Akire büszkék vagyunk!

Nyáry Krisztián írása
2015. október 12.,

A Ford Company brazíliai gumiültetvényén 1932. március 7-én is tűzött a nap. A gumicsapoló munkások csoportját vezető 24 éves fiatalember legszívesebben azonnal otthagyta volna az ültetvényt, hogy elindulhasson a Tapajos folyó torkolatvidéke felé: az ott élő indián törzseket akarta tanulmányozni, de még nem gyűjtötte össze az ehhez szükséges pénzt. Molnár Gábor nem volt tudós, nem végzett egyetemet, még csak középiskolát sem. A kalandvágy hajtotta Brazíliába. Mégis ő volt az egyik legelső a világon, aki észrevette, hogy az esőerdők irtása ökológiai katasztrófához vezet: „Én aki nemrég kerültem ide, nem tudok napirendre térni az emberkéz okozta szörnyű pusztítás fölött – írta. Itt körülöttem kivágták, lángra gyújtották, hamuvá égették az őserdőt, amely ugyanolyan volt, mint a többi távolban zöldellő sok százezer négyzetkilométer. (…) Ez a hamu itt maradt az elpusztított ősvadonból. De ez sem sokáig marad már, mert a legközelebbi esőzés lemossa, lehordja a humuszos talaj nagy részével együtt – a Tapajosba.”

Nehéz megmondani, hogyan alakult volna az életpályája, ha azon a délelőttön egy tizennyolc éves telepi munkásfiú nem viszi hozzá a raktárban talált aprócska, rozsdás fémdobozt. Molnár azonnal felismerte, hogy a doboz robbanófejeket rejt: ilyenekkel tarolták le az esőerdőt a gumigyár emberei. Hogy a robbanóanyag ne okozzon balesetet, elhatározta, hogy biztonságos helyen elsüllyeszti. A folyó felé tartott a kiirtott erdő helyén burjánzó sásban, amikor bakancsa beleakadt egy kúszónövény indájába. A dobozka kicsúszott az ujjai közül, és nekivágódott egy kormos pálmatönknek. A következő másodpercekre így emlékezett: „Óriási, egetrázó dördülés, fülemben cseng-bong a világmindenség, súg az éj, és körbefog valami iszonyú sötét, mikor támolyogva visszanyerem egyensúlyom. Feketeség, éjszaka szakad rám, pedig az imént még minden ragyogott. Zúg fülemben az iszonyú erejű dörej, szemem táját, vértől iszamos arcomat tenyeremmel végigsimítom. Vak vagyok, vak, nincs szemem!” Egyetlen percig sem akarta a vakok számára kijelölt életet élni. Megtanult vakon gépelni, és elkezdte megírni brazíliai élményeit. Szépirodalmi ismeretterjesztő író lett belőle, az Amazonas vidékének legalaposabb ismerője. Expedíciókon vett részt, és olyan vidékekre utazott vakon, ahová a látók is csak nehezen jutottak el. Ma is példaképnek kellene lennie, de túl kevesen emlékeznek rá.

Egy pincér és egy szállodai szobalány gyerekeként született 1908-ban Budapesten. Az apja tüdőbetegség miatt elveszítette a munkáját, és nem sokkal később bele is halt a TBC-be. A családra az addiginál is nagyobb szegénység szakadt. A kamasz fiúnak nem volt lehetősége a továbbtanulásra, mezőgazdasági szakiskolát végzett Pápán, majd egy dunántúli nagybirtokokon dolgozott mezőgazdászként. Ennél izgalmasabb életre vágyott, így amikor 22 éves korában kezébe akadt egy különös újsághirdetés, azonnal tudta, hogy az neki szól. Egy ifjú biológus és barátja egy Brazíliába induló őserdei bogárgyűjtő expedícióba kerestek harmadik embert. A két ötletgazdának megtetszett a kiváló fizikai adottságú fiatalember, és 1930 elején együtt ültek fel a Le Havre-ból induló óceánjáróra. Expedíciójuk gazdasági alapja az a Magyar Nemzeti Múzeummal kötött megállapodás volt, amely szerint a múzeum átveszi a Brazíliából küldött bogárküldeményeket, s a kutatók az ezért kapott pénzből folytathatják munkájukat. Az elképzelés rögtön az érkezés után csődöt mondott, Molnár két társa ugyanis maláriát kapott. Megbeszélték, hogy a városban maradnak, amíg felgyógyulnak, Molnár pedig előremegy az őserdőbe, hogy előkészítse az expedíciót. A lelkes fiatalember azonban hiába várta a barátait: helyettük egy levél érkezett, hogy betegségük miatt meggondolták magukat, és már úton vannak hazafelé. Azt is megírták, hogy a hajójegyre a felszerelések eladásából lett pénzük, s hogy társuk puskáját és ruháit is áruba bocsátották.

Egyetlen fillér nélkül ha akart volna, sem tudott volna hazatérni. Elhatározta, hogy egyedül is folytatja az expedíciót, ám ehhez pénzre volt szüksége. Mivel volt mezőgazdasági végzettsége, munkavezetői állást kapott a Ford-ültetvényeken. Együtt élt az idénymunkásként dolgozó falusi szegényekkel, a caboclókkal. Amikor összegyűlt egy kis pénze, szabadságot vett ki, és két kísérőjével vadászó-gyűjtő-kutató utakra indult az esőerdőbe. A begyűjtött bogarakat, lepkéket, hüllőtojásokat és állatbőröket hazaküldte a Nemzeti Múzeumnak. Éppen azzal volt elfoglalva, hogy az általa befogott két élő anakondát és egy hatalmas Boa Constrictort hogyan küldjön el a budapesti Állatkertnek, amikor a robbanás minden addigi tervét és álmát eltörölte.

Az első perctől kezdve tudta, hogy megvakult: „Vak vagyok – kap el valami mondhatatlan, és tudom, sohasem oldható keserűség. – De ez a magam dolga, belülről kell megoldanom, mint annyi, és nemegyszer majd ilyen nehéz kérdést. Mint vezetem ezutáni életem sorát? Most és innen nem tudom, még nem tudom, de tény, megoldom.” Felszerelését szétosztotta a barátai között, és elbúcsúzott Brazíliától. Ötszáz dollárt kapott a biztosítótól, éppen annyit, amennyi a hazaútra kellett. Poggyásza az útijegyzeteit tartalmazó táska mellett három óriási láda volt, amelyekben a három óriáskígyót is szállította. Már a hajóúton megpróbált mindent önállóan csinálni. Egyik kígyója út közben elpusztult, a másik kettővel eljutott Budapestig. Első útja az Állatkertbe vezetett, ahol átadta az igazgatónak az értékes állatokat. Pénzt nem fogadott el értük.

Hazatérése után édesanyja helyet szerzett neki az Állami Szemkórházban. Itt megerősítették, hogy soha többé nem fog látni, legfeljebb fényfoltokat az egyik szemével. Egy nővér segítségével megtanult egy hagyományos Remington írógépen írni. Lelkierejét látva az orvosok a kórházban töltött idő alatt őt kérték meg, hogy elkeseredett betegtársainak vigaszt nyújtson, beszélgessen velük. Pedig volt, amikor ő is nagyon elkeseredett. Meglátogatta az a lány, akivel elutazása előtt viszonya volt, és akivel Brazíliából is levelezett. Hűvös hangon közölte a férfivel, hogy kapcsolatuknak lehetett volna jövője, de „így vakon” erre semmi esély sincsen. Molnár Gábor ekkor érezte először, hogy fogyatékos, aki talán soha nem lesz képes a teljes életre. „Három esztendő magam elé tűzött türelmi időm – határozta el. Addig kell valaminek történnie, ha nem: elég ebből a világból.”

Albérletet vett ki, ahol egyedül gondoskodott magáról. Házigazdája mesélt különleges lakójáról egy újságíró barátjának, aki egyoldalas riportot készített az önállóan élő vak emberről egy bulvárlapban. A cikk erősen kiszínezte az amazonasi kalandokat és a balesetet, ezért Molnár eldöntötte, hogy inkább maga veti papírra brazíliai élményeit. Kéziratát egy régi barátja vittel el az Est lapok főszerkesztőjéhez, és 1933. február 23-án, az újság vasárnapi mellékletében meg is jelent „Az anakonda – a kígyó támadása” című írása. A honoráriummal együtt felkérés is érkezett újabb cikkekre, s ezzel a bizonyíték, hogy képes lehet eltartani önmagát. Újabb és újabb lapok rendeltek tőle írásokat, s hamarosan a rádió is sorozatot készített élményeiből.

Egy ügyvéd rábeszélte, hogy nyújtson be kártérítési igényt a Ford Company-hoz, hiszen az ő alkalmazottjukként, munka közben érte a baleset. Mások arra vették rá, hogy kérelmezzen trafikjogot az államtól, a törvények ugyanis a dohányárusítás jogát rokkantak számára tartották fenn. Nem sokkal később szinte egyszerre kapta a csalódást keltő híreket. Orvosai közölték, hogy bal szemét egy benne maradt szilánk miatt meg kell műteni, így még fényfoltokat sem fog látni többé. A Ford pedig elutasította kártérítési kérelmét, mivel a robbanás napján a munkaidőt igazoló kartonon csak munkakezdést jelzett, a munkaidő befejezését nem írta alá. A dohányárusításra beadott kérelmét a Pénzügyminisztérium „mint igényjogosultság nélküli kérelmezőét” elutasította. Akkoriban politikai összeköttetések kellettek egy trafikhoz, és ilyesmivel ő nem rendelkezett. Más összeomlott volna ilyen hírektől, ő azonban eldöntötte: nem vár többé mások segítségére. Összeszedte akkor már több száz megjelent cikkét és könyvet szerkesztett belőlük. Első kötete Kalandok a brazíliai őserdőben címmel jelent meg 1940-ben. Huszonöt másik követte.

Eldöntötte, hogy nem akar kizárólag egykori emlékeiből élni. 1946-ban elhatározta, hogy visszatér Brazíliába, és újra részt vesz egy őserdei expedíción. Ehhez rengeteg forrásanyagot kellett megismernie, ezért feladott egy hirdetést, amelyben felolvasót keresett. Egy fiatal újvidéki lány, Hegyi Margit jelentkezett. Molnár a bemutatkozó találkozáskor közölte a lánnyal, hogy csak pár hetes munkára számítson, mert hamarosan Brazíliába utazik, már csak a beutazási engedélyére vár. Az utazáshoz azonban kiutazási engedély is kellett, s az lejárt, amire megjött a brazil beutazási irat. Amire az új kiutazási végzés megérkezett, a beutazási engedély járt le. Évekig akadályozta így a két ország bürokráciája, hogy Molnár Gábor ismét Brazíliába utazhasson. Közben viszont olyan közel kerültek egymáshoz 20 éves felolvasójával, hogy 1950-ben összeházasodtak. Három gyerekük született.

Igazán ismert és népszerű íróvá csak az ötvenes évek közepétől vált Molnár Gábor: talán ez volt az az időszak, amikor a Vasfüggöny mögé zárt ország lakói legalább könyvek segítségével szerettek volna egzotikus tájakon kalandozni. Útleírásai és őserdőkben játszódó regényei több tízezres példányszámban keltek el. Rendszeresen járt író-olvasó találkozókra, iskolákban és könyvtárakban tartott telt házas előadásokat. Eközben nem adta fel álmát, és mindig benyújtotta kérelmét a brazíliai utazásához szükséges engedélyért. Mindig elutasítás érkezett. Amikor 1964-ben egy mongóliai írócsere egyezmény keretében vállalkozó kedvű írókat kerestek egy mongóliai ösztöndíjhoz, jelentkezett. A vendéglátók számára csak az ulánbátori repülőtéren derült ki, hogy látogatójuk egy vak ember, aki egyetlen szót sem tud mongolul. Annál jobban csodálkoztak, amikor a vendég közölte, hogy a Góbi-sivatagban akar expedícióra menni. Kísérője a felesége volt. Hol nomád pásztorok jurtáiban, hol a szabad ég alatt aludtak, és a kommunizmusban betiltott kolostorok lámáival is találkoztak. Második expedíciójukra kamasz fiuk, Gábor is elkísérte őket. Mindkét utazásukról nagy sikerű közös könyvet írtak.

Végül – 25 éves késéssel – megérkezett a brazíliai beutazási engedély is. Az immár 64 éves Molnár az Amazonas felső folyásánál élő törzshöz, a Satere indiánokhoz akart eljutni, ahová négy évtizeddel korábban balesete miatt már nem tudott elmenni. Kísérője egy régóta Brazíliában élő magyar szerzetes volt. Ő mesélte később Molnár Gáborról, hogy „az élmények miatt minden nehézséget vállalt”. Az expedíció során nemcsak őserdei indián falukat, hanem a lakott területektől elzárt gyémántmosó kolóniákat is meglátogattak, sőt, ismeretlen sziklarajzokat is felfedeztek. „Amit láttunk napközben, amit én mondtam, azt éjszaka legépelte, fantasztikus memóriája volt” – emlékezett a szerzetes.

Íróként és utazóként is rengeteg terve volt még, amikor 1980. október 29-én szabadság-hegyi házában szén-monoxid mérgezésben meghalt. 72 éves volt. Jegyzeteit, kéziratos hagyatékát gondosan, mappákba rendezve hagyta maga után. Halála után azonban egy könyve sem jelent meg. Ajkán iskolát, könyvesboltot neveztek el róla, egy évtizedig még a neve is szerepelt különböző irodalmi és tudományos lexikonokban, aztán az újabb kiadásokból már kihagyták. „Meghúztam a határvonalat. Egyik oldalán keserűség, a másikon munka, teremtőerő, a teljes, töretlen élet van – írta sorsáról. Az élet egyensúlyi helyzete megint teljes. A brazíliai ősvadon pedig, mint sohasem felejtő szép menyasszony, tudom visszavár.”