon” azon versengtek egymással a kiválasztottak, hogy ki mehessen az ő birodalmába vadászni.

Az úgynevezett rendszerváltó éveket nagyon nehezen élte meg. Már az ’50-es években sem foglalkozott politikával, elég baja volt a sok elkallódott fegyverrel és a tervteljesítő időszak áldatlan és kényszeres teljesítmény hajhászásával. Most sem érezte meg a változó világ szavát. Ő, aki az erdőn úgy olvasott a nyomokból, ahogyan mások a napi sajtóból, nem vette észre a közelgő veszélyt.
Nem simult és nem alkudozott. Hitte az igazát, ami az apja és nagyapja, de talán ükapja és ősapja igaza is volt. Tudta, hogy az erdőből mindig csak annyi értéket szabad kivinni, amennyit vissza is juttatnak neki. Tudta, hogy érzékeny az egyensúly és bízott benne, hogy az újra osztáskor ez lesz a vezérgondolat és nem a gyors anyagi haszon hamis reménye.

Nem így történt. Ügyvédek jöttek, szakértők jöttek, kortesek jöttek……az erdő pedig elment.
Elment nem csak tőle, hanem a falutól, az emberektől is. Az emberek pedig őt is vádolták emiatt. Hogy a kellő pillanatban nem állt ki mellettük és az erdő mellett. De akkor már nem volt hozzá sem erő, sem alkalom.
Egyik csapás a másik után tette próbára egész lényében. Fia, aki a fővárosban, mint mérnökember kereste a boldogulást, autóbalesetben halt meg nem sokkal reményteli családalapítását megelőzően.

Őt eközben nyugdíjazták. Igaz még szívesen dolgozott volna az elért minimum korhatárt követően is (és erre volt nem egy élő példa a vállalatánál), de az új „bérlőknek” útban volt egyenessége, őszintesége és kiszámíthatatlansága. Ezért rövid úton elintézték, hogy félreállítsák az útból. Abból az útból, ahová azért állt keresztbe, hogy megvédje azon javait a Természetnek, amik oly sok ember, közte az ő munkája lévén jöttek létre a háborút követő évtizedek során, szinte a semmiből. Egyetlen kívánságának tettek eleget, megvásárolhatta azt a házat, ahol közel 42 évig élt és ahová minden alkalommal megnyugvást találva tért haza. Mivel a vadászat joga is kizárólag az újonnan érkezett öltönyös, nagy terepjárós tulajdonosokat illette meg, illetve azokat a kollégákat, akik behódoltak a vastag pénztárcából hulló jutalomfalatoknak, fegyvereit eladta. Csupán egy tarisznya, egy bicska, egy agancsnyelű bot és egy távcső képezte további vadászfelszerelését. Mert a mindennapi erdőjárásról, a vad téli etetéséről és gondozásáról nem tudott lemondani.  
Lánya, aki egy egyetemi szerelem következtében Ausztráliába ment férjhez, még a bátyja temetésre sem tudott hazalátogatni. A távolság elszakította azt a láthatatlan szálat, amiről Ő mindvégig azt gondolta, hogy erősebb a pók fonalánál, erősebb mindennél ami hamis, ami álságos.
Ezzel a sok teherrel élete párja, a mindig kitartó és megkérdőjelezhetetlenül hű társa nem tudott megbirkózni. „Áttétel, sajnos nem operálható. Vigye haza…….ne kórházban kelljen örökre elaludnia.”  Mondta az orvos, de Ő belül tudta jól, hogy felesége összeroppant a sors gonosz munkálkodása miatt, önszántából utat adva a gyilkos és értelmetlenül ostoba kórnak.

Szeptember közepén még kivitte arra a mindkettőjük számára kedves erdei tisztásra, ahol annak idején, sok-sok évvel ezelőtt az első szarvasbőgést hallgatták együtt. Majd később minden, vadászvendég által elejtett bikával meg kellett állni a ház előtt, megmutatván azt hitvesének. Ha összetorlódtak a munkák és nem jutott idő egy cserkelő út leseprésére, élete párja azonnal a segítségére sietett. De nem jött zavarba akkor sem, ha férje csak letett egy elejtett tarvadat az erdészház udvarán a kocsiról és hivatalos ügyben már tovább is kellett rohannia. Mire Ő hazajött, a vad szakszerűen tisztába téve várta a további szállítást.

De ezen az utolsó közös lesen már arra sem volt elég a fogyatkozó erő, hogy a magaslesre felüljenek. Így a magával vitt kempingszékre ültette sápadt párját, maga pedig mellé ült a földre és a teljes sötétedésig fogta szeretett asszonya csonttá soványodott kezeit. Könnyei pedig némán hullottak az avar közé. Valahol belül már tisztán hallotta a közeledő elmúlás halk lépteit.
A temetésre október elején, egy hétköznap késő délutánján került sor, a pap szépen beszélt, sokan eljöttek. Még lánya is ott volt, de neki hamar vissza kellett repülnie a tengeren túlra. Mikor a koporsót engedték a köves anyaföldbe, a közeli Kopasz-tető felől elnyújtott, megfáradt szarvasbőgést hozott a hűvös szél. Aztán mindent elnyomott a lélekharang és a ráboruló nagy csend.
Ennek már lassan három hónapja. Azóta nem beszél senkivel. A boltban halkan és gyorsan elmondja, hogy mit szeretne, az orvoshoz inkább nem is megy, az sem érdekli, hogy a minden napra előírt gyógyszere is rég elfogyott.
 
Karácsonykor kisétált a már tavaly kinézett kis feketefenyőhöz. Vitt rá pár régi díszt azok közül, amit még valamikor réges-régen a gyerekek nagy veszekedéssel akasztottak az előszobában álló fára, mert nem tudták eldönteni, hogy ki tehesse fel a legszebb darabokat. Reszkető kézzel akasztotta fel őket a kis fa ágaira, aztán csak állt ott némán és már sírni sem volt ereje. Kereste a miértekre a választ, de azok elmaradtak valahol a füstbe burkolózott falu és a ragyogó Holdfényben úszó hegytető között félúton.
Ekkor megroppant egy ág nem messze a háta mögött. Oda fordult, hát éppen egy kis rudli vonult el mellette. Az utolsó fiatal tehén megállt, hosszasan rá nézett, majd tempós térnyerő ügetéssel a többiek után indult.  Jó volt a szele, nem riasztotta meg az etető felé haladó vadat. Ekkor kivette a tarisznyában magával vitt két almát, bicskájával mindegyiket négybe vágta és a váltó mellett haladva méterenként jobbra-balra elszórta. Ha hajnalban jönnek visszafelé, majd csak felszedik. Neki már nem kellett. Úgy gondolta, neki már semmi sem kell.

Mikor hazaért, két hasábot dobott a sparhelt ajtaján át a kialvó parázsra. Hideg van….gondolta magában. Mióta nem volt kihez, nem is beszélt hangosan.
Az utolsó kutyát, egy tizenhárom éves hannoveri vérebet a felesége temetése másnapján ütötte el egy autó. Szegény munkában megfáradt eb talán nem hallotta meg rossz fülével a halk suhanással érkező járművet, a temetés körüli nagy sürgés-forgás is megzavarta a mindennapok általános nyugalmát, így dicstelen véget ért hosszú pályafutása a töredezett aszfalton. Pedig amikor a 36 órás nyomon megtalálta a nagy bikát, amit előttük már két vérebvezető is feladott, akkor csak úgy dagadt izmos szügye a büszkeségtől. A hálával teli német vadászvendég még a teljes reggeli hidegtálat is a kutya elé tette, annyira el volt telve a páratlan élménytől, amit a hosszadalmas keresés alatt átélhetett.
Immár ő is csak emlék. Nagyon távoli.

Az Öreg leült az asztalhoz. Sötét van, a petróleum lámpában rövid a kanóc, kormosan pislákol az apró piros láng. Előtte pálinka, kockás ruhába csomagolt kenyér és szalonna. Enni kellene, de nem megy. Ha csak rá gondol is, elönti a hányinger. Inkább iszik, csak úgy az üvegből. Fogja a szalonnát, kilép a dermesztően fagyos sötétbe és kiakasztja a madáretető oldalára. Neki már az sem kell.
Úgy érzi ő sem kell már senkinek. Nincsen joga így, teherként élni. Újra kortyol az egyre ürülő üvegből.
Ha legalább egy puskája megmaradt volna. Őt, aki annyi élő és érző lénynek vette el az életét, már egyáltalán nem borzasztotta el a halál gondolata. Újra az üveghez nyúl, nagy kortyokban issza, mint a vizet és érzi ahogyan a pálinka ereje szétárad benne.
Ránézett a kályhára, amiben a két nagyobb fadarab alatt kialudt az utolsó zsarátnok is. „Hát akkor legyen így” gondolta és lefeküdt az ágyra. Kis idő múlva mámoros félálomba zuhant.

Nagyon fázott, de gondolatai riadtan kergették egymást. Olyan dolgokat látott, amikről azt gondolta, hogy már nem is emlékszik rájuk. Látta édesapját, amikor a nagy kakasos puskával a kezében megállt a nyárikonyha ajtajában, két fénylő-zöld fejű tőkés gácsért átnyújtva édesanyjának. Anyját látva rég nem érzett melegség járta át, ami jól esett neki az egyre dermesztőbb éjszakában. Látta nagyapját, aki a halálos ágyán is cigarettázott és nem félt az elmúlástól. Aztán ott volt a kisváros főterén, ahol az első találkára került sor későbbi hitvesével, majd újból érezte a frissen szikkadó széna illatát, amihez hatalmas melegség párosult és a tiltott szerelem zsongó érzése, ami betöltötte teljes lényét. Aztán nagyon gyorsan váltakoztak a képek és már meg is állt a különös vetítés egy hintalovon vágtázó fiúcskánál. De hiszen ez az ő fia, amikor Karácsonyra a maga által faragott játékot veszi birtokba. Odébb csöpp lánya babázott édesanyja ölébe kucorodva és meleg szeretet járt közöttük némán, olvadón.
Majd gímbikákat, teheneket látott, kocákat a vacokban, akik ha kell feltétel nélkül, élet-halál küzdelemre elszánva védelmezik csíkos apróságaikat. Álmában élt az egész világ, zsongott a természet, zöldellt az erdő, őzsuta vezette a hűs, völgy mélyén búvó patakhoz pettyes gidáit, hogy azok először megízlelhessék az életet adó vizet.

Ekkor megébredt álmából. Kint hétágra sütött a Nap, a cinkék boldogan faragták a szalonna maradékát. „Még élek” állapította meg mélyen szántó bölcsességgel.

De miért is akarna meghalni? Tegnap a kis fenyő felé haladva feltűnt, hogy mindkét őzetető üres, ha nem visz a nagy lazsnakban egy kis lucernaszénát, az őzek hogyan fogják átvészelni ezt a hideget? A faluban a fogatosnak is szólni kellene, hogy ha már annak a tátottszájú fiatal erdésznek (akit szinte csak úgy lehet látni, hogy az a fránya mobiltelefon a fülére van tapadva és egyetlen önálló gondolata sincsen) nem is jut magától eszébe, de bizony a szórók mellett álló hordókban már hetek óta nincsen kukorica. Amikor arra jár, mindig elhint egy gyenge vödörre valót, hogy az éjszaka leple alatt érkező vadat ne érje keserű meglepetés. De amióta hivatalosan nem dolgozik, ezt sem nézik jó szemmel. Igaz attól függetlenül még nem hajlandó beszüntetni ezt az önkéntes tevékenységet. A vér nem válik vízzé.

Megrakta a tüzet, vizet tett fel a borotválkozáshoz. Mikor ráncba szedte magát, megkereste a szalonna másik felét a kamrában és alaposan megreggelizett. Idejét nem tudta, hogy mikor evett utoljára ilyen jó ízűt. Talán még a tavaszon, amikor egy kukoricavetésen lőtt süldő máját kapta ajándékba az egyik vadászismerősétől. Felesége úgy készítette el, ahogyan Ő szerette. Kicsit zsírosan, kicsit fokhagymásan, nagy lángon éppen csak megsütve. Pedig a drága hitves nem így kedvelte, de mindig mindent megtett annak érdekében, hogy Őneki a lehető legjobb legyen.
Ekkor arra gondolt, hogy micsoda önző dolog lett volna kihűlni és orvul megfagyni az éjszaka. Hogy dobhatná el az életét, amihez annyi szép emlék és áldozatos szeretet társult! Nem, erről szó sem lehet. Az élet örök, amiben mindennek eljő a maga ideje. A viharban kidőlt öreg tölgy helyén felcsapzik az ezernyi csíra, a meglőtt csapatbika helyét átveszi egy ifjabb titán, emberek jönnek és mennek. Ez a Rend, még ha sokszor fájó rend is. De senkinek nincsen joga ebbe beleszólni, gyenge ripacsként Istent alakítani.

Elővette hát tölgyfalombos erdészöltönyét, kifényesítette régen nem hordott bőrcsizmáját és elindult újból azzal a tisztelt és megsüvegelt magabiztos járásával a messze búgó harangszó felé, ahol a Megváltó születését készültek az emberek ünnepelni.
Mert ott volt közöttük az Ő helye is.

« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:11:52 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #4 Dátum: 2012. Február 08. - 16:14:12 »

Merengés              -              Csontmetszo
  
 
     Korábban érkezett a tél. Még csak november volt, de a vad már hótakaró alól szedegette össze a napi betevőjét. A hóban egy ember battyogott a jeges szél fútta fagyosan zizegő kukoricás felé. Jóleső melegség járta át az öreg vadász testét, olyan amilyet a jól végzett munka, az egész napos vadetetés után érezhet az ember. Ilyen volt ez a nap is. Traktorral törték a havat, hordták az életet adó szénát és szemes kukoricát az etetőkbe. Az erdősáv fáin éjszakázni készülődő varjak károgtak, és a következő szélfuvallat jeges hódarát vágott a háromlábú kisszékre ülő kimelegedett vadász arcába. Borzongás futott végig a testén és feljebb gombolta a kopott lóden gallérját, megigazította az ölében keresztbe fektetett puskát, aztán emlékei között kotorászva elmerengett.
 
Gondolatban régmúlt ökörnyálas, pókháló szaggató szeptemberek sejlettek elő, amikor zöld leveles gallyat tartott maga elé cserkelés közben, hogy az arcába tapadó harmatos légyhalászhálókat elkerülje. Nyomában foszlottan csüngtek alá az imént még harmatcsepp cicomás pókfonalak, és a diónyi keresztes pókok ijedten menekültek a levelek fonákja alá. Gallyak csapódtak vissza léptei nyomán, miközben a vadász szeme előtt az évek során lövés nélkül elengedett szarvasbikák sejlettek elő az emlékezés dohos félhomályából, ballagtak egymás után. Némelyik megállt, gesztenye szemével kémlelt a nyiladékon álló ember felé, orrcimpája tágult, izmai megfeszültek, hátára vetette csontkoronáját és a többiek után lendült. Fiatalok és középkorúak, ígéretesek és gyengébbek vegyesen. Egyszer sem nyúlt puskáért, mindig tudta, mindig volt magyarázat miért nem. Várta azt a bikát, ami majd megdobogtatja vadász szívét. Nem kell, hogy kapitális legyen, nem kell, hogy különleges legyen - gondolta - csak érezze azt a szikrát, amitől nagyot dobban majd a szíve.
 
Aztán eljött az a szeptember, ami változást hozott, és emellett egy életre szóló vadászbarátság megerősítéséről is szólt. A megerősítésről, mert ez a barátság hosszú éveken keresztül az élet ügyes bajos dolgai miatt, telefonos beszélgetések szintjére szorult vissza. Ám azon a kora őszi napon gyerekkori pajtásával vadászni mentek, ezzel új lendületet kapott a régi barátság!
 
Az eredménytelen esti les után éjszakába nyúló beszélgetés miatt csak néhány óra alvás következett. A vadászlak állott levegőjébe 04: 10-kor berregve harsant az ébresztő óra kellemetlen hangja. Ez a ritkán szellőztetett épületekre jellemző mindenbe beivódó nehéz illat másoknak kellemetlen lehet, nekik mégis kedves volt. Hajtókorukat, vadászatokra készülődést és régen volt vadásztanyák emlékét elevenítette fel. Az ágyból hamar kikászálódva gyors kávézást és szedelőzködést követően már indultak is a beíró könyvhöz. A barátja eligazítása szerint a feladat az volt, hogy cserkelje végig a fő völgyet, és e közben húzódjék be hallgatózni a jobb kézre nyíló mellékvölgyekbe is. A jó barát a baloldali szomszédos völgyet választotta, ahol többször látott év közben egy gyenge agancsú, lőhető gímbikát. Indulás előtt még azt is a jáger lelkére kötötte, hogy a meghívás disznóra szólt, de ha összefut a bikával, nehogy elengedje! A völgy bejáratánál autóból kiszállva, egymásnak kalapot emelve csendesen indult mindenki a dolgára. Gondolataikba mélyedve távolodtak, elnyelte őket a nyiladékba terpeszkedő sötétség.
 
Az 5-7 fokra történő lehűlést, és az előző napon hullott áztató esőt kedvező előjelnek vette vadászemberünk. Az első két mellékvölgybe hiába lopakodott fel hallgatózni, síri csend honolt. Sehol egy áruló ágroppanás, egy nyikkanás sem hallatszott. Azaz, mégis! A második völgyben, ahogy a szurok sötétben halálos csendben osont a csapáson, valami hangosan roppant. Tragikus volt ez több szempontból is. Tragikus az ösvényre tévedt csigának, hiszen odalett a palotája, de bosszantó volt a vadászra nézvést is, hiszen ezzel a szerencsétlen lépéssel odalett a meglepetés. Ha volt is vad a közelében, az tudomást szerzett ottléte felől, elindult hát a csalános völgy felé. A pára terhes hajnali sötétségből apránként kezdtek kibontakozni a mellette elmaradó fák, bokrok. Ébredezett az erdő. Minden idegszálával a disznókra koncentrált, eszébe sem jutottak a szarvasok. Meg megállva lopakodott, cserkelt egyre előrébb, amikor váratlanul balra előtte koppanások, csörgés, bokrok törése hallatszott és fújtatás. Hirtelen meglódult a szíve, úgy gondolta szarvasbikák verekednek a sűrű túloldalán! Közelebb osont, amikor hangos „szentségelés” törte meg a templomi áhítatot. Nem ment közelebb, mérgesen fojtatta az útját. A szuszogó, erőlködő romák sárba ragadt szamaras kordéjuk alá törték-tuszkolták az ágfákat! A vadászt elöntötte a paprika méreg, ahogy felsejlettek lelki szemei előtt az ellopott, derékban kidöntött fák erdei mementói. Derékban igen, mert ha lehajolna az istenadta, nem látná, amikor jön az erdész - emésztette magát tovább. De hát mit is foglalkozok én ezekkel - gondolta magában - hiszen vendégségben vagyok, vadászni jöttem, nem bosszankodni. Hegyeset köpött, hogy mérgét kiadja és igyekezett mihamarabb hallótávolságon kívül érni a szekérrel küszködőktől.  Ezek sem mind egyformák - morfondírozott - van azért mutatóban egy-egy rendesebbje is, akiknek másképp áll a szeme, főleg amikor vadászatról esik szó. Ez az egynéhány ember hajtáskor megbízhatóan végigtapossa a sűrűt is, sebészi pontossággal bontja a vadat és van olyan is, amikor szólnak, hogy gombászás közben merre látták a nagydisznót.
A csapás, amin a vadászunk haladt, lassan jobbra kanyarodott és közeledett végcélja, a harmadik oldalvölgy felé. Itt lassított a tempón, innen már figyelnie kellett nagyon.  Két oldalról összeboruló, embermagasságú csalán kísérte az utat amerre járt. Útra dőlt fákat és friss vaddisznótúrásokat, feldagasztott dagonyákat kerülgetve lassan visszaállt a lelki békéje, amint lassan kibukkant a völgybejáratot uraló szövevényből. Két oldalról a gerinceken szálas fenyvesek és szemben vegyes lomberdő ölelte körül a katlanba ágyazott vadvirágos mezőt. A derengő világosságban ködpaplan alatt szendergett a rét. Mielőtt kilépett volna a színpadra, lő botra támaszkodva megállt a vadász körbe távcsövezni. Először balra fordult, kezdte volna vallatni a hegyoldalt, de majdnem elejtette a kukkert. A talaj felett lebegő ködfátyolban szarvasbika állt a hegyoldalban, kökény és galagonyabokrok között. Pont őrá nézett. Nem tudta eldönteni a magányos gím mi mozdult a fehérség alatt, ezért bizonytalanodott el. A kereső távcsőben mindjárt látszott, hogy csak a szemágai vannak meg, a bika dárdás, gyilkos agancsú. Egész életében erre a pillanatra várt, és most ott állt a ködpárát lehelő hegyoldalban az álombikája. A lő bot szétnyitásával már nem lehetett vacakolni. Óvatosan emelkedett és a vállába feszült a puskatus. Célba vette az addig keresztben álló gímbikát, miközben az kíváncsian rá fordult valamelyest, de ezt a vadász már nem észlelte. Amint megjelent a szálkereszt mögött a könyök feletti szívtájéki rész, egy dörrenéssel útjára indult a puskacsőben lapuló enyészet. A lövésre menten összerogyott a vad! Néhányat még lendített a hátsó lábán, majd a fején, és csakhamar elcsendesedett. Kis idő elteltével azonban a biztosnak vélt zsákmány váratlanul ismét mozdult és máris hason fekve felemelt fejjel bámult maga elé. A jó találatban bízva az ember azt hitte, hogy lassan elernyedve le fog ereszkedni az agancsos fő, ám e helyett csülökre kapott a sebzett szarvasbika és mereven tartott jobb első lábbal eliramodott a völgyfenék irányába. A nyaktőre célzott kegyelemlövés végleg felborította a menekülő szarvast.
 
A vadász levett kalappal állt meg az elesett nemes vad ravatala előtt. Már nem mozdult a dárdás bika, de még élt, és szemében ott csillogott a tudat, hogy csapáját felvette az örökkévalóság szürke farkasa, a halál! Hirtelen kiszáradt torkát vasmarokkal szorították az igaz vadászember lelke mélyéről felszabaduló érzelmek, amint pillantása elveszett a halódó vad tekintetében. Csak egy pillantás volt, röpke tünemény, mégis megrázó, meghatározó, emberformáló pillanat az ilyen. Tán még a szeme sarkába szökött könnycseppeket is láthatta volna az arra tévedt erdőjáró, ám azon a ködös hajnalon csak ketten voltak ott a völgyben, ő és az égi útjára induló csalános völgyi bikája!
A terítéket és vadat rendezgető ember nem is bánta most a magányt, mert megeredtek közben a könnyei, mint egy taknyos kölöknek. Szerencsére nagyon lassan ért oda a segítség.
 
A két jó barátnak hosszú órák alatt sikerült a nyiladékot annyira megtisztítani a rádőlt fáktól, hogy terepjáróval az elejtett vad közelébe tudjanak férkőzni.
 
Eddig jutott a gondolataiba merült és emlékei között fázósan kotorászó öregember, amikor összerezzent. A havas télesti szürkületben a keskeny kukoricás túloldalán lövés csattant, amit a jól ismert golyóbevágás hangja is kísért. A varjak méltatlankodó károgással szárnyra kaptak az erdősávban és emberünk is pakolni kezdett. Szedte az ütött kopott cókmókját és a zseblámpát boldogan kézbe kapva indult is, mert tudta jól ez a nap egy újabb ünnepnap. A betakarítás után csak ez a sziget, ez a kis kukoricatábla maradt takarásnak a felszántott pusztán. Csak egyetlen, jókora bevezető csapást leltek a szűz havon, amikor napközben nagy kerülővel körbetraktorozták cimborájával az esti les helyét. A lövés az egész nyáron keresett és az aznapi vadetetés közben kinyomozott remete kan végét jelentette és jelentett még az a lövés mást is. Közös munkát és közös vadászörömet is!
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:11:31 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #5 Dátum: 2012. Február 21. - 21:04:55 »

Szikrák                  -               Topi


Ülök a magaslesen. Jól berendezkedtem. Pokróc, termosz, forró teával, távcső kéznél, a puskám a sarokba támasztva. Gyönyörű holdvilágos éjszaka van. A domb túloldaláról, a falu felől sorozatos durranások zavarják meg a csöndet. Újmódi szokás szerint valaki tűzijátékkal ünnepelteti meg magát. A magasabban robbanó szikraesők innen is jól látszanak az égbolton. Eszembe jut a gyerekkorom. Az akkori szilveszterek, amikor a német vadászvendégektől kapott sörétes puskából kilőtt „rakétákra” csodálkozott a falu. Sok apró emlékszikra villódzik a gondolataimban.

Az első „disznó”, amit a szántóhegyi dagonyánál lőttem kispuskával, fültövön. Szépemlékű Jenő bácsi, aki már a grófot is kísérgette, mire kiörültem magam a malac mellet, már megvágta az avatóvesszőt. Két napig állva ettem, de a büszkeségem nem engedett panaszkodni. Ugyanennél a dagonyánál ültünk Édesapámmal, amikor valami alkalomra kellett egy süldőt lőnie. Jöttek is a disznók menetrend szerint. Az első lerohant, és gondolkodás nélkül belecsobbant a sáros lébe. Apa nem akart sáros disznót lőni, ezért elengedte a másodikat és a harmadikat is. A negyedik megállt egy méterre a dagonyától, ezt azonnal oldalba lőtte, mire természetesen beugrott a gödörbe és kétszer-háromszor meghentergőzött. A füléből is iszap folyt, de mi se voltunk sokkal szebbek, mire ki bírtuk húzni onnan.

Egy másik szép téli emlék, amikor már sötétben ért oda a konda és volt velük egy jó kan is. Forgolódtak, mozgolódtak, de apám kivárta a megfelelő pillanatot és rálőtt a kanra. Másnap az utánkeresésnél megtaláltunk egy agyonlőtt kapitális tuskót, ami mögött a disznó állt a lövés pillanatában. Csoda, hogy este nem találtunk vérnyomot!?

Károlyi volt gróf aki bekeríttette az erdőt, hogy megvédje a falusi földeket a vadkártól. (ma már a földek nagy részén csak bukfencet vetnek és a legelőket is visszafoglalja az erdő) Ettől a dagonyától nem mesze volt a kapu a kerítésen, ahol bejártak a szekerek, és ki tudott jönni a vad. Sok-sok év telt el azóta, a kerítésnek nyoma sincs, de a disznók nemzedékről nemzedékre örökítve használják a Kősziklavölgyi kaput. Azóta is az a főváltó ami kivezet az erdőből.

A pártvezérek és katonai vezetők sora, akik megfordultak nálunk. Vadászok és puskás emberek akiknek sokszor egy délután „lőnie kellett” valamit és nem értettem miért baj ha nem sikerült. Némelyiket kísértem is, amikor más nem ért rá és olyan volt a viszony, hogy ez nem jelentett gondot. Egy fejes volt, aki különösen megmaradt az emlékek között, mert ha egy komolyabb kan megjelent valahol, arra jogot formált, és ha más lőtte meg a hivatásos személyzet várhatta a berendelést és állhatott a piros szőnyeg szélén mentegetőzve. Eltűntek ők is valahol a süllyesztőben. Katona koromban sikerült egy ilyen ismeretség miatt gyanúba keverednem, mivel a minisztériumból érkező tábornok elvtárs a szemle és kézfogás alkalmával megismert és a protokoll után két órát „vadásztunk” az egyik irodában négyszemközt. Utána „téglának” néztek és kerültek mint a leprást. Szép idők voltak!

Sáros tó bérc, ahol egy este hóviharban lőttem két szalonkát, Dobogó, ahol négy évig figyeltem egy bakot. Kabócának hívtam, mert amikor megriadt úgy ugrált, mint egy szöcske a magas fűben. Tudtam, mikor jön, mikor megy, merre szeret járni. Órákat gyönyörködtem benne és majdnem elsírtam magam, mikor apa egyik barátja agyonlőtte. Az első bakja volt és nem értette, miért nem örülök vele.

Elhallgat a ropogás, véget ért a tűzijáték. Kialszanak a szikrák. Csak néhány emelkedett elég magasra, hogy látható legyen, a többi megbújik a szürke domb mögött. Talán legközelebb magasabbra törnek és több fogja beragyogni az eget.



Zörgés közeledik a szóró felé. Mintha gereblyét húznának az avaron. Halk röfögő beszélgetés, néha egy-egy nyikkanással fűszerezve. Közeledik a konda. Lassan kézbe veszem az öreg Mausert és várok. Forog a szél, de most éppen szemből fúj. Talán szerencsém lesz!
A sűrű szélénél megállnak. Ki nem lépne egyik sem! Csönd! Szuszogás, horkantás, fújás és az elugró lábak csörtetése hallatszik a következő pillanatban. Ennyi jutott ma estére. Fél órát ülök még egyre fogyó reménnyel, azután pakolni kezdek. Gyönyörű este volt! Régóta nincs szerencsém a disznókkal, de járok utánuk szorgalmasan. Egyszer csak megtörik a jég! Csak a vadászat megmaradjon! Az emlékeinket senki nem veheti el, de nem lenne jó csak azoknak élni. Csak a vadászat……..
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 21:02:06 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #6 Dátum: 2012. Március 06. - 19:23:35 »

Az erdő szelleme              -              Csontmetszo
 
 
      Álmosan ülök az autóban és rohan mellettem az éjszakába vesző táj. A sárfelhordásos út mellett néhol kukoricával megrakott traktorok, kombájnok mozognak, egyre szaporodnak a tarlók és szorul a serte vad, lassan visszahúzódik az erdő rejtekébe. Én is oda tartok. Napok óta kerülgetem a sűrűk mélyén fel-fellángoló vaddisznó lakodalmat, elkezdődött a búgás.
 
 A kedves baráti meghívás KANRA szólt. Csupa nagybetűvel, hiszen ez a meghívás számomra a megszerezhetetlen Szent Grálhoz vezető utat jelentheti. Talán eljött az idő, talán most elkaphatom a nagytalpút, álmaim vadkanját.
A hold éppen az imént kelt. Sápadtan, viaszsárgán tekint vissza rám az öreglány, ahogyan kinézek jobbra az autó üvegén. Egyre feljebb kapaszkodik a kukoricások és erdők fölé, benne van az ígéret, mire a leshez érünk, már elég világosság lesz a bírálathoz és lövéshez. Bízom a holdban és csillagfényben, nem úgy, mint a szélben. Szertelen gyerek az. A legváratlanabb, a leg alkalmatlanabb pillanatban járatja a bolondját velem, ahogyan mindig is. Észrevétlenül kerül az ember háta mögé és nem tartja a száját, nem tud csendben maradni, halkan susogja világgá, hogy ember jár az erdőn! Az elmúlt három nap történéseinek is ő volt a hívatlan, szófogadatlan főszereplője, a rossz szél.
 
 Telihold után jártunk már egy nappal, ekkor szegődtünk a vaddisznó kondák nyomába 500 hektáros erdő közepében. A szarvasok már kint voltak, ahogy lopakodtunk a leshelyünk felé. Egy öreg barackfa matuzsálem göcsörtös karjai ölelésében bújt meg a minket rejtő les kosár. Valaha, gyerekkorában egy virágzó tanyagazdaság udvarán állhatott ez a fa, ma pedig egyedüli mementója egy letűnt, tönkretett világnak. Erdőkkel övezett rétecske dombján volt előttünk a szóró. Ide vártuk a feketecsuhás kompániát, de addig is jól szórakoztunk. Egy róka is tiszteletét tette az akkor éppen üres vacsora asztalnál, egerekre vadászott a letiport ocsúhalmon. Lesett, lobogó zászlós farokkal ugrott, szaporán kapart, csak úgy porzott az ocsú, majd ímmel-ámmal üldözte is egy darabon a takarmányból kipattanó egeret, ahogyan az kereket oldott a fűben. Aztán elkíváncsiskodott a vörös kabátos róka koma egészen a les létráig. Méterekről, a létra tövéből szimatolt felfelé a magaslesen gubbasztó két mozdulatlan gombócra. Egy darabig még motoszkált, fontoskodott, aztán elnyelte az esti félhomály a rablólovag sziluettjét a fák között. Szarvasok jöttek mentek, a színtéren folyamatosan volt látni való. Fiatal lovagok, kényes dámák, gyerkőcök és matrónák érkeztek vacsorára a szarvasok népéből. Aztán ahogy a hold fényében új árnyékok születtek a fák és bokrok alján, leshelyet váltottunk. Hangtalanul lopakodtunk a cserkelő út félhomályában egy újabb magasles felé. Vaddisznó hangok szűrődtek felénk. Egy röffenés, majd halk nyikkanás hallatszott és már ott álltunk a hordozható magasles melletti mellvéd takarásában. Egy szarvasbika állt a szóró közepén és a háttérben vaddisznók szorgoskodtak. Óvatosan kúsztunk fel egymás nyomában a les létrán. Ahogy elhelyezkedtünk vettük észre, hogy a bika közben elment és a disznókkal kicsit tévedtünk, hiszen nem süldők, hanem nagyobb vegyes társaság munkálkodott az ocsú körül. Süldők, kocák, kisebb kanok vegyesen fontoskodtak előttünk és a sűrű galagonyás mélyéről is hallatszott a vaddisznó lakodalom. Néha megbolydult a sokadalom és tisztult előttünk a kép, hogy ki miféle a társaságban, ahogyan a viselkedésük elárulta. Balról kiállt egy kisebb kan a konda szélén, amott jobbra egy a többitől kicsit nagyobb darab turkált farral. Amikor fordult, látszott, hogy az is egy kan, de társam szerint kicsit vékony volt a feje, nem elég sűrű darab, nem rá vártunk. Felszabadultan gusztálgattuk őket. Felemelő érzés kifigyelni az éjszaka titkait, eszembe sem jutott puskáért nyúlni, a látványba feledkezve bújtunk a keresőtávcsőbe, szívtuk magunkba a holdfényben fürdő mesevilágot. Aztán megjelent egy termetes, sűrű fekete árny a szóró mögötti szélső fák mögött. Szellemként somfordált fától fáig a szövevényben. Aztán egyszer csak változott a színpadkép és a sokadalomba kirontott a jövevény. Jókora felfordulást okozott, a nagyobb kocáktól arasznyival magasabb vadkan volt. Azután, mint a gyorsvonat visszatörtetett a fedezéket adó galagonyás rejtekébe, amit már a céltávcső lencséjén keresztül követtem. Az eltelt egy óra úgy elröppent, akár tíz perc és a fenti epizód többször megismétlődött. Az ősz fejű és őszülő farú udvarló szépen kilátszott a sokadalomból, de mindhiába követtem a szálkereszttel nem adta egykönnyen magát, egyszerűen hangya volt a gatyájában és nem alakult ki a tiszta lövéshez alkalmas helyzet. Egyszer már majdnem elment az odakészített lövés, de mellé lépett egy koca oltalmazón. Máskor rossz szögben torpant meg, de ment is már tovább. Jött az ősz lovag, a puskatus archoz simult, majd győzött, gyorsan visszavonult, puskát visszabiztosítva leengedtem, levegőt kifújtam. Végtére úgy beleleheltem a céltávcső lencséjébe, hogy lemaradtam az egyetlen kínálkozó sanszos helyzetről. Hiába mondta Jani komám, hogy „visszajött és itt áll ötvenre egyedül”, minden vad alaktalan fekete gombócot mutatott a beopálosodott lencsében. A bolondját járatták velem. Végül a szél oldotta meg a helyzetet. Egyszerűen megfordult és tisztára seperte a lakodalmas táncparkettet!    
 
Másnap kopogó esőben gubbasztottunk ugyanott, a fekete fenyő lombja alatt a nyitott lesen. Érkezésünkkor villás selejt bika volt a szórón és balról, a sűrű szélén egy bajtársa ácsorgott az aljnövényzetben. Később két koca jött süldőkkel vacsorázni, de a kan valahol másutt lakodalmazott.
 
Jani barátom harmadnap is a kapuban várt már, a kéményeket mustrálta. A szelet figyeli ilyenkor. Megbízható vadásztárs, amolyan erdész-vadőr ember, aki érti a természet minden apró rezdülését és nyitott szemmel járja a határt. Kicsit megkésve, az erdőre telepedő esti szürkület homályában egymás nyomában járva hangtalanul osontunk a galagonyás felé, mint a hadi ösvényen járó indiánok.
A szórón már kint volt a vad. Elsőnek kapaszkodtam a les létrára és hiába próbáltam a legnagyobb körültekintéssel feljutni a les kosár rejtekébe, a minapi eső nyomán összefagyott les deszkák megroppantak a súlyom alatt és a szóró kiürült előttünk. Nem kellett azonban soká szomorkodni. Mint máskor, most is Jani hallotta meg először a közeledő disznókondát. (Pedig szerinte Ő rosszul hall. Vadásztatás során sok lövés elcsattant már a füle mellett és sajnos a vállára támasztott puskákból is.) Balkézről a fenyő fiatalosból közeledett a konda.  Egyenként tűntek föl, a fák között osont a fekete karaván. Feszülten figyeltünk és rövid várakozás után egymás nyomában kikocogtak a szóró közepére a disznók, 2 koca volt 7 süldővel. Ahogy az ocsú megázott, erjedésnek indult. Amint túrni kezdtek a kosztosok a fák közé beszűrődő hideg fényben sűrű fehér párafelhő szállt fel a vacsorájukból.
 
– Figyeljünk, még jönni kell valaminek! - mondta kísérőm és igaza is lett.
 
Néhány perc múlva nagy fekete test jelent meg az iménti jövevények váltóján és a sűrűből figyelte a kint turkáló kondát. Méretes vadkan volt az új vendég. Bár kisebb, mint a múltkor megfigyelt ősz fejű, de ez sem rossz darab – állapítottuk meg. Eddig jutottunk, nagy hirtelenjében, amikor a kan átkocogott a turkáló bandán és megállt farral a fehér páragomolyagban, pont a konda mögött. A céltávcső felért a szemem elé és a szokásos menetrend szerint folytatódott a történet. A szél már fordult is, és tette azonnal a dolgát, megint kibabrált velünk!
 
 Ezen a ponton fel is adhattuk volna és irány a szoba melege, irány az ágy, de nem adtuk fel ennyire könnyen. Abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy az egész területen nem kellett senki máshoz alkalmazkodnunk, magunk vadászhattunk és a hold magasan járt, bőséggel szórta sápadt fényét a sejtelmes világra. Úgy éreztük tartogat még valamit az éjszaka számunkra és nem is kellett csalódnunk. Újra lopakodó ösvényre tértünk, irány a barackfás les. A magasles elé leszakadt fatörzsnyi ág kuszaságán keresztül figyeltük a szórót és a rajta szorgoskodó feketecsuhásokat, mert mondanom sem kell, turkáló, izgő-mozgó népes vaddisznó konda látványa fogadott bennünket az új helyen is.
 
– Süldők - leheltem alig hallhatóan.
– Nem, várj csak! - válaszolt Jani, miközben változott megint a konda felállása - Most két nagyobb, 120 kilóforma koca is látszik, és hátul is mozognak még a szóró mögötti laposon a hömpölygő pára alatt és egy gyanús kupac is van ott hátul. Olyan, mint amikor több süldő turkál egy rakáson.
Igaza volt. Egy-egy elégedett röffenés, nyikkanás, tompa sivalkodás törte meg az éjszaka csendjét, hirtelen rohangászás támadt majd ismét elégedetten turkált a díszes társaság.
– Készülj! - mondta vezetőm - Ekkora kondával biztosan van nekünk való kan is. A lesre nem tudsz felmenni, mert ez is megroppan, innen lentről nem tudsz lőni a bedőlt ág miatt. Be kell, hogy lépj jobbra az erdőbe, ide a fák közé. Ahhoz a fához próbálj eljutni! – mutatott magunk mellé a sötétbe. Társam nagyon jól értette a csíziót.
– Ha semmi sem roppan a lábad alatt, onnan már lesz kilövés – suttogott.
 
Eközben a lapályon megmozdult a gyanús kupac az opálos ködfátyolban és hatalmas remete kanná változott, ahogyan fektéből felállt. Remete kan, aki csak a búgás idején csapódik a kocák mellé, majd később eltűnik újra, mint a szellem, az erdő szelleme. Olyan amilyenről egész életében álmodozik a vadászember, és talán maga sem hiszi, hogy létezik, de azért vár rá egész életében. Ez a várakozás élteti a hideg téli estéken, a párás hajnalokon, az agylágyító nyári forróságban, amikor az erdőt-mezőt járja. Most ott volt Ő teljes valójában előttünk, háreme közepén őgyelgett a hatalmas kan és a nagykocák akkorát mutattak mellette, mint egy jól fejlett süldő. Ámulatba ejtően kimagasodott a kondából, olyan volt akár egy látomás. Egy roppanás nélkül beléptem az ösvényről a fák közé és a céltávcső piros pontjával hamar megtaláltam az erdő koromfekete szellemét, amint kilépett a többiek közül elénk. Szabadon állt. Talán alig 60 méterre lehetett akkor és mindez, a megpillantásától a célra tartásig nem tartott addig sem, míg most elmeséltem. Hogy is folytassam? A kibiztosítás és lövés pillanatát, egész vadászéletem megkoronázását egy lepkeszellentésnyi idő választotta csak el attól a pillanattól, amikor tudatosult bennem az, hogy egy mukkanás nélkül porfelhőt hátrahagyva eltűnt a násznép és a tarkóm mentén hideg kezével a gallérom alá nyúl az áruló szél!
– Átkozott nagy volt, de mégis mekkora lehetett? – kérdeztem tapasztaltabb társamat.
– Két mázsás zsigerelt súlyút lövettem már. Ez nagyobb volt.
 
Most hiheti a Kedves Olvasó, hogy mérges gomba módra csapkodtam a kalapomat a földhöz tehetetlen dühömben, de nem így volt. Meg kell vallanom, valami megmagyarázhatatlan hála és elégedettség töltött el, ahogy hazafelé kullogtam Jani Barátom nyomában. Köszönöm a Fennebbvalónak, hogy a természet része lehettem ezen az estén és láthattam a titkokat az erdőn, és magát az Erdő Szellemét!        
 
Később eredménytelen esti és hajnali próbálkozásaink voltak még. Követtük a hold égi útját, míg lesoványodva a semmibe vész, hogy egy hónap elmúltával új erőre kapjon, de az idő felmelegedett és a szerencse elpártolt tőlünk. A disznókkal nem találkoztunk többet és eltűnt az erdő szelleme. Sem előtte, sem ezután nem látták többé!
 


Folytatás:
 
 
 
 
A barackfás les nagy kanja.
 
 
 
   Eltelt néhány hét és mire a novemberi hold arca is beesett, fogyni kezdett, és a vadászvendégek friss élményekkel gazdagodva hazaindultak, visszatértek az éjszakai lehűlések és mi is újra a vaddisznó kondák nyomába szegődtünk. Diána szeszélye folytán a nagy kanok megvoltak még, átvészelték a vadásztatást.
 
Első éjszakai kirándulásunkon vendéglátómmal a mezőgazdasági részeken, kukorica tarlók, gyümölcsösök mentén cserkeltünk végig. Meg-megállva, távcsövezve kerestük az éjszaka leple alatt kiváltó vaddisznó kondákat. Szarvasbikák szedegettek itt is ott is, de a keresett fekete sereg máshol csatangolt, nem értük utol őket. Aztán ahogy a felhők oszlani kezdtek az égen, a csillagok egymás után bontogatták fényüket meghallottuk az első áruló hangokat. Sajnos egy tanyaromot körül ölelő lábon álló kukoricás rejtekében volt a vaddisznó vircsaft. Azután az erdő mentén tovább osonva végre feltűnt az a szívdobogtató fekete árnyalak, de elérhetetlen messzeségben. Az almáskertet szegélyező kocsi nyomban lopakodott a vadkan és igen sietős dolga lehetett, jól tudta, hogy nagyon is látszik a hold fényénél. Kámforrá vált az éjszakában mielőtt bármit is kezdhettünk volna a hirtelen jött lehetőséggel.
 
Két napra rá újabb küldetést terveztünk, így újra Jani barátom védőszárnyai alá kerültem.
Telefonon keresztül összeállítottuk a hold és széljárás ismeretében a haditervet, és mire a felhőfoszlányok szakadozva utat engedtek a minket segítő világosságnak, mi már az első, üresen talált, kihalt szórót magunk mögött hátrahagyva lopakodtunk tovább a barackfás les felé.      
Utunk során szusszanni, hallgatózni meg-megálltunk időnként, célpontunk közelébe érve is így tettünk. Váratlanul ért, amikor észrevettük mellettünk a szálasban 20-30 lépésre ácsorgó nagy fekete tömeget. A les felől vaddisznók hangja szűrődött felénk a fekete fenyők lábai között és mi moccanni sem mertünk, nehogy elugrasszuk a mellettünk lebzselő gímbikával együtt a disznókat is. Lassacskán oldódott a feszültség, ahogy homályba veszett az irtás felé távolodó szarvas alakja és szerencsésen eljutottunk mi is a les feljárójához a múltkori fiaskónk után újonnan épített mellvéd takarásáig.  
 
Felejthetetlen látvány tárult elénk, azaz sokkal inkább Jani elé, ugyanis bosszúsan döbbentem rá, hogy a kereső távcsövem az autóban maradt. Gyaloglás közben nem hiányzott, most pedig ott sürgött forgott előttünk a keresett vaddisznó konda süldőstől, kocástól, kanostól és én egy szemmel pislogva a puskatávcsőben követtem a Jani által elhaló hangon közvetített eseményeket.
 
 – Tizenkettőt számoltam meg, de folyton mozognak. Két nagyobb is van velük, de még nem látom melyik a nekünk való. Az a nagy fekete biztosan kan. Látod, az most is hajkurássza a kisebbeket. Ez a kisebb disznó itt előttünk, amit kiugrasztott az előbb, ez is egy kis kan.  Nézd csak, a birs bokornál az a legnagyobb, de olyan nyugodtan turkál a két süldő közelében, mint egy koca. Nem is tudom, de jó lenne egy kicsit jobban látni!
 
Közben a figyelt vad hol farral, hol teljesen szemből, de mindig a bokor fedezéke mellett, a sötét árnyékos részen turkált. Letámasztottam a fegyvert, hogy kifújjam magam, mielőtt újfent belehelem a távcső lencséjét.
 
– Te ennek a nagydisznónak is fehéren őszes a farka, lehet akár a múltkori kan is, amit a galagonyásnál láttunk. Megtaláltad? Most odavágott a kisebbnek. De rosszul áll, most gyengébben látni, mint a múltkori holdban!
 
Ez alatt én is igyekeztem szemmel tartani az őszfarkú disznót, már csak őrá koncentráltam a kondából. Ahogy szembefordult a nagydisznó már nekem is gyanús lett. A homloka is őszesen, ezüstösen csillogott a sápadt holdfényben. Ez idő alatt a fekete kan pöffeszkedett, rendezkedett a kondában, de mi már csak az őszest figyeltük. Gyanúsan nyugodtan turkált a ribillió ellenére, de úgy éreztük, mi ezt a disznót ismerjük már korábbról, ő lehet a galagonyás lesnél kifigyelt remete kan. Érkezésünk óta fél óra is eltelt, amikor végre elvált a sötét háttértől az érdeklődésünk tárgya, elmozdult a birsbokor közeléből a remélt vadkan. Keresztülvágott balra a színtér közepe felé, magas marja és busa feje volt.
 
–  Ez az a nagy kan, ha jól áll lődd meg! - hangzott el azonnal az ítélet, miközben a kan már vissza is fordult és megállt. - Várj egy kicsit, túl rövidet mutat, még szögben áll. - Közben már mozdult is a szálkereszt mögött a nagy test, és ahogy megfelelő lett a pozíciója elhangzott a vezényszó, és a fegyverdörrenéssel szétspriccelt a megriadt vaddisznó konda.
 
A „mit láttál” kérdésemre jött is azonnal a boldogító „fekszik, de ismételj, mert gerincet lőttél, még mozog” válasz! Mivel mindketten tartottunk egy esetleges szerencsétlen gerinctüske lövés lehetőségétől, útjára engedtem a kegyelemlövést is, amire végleg elcsendesedett a barackfás les remete kanja.
 
Kalaplevéve, vadászörömünkben boldogan villogó szemekkel lapogattuk egymás hátát az elesett remete kan ravatalánál. Volt is miben gyönyörködni, sokat sejtető méretes fehér agyarak világítottak zsákmányunk szájában. A kis tisztáson dértől porcukrosan fehérlettek addigra már a fűszálak és a leheletünk fehér gomolyagban szállt az ég felé. Orromat betöltötte a vadász szívet melengető erős kanszag és a terítéken fekvő bozontos vadkan test melege szél hátán úszó fehér fátyolként szökött a fenyves fölé. Tökéletes pillanat volt, minden porcikámmal mágnesként szívtam magamba minden savát - borsát, hogy elraktározhassam a még hátralévő vadászéletemre. Ki tudhatja, lesz e még ilyenben részem?
 
Utóirat: Aznap este nyugtalanul aludtam. Minduntalan felébredtem, kábán néztem a szoba sötétjébe, mintha álmodtam volna csak az egészet. Aztán a kezemet megszagolva széles mosollyal fordultam a másik oldalamra a paplan alatt. Elkaptuk hát, valóban elkaptuk!
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:10:55 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #7 Dátum: 2012. Március 11. - 19:54:44 »

Csibészek                 -                   BigBuckHunter


Hárman ültek a lustán pislogó tüzecske körül. Csak parázslott már, nem igyekezett nagy lánggal, mintha belátta volna, hogy a nap hevéhez sokat már nem adhat hozzá. Pályája tetőpontján állt a nap az augusztusi felhőtlen égen és úgy tüzelt, mintha egész nyári mulasztását akarná pótolni.

A három ember csenevész fűzbokor fénnyel áttört árnyékába húzódott. Gyérvizű forrás eredt a bokor gyökerei közül, az csábította ide őket. A parázson szalonnát próbáltak pirítani, mert unták már a nyerskosztot, a faluhoz pedig órajárásnyi út vezetett és azt egyiküknek sem volt kedve végigbaktatni ebben a kutya melegben. Nyársra tűzték a szalonnaszeleteket, hagymát is szeltek közéje, hogy ízesebb legyen és forgatták a tűz fölött, mélyen elmerülve ebben a munkában. A szalonna nem akart pirulni, inkább olvadt, s időnként kövér cseppek pottyantak a parázsra. A parázs ilyenkor kisdarabon megfeketedett, majd hirtelen fellángolt, orrfacsaró füst csapott fel, de ugyanolyan gyorsan el is szállt és a parázs csendben izzott tovább.

Nem voltak gyakorlottak a mezei életben. Úgy vélték könnyebb lesz és mindenekelőtt izgalmasabb. A nekitüzesedett nyárvége azonban nyomasztó meleget hozott. Mozdulatlanul száradtak most is a szántók, csak egy vércse szitált bizalmas kíváncsisággal fölöttük és a távoli templomtorony reszketett hideglelősen, mintha neki még ez a meleg is kevés lenne. Más mozgás nem volt. Eseményt jelentett, ha begyes házigalambok raja csapott ki a tarlóra szemet keresni. Puskáik töltetlenül álltak, a fűzbokor gyenge vesszőihez támasztva. Kegyetlenül unták már az eseménytelenséget, de szólni mindegyik röstellt erről.

Azért jöttek ki tulajdonképpen mind a hárman, hogy „dúvadjeleket” gyűjtsenek. A vadászbrigádjuk elmaradt kissé a nyári dúvadirtási versenyben, s a három bányász elhatározta, hogy szabadságból egy hetet kint tölt a vadászterületen. Három napja voltak kinn, sikerült is eddig vagy egy tucatnyi szürkevarjút, nyolc szarkát, két karvalyt, egy nyiszlett bolhás rókát, meg két kóborkutyát lőni, s most nemrégen egy macskát.

Sintérmunka ez, nem vadászat – gondolta Márics János, a legidősebb vadász, akinek a sapkája mintha a fejére nőtt volna. Hangosan nem mondta, hiszen jól tudták mind a hárman, miért költöztek ki egy hétre a kis, kerek erdőcskébe ott a domb mögött. A másik kettő is körülbelül ezt gondolta, de ugyanez okból ők sem szóltak.

Szótlanul szedelőzködtek, hogy visszainduljanak a kis erdő közepén álló kunyhójukba. Kényelmes kis kunyhó volt, ágakból rakott, szénaderékaljas ágyakkal. Ott tartották a holmit is rendesen, csak étkezni jártak le a kis forráshoz. Arra indultak most, a kunyhó felé, hogy lerakodjanak, aztán újra hozzáláthassanak a fészekrabló, fiókapusztító kártevők irtásához. Keveset beszéltek, az első napon már kimerítették a bányabeli témákat, lusták is voltak a nagy melegtől a szószaporításra. Csak mentek. Elől Márics, aki odalenn vajár, a vadászok közt brigádvezető. Szürke és a gallérján már feketülő inge hátán kacskaringós fehér vonalakban virágzott ki az izzadság, hátizsákját félvállra akasztotta, puskáját kezében lóbázta és kényelmes lassan rakta a lábait. Hármuk közül csak Gyurkának volt valamennyire vadász formája, mert fűzött csizmát, zipzáras mellénykét, zsinóros zöld vadászkalapot viselt, azonkívül töltényövvel és bőrtokos vadászkéssel is felszerelkedett. A középső, aki a macskát lőtte, csak úgy parasztosan, bakancsban, bokánál megmadzagolt csíkos pantallóban, nadrágon kívülre eresztett ingben, hajadonfőtt ballagott, s mivel puskáját a hátán keresztbe akasztva két karját arra támasztotta, meggörbült, mintha valamit keresne az úton.
 
Libasorban baktattak, amikor hirtelen megállt Márics és ugyanabban a pillanatban halkan felszisszent Gyurka.
 
- Odanézz, Pista – suttogta valami izgatott elragadtatással Gyurka -, odanézz, a mi erdőnkbe megy.

Pista, a középen baktató macskalövő odanézett. A nagy kukoricatábla és a kerek erdőcske között egy őz váltott át éppen az erdő felé. Kényesen, kecsesen emelgette vékony lábait, nem sietett, mintegy saját mozgásában gyönyörködve ügetett. Szép gyöngyös hatos aganccsal koronázott fejét büszkén fennhordta, mint a királykisasszonyok a mesében.

A három vadász mereven, mozdulatlanul állt. Vérük megpezsdült a látványra s csak nézték, nézték, hogy az őzbak még néhányat szökell, aztán eltűnik az erdőalj törpe bokrai között.

- Kerítsük be – suttogta Gyurka rekedten.
 
Máricsra nézett, izzadó, ráncos tarkójára, hogy mit szól ő, a brigádvezető. De az csak állt, szinte megbabonázottan. A régi orrvadász ébredezett benne, aki nem félt fűrészelt csövű puskájával a bekerített vadaskertbe sem ellátogatni. Régen nem érzett izgalom bizsergette meg karjait, mint amikor régen a kopók elől csempészte el az orvul lőtt szarvastehenet.  

- János bácsi – lihegte Gyurka -, János bácsi…

- No – mordult hátra, szinte ébredezve.

- Megpróbáljuk?

Márics már átengedte magát az ösztön fellángolásának. De brigádvezető is volt.

- Eltévedt állat – kereste az igazolást.

- Az – visszhangozta Gyurka – elmegy, hogy többé sose látjuk.

- Ha elengedjük.

- Ne engedjük.

Pista ott állt közöttük, kapkodta a fejét egyikről a másikra, érezte, hogy változik a két ember, az öreg és a feleannyi idős, vérszomjas ragadozóvá, s a két másikból kicsapó tűz lassacskán felgyújtotta az ő vérét is.

- No, Pista?

- Jó – mondta most már ő is rekedten, lázasan Máricsnak.

- Akkor te maradsz az irányban, én balról kerülök, Gyurka jobbról. Lassan óvatosan, nehogy felneszeljen!

A két ember jobbra-balra előresietett az erdő szélén, Pista magára maradt. Lassabban ment, zsákját megigazította, puskáját levette a hátáról és lövésre készen tartva lépett be a bokrok közé. Társai eltűntek. Várt, fülelt, de semmit sem hallott. Elindult lassú, óvatos lépésekkel, derekát kissé begörbítette, szemét erőlködve meresztette a sűrű bokrok félhomálya felé. Távolabb, talán ötven lépésnyire harkály koppantott egyet-kettőt. Inge lelógó szélébe bogáncs kapaszkodott. Jobbra váratlanul megzörrent egy bokor. Fegyverét lövésre kapta, a zörej felé fordult, szívét a torkában érezte. De megkönnyebbülten engedte le a fegyvert. Ijedt süldőnyúl törtetett kifelé az erdőből.

- Marhaság – gondolta – olyan vagyok, mint egy gyerek. Hol jár már az őz? Én meg izgatom itt magam.

De azért csak ment tovább és minden zörejre újra meg újra megrezdült kezében a puska.
 
- Eh – szidta magát – mondtam volna, hogy engem hagyjanak ki. Tilos az őz. Pláne söréttel…

És ment, előreszegezett puskacsővel, mint katona, akinek parancsa van rá. Hajába pókháló ragadt, a kövér pók hátizsákjához verődött, arról lógott le percekig, mint valami bojt, láthatatlan paszományon.

Balról Márics óvakodott az erdő közepe felé. A régi orvvadász dolgozott benne, szinte vizslaszimattal kereste a vad csapáját, a helyet, ahol ki kell jönnie az erdőből, az utat, amelyen az őz szívesen halad végig. Most megadom neki… most megadom neki… - járt körbe-körbe a gondolata vérszomjasan és dühösen, mint tizenöt éve azon az emlékezetes cserkészésen. A bokrokkal egybeolvadva, szinte kúszott előre, izzadt sapkáját a homlokára húzta, hogy az ágak ne verjenek a szemébe. Kövér vargányagombát rúgott szét, máskor felszedte volna, vacsorára megsüthetné a kislábosban. Egymáshoz hajló bokrok alatt akart átcsúszni, a sapkája fennakadt. Megállt, hogy feltegye.
 
- Minek hajszolom magam? – csodálkozott el egyszerre önmagán, aztán hirtelen tudatára ébredt, milyen gondolatok jártak az előbb a fejében. Kinek adom meg? Mit adok meg? – csodálkozott újra saját gondolatain. És hirtelen, gyorsan egymásután két lövést hallott csattanni. Megkönnyebbülten, szinte derülten sóhajtott és felegyenesedett.

Rettenetesen egyedül érezte magát Gyurka, amikor belépett az erdőbe. Jobbra, balra csak fák, bokrok. Hirtelen nevetségesnek érezte az ötletét. Nem nagy az erdő, negyedóra járás sincs az átmérője, de hárman bekeríteni az őzet… reménytelen dolog. Kezével hajtogatta szét maga előtt az ágakat, a pókhálókat a puskacsővel húzta le, mert undorodott a tapadós fonalaktól. Kiegyenesedve kerülgette a bokrokat, mintha kitaposott ösvényen sétálna. Kár volt elkezdeni – gondolta – már rég letehettük volna a zsákokat és kényelmesen leshetnénk a szarkákra. Megpróbálta maga elé idézni az őz kecses körvonalait, ahogy ott ügetett a tarlón, de nem sikerült. Én ugrattam bele őket – jutott eszébe hirtelen bűntudattal -, még azt hiszik, hogy a húsért… Ágat, pókhálót elhárítva csörtetett tovább, egyszer csak két bokor között furcsa kis levéltelen ágakat vett észre, az ágak feljebb kerültek és csodálkozva, valami bátor bizalommal nézett rá az őzbak. Közel volt, még ijedten megvonagló finom orrcimpáját is pontosan láthatta. Vállához kapta a puskát és mindkét csövet szinte egyszerre lőtte ki, fel a magasba, a lombok közé. Az őz megugrott és másodpercek múltán már távoli csörtetése is beleveszett az erdő zsongó csöndjébe.
 
- Mire lőttél? – kérdezte Márics, ahogy mindhárman találkoztak a kis tisztáson, közel a kunyhójukhoz.

- Karvalyt láttam, de elrepült.

Megkönnyebbülten, vidáman indultak a kunyhó felé, mintha nagy baj múlt volna el a fejük felől szerencsésen.

Márics néhány lépés után hirtelen, váratlanul felkacagott.

- De nagy marhák vagyunk mi gyerekek – fuldokolta – de nagy marhák!

A másik kettő kicsit csodálkozva nézett rá, azután ellenállhatatlanul átragadt rájuk is a nevetés.
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:10:12 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #8 Dátum: 2012. Március 13. - 20:13:51 »

A Nyíres               -             Horrido

A Nyíres története visszanyúlik évtizedekre, sőt annál is visszább. Mint a névből is kiderül, egy erdőrészről van szó, mely ma nyíres, de régen nem az volt. A „győztes” hetvenes években a helyi Termelő Szövetkezet gyakorolta a tulajdonosi jogokat jó pár erdőrészlet felett is. Ilyen tag volt a 603-as. TSZ erdő, tölgyes, ez állt a tulajdoni lapon, ugyanakkor a szövetkezetnél kevés nyoma volt ennek a vagyonnak, hiszen a fő csapásirány akkoriban a mezőgazdasági termelés volt. Az erdő csak elfoglaltságot nyújtott a télen foglakoztatási gondokkal küszködő munkaerő állománynak.

Az 1979-es gazdasági év nem éppen az elvárt eredmény mellett alakult. Tavaszi szárazság, majd kései intenzív eső hátráltatták a mezőgazdasági tevékenységet és az ambiciózus éves tervet, melynek nem teljesítése az ezzel járó prémium elvonás lehetőségét is közel hozta a vezetőség számára. Akkoriban, a prémium teljesítése nem csak a pénzről szólt, hanem a nem teljesítés egyenesen a vezetők alkalmasságát kérdőjelezte meg. Ezért a prémiumfeladatnak teljesülni kellett.
Össze is hívott az elnök egy rendkívüli termelési értekezletet, ahol a kieső eredmény volt az egyedüli napirendi pont.
 Hosszabb, rövidebb vita után a mindig okos főkönyvelő megpendítette a megoldás húrját azzal, hogy tarra kell vágni a 603-ast… Mély hallgatás, nem igen tudta senki, miről is van szó.
-   Erdőrészlet, tölgyes, ha más nem, erőműfa,!
Mondta és vonogatta a vállát a főkönyvelő, de mindenképpen népgazdasági érdek a kitermelése, az egyértelmű!

A békés, sziklás 603-ason pedig még novemberben felberregtek, a jó öreg Druzsbákat nemrég felváltó piros-fehér Stihlek!
Némi méltányos kukorica és tavaszi siló kilátásba helyezése ellenében, azért a helyi erdőgazdaság is besegített, két LKT is berregett a 603-ason, így hamar kész volt a tarvágás, sőt karácsonyra már akár zárni is lehetett volna az évet és a TSZ zsíros döntéshozói gondolatban már el is költötték a prémiumot. Újra rendben volt a világ!
A gazdasági év lezárult és bőséges termésű időszakok jöttek, az a kis erdőgazdálkodás a Termelőszövetkezetnél ismét háttérbe szorult. A 603-ast az erdőművelési terv alapján betelepítették erdeifenyővel, ezt ajánlotta az erdőfelügyelőség, bár az elnök nem igazán értett ezzel egyet, jobban örült volna a lucfenyőnek, akkor legalább a karácsonyfák meglettek volna neki sok-sok évre!
Viszont jobb volt a békesség ezekkel a megyei urakkal és ha már muszáj, legyen erdeifenyő! Állítólag hamarabb is nő és arra a sziklás talajra az való. Eldöntötték hamar és vagy tizenegynéhány évre a 603-as nem volt téma.

Újra téma lett a rendszerváltás idején, ahol is megszűntek a termelőszövetkezetek és felborult az addigi országos gazdálkodási rend. Valójában ennél a termelőszövetkezetnél semmi sem változott látszólag. Jogilag az elnök bevásárolt még párszáz hektárt a meglévő néhány ezerhez és megalakult a TSZ nevét hajazó Kft.. Az analitikus nyilvántartásban pedig valahol a Kft-re szállt a 603-as …
Élte is a parcella a békés életét, mígnem újra törvény született és könyvvizsgálatra nem kötelezték a társaságot. Jött is a kötelező vizsgáló, ellenőrzött mindent és jobb híján helyszíni szemlére és mezei leltárra jelölte a 603-as parcellát. Kivonult a bizottság a papíron fenyvesként szereplő erdőrészre, az MTZ alig bírta őket felvonszolni, mégis a revizorhölgy nem titkolta a csodálkozását, amikor a „fenyves” helyett csak hatalmas szedres-gazost és nyírfákat látott!
A Főkönyvelő sem látta előtte a fenyvesét, titkolta is a csodálkozást, de nem tudott mit mondani! Mégis, az események felgyorsultak és a gazos szekundéredőből a jól bevált számviteli eljárásrend alapján, papíron igen gyorsan tökéletes „nyíres” és pozitív záradék lett.

Ezzel, tulajdonképpen megszületett a Nyíres!

A valóságban ez a rész egy katasztrofális erdő formáját mutatta!  Fenyő egy darab sem, eltekintve attól a néhány magról kelt vörösfenyőtől! Ezen kívül, nyírfák és nyírfák! Átszőve áthatolhatatlan szederindával!
Vadásszívnek gyönyörű hely!   Még tarvágás időszakban készült oda egy les…..
Nem is les: A les!
Kivitelezője Gróf Draskovics sellyei fővadászának a fia, Miska Bácsi! Segítője a vadőrtanuló, ki a szakmunkásvizsgájához elkészítette ennek a lesnek a makettjét is.   Szép és egyedi lett a les.

Először fiatal legényként ültem rajta! Édesapám használta a lest, volt is mellette szórója és egy szombati napon, sohasem felejtem el, még megvolt a tarvágás, együtt ültünk rajta.
 Nem éreztem jól magam akkor, mert 15 éves kamaszként apai parancsra jöttem lesre… Akkoriban gyakran ácsingóztunk a közeli ifjúsági táborban szállásozó osztálykiránduló lányok által rendezett bulikra, így megfelelő rossz érzéssel hallgattam a teliholdas májusi éjszakában a táborból felénk szűrődő diszkózenét. Hangulatomat nem fokozta, amikor a barátok, tábor irányába induló, piszkált szimszon-kipufogóinak  a hangja betöltötte alattunk a völgyet…
A berregő hangok hamar elhalkultak és a mellettünk lévő sűrűben megpattant egy ág!
 Hirtelen összeugrottak a belső szerveim és valójában nem is érdekelt már semmiféle buli! Végigremegtem, ahogy az öt süldő kisétált a vágásra, majd a sorban a harmadik belefeküdt a mellettem megszólaló 7x65-ös hangjába. Úgy gondolom, akkoriban már régen megfertőződtem…

A les mai is áll. Rengeteg bonyodalom volt körülötte…. Sok vadásztárs tudta volt magáénak, még több legyeskedett a Nyíres, mint az egyik legjobb vadtartónk körül.  Néhány évig a Nyíres nem is volt a mienk. Elvette az aktuális hatalom és a vadászterületek újraszervezése… Disznóhajtást tartottak ott. Láttuk a sok januári kocát terítéken, szomorú szívvel fogadtuk el, de nem volt mit tenni. Majd egyszerre csak megfordult, vagyis megforgattuk a gondviselés kerekét, fogott a sok átok, és lám-lám, édesapámmal újra puskával a vállunkon sétáltunk végig a Nyíresen. A kocáknak nyugodalmuk lett újra.

Ma megint a Nyíresbe igyekszem.  A szórót már évek óta nem etetem, mégis jók a kilátások, az évszázados távváltók nem hazudnak. A les a régi, kényelmetlen és…. kényelmetlen.. Leteszem az öreg puskát a sarokba, magam alá teszem a régi orosz hátizsákot a fagyálló párnával és lenyugszom.  Nézem a papírkartonokat felrögzítve, deszkát behajtva, édesapám műve mind. Tudta jól, hogy nem szabad a hidegre mennie, mégis ment. Burkolta a leseket, üléseket, bár akkoriban tudta, hogy nincsen már értelme….
Ehhez a leshez, amúgy is nagyon sok és vegyes érzelem fűz. Kezdve csak a sziklákon előttem. Az egyik itt sötétlik éjjel nappal, nem lehet mellénézni, sötétlik és emléket generál.…. Valóban igaz barát alussza örök álmát alatta! Vadászkutya! Tacskó! Szálkásszőrű tacskó! A Szálkásszőrű Tacskó!
Stroncium! Ez volt a becsületes neve, de Stroncinak hívtuk és a legjobb kutyám volt valaha.
Rengeteg közös kalandunk volt együtt, jutott a nyíresre is bőven!

Egy szép márciusi napon etetni jöttünk, tacskó kutya szabadon portyázott, magam a napi dolgokkal voltam elfoglalva fejben, amikor a sűrűbe menet a tacskóm beugrott.
Tacskósok ismerik ezt a helyzetet, amikor a kiskutya okosan poroszkál mellettünk, egyszer csak felvakkant és lesütött fülekkel elindul rohanvást úgy, hogy nem hall semmit…. Most is így történt, hiába üvöltöttem, hogy Drooopppp….nem feküdt és nem jött vissza, sőt hirtelen disznóvisítást, morgást halottam!
Mentem utána a havernak a „Nyíresben” de nagyon sűrűnek ígérkezett a helyzet, mégis hirtelen kibukkantam egy tisztásra, ahol a tacskóm egy látszólag sérült és vergődő csíkos vadmalac mellett hemperegve marakodik egy derék rókával!
Kiabálok, hogy „Fogd”, ami nyilván felesleges egy jó tacskó-róka harcban, de azért kikívánkozott!
Eredménye annyi volt, hogy a nagy morgás, kiabálás és a folyamatos malacvisítás meghozott egy hatalmas kocát, mely habzó szájjal és csattogó kampókkal állt előttem, majd indult meg felém.
 
Nem is tudtam mit kezdjek hirtelen, lekaptam a Mausert és amikor elém ért vagy öt méterre, a lába elé lőttem!  A latyakos föld magasan fröccsent, de az én disznóm tovább jött, nem volt mit tenni, a következő lövés az előttem lévő tócsába ment, vagy 3 méter magasra repült fel a vizes sár és ez megfogta a nagy disznót szerencsére…. Alig három lépésre állt előttem a hatalmas koca, szikrázó tekintettel, habzó szájjal, morogva! Puska csövön és remegett a kezem, de nagyon….Ha akkor egy lépést tesz, vagy valami hirtelen történik, agyonlövöm…..malacok ide-malacok oda. Az a helyzet nem volt játék!

Szerencsére a koca nem akart nagyobb bajt és visszavonult, lassan, vissza-visszanézve, vészjóslóan morogva. Ugyanezt tettük mi is a közben mellém kerülő és hangos morgással a kocának induló, majd nyakon fogott, folyamatosan tovább morgó tacskóval.
Morogni egyedül nekem nem volt kedvem…
Később visszaóvatoskodtam a rókáért, melyet a Stronci, disznó ide-disznó oda azért lerendezett. Érdekes volt még, hogy a róka szájában egy véres csonkot találtam! A harc dicső eredményeként a vadmalac tépett fülét!

Izgalmas nap volt és akkor még rendben volt a tacskóm világa, sok évig vadásztunk együtt, sőt inkább ő vadászott nekem. Stronci, a tacskó!
Alig volt 10 éves, amikor megbetegedett! Mondtak rá ezt-azt, epilepszia- bőrbetegség, tacskóbénulás, nem hittem nekik.  
Nézettem külföldi specialistával, ugyanaz a diagnózis!
 Közben láttam Barátomon, ahogy megy össze… nem bír felállni, mozogni, bőre vérzik, nehezen lélegzik!
Hívtam megyehírű állatorvos barátomat! Megvizsgálja! Reménykedek, hátha, új orvos, új diagnózis….Mondja:
-   Nézd! Tudom mit jelnet neked a Stronci, de ne hagyjuk szenvedni! Van nálam injekció….ne kínozd! Nincs remény!
-   Mit akarsz!!!!
tört ki belőlem az elkeseredettség!
-   Takarodjál innen a sehovába, de azonnal! Húzzál el! Megmérgezni a Barátomat?! SOHA!
Doktor barátom szótlanul pakol, majd kilép az ajtón. Nem szól, tudja mit érzek.
Magam ránézek a szenvedő társamra és óvatosan ráhajtom a pokrócát. Beteszem a terepjáró anyósülésére és kimegyünk a területre. Stronci, a mindig hálás szemével elégedetten néz rám, jó vadásztacskó módjára ugyan a platón, a boxban szokott utazni, de utóbbi időben inkább mellettem, szabad neki már…mindent szabad már!

 Alig érünk ki a falu határából és mintha csak kívántam volna, az út mellett felugrik három süldő, majd megáll a domboldalban mellettünk.
Stronci látja Őket, próbál régi énje szerint tajtékzani, de nem megy!
Megállunk és kiveszem a pokróccal együtt.  Leteszem az őszi avarra, szőrtelen teste sárgásvörös vért izzad, hátsó lábait nem engedi már a dermedés, viszont szíve vinné előre, tekintete a disznókon, mint oly sokszor már eddig!  Mutatná, mutatja, jelzi a zsákmányt, ugatna!!!!! Ugat is kicsit, gyengén, majd csak kis morgásra és hörgésre futja, kibuggyan a vér a szájából.
Visszalépek a kocsihoz, a két hatos sörét csendesen huppan be a drillingbe, kattan a zár, pattannak a lakatok. Barátom visszanéz egy pillanatra, csillogó szemében látom a VADÁSZT, vére piroslik mögötte az avaron, de ösztönnel telve koncentrál a három mulya disznóra.
Várja a lövést.
Sohasem lőttem olyan gyors duplát!
Se előtte, se utána! Talán nem is fogok már!
Majd lecsúsztam a kocsi mellé és zokogtam….  se előtte, se utána nem zokogtam annyira, és…talán nem is fogok már!

A három disznó még mindig tétovázik az oldalban, majd mire végre lassan elporoszkálnak, Barátom immár az örök vadászmezőkön nyomozó, élettelen testét utoljára teregetem be a pokrócával és teszem vissza az anyósülésre.
 Elvittem fel a Nyíresbe, végső nyughelyére. Egy hasadékot vájt ott, anno a kétszáz fontos légibomba, benne puha mohaágyon alussza most örök álmát, fejfedője hatalmas gránitszikla.

Alázattal gondolok most is öreg barátomra, ahogy a sziklára nézek. Sötét, mint mindig, disznót formáz,    mint mindig.

Az este nyugodt körülöttem, a távoli falu hangjai is csendesen oszlanak el a szálasban mellettem. Hirtelen a nem messze lévő, egyik kis mélyedésből, melybe nem látok be a sűrű növényzet miatt vízfröcsögést és halk szörcsögést vélek hallani. Csendes kis zajok és el is halkulnak, majd néhány perc múlva újra fröcsög valami egy másik mélyedésből! Nem tudom mire vélni a dolgot, míg nem az előttem lévő világos nyiladékon át nem szalad egy fekete folt, majd rövidesen mégegy, utána mindkettő vissza, majd újra át. Szájtátva nézem a jelenetet, majd a messzelátóval látom, hogy fiatal növendékborzok szórakoztatnak, azok rohangálnak az egyik bombatölcsérből a másikba, át és keresztül.

Bizony bombatölcsérből-bombatölcsérbe, mert van belőlük bőven a lesem körül. A nagy világégés idején is vadásztak már ezen a helyen, mégpedig hatalmas és vészjóslóan csillogó, halált hordozó gépekre. A Nyíres kúpján a német légvédelem az egyik ütegállását építette ki 1944-ben, részeseként a nyugati régiót megvédendő légvédelmi hálónak.
 Az üteg sok ezer gránátot lőtt el, csövüket hat lelőtt gépet jelképező szalag díszítette, viszont az idő során a nagygépek már kivétel nélkül laza kötelékben érkeztek, köztük és körülöttük elegáns kéttörzsű, majd ezüstösen fürge egytörzsű vadászgépek cikáztak. Sok babér nem teremhetett és termett már az ágyúk részére.
1945 elején elérkezett a vég a Nyíres ütege számára. A reggeli órákban átrepülő gyenge bombázókötelékre leadtak még néhány lövést, melyek eredménytelenek voltak a bombázók ellen, de lehetővé tették, hogy az akkoriban már nyíltparanccsal az ellenséges légtérben portyázó angolszász vadászbombázók bemérjék az üteget.
Sokszor jártam be a sziklást, közel hatvanhat bombatölcsért és sziklahasadékot találtam! Kérdeztem, amíg élt az egyik öreg nyugdíjast, aki akkoriban gyermekként hordta az ivóvizet az üteghez, hogy mi is történt? Általában csak a harmadik fröccs után válaszolt és könnybe lábadt szemmel, sohasem mondott többet, mint:
 „Legyüttek a lájtingok…”

Többet sohasem mesélt! Valójában, akkoriban, amikor az üteg megsemmisült, már nem jöttek P-38 Lightning vadászrepülők Magyarország fölé. A Nyíres üteget Mustang vadászbombázók semmisítették meg, mégpedig tökéletes hatékonysággal, közel egy óra alatt. A minden irányból érkező gépek ellen nem volt esély a másodlagos fegyverzettel sem, mivel az első hullám valójában alulról a völgyből, bármi légvédelmi eszköz holt teréből támadta az üteget.
Nem maradt más hátra, mint sok-sok szétszórt repeszdarab és a sziklába vájt bomba szaggatta hasadék, melyekből a süldőborzok alattam  ki és be járogatnak.  
Akárhányszor ide jövök tisztelettel adózok, annak a kéttucat katonának, akik itt haltak hősi halált, kiket temetni sem lehetett, mert nem maradt mit eltemetni. Itt vannak körülöttem most is valahol.

Ma este csend van az ütegálláson és a lesen, ugyanaz a csend, mely közel hatvan éve próbálja feledtetni a régmúlt eseményeit. A borzalom elmúlt.

 Ugyanakkor eltűntek a borzaim is, feltehetően továbbálltak a környező szálasban elszórtan álló cseresznyék lehulló gyümölcseit dézsmálni. Magam belemerengek a gondolatokba, szeretek itt lenni és jó itt emlékezni. A hősi halottakra, háborús hősökre. Édesapámra és a többi, egykor itt vadászó, immár gondtalan vadásztársra, akik útját mi is járjuk és remélhetőleg, náluk sokkal később térünk le róla, hogy elhagyjuk ezt a földi játékvilágot.

Merengésemből ágroppanás térít magamhoz!
Határozott zaj, közel hozzám. Utána csend, nagy csend, de az öreg vegyescsövűt sikerül hangtalanul kezembe venni.  Előttem a nyiladék világos, csak Stronci sziklája feketedik mellettem, sötéten és vészjóslóan, mint mindig. Nem történik semmi jó tíz percig, fárad a kezem a messzelátón, már-már leraknám, amikor hirtelen és hangtalanul megjelenik egy fekete árnyék a nagy nyírfák alatt.
Kísértetszerűen, váratlanul, egyszer csak ott volt…..

Disznó a javából! Görcsösen szorítom a messzelátót, amikor a nagy disznó elindul. Végigjárja a régi etetőhelyeket, pontosan és egytől egyig, az ősöreg, évek óta nem töltött sózónál hosszasan időzik, majd bejön egészen elém. Elindul Stronci sziklája felé, eggyé válik annak feketeségével. Eltűnik, szinte egy óra hosszára, kezdem azt hinni álmodtam az egészet, amikor hirtelen újra előbukkan. Szimatol, szaglászik a nagy szikla mellett, hosszasan, szinte ünnepélyesen…
Magam mozdulni sem merek, csak amint a nagy disznó belép a mellettem húzódó fiatalosba fogom újra kézbe a puskát. Várok.

Újabb ágroppanás, majd hirtelen előttem terem a szabad nyiladékon. Azt már jól tudom, hogy kanról van szó, sőt számos kanról. Ösztönösen emelem a puskát, az egyes szálkeresztet lassan húzom rá a lapocka mögé. Gyengén és hangtalanul nyomom előre az első ravaszt és kifújom a levegőt….
A disznó megáll, szálkereszt a lapocka mögött, lőnék, de valamiért nem megy, megremeg a kezem….
A kannak ez elég, lép egyet, éppen csak fel a holdsütötte horizontra, ahol ismét megáll. Mielőtt újra eltűnne a fiatalosban, egy pillanatra pattanásig feszült testtel fordul vissza, ősállatként, igazi vadkanként, szinte betölti a céltávcsövet.

A világos horizonton jól látszik, hogy jobb füle, tőben hiányzik……  
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:09:44 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #9 Dátum: 2012. Március 14. - 19:11:31 »

A régmúlt cigarettafüstjei               -           J.vadász


Gyermekkoromban nagyon sok időt töltöttem az anyai nagyszüleimnél.
Mindig szerettem náluk lenni, és ma már tudom, hogy életem korai szakaszának legemlékezetesebb napjai követték ott egymást.
Nagyszüleimmel egy portán laktak a nagymamám hetven év feletti szülei is.
   Dédnagymamám nemesi származású volt. Családjuk gyökerei a ma is létező Ragály nevű településről eredtek. A nemesség és a birtok az idők folyamán odaveszett és Rózsa mamára - a vezetéknevének végén ékeskedő ipszilonon kívül-semmi sem maradt. A emlékeimben úgy él ez a törékeny termetű galambősz hajú asszony, mint a kedvesség és a jóság megtestesítője.  
   Dédnagyapám hajlott hátú szikár öregember volt. Az a típus, akire azt mondják olyan,
mint az ostorszíj. Vékony, de erős és szívós.
Az alföldi férfiak jellegzetes viseletében járt. Fekete kalap és mellény, csizmanadrág volt a hétköznapok öltözéke. A lábbeli pedig az évszaknak és időjárásnak éppen megfelelő fekete csizma, félcipő vagy zárt orrú szandál.
Ezek a lábbelik mindegyike a településen akkor még dolgozó cipészmester kézzel készített remekei voltak, mert Papa nem sokra tartotta a konfekciót.
A munkás hétköznapokon dédnagyapám mindig felkötötte a kék iparoskötényt, és ebben dolgozgatott a kis műhelyben, amit humorosan csak sufninak csúfolt.
A gyalult fa illata mellé csak a meggyfa szipkában füstölgő cigaretta –számomra csípős, de nem kellemetlen-szaga társult.
Papa a második világégésig egy bihari uradalomban volt kerékgyártó mester. A sufni legbelső sarkában az évtizedek pókhálójával takartan még ott volt az egykori fából faragott cégtábla. Egyszer –amikor már tudtam olvasni- leporoltam és elolvastam a feliratot:
Ármós Dániel
Kerékgyártó Mester
Nagyléta


Nem tudom, hogy az olvasási tudományomat vagy a régi emlékek leporolását értékelte Dani papa, de attól a délutántól kezdve gyakran leültetett maga mellé és mesélt a régi időkről, kettejük fiatalságáról és a vadászatokról. Halk, de határozott hangja most is fülemben cseng.

Mint iparosembernek volt lehetősége puskát tartani. Természetesen csak sörétest. Egy külső kakasos belga húszassal járogatott vadászni.
Lelki szemeim előtt mostanában gyakran megjelennek azok a régi délutánok…

Ültünk a lugas alatti tőkéken és hallgattam a régmúlt vadászatok történeteit, amelyek, mára teljesen letűnt világ talán utolsó emlékei voltak.
A ködös libázásokról, emlékezetes nyulászásokról, a havas éjszakák róka-leseiről, és a daruvadászatokról, mert akkor még az is dívott.

Közben dédszülőm meg-megigazította széles karimájú kalapját és megpödörte tekintélyes nagyságú, gondosan ápolt bajszát.
- Tudod kisfiam, miről lehet megismerni az igazi férfiembert? –kérdezte egyszer váratlanul mesélés közben.
- Miről nagyapa? –kérdeztem vissza.
Abban az időben lehettem vagy hét-nyolc éves, tehát olyan messze voltam a férfikortól, mint Makó Jeruzsálemtől.
- Hát tudod arról, hogy kalapot hord, és bajuszt visel és cigarettázik –felelte és közben hamiskásan mosolyogtak a szemei.
Majd nagyot szívott a cseresznyeszipkában füstölgő cigarettájából, a marós füstöt pedig egy híg fröccsel öblítette le, mert a „fehéret” mértékkel ugyan, de nagyon szerette.
Közben dédnagymamám is ott sürgött-forgott körülöttünk.
- Dani, Dani –korholta Papát-milyen bolondságokkal tömöd ennek az ártatlan kisfiúnak a fejét. Odajött és az a drága kéz megsimogatta tüskésre nyírt üstökömet.
- Nem érted Te ezt Rózsa – válaszolt csendesen, de határozottan Papa.
- Zolika is akkor fogja megérteni, ha egyszer maga is férfi lesz, Te meg
azért nem érted, mert nem vagy férfi.
- Lári - fári! – csipkelődött Nagymama.
- Méghogy kalap, meg bajusz, meg az a büdös cigaretta!- dohogott Rózsa mama, akinek nagyon ellene volt élete párjának füstös szenvedélye.
- Persze, hogy cigaretta!
- Mit gondolsz hogyan lehetett a legjobban megnézni a széljárást, amikor vadásztam?
- Hát a cigarettafüsttel!- válaszolt a maga csendes módján Dani papa.
-Na híres férfiak, gyertek uzsonnázni! - zárta le a vitát Rózsa mamám.

   Papa ugyanis szenvedélyes és megrögzött dohányos volt.
Egyszer én is megkérdeztem tőle, hogy miért cigarettázik. Rám nem neheztelt a furcsa kérdésért, hanem elmesélte a dohányzásának történetét.
   Az inaséveit egy akkori neves kerékgyártó mesternél töltötte. A „Mester úr” a napi munka folyamán többször rendelt el „füstszünetet”. Ilyenkor a segédek azokat az inasokat ugráltatták, aki nem füstöltek, mondván, hogy ők semmit sem csinálnak.
Mert azt el sem lehetett képzelni, hogy az inas csak üljön, és a lábát lógassa…
Így szokott rá Dani papa a cigarettázásra, ami végigkísérte az egész életét.
   Számára ez nem csak szenvedély, hanem egyfajta szertartás is volt.
Nem úgy cigarettázott, mint napjaink dohányosai. Nem kapkodott és nem rekordidő alatt szívta el a cigarettáját.

A rágyújtás minden apró mozdulata akkurátusan az évtizedek alatt megszokott rendben történt. A füstölnivalót mindig lassan, élvezettel szívta végig.
   A cigarettázáshoz mindig hosszú szipkát használt. A szép szipkáit saját maga faragta ki meggyfából.
A füstölnivalót évtizedekig maga sodorta. Később már –talán, hogy lépést tartson a haladó világgal- füstszűrő nélküli Munkás égett a szipkában.
  A cigarettát -az I. világháborút is megjárt- hatalmas fényes fémtárcában tartotta.
A tárcát minden áldott este újból feltöltötte a másnapra szánt cigarettaadaggal. Egyik oldalába az egész szálak kerültek, a másikba pedig a félbevágottak. A munka közbe beiktatott pihenők alatt mindig csak egy fél szál került a szipkába.
Egész szálra csak az étkezések után és este gyújtott rá.
   Vasárnap délutánonként, ha az idő is megengedte Rózsa mamával együtt, kiültek a kapu elé a szomszédokkal egy kis beszélgetésre.
Az asszonyok a heti eseményeket tárgyalták meg, Papa meg nagyokat hallgatott mellettük. A jobb kezében a szipkával, amelyből kékes füstcsíkot kapkodott el az időnként fel-feltámadó szellő.
   Egy ilyen őszi, de napsütéses vasárnap délutánon én is velük üldögéltem a kapu előtt.
Rózsa mama a szomszéd Eszti nénivel beszélgetett, mi meg Dani papával az akkor még nem nagy számban közlekedő autókat nézegettük a főúton.
Egyszer csak egy csapat nagy madár jelent meg az égen. Rögtön a vonuló madarakat kezdtük el nézni.
- Papa! Milyen madarak azok? –kérdeztem.
- Azok daruk, kisfiam.- válaszolta
- Már biztosan nem sokáig tart ez a szép hosszú ősz, mert már a darvak is elindultak.
- Már van vagy negyven esztendeje, hogy darura vadásztunk. Hajaj, de nehéz volt őket puskavégre keríteni. De nekem sikerült! Nem is egyszer!- mondta nagyapám hamiskás mosollyal az arcán.
És a következő pillanattól már nem az autók kötötték le a figyelmemet, hanem a hajdani daruvadászat története.
   A történet mesélése alatt Dani papa arca teljesen átszellemült. Talán most is hasonló izgalom kerítette hatalmába, mint amikor azon a hideg hajnalon hason- csúszva igyekezett a darucsapat közelébe jutni. Olyan átéléssel mesélt, hogy az „egész szál” magától hamvadt el a szipkában…
A történet végén megsimogatta az arcomat, és csak annyit mondott halkan:
- Istenem, de elszállt felettem az idő…
- Már megint a gyereket rontod Dani!- zökkentett vissza bennünket a valóságba Rózsa mama.
- A jó múltkor a cigarettázás, most meg ez a vadászat! –korholta tovább Papát.
- Így hogy lesz ebből a fiúból rendes, jóravaló ember!- folytatta.
- Miért ne lenne Rózsa? Attól még nagyon rendes ember lehet, ha vadászik, meg dohányzik!- ellenkezett Papa.
Majd nagyot szívott az előtte meggyújtott „Munkás”-ból és egy bodor füstfelhőt eresztve jelezte, hogy részéről a vita le van zárva!
  
   Azt az érzést,- amit akkor Papa a mesélés közben átélt- csak jóval később éreztem és értettem meg, amikor már én is vadászni kezdtem. Ha valamelyik sikeres vadászatom történetét meséltem valakinek, akkor újból átélhettem az elmúlt másodperceket, perceket.
 
   A következő évben már a légpuska bűvöletében éltem, amikor egyszer kipróbálásra felajánlottam neki a 620-as Sláviát.
-Ez csak játékpuska kisfiam- hárította el a lövés lehetőségét.
-Tudod, hogy volt nekem ettől sokkal komolyabb fegyverem.
- Igen tudom Papa.- válaszoltam
-Tényleg és hova lett a „húszas”? –kérdeztem.
-Még ’44 őszén elástam a patronokkal együtt a góré mellett.
-Papa! Ássuk ki! – buggyant ki belőlem a fiatalság szelessége.
-Nem emlékszem már, hogy pontosan hol van. Meg azóta már biztosan megette a rozsda…
- hűtötte le lelkesedésemet, és tekintete valahová a debreceni Nagyerdő felé révedt.
   Akkor még nem értettem miért nem akarja „exhumálni” elrejtett húszasát.
Úgy akart rá visszaemlékezni, amilyen akkor volt, amikor az első lapát földet a gondosan becsomagolt puskára dobta.
Talán attól tartott, hogy a fegyvert valóban megette a rozsda? Vagy talán nem akarta, hogy visszajöjjön egykori fiatalságának emléke?

   Papám túlélte Rózsa mamát. Megözvegyülve még csendesebb lett.
Ahogy már ereje volt a napnak kint üldögélt a lugas alatt és naphosszat olvasott. Nyolcvanöt évesen is szemüveg nélkül.
Bal kezében a könyvet tartotta, a jobb mutató-és középső ujja között meg az elmaradhatatlan szipkában füstölt a cigaretta.
   Főleg a történelmi regényeket kedvelte, amik az első „világégésről” szóltak. Ezek olvasásakor teljesen átszellemült az arca.
Vajon mire gondolt ilyenkor? Milyen emlékek jutottak eszébe?
Talán az olasz front, ahonnan három helyen átlőtt félig béna balkarral vergődött haza? Vagy a katonakórház, ahol az ereklyeként őrzött repeszdarabot operálták ki a halántékából?
Ez már örökre az Ő titka marad...

   A betegség orvul tört rá az addig makkegészséges emberre. Egyre inkább elhatalmasodott rajta és napról- napra fogyott az ereje.
Egyik reggel már a szokásos feketekávéját sem itta meg.
- Kéri a cigarettáját Édesapám? –kérdezte tőle Nagymamám.
- Már nem ízlene kislányom.- hárította el a rágyújtás lehetőségét.
Két nap múlva olyan csendesen, ahogy élt, úgy hagyta el az élők sorát…

   Halála után évekkel Nagymamám elárulta a húszas rejtekhelyét. Ma is emlékszem pontosan rá, de kiásni soha többé nem jutott eszembe.
Azóta már biztosan az enyészeté lett Dani papa egykori kedves belga puskája…

   Időközben az évek könyörtelenül elszaladtak.
A dédszüleimből mára már csak kedves lényük kitörölhetetlen emléke, néhány megsárgult régi fotó és a sok-sok gyermekkoromban mesélt történet maradt.
Sokszor eszembe jut szegény Rózsa mama. Ha tudná, hogy –talán Dani papa indíttatásának köszönhetően- több, mint két évtizede vadászom!
Meg- sajnos- kisebb-nagyobb mértékkel dohányzom.
Hogy milyen ember lett belőlem túl a negyedik évtizedemen?
Talán a családomat és a környezetemben élőket kellene megkérdezni.
A mai napig, ha valahol erős dohányfüstöt érzek mindig Dani papa arca és a lassan múlt homályába vesző gyerekkorom emlékei jelennek meg…
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:09:20 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #10 Dátum: 2012. Március 14. - 19:12:17 »

Rongyszag               -           J.vadász

   A naptár lapjai augusztus első napjait mutatták. Valami meghatározhatatlan okból különösen kedvelem a nyárnak ezt a részét. A tarlók illata, a napraforgó- és kukoricatáblák susogása olyan különös hangulatot kelt bennem, ami mindig rabul ejt.

   Még magasan járt a Nap, amikor egy késődélutánon felkapaszkodtam a kiválasztott lesre. Ráérősen kezdtem el a berendezkedést.
Az évek során megszokott helyekre és sorrendben a helyükre kerültek a „kellékeim” is.
Utoljára a puskát vettem kézbe. Megtöltöttem, majd elbiztosítva a les sarkába támasztottam.
   Ez alkalommal az új „szerzeményemet” hoztam magammal. Egy .222-es Remington kaliberű orosz gavallérpuskát.
Két napja szerelte fel rá a fegyvermester a 6X42-es céltávcsövet.
A rákövetkező délutánon a lőtéren belőttem a kezes kis fegyvert. Bevallom a próbalövések után titokban abban reménykedtem, hogy mostantól új fejezet kezdődik a rókavadászataimban.

   Ez alkalommal is a rókavadászat reménye csábított a területünk erre a részére.
Az erdős völgy szélén álló lesre azért esett a választásom, mert körben mindenhol búzatarló volt. Nagy volt az esély arra, hogy vadászgató rókával találkozzak.
Az őzek üzekedése is javában tartott még, és bíztam benne, hátha sikerül valami érdekes jelenetet, vagy jó bakot is látni.
   Kényelmesen elhelyezkedtem és időnként körbetávcsövezve vártam az alkonyatot. Mellényem zsebéből előkerült a nyúlsírósíp is, hátha szükség lesz rá…
Egyenlőre azonban csak madarakat láttam. A tarló szélén fácánkakas szedegette az elhullott búzaszemeket, távolabb pedig egy ölyv ült mozdulatlanul a szalmacsíkon.
Hirtelen balról mozgás támadt! A tarló szélén –szinte a semmiből- őzbak bukkant fel.
Az orra a földön volt, és egy véreb módszerességével haladt a számára izgató szagnyomon.
-Kereső bak- nyugtáztam, majd tüzetesebben kezdtem el nézegetni a hirtelen felbukkant őzet. Fiatal, ígéretes hatos bak volt. Talán néhány év múlva már ő lesz a völgy ura.
Most egy öreg, ághiányos bak birtokolta ezt a területet, így a kalandvágyó baknak nem sok esélye volt ezen a részen feleséget találni.
 A reményteljes ifjú dalia viszont ezt aligha tudta és határozott, gyors léptekkel haladt végig a tarló szélén, majd pár pillanat múlva eltűnt az erdőszéli kökénybokor mellett.


   Aztán hosszú ideig nem mozdult semmi.
Óvatos mozdulattal a cigarettásdobozért nyúltam és rágyújtottam. Nyugodtan eregethettem a füstöt, mert a szellő oda vitte a kék füstcsíkot, ahonnan legkevésbé lehetett közelgő vadra számítani.
   A füstölés közben egy nagyvadas terület fővadászaként dolgozó barátom jutott eszembe...

Cimborám –lévén erős dohányos- a lesen is gyakran hódolt a dohányzás szenvedélyének.
Sőt! Olyan szintre fejlesztette az „élvezetek halmozását” , hogy az „eseménytelen időszakok”-ban a másik nagy szenvedélyének az olvasásnak is hódolt.
   Egyik nyáron náluk vendégeskedve jó korán elfoglaltuk a hatalmas repcetarló szélére épített lest. Elhelyezkedtünk, és csendesen nézelődtünk. Fölösleges pusmogással csak az esélyeinket rontottuk volna. Mivel a szelünk jó volt társam rágyújtott, majd a vászonkabát zsebéből Nádler Herbert kárpáti vadász- kalandjairól szóló könyvét húzta elő.
Én a- számomra eddig ismeretlen- tájban gyönyörködtem, barátom pedig füstbe burkolózva cserkelt együtt a „Pontok Atyjával”.
Majd egyszer csak váratlanul ránézett az órájára, becsukta a könyvet, és a mellvéden elnyomta a félig szívott Helikont.
-Tíz perc múlva jönni kell a bakodnak! –súgta, és szorgalmasan távcsövezni kezdte a tarlószéli bokrokat. És valóban! Egy fél óra sem telt bele, már boldogan markolásztuk a különös trófeát.

   Én ugyan most nem olvastam, de a füstöt hasonló élvezettel eregettem, mint a barátom azon az estén..
De nicsak! Ott, ahol az előbb a bak is jött valami jön a tarló szélén!
Már tisztán látom!
Jókora süldőróka poroszkált az erdő felé!
Gyors mozdulattal a mellényem bal zsebébe dugtam a félig szívott cigarettát és a puskáért nyúltam…
A vörös nem állt meg egy pillanatra sem…
A szálkereszt követte a mozgását…Rácincogtam, de mintha süket volna a tempóján nem változtatva ment tovább.
Az orra elé kaptam a szálkeresztet és pattant a 222-es!
A róka hirtelen megtorpant az orra előtt becsapódó lövedéktől.
Elé lőttem!- villant át az agyamon és a kezeim már a kilőtt puska megtöltésével voltak elfoglalva.
Biztosnak vélt zsákmányom meglepetése csak néhány másodpercig tartott, és mielőtt megint lőhettem volna három hatalmas ugrással elérte a kökénybokrok közötti füves tisztást.
A fű mozgását követve egy ritkás folton kibukkant a róka eleje, amint a biztonságosnak vélt takarásából a tarló felé figyelt. Nyilván azt akarta megtudni, hogy mi volt az a fura csattanás és porfelhő az orra előtt…
Ezt a rejtélyt azonban már nem kellett megoldania, mert a szálkereszt megállapodott a tisztán látható nyakán és a következő pillanatban már repült is az apró lövedék.
A lövés csattanása után egy felvágódó farok és a fű csendesedő mozgása jelezte, hogy egy róka vadászpályafutása végére ért…
   Nagy sóhajtással töröltem le a homlokomról alágördülő verejtékcseppeket.
A következő pillanatban valami furcsa, égető fájdalom hasított a bal oldalamba!
A cigaretta! –villant át az agyamon.
A zsebre dugott cigaretta meggyújtotta a mellényemet!
Felugrottam az ülőkéről! A gyors mozdulattal levertem a jobb oldalamra rakott távcsövet,
ami nagyot koppanva érkezett le a les padlójára. A nyúlsírósípom nem állt meg ezen a „szinten”, hanem egyet pattanva eltűnt a les lábai közötti gazban! A hátizsákból villámgyorsan előcibáltam az ásványvizes palackot és a bal oldalamra és a nyitott mellényzsebembe borítottam belőle az összes vizet!
   A fájdalom lassan tompult. Körülöttem viszont már érezhető volt az égett vászon szaga. Illetve már inkább rongyszagnak lehetett nevezni.
Miután befejeztem az „önoltásomat” nekiláttam a „károk felmérésének”.
A távcsövemnek szerencsére nem esett semmi baja, mert az esés lendületét a gumiborítás teljes egészében felfogta. Levetettem a mellényemet és azt kezdtem el nézegetni. A zsebében tartott papírzsebkendők kormos maradványa kandikált elő a kéttenyérnyi fekete szélű lyukon. A mellényen kívül egy hasonló nagyságú fekete folt éktelenkedett az ingemen is. A bőrömön csak egy apró hólyagocska látszott.
Talán ennyivel sikerült megúszni…
Ezek után érthető, hogy a lövés utáni „szokásos” cigaretta elszívására nem került sor.
Visszavettem a vizes, büdös mellényt és a puskát a nyakamba kanyarítva lemásztam a létrán.
   Legelőször a kedvenc, jó hangú sípomat próbáltam megkeresni. Már szinte teljesen kigyomláltam a les alját mire előkerült.
Megtöltöttem a puskát és a zsákmányomhoz indultam.
Ahogy ballagtam a róka felé, azon gondolkoztam, hogy ezt otthon hogyan fogom elmesélni. Szinte már hallottam a Feleségem korholását, amiben erős hangsúllyal szerepel a büdös bagó, a lüke vadász és más hasonló –előre ki nem számítható- egyéb jelzők.
-A fene bánja, de az új puskát felavattam és mi több a róka is megvan!- vidítottam fel magam.
Morfondírozás közben odaértem a zsákmányom mellé.
Egy szép nagy kankölyköt sikerült lőnöm!
És a lövés? A lövés pontosan oda ment, ahová szántam!
Hosszú percekig levett kalappal álltam a vörös mellett…
A lelkemet csendes öröm járta át.
Örültem mindennek, aminek lehetett!
Annak, hogy ezen a napon is vadászhattam, a zsákmányomnak és a pontos lövésnek.
A rókából áradó csípős ragadozószagot viszont szinte teljesen elnyomta az égett ruháim rongyszaga…


***

   Az „égős róka” lövése óta elrepült jó néhány esztendő.
Lehet, hogy meglepő, de a mai napig dohányzom…
A  222-es is azóta már más szekrényében lakik...
Azonban mindig hálásan gondolok vissza a  kezes kis puskára. Számtalan emlékezetes vadászat és lövés emléke fűződik hozzá.
   Annak a nevezetes rókának a kifogástalanul kikészített gereznája most a fegyverszekrény melletti falon lóg. Akárhányszor nyitom vagy zárom az ajtót, minden alkalommal emlékeztet arra az augusztusi estére.
   Olykor-olykor társaságban el szoktam mesélni kigyulladásom történetét, és mindig nagy derültséget keltek vele.
   Azt, hogy azon az estén a feleségemtől mit kaptam, az inkább maradjon az én titkom!
A következő héten viszont- minden bűnöm ellenére- kedves ajándékkal lepett meg!
Igen-igen! Egy új mellénnyel.
Az akkori kedves ajándékot hosszú évek óta hordom és szinte nélkülözhetetlen darabja lett az öltözékemnek.
És eddig még-szerencsére- nem sikerült kigyújtani…


« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:09:06 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #11 Dátum: 2012. Március 31. - 16:06:06 »

Nyárvégi élmények        -       tiborkap

Egy augusztus végi napon elhívtam kedves barátomat, bizonyos VM-et, vadászni. A meghívásomat örömmel fogadta s azonnal el is indult. Mivel közel lakunk egymáshoz, hamar ideért és kb. másfél óra múlva már a vadászatot tervezgettük. A kiszemelt területen volt több vadkáros kukoricatábla, ahova a disznók rendszeresen jártak. Úgy véltem, oda kellene leülnünk, hátha találkozunk velük.

Egész nyáron nagy volt a meleg és a szárazság, ezért a mélyvizes gödrök is kiszáradtak. Gondolkoztunk, hova mehetnénk, melyik kukoricatábla mellett lehet még valamennyi víz, ami a disznókat vonzza. Miután számításba vettük a lehetséges helyeket, körbejártuk a környéket.

Nehéz volt a döntés, de végül az almás tanyai kukoricatáblára esett a választásunk, melyet két nagyobb erdőtömb, és egy nádas határol. Kiváló hely a disznóknak. Itt egész évben találkozunk velük, s ha szerencsések vagyunk, akkor most is láthatjuk őket.

Mielőtt egymáshoz közel elfoglaltuk leshelyünket, megbeszéltük, meddig maradunk, s milyen vadat lövünk. Mivel közeledett a szeptember, s vele együtt a szarvasok násza, az erdő királyai hallatták szerelmes éneküket, azonban a tehenek még nem igazán reagáltak. Az este folyamán nem láttunk semmit, de több kereső bika járt-kelt a környéken és egymást ingerelték bőgésükkel.

Másnap hajnalban ismét azon hely mellett döntöttünk, mint előző este. A bikák még mindig ott voltak, s kitartóan bőgtek. A disznók ugyan nem jöttek arra, de legalább hallottuk őket. A nap már fenn volt az égen, s pakolni kezdtem, amikor tőlem kb. száz méterre, a csatorna parton megpillantottam egy szép, kifejlett rókát. Nem vette észre mozgolódásom. Gyorsan visszaültem, majd a puskáért nyúltam. Szerettem volna, ha M ott ül velem, jó lett volna meglövetni vele. A róka csak jött és jött. Kb. negyven méterre lehetett, mikor füttyentettem s aztán dörrent a fegyver. A róka összeesett. Leszálltam a lesről, s odamentem hozzá, hogy megnézzem. Közben M telefonon hívott, hogy sikerrel jártam-e. Nagyon örültem a rókának, mert már régóta nem lőttem semmit. Elmentünk a kocsihoz, fényképezőt és kürtöt ragadtam, majd lefotóztam, s kürtszóval elbúcsúztattam zsákmányomat. Hazaérve beszámolót tartottunk. Sajnos M-nek haza kellett mennie délutánra, s programja estébe nyúlott, így aznap már nem tudtunk kimenni, de megbeszéltük, hogy hajnalban ismét szerencsét próbálunk.

Korán ért a reggel. Fél háromkor indultunk. Most egy másik kukoricatáblát választottunk, ami a nádas túloldalán húzódott. Azt hallottam, hogy oda több konda is jár. A fogyó hold gyönyörűen megvilágította a tájat, szinte olvasni lehetett. A kocsit messze, kb. 450-500 méterre raktuk le a lestől, majd cserkelve indultunk a kiszemelt hely felé. Útközben hallottunk aranysakálokat üvölteni, láttunk pár darab tarvadat a szójaföldön, s ahogy meg-megálltunk, hallgatóztunk, arra lettünk figyelmesek, hogy a szójában valami megy. Kerestünk a hang irányába, de nem láttunk semmit. Aztán hirtelen kiugrott az útra egy róka. Azonnal észrevett minket, s már a kukorica szélén volt, mikor egy pillanatra még megállt. Végzetes hiba volt részéről! Ekkor ugyanis, lőbotról föltámasztva, lőtt M. A róka ott maradt. Gratuláltam, s lefotóztuk. Ezt követően, mivel még nagyon korán volt, elmehettünk az erdő alá. Reméltük, hogy a lövés miatt a disznók máris kiváltanak a kukoricából. Gyanúnk beigazolódott, mert a csatornaparton egy az erdőbe igyekvő kondát észleltünk. Halkan közelebb kerültünk hozzájuk, de lövéshez sajnos nem jutottunk, mert a mindent elborító nagy gaz hátráltatta a vad elbírálását. Ráadásul a konda egyik tagja észrevette ottlétünket, megugrott, s a riasztott koca elvezette a „rábízott” csapatot. Kis bosszúsággal néztük végig, míg elkocogtak az erdőbe.

Utunkat folytattuk, s a kiszemelt kukoricatáblához értünk. Nem hallottunk semmit, de reményünk még volt a csülkös vad elejtésére. Abban bíztunk, hogy vadásztársunk megfigyelései pontosak voltak és ma is több konda választotta ezt a kukoricatáblát. Erősen kezdett pirkadni, mikor a tábla szélén, az úton egy kis fekete foltra lettünk figyelmesek. Kisvártatva egyre több lett belőle. Nem tudtuk, mit látunk, ezért odavillantottunk, de még ekkor sem tudtuk eldönteni, mik lehetnek azok. Leszálltunk a lesről, közelebb mentünk hozzájuk. Malacok voltak. Mondtam M-nek, hogy lőjön, ő azonban nem érezte biztosnak a lövést. Próbálkoztunk még közelebb menni, de ő ekkor sem határozta el magát. Látva bizonytalanságát úgy döntöttem, ha ő nem lő, megpróbálom én. Felkészültem, kiválasztottam az egyiket, ami éppen nem mozgott, s meghúztam a ravaszt. Nagy csend támadt, melyet a többi malac futása tört meg, s örömmel láttam, hogy az enyém fekszik. A koca még a kukoricában lehetett, s ébersége egy pillanatra lankadt, így a malacok az erdő felé tartva óvatlanul az úton játszadoztak. Ezen önfeledt szórakozásnak én vetettem véget. A koca figyelmetlensége egyik malaca elvesztéséhez vezetett.

Zsákmányomat, mely egy kis kanmalac volt, lefotóztam, majd barátom rókájával közös terítékre rakva megfelelő kürtszignálokkal búcsúztattam el. Vendégem nagyon örült a rókának, melyet sikerült elejtenie. Én szintén boldog voltam, hogy elfogadta meghívásom, s a vadászat sikeres lett. De természetesen nem felejtjük el, hogy a lőtt vad fizette a legnagyobb árat, hiszen ő életét adta szórakozásunkért, s vadászatának élményére örökké emlékezni fogunk Remélem, sok jó vadászatunk lesz még együtt.
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:07:39 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #12 Dátum: 2012. április 01. - 07:50:25 »

Ádvent idején        -     Tomek

Az öregember ráncait sejtelmesen megvilágította a parázs. Villanyvilágítás sohasem volt a házban, mégis otthonossá tudták tenni: ő és a felesége. Nem sok időt adott nekik a Magasságos, mindössze három évig voltak egymásnak hű társai, aztán közbeszólt a háború, és az emberi kegyetlenség. Az imbolyogva pislákoló zsarátnokok közt az öreg Arnold még ma is látja annak a napnak az eseményeit úgy, mintha tegnap történt volna. Ha kihúnyó tüzet lát, mindig ez jut az eszébe: ahogy a füstölgő romokhoz visszakúszik, ahogy a hamvadó gerendák között kutat… ahogy a messzeségben még mindig robbannak a gránátok, ropog a géppuskatűz… ahogy az üszkös falak között feltűnik egy kéz, amire nem is olyan régen olyan földöntúli boldogsággal húzta fel az örök hűséget jelző karikagyűrűt… Soha nem derült ki, hogy a kis csapat milyen nemzetiségű volt. Csak jöttek, a semmiből, őt elhurcolták, és irgalmatlanul megverték, ahogy záporoztak rá az ütések, bizonytalanul hallott a távolban egy női sikolyt, majd robbanás rázta meg a tájat, és elnémult minden. A katonák, ahogy jöttek, el is tűntek. Lehúzták róla a meleg bekecset, a bakancsát elvették, majd sietve távoztak. Egy hangos szó, egy parancs nem hangzott el semmilyen nyelven, csak a mocskos arcokra emlékszik, a durva kezekre, és arra, ahogy fogai a hóra potyogtak. Soha nem érezte még magát annyira kiszolgáltatottnak. Azt hitte: rosszabb már nem lehet, de erőt vett magán, és kúszni kezdett afelé, amit még otthonnak hitt…
Nagyon nehezen kezdte újra. Sokáig volt a mélyben, még az italhoz is nyúlt, aztán jött az ördög bibliája: a kártya. Sok ember életét megkeserítették már ezek a vékony papírlapok, és Arnoldnak is csak a jó barátok erős keze segített abban, hogy abba tudja hagyni a bűnös szenvedélyt. De sikerült… Nem messzire a régi háztól felhúzott egy kisebbet (a régi helyén kőkereszt őrzi a Kedves emlékét): ebben is a barátok voltak a segítségére. Beletemetkezett a munkába, és a régi sebek lassan ugyan, de kezdtek behegedni. Munkát talált – vadőr lett – és hiába biztatták mások az ellenkezőjére, agglegény maradt.
Odakint süvített a szél. Az ablakok beleremegtek, megingott tőle a gyertya lángja, és Arnold felkapta fejét. A falon függő órára nézett, igaz, csak megszokásból. Nem kellett neki óra ahhoz, hogy megmondja mennyi az idő. Tudta. Ösztönösen, ahogy csak a természethez közel érő emberek érzik ezt.
Lassan felállt a kandalló elől, és az asztalhoz csoszogott. A kenyér, és a szalonna mellett vékony fenyőágakból összekötözött apró koszorú állt. Három gyertyacsonk volt ráerősítve, és a tűlevelek zöldjét szárított csipkebogyó hamvas pirossága törte meg. Az erdei ember egyszerű adventi koszorújáról csak a negyedik gyertya hiányzott, éppen az, amit a legnagyobb áhítattal gyújtott meg a Kedvessel azon a kevés Karácsonyon, amit még együtt tölthettek, és azután is, minden évben.
Egy pimasz kölykön múlott csak az egész, hiszen ő már idejében észrevette, hogy a háztartás szegényebb egy gyertyával, és nem tudja kellőképpen feldíszíteni koszorúját. Becsoszogott a faluba, hogy a kis mindenes boltban megvegye, ami hiányzik, hiszen soha nem szeretett semmit az utolsó pillanatra hagyni. Sokan álltak a sorban. Előtte éppen az a vásott gyerek, akit már többször rajta kapott, amint madárfészket foszt ki, rigót és más énekesmadarakat lövöldöz csúzlival. Soha nem verte meg, csak elvette tőle a lőszerszámot, aztán elbeszélgetett vele: a fiú mégis iszonyatosan dühös volt rá. Most is hallotta, ahogy Arnold megkérdezi az eladótól, van e még egy csomag gyertyája, és amikor rákerült a sor – pedig már egy hete spórolt egy zacskó cukorra – inkább elvitte az öreg elől az üzlet utolsó csomag gyertyáját. Arnold nem szólt egy szót sem, csak megnedvesedett egy kissé a szeme, de nem emelt kezet a gyerekre akkor sem, amikor az búcsúzóul egy kemény hógolyóval is megdobta. Sokkal többet tűrt már ő annál, minthogy ilyenekre adjon… ha három gyertya, hát három. Majd gondolatban meggyújtja a negyediket, az is lesz olyan szép fényes, mint a többi.
Gondolataiból csizmarugdalás zaja zökkentette ki, majd nyílt az ajtó, és Arnold örömmel ölelte meg barátját. Gusztáv hátizsákjából halak kerültek, és mivel ő volt a halász, Arnold pedig a vadőr, a tisztítás az ő gondja volt. Az öreg vízi ember kezében boszorkányos gyorsasággal járt a kés, és mire Arnold visszatért a kamrából, mivelhogy lassan járt, az egyik ponty már készen is volt. Szertartásos áhítattal felhajtották a pálinkát, aztán csak ült a két öreg egymás mellett, és nézték a félhomályt. Sokat tapasztalt már mindkettő – Gusztávnak soha nem volt felesége – , így ha esett is köztük szó, az csak ritkán fordult elő. A mozdulatát is értették egymásnak, de ki is tartottak a másik mellett.
Amikor Gusztáv elment, Arnold feldarabolta a halakat, a tepsibe tette, sóval szórta meg, majd vajat tett minden szeletre. Így szerette a halat, minden évben ez volt a karácsonyi vacsorája. A tepsi a lernibe került. Lassacskán finom illat töltötte meg a helyiséget, és Arnold nemsokára kitöltött magának egy kis bort, kenyeret tett az asztalra, szedett magának az ételből, és imára kulcsolta a kezét. Sokáig imádkozott… aztán lassan enni kezdett, de közben felülkerekedett benne a keserűség. Csak bámult a tányérra, és érezte, ahogy az arcán végigfolyik egy könnycsepp. Felsóhajtott. Dacára a Szentestének a szekrényhez ment, felöltözött, és kilépett a hóesésbe. Csak az erdőn tudott megnyugodni igazán… zsebre tette a kulcsot, majd csoszogó lépteivel elindult. Nem volt hideg, a hó csak azért maradt meg, mert sokkal több esett annál, mint ami leesve azonnal el is olvadt. Puskát nem is hozott magával, ennyi nyugodalma a vadnak is lehet. Nem akart, és nem is tudott gyorsabban haladni. Hallgatta, ahogy a faágakon maradt száraz levelekről lepereg a hó, és szinte önkéntelenül arra vitte a lába, amerre az etetők voltak. Mindent rendben talált. A padlások vastagon fel voltak töltve szénával, és az elmosódott szántalpnyomok mutatták, hogy fiatal tanítványa a mai napon sem feledkezett meg az állatokról. Szeretettel gondolt a gyerekre: jövőre átveszi tőle a hivatalt, hiszen ő már alig tud mozogni is.
Elgondolkodva haladt, elhagyta az új telepítést, az égett vágást, és a Sajgó-tanyánál ráfordult a dombhoz vezető útra. Senki nem tudta, mi keresnivalója van ennek a földhalomnak a puszta közepén. Egyesek azt mondták, hogy katonai tájékozódási pont, mások azt állították, hogy egy régi kultúra temetkezési helye, egy óriási sírhalom. Arnold inkább ez utóbbi felé hajlott, és mindig, amikor felment a tetejére, keresztet vetett, így adózva a régen elment emberek emlékének.
Ma sem mulasztotta el megtenni ezt. Valaki betonlapokat ásott le a halom tetején úgy, hogy azok egy csonka gúlát formáztak, Arnold szeretett itt ülni, és elmerengeni a világ dolgain. Ma azonban a hóra való tekintettel állva maradt, és csak nézte a sötétséget. A szeme már megszokta a fény hiányát, de ismerte is annyira a tájat, hogy tudja, mi, merre van. Valahol a távolban a falu fényei pislákoltak, ám ez szinte zavarta. Hátat is fordított neki, csak állt, és hallgatta az éjszakát.
Egyszer csak megelevenedett. Hiába mozgott már nehezen, a füle és a szeme még nem öregedett meg annyira, hogy ne hallja meg azt a hangot, amit már olyan jól ismert. Tátott szájjal fülelt. A nesz megismétlődött: valami vergődött, nem is olyan messzire tőle, és amikor megindult felé, elnyújtott sírást is hallott, éppen úgy, amikor őz szorul a hurokba. Amennyire tudott, sietett, de az átkozott kór gúzsba kötötte a lábait. A zörgés, és a nyöszörgés nem szűnt, de sűrűn meg kellett állnia, hogy meg tudja állapítani, merre is küzd a vad a dróttal az életéért.
Alig tudott átvergődni a bokroson, aztán sűrű, friss akáctelepítés következett. A ruhája több helyen felhasadt, de  nem csüggedt, csak az lebegett a szeme előtt, hogy az őzet minél előbb kiszabadítsa. A következő tájékozódásnál már tudta merre kell haladnia, és nyílegyenesen megindult abba az irányba, ahol egy régi bombatölcsért tudott. Nagyon szerették ezt a helyet a vadorzók, mindig meghúzódott a gödörben nőtt bokrok között egy két fácán, nyúl, esetleg őz. Arnold számolatlan hurkot szedett már itt össze, mégsem tudott a bűnös nyomára bukkanni.
Az egyre erőtlenebb rúgások már közvetlenül közelében zörgették az avart. Az öreg kínosan lassan leereszkedett a gödör aljába, körülnézett, majd az egyik bokor alján meglátta a vergődő, alaktalan tömeget. Hozzálépett, és a meglepetéstől elakadt a szava. Kázmér volt az. A vásott kölyök, aki korábban mohón megvette előle a csomag gyertyát, akivel már annyiszor kerültek összetűzésbe.
Már alig pihegett. A hurok annyira szerencsétlenül szorult rá, hogy kiszabadítani magát esélye sem volt. Arnold remegő kézzel fejtette le a gyerekről a drótot. Az csak vacogott.
- Kázmér! Hallasz engem? – rázta meg az öreg a fiú vállát. – Válaszolj, hallasz engem?
Erőtlen bólintás volt a válasz.
Arnold gyorsan cselekedett. Lehúzta a didergő gyerekről az átázott kabátot, majd ahogy csak tudta, dörzsölni kezdte az elgémberedett tagokat.
- Ez majd felmelegít. – mondta Kázmérnak, - csak engedd, hogy csináljam.
A fiúba kínosan lassan tért vissza az élet. Arnold levette magáról a vastag kabátot, és a gyerekre terítette. Megsimogatta a fejét.
- Gyere velem, nálam felmelegszel, aztán hazamegyünk anyádékhoz. – mondta.
A fiú összehúzott szemmel bámult rá. Fejét behúzta a szőrmegallér mögé, és hallgatta, ahogy fogai összekoccannak a vacogástól. Arnold halkan bíztatta.
- Gyere már… még jobban átfagysz, nem érted? – és átkarolta a fiú vállát, hogy elinduljanak, de ebben a pillanatban az kiugrott kezei közül, hogy a nagy kabát, és az elgémberedett végtagok miatt esetlen futással eltűnjön az erdőben. Arnold keserűen nézett utána… nincs ebben a világban már senkiben sem hála, gondolta… a drótot azért magához vette.
Nagyon sokáig tartott míg hazaért. Közben a kandallóban már teljesen kialudt a parázs, a ház kihűlőben volt. Kis idő múlva azonban már lobogott a tűz, és Arnold elgondolkodva morzsolgatta ujjai között a rozsdás drótot. Talán el is aludt közben. Ő is áthűlt, amíg hazaért, a jóleső meleg körülölelte, és a kényelmes fotelben lebillent a feje.
Halk kopogásra riadt fel. Odakint még mindig sötét volt. A kopogás nem ismétlődött. Arnold az ajtóhoz ment, és kinyitotta. Lábára ráömlött a hideg, és a telihold, ami a kitisztult égről ragyogott alá, megvilágította a küszöböt.
Egy csomag gyertya volt ott, és egy csúzli.
Arnoldnak összegyűlt szeme sarkában a könny. Sokáig állt dermedten az ajtóban, amíg a hideg józanra nem mosdatta. Lehajolt a gyertyákért, és a csúzliért, majd kívül rekesztette a hideget.
Az asztalon egyedül állt a koszorú. A papír zörögve adta ki magából a tucat gyertyát. Az öreg reszkető kézzel erősítette fel a három kormos csonk mellé a negyedik hófehér szálat. A gyufa sercenését gyertyaláng libegése követte.
A hófehér fej az asztalra borult. Kezei imára kulcsolódtak, és arra gondolt, hogy Ádvent idején mégis csak van az emberekben hála és szeretet. Sokáig hajolt az asztal lapjára. Lelkét átjárta a Karácsony áhítata, és úgy érezte, hogy a négy apró láng nem csak az ő, hanem szeretett felesége arcán is táncol, valahol messze, valahol fenn a Mennyben is, mert a hála gyertyájának fénye odáig is felragyog.
« Utoljára szerkesztve: 2012. Május 13. - 19:07:12 írta Voldemort » Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Voldi
Adminisztrátor
Vadász
*
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 9514


Piros betűs nagyokos...


« Új üzenet #13 Dátum: 2012. április 26. - 17:55:16 »

Kedves Fórumtársak!

Sajnálatos módon a kultúra rovatba is megpróbált beférkőzni a tisztességtelenség.

A történet a köveztkező: egyazon IP-ről nagyon rövid idő alatt érkeztek regisztrációk, a regisztrált első útja az Irodalmi Pályázat topikba vezetett, leadta a szavazatát, majd eltűnt. Jött a következő regisztrált, ugyanoda vezett az út, szavazás, és így tovább ugyanarról az iskolai IP címről. Ezért ma ezt a kiszolgálót letiltottam a szavazás hátralevő idejére. Mi ezt az eljárást tisztességtelen dolognak tartjuk, és ezért az inkriminált pályaművet a szavazásból kizárjuk. Amennyiben a szerző nem tudott az akcióról, úgy rendezze le az esetet a hozzátartozójával, amennyiben meg igen, akkor ez nagyon szomorú dolog, és a szerzőtől is meg fogunk válni. Természetesen lehetőséget kap elmondani a véleményét.
Naplózva

-Voldi, ritka rusnya vagy alsógatyában...
-Levegyem?

-"Ha mindenki úgy tesz, ahogy tenni köll, akkor minden úgy lösz, ahogy lenni köll!"
Erdojaro (Molnár Attila)
Vadász
*****
Nem elérhető Nem elérhető

Hozzászólások: 14839



« Új üzenet #14 Dátum: 2012. április 26. - 20:00:03 »

Szia Voldi! Emelem

Ilyen  tisztességtelen szavazás ezen a fórumon még nem fordult elő, és remélem nem is fog. Ahogy látszik, azonos helyről valóban közvetlen a regisztráció utáni  percekben szavaztak úgy, hogy ennyi idő alatt nem hogy az egész, de még egyetlen pályázott írást sem lehet elolvasni.

Azt, hogy a szerző erről nem tudott, az számomra hihetetlen. Egyetlen adminisztrátor te vagy aki tudja a pályázók személyét, mert a műveket neked küldték el, és te raktad fel mindet, beazonosíthatatlanul. Ha a szerző nem szólt volna az érintetteknek, nem tudták volna mire is kell pillanatok alatt szavazni. Ez olyan jogtalan előnyszerzés amit nem csak gusztustalannak, hanem a fórum szellemiségéhez méltatlannak, és elfogadhatatlannak tartok!!
Én azt javaslom, azt a pályaművet amelyre így jöttek a szavazatot egyszerűen ki kell zárni a versenyből!

Vadászüdvözlettel: Attila
Naplózva

A Vadászat olyan mint a NŐ!  Minél több időt töltesz vele, annál jobban rájössz, hogy nem tudsz róla semmit!
Oldalak: [1] 2   Fel
  Nyomtatás  
 
Ugrás: