Elgurult kő a sziklák között
Zergevadászat Karintiában, 2023. szeptember végén
Hol is kezdjem… az előzményekre még ráérek… a szervezés, megvalósulás viszontagságai nem érdekesek… a lényeg, hogy ide értünk.
Legjobb lesz, ha indulunk a sziklák közé, úgy 1500 méterrel a tengerszint felett, aztán majd szépen sorjában sort kerítek mindenre.
Kimért, lassú tempóban követem Sepp lépteit. A vadászház (avagy „hütte”) szintjén kanyargó, sziklába vájt cserkelő úton.
Ez nagyon kényelmes, alig emelkedő-lejtő sétát tesz lehetővé, miközben a vadászterület jelentős metszetét be lehet rajta járni, szinte vízszintesen, rétegvonalban.
Egy jó részét ráadásul autóval teljesítettük. Ennek prózai oka az, hogy kísérőm tavasszal kerékpáros balesetet szenvedett, minek következtében igen komplikált és súlyos,
nehezen gyógyuló operációt hajtottak végre a térdén. Ez egy hetvenhárom éves hegyi hivatásos vadász esetében szinte üzembiztosan a szakmai pálya végét jelentené,
de Seppet kemény fából faragták. Inkább elkísér az első esti lesvadászatomra, mint sem magamra hagyjon.
A velem együtt érkező barátom tőlünk talán, ha kettőszáz méterre leselkedik a Sepp felkérésére kísérői feladatokat ellátó Karl társaságában, aki évtizedek óta rendszeres vendég
és besegítő a területen. A közöttünk lévő kis távolság azonban csak elméletileg kevés.
Legalább fél órányi hegymászásra esünk egymástól. Ráadásul az ő leshelyéhez vezető ösvény egy meredek, hat méteres alu-létrával kezdődik.
Azt nehéz eldönteni, hogy a létra, vagy a látvány a meredekebb… Szédülősöknek nem való, az egyszer biztos.
Mi is elérünk egy út mellé épített leskosarat, amiben helyet is foglalunk. Pazar a kilátás. Előttünk egy, a fenyőkkel borított hegyről lefutó, nem régen letermelt nyereg,
az oldalában gyenge golyólövésre telepített, tuskó oldalára szerelt ládasózóval. Messze alattunk a Dráva kanyarog, mellette picinyke falu, játékvonattal és kisautókkal…
Mint egy terepasztal. Gyermekkori élményeimet hozza felszínre. Csak, hogy ez itt a valóság. De valahogy ebből a madártávlatból mégis olyan meseszerű az egész.
Seppnek nehezére esik az ülés. Feláll kinyújtóztatni elgémberedett lábait, majd közli, hogy elsétál meglesni egy másik, közeli sózót. Én csak figyeljek itt tovább.
Pár perc jóleső magány után hallom, hogy szaporázza visszafelé és csak lesuttog a les felé, hogy gyorsan vigyem a puskát, mert három szarvastehén van a sózónál, hátha jön hozzájuk bika is.
Megyek is azonnal, de nem azért, mert gímbikára fájna a fogam. Azt lőhetek itthon is, engem a hegyi vadászat semmivel sem összehasonlítható élvezetén kívül a zergék vonzanak a sziklás világba.
Mire odaérünk, a szarvasoknak már hűlt helyét találjuk. Nagyon óvatos a hegyi vad, elég egy számunkra jelentéktelennek tűnő apró nesz, és máris kereket old itt minden.
Még elsétálunk egészen az út végéig, ahonnan jól be lehet látni a felettünk húzódó vadászterület részt és egy nagy darabot a szomszédos revírből is, de zergét sehol sem látunk.
Visszaérünk a leskosárhoz és újból bevackolunk. Azonnal látom, hogy a szemközti vágásoldalban valami mozgás van.
Először egy világos sárga színű, középkorú bikát fedezek fel, majd nemsokára szembe tűnik egy tehén és annak borja is. Érdekes mód, bár a bőgés már elkezdődött a magas hegyekben,
a bika semmilyen érdeklődést sem mutat a tarvad iránt. Csak legelészik békésen. Jól meggusztáljuk és megállapítjuk, hogy erős középkorú, jó testű,
de még helyi viszonylatban is nagyon gyengének számító agancsot hordoz. Egyik oldala gyenge villában, a másik még gyengébb koronában végződik, ráadásul igen rövid és jágág-hiányos is.
Pont olyan, amilyent Karl szeretne lőni… ha nem éppen Gábort kísérné zergére.
Ugyanis annak fejében vett ki szabadságot, hogy a ránk szánt négy alkalommal besegít az öregnek, de előtte és utána vadászik egy jót, amikor is első sorban gímbikát szeretne lőni.
Persze a hegyen ez nem egyszerűen beváltható kívánság.
Tanakodtunk is, hogy esetleg felhívhatnánk őket, hogy próbálja meg Gábort a lesnél hagyva becserkelni a bikát, de pont eközben hallottuk felőlük egy lövés hangját.
Sepp, aki alapból hűen reprezentálja az igen türelmetlen fajta embertársaink csoportját, abban a pillanatban elkezdte hívogatni segítőjét, majd bosszankodott,
hogy az miért nem veszi fel azonnal a telefonját. Sajnos számára a vadászat romantikája egy ködbe vesző, nem is létező valami, kizárólag annak materiális oldala érdekli…
De hát, nem vagyunk egyformák…
Eltelt majd egy óra, mire kaptam Gabitól egy üzenetet, hogy megvan a zerge, csak olyan helyre esett be, hogy a megtalálása is, hát még a felhozása komoly nehézségekbe ütközött.
De már rendezik a lőtt vadat és hamarosan indulnak vissza a létrához. Mire odaértek, mi már ott vártuk őket. Részemről izgatottan, Sepp részéről türelmetlenül.
De az örömünket semmi sem ronthatta el. Fiatal, de lőhetőnek ítélt bak került terítékre.
Vacsora közben megterveztük a másnap reggeli programot. Először Sepp felviszi a többieket a magas területhez vezető cserkelő ösvény elejéig, majd visszajön értem
és mi is feljebb megyünk egy olyan helyre, ahol az autótól egy könnyebb sétával elérhető a meredek sziklafal peremére épített zárt leskosár.
A hely neve is beszédes: Adlerhorst, azaz sasfészek. Még alig dereng, amikor bekászálódunk az erdőhatárra épített lesbe.
Aztán a lassan fejlődő világosság egyre több részletet tár elém abból a hihetetlen látványból, amivel ez a hely elkápráztatja az ide látogatót.
Hatalmas kopár oldalakat lehet belőle megfigyelni, amiken itt-ott kisebb fenyves foltok is láthatók, az alacsonyabb részeken kisebb erdei tisztásokra lehet vadat remélni.
A számomra úgymond „belőhető” terepszakasz igen csekély, itt én ma reggel szinte biztosan csak néző leszek… állapítottam meg azonnal, ahogyan felmértem a környezetemet.
Mert az is szervesen hozzá tartozik a történethez, hogy erre a vadászatra egy számomra kedves, de az alkalomhoz nem éppen pragmatikus puskámmal érkeztem.
Ez pedig egy alsó kengyelkulcsos Marlin, aminek természetesen a kalibere sem csábít távoli lövésekre.
Ugyan az alkalomra a lehető legjobban felkészülve töltöttem az átlagosnál könnyebb lövedékkel szerelt lőszereimet, de a 30-30 Win. kaliber még így sem tekinthető egy „kilométerpuskának”.
De jártam én itt már elöltöltős puskával is, aminek a számomra minden körülmények között elfogadható lőtávjához képes most közel kétannyival gazdálkodhatnék,
de a hegyi viszonyokhoz mérten még az is éppen csak súrolja a helyi vadászok szemében elfogadható értéket.
Sepp újfent morgott is valamit az érthetetlen dialektusát előszedve, de azt pontosan kihámoztam belőle, hogy a 100-120 méteres lőtáv megkötésemen eteti magát a penésszel…
Képtelen volt megbékélni a gondolattal, hogy van akinek nem az a vadászat, hogy sebészi műszer pontosságú, modern lőfegyverrel és a hozzá rendelt,
lőtáv szerint állítható céltávcsővel ejti el a kiszemelt vadat, hanem elsődleges a számára, hogy a vadászat az valóban vadászat maradjon, és annak igen lényeges,
sőt központi eleme kell legyen a vadhoz minél közelebbre való jutás is.
De én így sem unatkoztam. Nyírfajd kakast vettem észre a szemközti oldalban egy kiszáradt fenyő ágán, majd kisvártatva a távcső látómezejébe került a fa alatt kapirgáló tyúkja is.
Később a kakas leszállt a fehérnép mellé a magasból és kisvártatva gyönyörű territórium jelző hangokkal adta tudtára a környezetének, hogy itt egyes egyedül ő a bérlő,
itt más kakasnak keresnivalója nincsen. Volt már részem tavaszi nyírfajd dürgésben, a most hallott hangok ahhoz eléggé hasonlóak voltak, de a „csuhikoláson” kívül azért érezhető volt az is,
hogy ez nem az a szenvedélyes, párzási ösztöntől hajtott szerelmi dal, inkább csak egy elégedett kinyilatkoztatás a terület tulajdonos részéről.
Nagyon messze tőlünk előkerült egy napsütötte folton két zerge is, amiknek a pontosabb kilétét nem is lehetett megállapítani a 7x42-es kukkerral.
Sepp pedig, tekintve, hogy a nálam lévő, semmire sem való puska miatt lövésről szó sem lehetett, még arra sem méltatta a helyzetet, hogy rájuk húzza a spektívet.
Látványosan szenvedett és tüntetett amiatt, hogy nem voltam hajlandó az ő, hegyi körülményekre optimalizált puskájával odalőni a zergékhez, amik tőlünk legalább háromszáz méterre legeltek.
Aztán jött a hír, hogy Gábor lőtt még egy zergét, ez okból én visszaszállítmányozásra kerültem a hüttéhez, Sepp pedig visszament, hogy a cserkelő útnál bevárja őket.
Én közben vállamra vettem a puskát, és egymagamban végig cserkeltem a kunyhó magasságában vezető utat. Közben felmásztam a létrás leshez is,
ott álltam meg negyed órát nézelődni ahol jól esett, nem méltatlankodott közben senki a fülembe szünet nélkül…
Isteni jót vadásztam annak ellenére, hogy csak egy zergét láttam, azt is a szomszéd területen.
Pont elkészült az ebéd amikor visszaértem. Örültünk egy sort barátom újabb zsákmányának, természetesen a minden részletre kitérő beszámoló is megtörtént.
Aztán „mirgimorgi” öreg kísérőm nagy megnyugvással adta a tudtomra, hogy leveszi rólam óvó kezét, és átenged Karl gondoskodása alá….
Hűűű de nagyon meg voltam sértődve… mérsékelt fantáziával is el lehet tán képzelni…
Korán indultunk és még teljes napvilágnál ültünk be némi sétát követően a Kuhleiten nevezetű leskosárba. Itt korábban már több alkalommal vadásztam, igen szimpatikus hely.
A belátható terület kissé szűkebb, mint a reggeli volt, de nagyon meredeken is lehet lefelé nézelődni és sózó is van bőven a kis western puska lőtávján belül, meg szép zöld gyep is..
Szóval ez a helyszín már kezdett úgy kinézni, hogy én is vadászhatok egy kicsit és nem csak a turizmus és a megfigyelés jut osztályrészemül.
Közben csendben beszélgettünk, Karlról kiderült, hogy hosszú ideje jár már ide, besegít Seppnek a vadőri teendőibe, ezért cserében pedig a terület tulajdonosa
vadászati lehetőséggel honorálja őt. Kedves fickó benyomását keltette egyből, akinek asztalos a hivatása, de a vadászat a szenvedélye.
Kiderült, hogy a vadászati szenvedély tekintetében vannak közös metszéspontjaink is, így a végén már olyan dolgokról is szó esett, amikkel kapcsolatban sok ember esetében csak nehezen,
vagy sehogyan sem nyílok meg.
Az alánk egy tisztás foltra kilegelő kis zerge csapatot ő vette észre. Nagyon meredeken alattunk voltak, közel a függőlegeshez pillantottam csak meg őket.
A távolság ott volt valahol annál az elméleti távolságnál, amit magamban legfelső korlátnak felállítottam. Sőt, ha a horizontális távot vesszük alapul, akkor annál lényegesen közelebb is voltak.
De valahogyan mégsem akarózott rávennem magam a lövésre. Megpróbáltam megcélozni az egyik öreg, magányos kecskét, de nagyon nem voltam biztos a dolgomban.
Inkább visszaállítottam a puskát a sarokba. Sepp ettől egészen biztosan agyvérzést kapott volna, de Karl teljesen nyugodtan megkérdezte, hogy miért nem lövök?
Annyit mondtam neki, hogy ennek két oka is van. Egyrészt nagyon nem vagyok biztos a tiszta, vadászemberhez méltó találatban, és túl nagy kockázatot látok abban, ha én most elsütöm a puskámat. Mert utána már kár minden bánat, ami megtörtént, azt visszacsinálni nem lehet.
Ugyanakkor, ha netán egy tiszta találattal sikerülne meglőnöm a kiszemelt vadat, akkor a terepet elnézve órákba telne, csak míg leérnénk hozzá a nyaktörő szemközti meredek oldalon.
És akkor már teljes sötétben kellene megtalálnunk, elrendeznünk és még vissza is mászni vele a több száz méteres szintkülönbségre. Ezért ha nem haragszik meg rám,
én inkább azt választom, hogy nem lehet egyetlen lövés, semmilyen vad elejtése sem olyan fontos, amiért felesleges kockázatot vállalnék,
ráadásul java részben az ő micsodájával csapkodva a szúrós csalánlevelet...
Csodálkozva rám nézett, kezet nyújtott és annyit mondott, hogy: Köszönöm. Látom, te tényleg hivatásos vadász vagy.
Természetesen a vacsora közben újfent végig kellett hallgatnom Sepp részéről a dorgálás-cunamit, aminek a végén újfent rám akarta erőltetni azt a méregdrága,
ocsmány műanyag divatpuskáját, de természetesen teljesen feleslegesen. Karl közben csak mosolygott az orra alatt… ő teljesen megértette, hogy mit, miért szeretnék…
Hajnali 3 óra 45 perc… Itt valami súlyos tévedés van. Nem elég, hogy egész eddig válogatott baromságokat álmodtam, de egészen biztos, hogy még nincs itt a felkelés ideje.
Ahhoz alig pihentem ki még magam. De aztán hallom, hogy az emeleti kis szoba deszkapadlója meg-megreccsen, jelezve a fenti aktivitást. Nincs mese, ki az ágyból.
Az udvari favályúnál egy villámgyors felfrissülés a jéghideg patakvízben, a már este összekészített mászófelszerelés bepakolása az autóba, és a kis sárga Jimny már szuszog is felfelé
velünk a meredek, köves kapatón. A második hajtűkanyarban szalonka ül az út közepén. Jó előjelnek tekintem kedves tündérmadarunk megpillantását.
Mikor felreppen, kalapot emelek neki és kérem a protekcióját… utolsó vadászat, ilyenkor minden segítség elkél. Még aminek semmi realitása sincsen, az is.
Aztán a csodás telihold fénye mellett elkezdünk mászni felfelé, a zergék birodalmába. Karl pontosan tudja, hogy mit várhat el egy mázsás, laposföldi vadásztól.
Nem forszírozza a tempót, időnként megállunk rövid pihenőket tartani. Nagyon hideg van fent, közel lehetünk a fagyponthoz és a szél is kezd feltámadni.
Nem szerencsés dolog ilyenkor kiizzadni. A hegyen alkalmazkodni kell a körülményekhez, mert a hegy nem játék.
Nem csak a sokezres csúcsok mászásakor kell az embernek önmagához nagyon szigorúnak és fegyelmezettnek lenni, hanem már az ilyen rövid túrákon is oda kell figyelni a részletekre.
Nagyon súlyos következményű megfázást lehet ilyenkor begyűjteni, egy esetleges figyelmetlenségből adódó baleset következményeiről nem is szólva.
Mikor már közelítünk ahhoz a területhez, ahol a vadászatot meg fogjuk kezdeni, a hegymászáshoz használt hosszú botnak a vasalt végét csak szükség esetén és óvatosan használjuk
és inkább csak a gumis végével segítjük magunkat. Ilyen erős holdvilágban a zergék nem alszanak mélyen, és ha meghallják a zajunkat,
akkor jó eséllyel másfelé indulnak pirkadatkor a reggeli legelő útjukra.
Elérjük a kiszemelt leskunyhót, ami közel 2100 méteren van a terület legjobbnak tartott részénél, a Fekete fal nevű helyen. Ez egy szinte függőleges sziklafal lankásabb oldala,
ami azért egy zergeparadicsom, mert a bármi más számára szinte járhatatlan falon olyan keskeny teraszok alakultak ki, amiken a zergék szívesen éjszakáznak.
Ott teljes biztonságban érezhetik magukat a sötétben, mert egyetlen ragadozó sem kockáztatja az életét a bizonytalan eredményű vadászatért.
De amikor kivilágosodik, akkor az éjszakai hidegben elveszett kalóriákat pótolni kell, így az első fényekkel a zergék is megjelennek a hegytetőn,
majd leereszkednek a leskunyhó körül elterülő füves területre legelni.
Természetesen ilyenkor is sokkal kézenfekvőbb egy többszáz méterig használható vadászfegyver, de ma azzal főzünk, amink van… és ha a magyar vadász olyan hibbant,
hogy képes saját magát korlátozni a lehetőségeiben csak azért, hogy a maga számára minél értékesebb vadászélményhez jusson, akkor ehhez kell alkalmazkodni.
Ellenkező esetben a mindkét fél részéről elvárt eredmény elmarad. Karl ugyan megértette, hogy a számomra az sem jelent kudarcot, ha véres teríték nélkül utazom haza,
de azért arról biztosított, hogy mindent el fog követni azért, hogy kézzel fogható sikerrel járjunk.
Az első értékelhető fényekkel együtt megjelentek az első zergék is. Párosával, hármasával bukkantak elő a horizonton és lassacskán elkezdtek leereszkedni a tőlünk jobbkéz felé eső,
de legalább ötven méterrel magasabban lévő katlanba. Mikor az elsők eltűntek a perem mögött, akkor mindig jöttek fentről újabbak, így a megközelítésükkel várni kellett.
Karl már egyszer elindult volna, mikor az egész hegyoldal üres lett, de pont mikor nyitotta a les ajtaját, akkor tűnt fel újabb három zerge velünk szemben a hegytetőn.
Egy öreg kecske volt, idei és tavalyi gidájával.
Lassan legelészve, meg-megállva húzódtak előttünk jobbra, a többiek irányába. Közben a nap egyre inkább elkezdte beragyogni a les környékét.
A látási viszonyok kiválóak voltak. Karl rámért a kis csapatra… 165 méter… Elvállalod a lövést? Jött a kérdés.
Nagy volt a dilemma. Nagyon meredeken, magasra kellett céloznom.
A kunyhó padlójára térdeltem, a kabátomat a puska alá tettem, de nagyon nem éreztem biztosnak a pozíciót.
És akkor még ott motoszkált bennem a rossz szájízű gondolat, hogy bármennyire is azt mondják, hogy amelyik gida egyedül nem éli túl a telet, az jobb is, ha kikerül az állományból,
de valahogyan rossz érzéssel töltött el az, hogy a két utód mellől ellőjem az anyjukat. Pedig igen hosszú, kívánatos kampókat viselt.
Visszaültem a padra, letettem a puskát. Karl bólintott és mondta, hogy amint eltűnnek a perem mögött, azonnal elkezdünk mászni, úgyhogy készüljek.
És pár perc múlva meg is kezdtük a megközelítő manővert. Kinéztem egy nagy követ és arra kértem, hogy addig próbáljunk meg eljutni.
Onnan már biztosan lesz olyan lehetőségem, amit nyugodtan el is vállalok.
Gyorsan indultunk, de aztán elkezdtem tőle lemaradni. Nagyon nehéz volt a terep. Az apró kőmorzsaléktól a dobozos Barkas méretű szikláig van ott minden.
Lépésenként kell előre tervezni és közben arra is ügyelni, hogy az ember ne keltsen semmilyen zajt. Mert arra a zerge nagyon érzékeny.
És nagyon érzékeny még a szélre is.
Erre sajnos egyértelmű bizonyítékot is kapunk azonnal, ahogyan a napsütés annyira felmelegítette a katlan éjszaka lehűlt levegőjét, hogy egyik pillanatról a másikra,
élénk sebességgel kezdett felfelé fújni. Karl pont átlátott a katlan peremén, én még több lépéssel el voltam tőle maradva, amikor a legalacsonyabban lévő gidás kecske elkezdett felfelé szaladni, amiben természetesen az összes többi azonnal követte.
Felfutottak egy menetben egészen a hegyélig, ott megálltak, néztek vissza pár percen keresztül, majd egyesével eltűntek egy váltón a meredek sziklafalra.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltam csalódott, de aztán hamar megnyugodtam. Ha így történt, hát így történt.
Valójában sokkal több érv szólt a sikertelenség mellett, mint ellene.
Arra kértem Karlt, hogy ha már felkínoztuk magunkat odáig, akkor először is fújjuk ki rendesen magunkat, üljünk le egy nagy szikla árnyékába és legalább fél órán át várjunk,
hátha jön még a másik irányból olyan zerge, ami kissé megkésett a reggeli indulással. Illetve onnan igen alkalmas a helyzetünk arra is,
hogy nagyon nagy területet átlátva figyelhessük az esetleg távolabb felbukkanó zergék mozgását is.
Onnan jól ráláttunk a leskunyhó háta mögött emelkedő nagy hegyoldalra is, amin a napfény szögének változására, csodák csodájára zergék alakja kezdett kibontakozni.
Először én szólaltam meg, hogy látok három fekvő zergét. Aztán Karl kontrázott rá, hogy mellette van még négy. Aztán megint én jöttem újabb néggyel.
De a terep nagyon nyitott, szinte esélytelennek tűnt a közelre való becserkelésük.
De szinte egyszerre jutott eszünkbe a német mondás, miszerint „Verloren ist nur, wer sich selbst aufgibt!” avagy magyarul: Csak az veszít, aki önként feladja.
És elkezdtünk terveket szőni rá, miként próbáljuk meg az utolsó lehetőségünket kihasználni, bármilyen reménytelennek is tűnik a helyzetünk.
Ha egyenesen indulunk, akkor nagyon hamar kiszúrnak… ez nem jó.
Ha visszamegyünk a leskunyhó felé, akkor egy idő után takarásban lehetünk, de valószínűleg a szél ott is el fog minket árulni… ez sem jó.
Ha felfelé mászunk egy jó darabon, így távolodva tőlük, majd leereszkedünk egy mély vízmosásba, abban egész közel juthatunk. Igaz onnan nem fogunk látni semmit,
és ha kimászunk belőle (ha egyáltalán ki tudunk jönni ott, ahol az szükséges) még mindig elég nagy lesz a távolság, és egyelőre nem tudjuk, hogy onnan miként tovább…
de a több rossz lehetőség között talán még ez a legkevésbé rossz… Mi baj lehet, vágjunk neki.
És elkezdődött eddigi életem legkeményebb hegymászása. Az a fajta, ami a magamfajta elpuhult, pallónjáró vadász utolsó utáni porcikáját is a végsőkig terheli, sőt még az után is.
Amikor olyan izmok kezdenek el fél óra után rettenetesen fájni és görcsölni, amiknek a létezéséről eddig tudomásom sem volt. Amikor olyan szikla peremeken kell egyensúlyozni,
alatta a több tíz méteres mélységgel, ami tele van éles kövekkel… szerencsére nincs tériszonyom, de be kell vallanom, hogy bizony több helyen feltettem magamnak a kérdést,
hogy vajon mentálisan alkalmas vagyok-e arra, hogy lőfegyverem legyen, meg szavazati jogom és önálló döntéseket hozhassak….
Amit ott műveltünk, az szó szerint nemhogy súrolta, de messze túlhaladta az eszelősség határvonalát.
De az első szakasz sikerült! Kijutottunk a vízmosott sziklahasadékból. A térdemet nagyon beütöttem, az orrom is vérzett az erőltetett menettől, de az első akadály le volt győzve.
És még a zergék is ott voltak. De még mindig vagy ötszáz méterre tőlünk. Beálltam Karl mögé, mindketten összegörnyedtünk amennyire csak lehetett és nagyon lassan megindultunk feléjük.
Sikerült is megtennünk jó száz métert, amikor a következő távcsövezéskor azt látom ám, hogy minden zergefej a mi irányunkba áll… Lebuktunk.
Állunk ott mozdulatlanul, és egy darabig a zergék sem mozdulnak. De aztán megindul a csapat közepén az egyik… követi egy másik, majd lassan mozgásba lendül a teljes csapat.
Nem rohanva, nem riasztva, mert a szagunkat nem vehették, de jó tempóban távolodnak, majd végül el is tűnnek a hegy pereme mögött.
Vége, nincs tovább…
De ekkor megszólal Karl: Lent maradt egy zerge a hegy lábánál a vízmosásban. Ott szedegeti a zuzmót a víz parti sziklákról.
Ekkora szerencsém nem lehet!
Pillanatok alatt kész az egyetlen haditerv, ami csak szóba jöhet. Itt már csak kúszni lehet. Karl rámér a zergére. Négyszáz méter.
Ha a folyamatosan lejtő oldalban le tudok kúszni lebukás nélkül háromszáz métert, akkor talán találok olyan pozíciót, ahonnan lövést tudok rá leadni.
Ha ott marad addig. Ha nem vesz észre. Ha nem árul el a szél. Ha…
Sok a ha, de ez már tényleg az utolsó utáni-utáni lehetőségem.
Megbeszéljük, hogy én kúszom előre, Karl követ tisztes távolból. A távmérő marad nála, amikor megállok pihenni, akkor rámér a zergére és rám is.
Ha a kettőnk közötti különbség száz méter körüli, akkor jelez, hogy megállhatok és keressek helyzetet a lövéshez.
Leveszem a hátizsákomat, csak a puska marad a hátamon keresztben és a kis kukker a mellhámon, amit jó szorosra húzok, hogy ne verődjön a kövekhez.
Most lett felújíttatva a Swarovski gyárban az öreg 7x42-es Habicht, zerge ide, zerge oda, igencsak sajnálnám összekaristolni.
No meg a zörgése elriaszthatná leendő zsákmányomat… jajjjj hol van az még. Erre még gondolni sem szabad.
Csak kúszni-mászni előre. Ahol kicsit mélyül a terep és nem látom a bak hátát
(mert közelebb érve a kampó formája már egyértelműen elárulja, hogy egy magányos és feltehetően nem is fiatal legénnyel van dolgom) ott négykézlábazok, ahol rálátok a zergére,
ott marad a laposkúszás.
Nem voltam egy lelkes katona, de megemlegetem magamban Tóth főhadnagyot (érdekes, hogy ennyi év után egyből eszembe jut a neve egykori kiképző tisztemnek),
aki úgy ordított velem, mint egy vadbarom, ha túl magasan volt a hátsó felem a drótakadály alatti kúszó gyakorlaton…
gondolatban elnézését kérem amiért akkoriban a közvetlen női felmenőivel hoztam a reményeim szerinti közeli testi kapcsolatba… és haladok tovább a célom, a bak felé.
Egyre gyakrabban nézek hátra, de Karl csak mutatja, hogy tovább, tovább.
Úgy érzem, hogy nem bírom már tovább, hamarosan fel kell adnom, belátva azt, hogy nem kaphat meg mindent az ember…
amikor érdeklődő hátranézésemre az óvatosan feltartott, jobbra-balra meszelő nyitott tenyere a válasz.
Száz méter. És a bak még ott kell legyen. Igaz innen nem látom, de ha kijött volna az árokból, akkor feltétlen észre kellett volna vennem.
Előttem balra, pár méterre van egy méternyi kis magaslat. Odakúszom és oldalazva felkínozom rá magam.
Már mindenem fáj, de ez most nem számít. Arcomat az áfonya közé temetve próbálom a légzésemet elviselhető tempóra kényszeríteni.
Amikor ez sikerül, nagyon lassan felemelem a fejemet.
És ott áll pontosan alattam, kissé félsrégen, tőlem elfelé.
Már nincsen a patak meder alján, hanem feljebb lépett pár lépéssel és a kivezető váltó mellett nőtt füvet legelészi, de nem túl nagy elánnal.
Alkalmasint jóllakott és már azt tervezi, hogy valahol lefekszik nyugodtan emészteni. Néha körülnéz, olyankor fektemben teljesen mozdulatlanná dermedek.
Amikor a feje lenyúl egy újabb ízletes harapásér, csak akkor mozgok. Így lassan elém kerül a puska.
De nem találok megfelelő pozíciót arra, hogy a csőszáj ne nézzen bele az előttem lévő áfonya szőnyegbe. Megpróbálok felkönyökölni, de úgy meg imbolyog a cső…
Beugrik egy régi gyulaji módszer, amit a réteken hasonló módon belopott dámok esetében használtam.
Meglazítom a távcső gumipántját és magam elé állítom a két nagy lencsével az áfonyába. A kis lencsék közé begyűröm a puskaszíjat és arra támasztom a Marlint a sátorvas előtt.
Megcélzom a zergét, majd elnézek a cső mellett. Talán csak fél centivel, de a legmagasabb áfonya levelek felett mutat a vad irányában.
Hirtelen valami hatalmas nyugalom telepszik rám.
Mint ha leállna a légzésem és megállna körülöttem az egész világ. A kis céltávcső szálkeresztje teljesen stabilan áll a srégen álló bak horpaszán.
A lövés hangját szinte nem, de a becsapódó lövedékét nagyon markánsan hallom.
A bak hátulja megrogyik, tesz pár bizonytalan lépést hegynek, majd púpos háttal megáll.
Meghallom mögöttem Karl izgatott, suttogó „üvöltését”: Lőjjed még!! Lőjjed!!!
De ekkorra már csőben a következő lőszer, és amikor úgy érzem, hogy a már kissé táncoló szálkereszt jó irányba rezeg, elengedem a második lövést.
De az magasra megy, a bak felett csap szét egy kis követ. Erre a bak lefekszik. Lázas kotorászás jön a zsebben, újabb lőszer reményében.
A jobb ballisztika miatt hegyes ólomban végződő Sierra lövedékkel töltöttem a lőszereimet a lapos fejű bumszlik helyett erre a vadászatra, amikből nem lehet kettőt tenni a csőtárba.
Mert a lövéskor felszabaduló energiák egymásnak ütik a hátul lévő lőszer hegyét az előtte lévő lőszer csappantyújával,
és szerencsétlen esetben ez nagyon nagy, nem tervezett bummhoz is vezethet a tárban.
Mire megtalálom már nagyon idegesen a következő lőszert és be is töltöm, Karl már ott van mellettem, és nyújtja a hátizsákomat.
Arra fektetem fel a puskát, és az már olyan stabil helyzetet ad neki, hogy a harmadikkal nem lehet hibázni.
A nyaktövön lőtt bak mint egy lassított felvétel, úgy csúszik le a hegyoldalon, és eltűnik a szemünk elől a patak hasadékában.
Vége…. a hátamra fordulok, és ekkor elszabadul bennem a pokol.
Egy jó barátom (akitől a lövedékeket kaptam ajándékba) írta amikor elküldtem neki az első fotók egyikét, amit ez után vagy egy órával készítettünk a bakról és rólam, hogy
„Az arcodon a Háború és Békét egyszerre vetítik”.
Nagyon fontos volt nekem ez a vadászat. Nagyon akartam ezt a vadászatot. És ennek számomra igen nyomós oka is van…
Két éve novemberben, az akárhányadik covid járvány idején, az üzekedésbe tervezett zergevadászatunk előtt pár nappal, az ördög benyújtotta rám az igénylést.
Nagyon rossz állapotban voltam, néhányan már imádkoztak értem, néha én is azon voltam a legnehezebb időszakokban, hogy mindegy hogyan, de legyen már vége…
De ilyenkor mindig felsejlett bennem a „Verloren ist nur, wer sich selbst aufgibt!” és az is, hogy nekem még dolgom van a hegyekben, mert várnak a sziklák és a zergék…
és eszelősen kapaszkodtam ebbe, a mások számára talán érthetetlen vízióba, mint ha ez lenne a legfontosabb dolga egy kétgyerekes családapának a világon a halálközeli állapotában.
De csak sikerült valahogyan itt maradnom.
És utána nagyon hosszú volt a felépülés, mire ebbe az állapotba kerültem, hogy bevállalhattam ezt a vadászatot, annak minden nehézségével.
De itt vagyok, nem adtam fel, és élek… és zergére vadásztam, és ott is fekszik valahol a patakban a kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy újból egészséges vagyok.
Testben és immár lélekben is.
És ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy letehettem egy hatalmas és nehéz követ amit, mint egy koloncot cipeltem magamban közel két éven át.
És amikor láttam, hogy ez a hatalmas kő elgurul a sziklák között és a semmibe vész, akkor felszakadt bennem a mögöttem hagyott és most lezárt nehéz időszaknak minden feszültsége.
Karl szegény nagyon megijedt, mert csak azt látta, hogy úgy zokogok ott fekve az áfonyában, mint egy taknyos gyerek, de aztán valamit megérthetett az állapotomból,
mert odébb ült és türelmesen várakozott, amíg annyira összeszedtem magam, hogy annyit tudtam nehezen mondani neki, hogy ne ijedjen meg, nincsen semmi probléma.
És ha már tudok értelmesen beszélni, akkor el fogom neki mondani, hogy miért ez a furcsa közjáték. Mert jogában áll megtudni, csak adjon nekem még egy kis időt.
Amikor ez megtörtént csak annyit mondott, hogy menjek egymagam megkeresni a zergémet, és majd ha úgy gondolom, szóljak neki és jön ő is.
Nagyra értékeltem a tapintatosságát.
Újra töltöttem a puskát (habár éreztem, hogy nem lesz már rá szükség) és óvatosan lebotorkáltam a patakig, ahol hamar rátaláltam a vízben fekvő bakra.
Kihúztam a szárazra, adtam neki utolsó falatot és leültem mellé a vizes fűbe és vagy fél órán keresztül csak nézegettem,
néhány fotót is lőttem róla, tapogattam a kampóit, simogattam a lágy téli szőrzetét… kiélveztem a helyzet minden pillanatát.
Azt egyből láttam, hogy a lövés előtti korbecslésem nem csalt meg, ugyan az évgyűrűk számolgatásában nem vagyok profi, de a bak korát valahová tíz év környékére taksáltam.
Aztán jeleztem kísérőmnek, és immár együtt nézegettük a bakot… a bakomat. Ő sem vérprofi a kor megállapításában, de a nagyjábóli becslésemet osztotta ő is.
Látva az utolsó falatot félve kérdezte, hogy kalaptöretet is vettem-e már, de a válaszomra, miszerint ez a kísérő feladata és én nem szerettem volna megfosztani ettől a jogától,
mosolyogva előhúzott a zsebéből egy áfonya ágacskát, megvérezte a kimeneten és őszinte örömmel nyújtotta a kalapján felém: Waidmannsheil!
Waidmannsdank… és egy nagyon kemény és hosszú, néma kézfogással szenteltük meg a pillanatot.
Úgy gondolom, hogy bár ez volt az első közös vadászatunk, de talán nem utoljára találkoztunk.
Nagyon egy hullámon jár az eszünk kereke, az erdei, természetben és azzal együtt élő emberek valamiért nagyon gyorsan felismerik egymást…
amint a latin mondás is bölcsen tartja: "Similis simili gaudet." azaz: Hasonló a hasonlónak örül.
Megkértem, hogy a zsigerelést én végezhessem, majd a bak hátizsákba gyömöszölését követően (alig fért bele abba a zsákba, amiben Gabi fiatalabb bakjait könnyedén elcsomagolták)
azt is jeleztem, hogy szeretném én levinni a hegyről a zsákmányomat.
Igaz, ez sokkal nehezebb vállalkozásnak bizonyult, mint sejtettem, mert először közel százötven métert felfelé kellett vele szerpentinezni a kőmorzsalékkal teli hegyoldalban,
majd jó három kilométeren cipelni lefelé, míg a bő 2100 méterről lejutottunk az autóhoz, közben újabb 250 méter különbséget ereszkedve.
Közben eszembe jutott egy korábban többször meglátogatott osztrák hegyi terület fővadásza, a bölcs Alfréd, aki akkoriban mondta nekem, hogy a hegyen mindig a lehető legkisebbeket kell lépni.
Ha egy lépcsőnél lehetőségem van egy lépésből vagy háromból leküzdeni ugyan azt a szintkülönbséget, akkor feltétlen a hármat válasszam,
és minden lehetőséget ragadjak meg a pihentetésre, mert ha egyszer kimerülök és elsavasodnak a lábaim, onnan nagyon nehéz újra regenerálódni.
Ezeket az intelmeket most is komolyan vettem, és ha úgy adódott, akkor húsz méter megtétele után leültem egy alkalmas sziklára, vagy csak neki vetettem a hátamat a sziklafalnak
és úgy tehermentesítettem legalább részben a lábaimat és a derekamat.
Aztán egyszer csak elértük a kocsit, és máris a hütténél örültünk együtt a sikeres vadászatnak.
Jó volt látni Gábor arcán is az őszinte örömöt. Sejtette ő is, hogy ez a vadászat nekem most sokkal többet számít annál, mint hogy egyszerű zergelövéssé degradáljam az élményét.
És már Sepp sem morgott annyit a kihagyott R8-as élmény miatt… talán megérzett valamit abból, amit a hegytől és valami felettünk állótól kaptam ezen a jeles napon…
Az a letett kövem pedig maradjon ott a sziklák birodalmában, úgy az idők végezetéig. És senki ne találjon rá többé.
