III. Vadászfórumos Vándor Irodalmi Pályázat írásai

[Voldi]

Félagyar

… egy hangos kiabálás veri ki végleg az álmot a fejéből Félagyarnak. Pedig álmában éppen egy langyos augusztusi éjszakán válogatta egy csemegekukorica-tábla finomabbnál finomabb csöveit… Most hirtelen visszatér a zord valóságba, szikrázó napsütés, amely ugyan kellemes, de kicsit sem mondható melegnek… Feláll, kilép a vackából a hó a hasáig ér, csak hunyorog ebben a hatalmas fényözönben. Soha nem szerette a világosságot, mindig csak sötétedéskor indult el, és általában az első napsugarak mindig a vackában találták. Egy meredek hegyoldal közepén van, egy egyedül álló nagy cser tövében. Szeret itt sziesztázni a téli hónapokban, és egyébként is szereti ezt az oldalt. Lejjebb ott van két nagy fenyőfa, esténkét azoknak a gyantájával szokta erősíteni a páncélját, törzsén fenni az agyarát. A fenyőfák mellett vannak alma- és szilvafák, amelyek minden nyáron sok finomságot hintenek a földre. Itt, ez a kis padlany alatt nem éri a szél, és tiszta időben a nap is melengeti ázott fekete csuháját. Hiába van nyílt terepen, mégis biztonságos. Ősi ellensége az ember nagyon ritkán szokott idejönni, azoknak a másik oldalon van a váltójuk, most is onnan hallja azokat a furcsa zajokat, ami bár messze van, de mégis megborzong tőle. Azok a hangok, amik a kétlábú ősellenségétől jönnek most még annak a nagy piros állatnak a hangjával is keverednek, aminek olyasmi a zúgása, mint itt a lakhelye felett található erdőnek szokott lenni tavasszal, amikor nagy szelek vannak.
Nem tudja mitévő legyen. Az ösztönei azt súgják, hogy menjen, meneküljön, ezek a hangok soha nem hoznak jó dolgokat. – Ugyanilyen kiabálással keltették fel hét téllel ezelőtt is, amikor még a szomszéd hegynek a galagonyásában volt az állandó nappali nyugvóhelye, akkor még a testvéreivel együtt. Aztán a négy testvér a megszokott váltóján elindult, és amikor a sűrűből kiértek az előtte haladó testvérét egy hangos dörrenés marasztalta helyben. A következő dörrenésnél erős ütést érzett a marján, fel is ordított fájdalmában, el is esett… Aztán még két dörrenés volt, és látta a másik két testvérét is elfeküdni… De Ő nem, Ő nem adta fel… Nagynehezen felkelt, és visszament a sűrűbe, ott aztán szépen visszatért az ereje, de a testvéreit hiába várta, ők nem jöttek, nekik már nem volt erejük felkelni… Ekkor örökre megjegyezte, hogy ezek a hangok, - amik attól az erős szagú kétlábútól jönnek - , ezek nem jók, minél messzebbről el kell kerülni. De most mintha már távolodna a hang is, meg az a nagy piros állat is. Igen, a hangok egyre halkabbak, már csak a zúgást lehet hallani, aztán az is elhallgat. Félagyar megnyugszik, ásít egyet és visszafekszik a vackába…



… A két Vadász – apa és fia – két falubeli traktorossal etetést beszéltek meg mára. Február eleje van, már egy hónapja gyötri a vadat a félméteres hó, ilyenkor kell az etetőket a legsűrűbben tölteni. Ezen a napon a Horkai-etető a soros, igaz, öt napja töltötték fel, de a gyerek tegnap járt arra, és bizony – nem sok –, de egy szál lucernát sem talált az etetőben. A takarmánytorolóhoz egyszerre érkeznek a traktoros brigáddal. Felpakolnak tizenkét lucernabálát, három zsák kukoricát, a terepjárót otthagyják, felülnek a pótkocsira a bálák tetejére és irány az erdő. Gyönyörű idő van. Mínusz egy-két fok, szikrázó napsütés, nagy hó… a gyerek elmélyül a gondolataiban: Olyan igazi „hajtóidő” lenne… Aztán ezt a gondolatot gyorsan el is hessegeti, ilyenkor már többet kell etetni a vadat, mint lőni, egyébként is már ebben az idényben lőtt tíz disznót, meg hét szarvast, akkor mit telhetetlenkedik? Bár… Már a második ötven disznójait jegyzi a Vadásznaplójába, mégiscsak egy disznó van benne eddig, amit hóban lőtt… Nem is baj, nem tudja, hogy miért, de neki a „nyári csupasz” disznó a kedvence… El is mélázik egy kicsit, szentjánosbogaras-búzaillatú-langyos júniusi estén várja a Nagykant gondolataiban, amikor hirtelen megáll a traktor. Visszatérnek a gondolatai a valóságba.
-   Szálljatok le, innen csörlőzni kell! – jön a traktorostól az utasítás.
A „traktorossegéd” rutinos mozdulatokkal húzza a drótkötelet, köti ki egy vékony cserhez.
-   Mehet! – int a pilótának, és a traktor bő gázzal, de szépen húzza magát felfelé a parton.
-   Aztnézd’ mekkora koca! – és integetve mutogat a szemközti hegyoldalba, mellét büszkén kitolva, hogy ő bizony észrevette a nagy disznót, a két Vadász pedig nem.
És valóban, tényleg egy nagy disznó áll jó öt-hatszász méterre a napsütötte havas oldal közepén.
-   Csak azt tudnám, hogy honnan veszi, hogy koca?!? –teszi fel a költői kérdést a gyerek az Apjának. És közben pedig szidja magát, hogy mégcsak a keresőtávcsövet sem hozták magukkal.
-   Szerintem is az. – jegyzi meg az Apja.
-   Honnan veszed?
-   Szerintem odacsinálja a fialóvackot, vagy már lehet, hogy ott is vannak a malacok a vacokban, azért nem megy el onnan.
-   Szerintem meg nem… Inkább valami öreg kan, aki kifeküdt napozni. – jegyzi meg a gyerek. – Az meg, hogy nem megy el? Szerintem nem érzi, hogy veszélyt jelentenénk rá. Egyébként is, itt járnak a Zillel is a fakitermelők, megszokhatta már, hogy mozgás van ezen az úton.
-   Lehet, de szerintem akkor is koca. Zoli! Ugye, hogy koca?!? – szegezi oda a kérdést a „segédtraktorosnak”.
-   Az hát, ha kan lenne nem nézné végig, hogy mit kínlódunk itt! Nem ért az a gyerek hozzá – toldja meg vicces hangon a végén, ugyanis tudja ő is, hogy a „gyerek” hiába fiatal, a szabadidejének szinte minden pillanatát az erdőn tölti, és ismeri az erdő titkait, érzi a természet ritmusát, jó ismerője a vadnak és annak szokásainak.
-   Szerintem akkor is kan. Ha még itt lesz, amikor visszafelé jövünk, akkor hazamegyek a puskáért, és megnézem.
-   De meg ne lődd! Ha kocát lősz, akkor haza se gyere!
-   Jól van, nyugalom. Tudod, hogy meg szoktam nézni, hogy mit lövök…
Közben kiértek a meredek útszakaszból, egy laposabb, bokros legelő rész következik. Visszaül mindenki a helyére, és mennek tovább… Ahogy távolodnak, a gyerek úgy nézi a disznót egyre hunyorgóbb szemmel, elkapja a vadászláz. Pedig nagyon messze van attól, hogy az a disznó az övé legyen. Beérnek az erdőbe, onnan már nem látnak oda, ahol a disznó van, de a gyereknek csak az jár az eszében, hogy honnan lehetne odajutni hozzá… - Az oldal alján megy egy kis gyalogút, vagy kétszáz méterrel van felette a disznó, de onnan nem igen lehet oda látni, mert van közte egy hajlat. Felette vagy százötven méterrel megy egy régi szekérút, de az sem jó, mert a szél onnan húz… - Már inkább azt tervezi, hogy holnap hajnalban megy ki a felső útra, hátha még ott kapja valami turkáláson a disznót…
Megérkeznek az etető mellé. A gyerek megméri, hogy mekkora léc kell hozzá, ugyanis hiányzik az egyik „foga” az etetőnek, majd otthon leszabja, és holnap kijön rászögelni. Aztán megtömik lucernával, kiöntözik köré a terményt, fel mindenki a traktorra, és irány visszafelé. Korán van még az idő, megbeszélik, hogy egy másik etetőt is feltöltenek, meg azt is, hogy az „csak hatbálás”, így azt megoldják a gyerek nélkül is, ő hagy nézze csak meg a kocát.
Ahogy kiérnek az erdőből, látják, hogy a disznó már nem áll ott, de mintha ott a nagy cserfa tövénél szokatlan nagy fekete kupac lenne…
-   Visszafeküdt a vacokba, látod?! – mondja a gyerek.
-   Ja, biztos szoptatja a malacokat… Nah, menj haza, gyere vissza a távcsővel meg a puskával, de nehogy kocát lőj!
-   Jól van, nem kell ezerszer elmondani, megnézem!
Ahogy elhaladtak a legelőn a gyerek végig a bevackolt disznót nézte, ami nem mozdult. Ahogy beérnek a terménytárolóhoz, átül a Nívába, irány a beírókönyv, bejegyzi: Kakas-lápa 11-től 11:30-ig – nem kell sok idő. Vagy megvárja a disznó, vagy nem. Ugye milyen egyszerű? Ha nem lesz ott, akkor körülnéz egy kicsit, hogy merre jár a serte, aztán majd úgy szövi a közeljövőben a terveket.
Aztán irány haza. Az Apja éppen tegnap szedett elő valami vegyi-kezeslábast egy kicsit csörög, de legalább fehér. Felveszi, magához veszi a fegyverét, három lőszert, és már robog is vissza az orosz csodával… A kakasi pincéknél leparkol, látja, hogy van forgalom a pincesoron, int nekik, kiveszi a fegyvert a tokból, aztán elindul. Az alsó gyalogúton közeledik a disznó fekhelye felé…



… Félagyart ismét furcsa zajok verik fel, pedig most éppen egy ködös őszi délutánon járt egy szépséges búgó koca nyomán álmában… De most nem emberhang, hanem furcsa hóropogás. Feláll megint a vackában. Most csend van. Biztos csak álmodta. De nem! Megint hallja. Valami közeledik alatta az oldalban. Nem lát oda, mert van egy kis párkány előtte, de biztos benne, hogy valami közeledik. Ami… ilyenkor, amikor a Nap olyan magasról süt… nem lehet normális dolog. Próbálna szagot fogni, de nem jó, éppen az Ő szagát viszi az a közeledő valami felé. Döntött, elmegy innen. Nem messze ide, van egy kisebb sűrű folt, legalább oda átmegy, aztán, ha elmúlt a veszély, akkor majd visszajön. Úgy is tesz, átballag abba a kis szedres galagonyásba, és ott megáll. Tudja, hogy bármi is az, itt nem láthatja meg őt, itt biztonságban van. Egy kis idő múlva, megint hallja a zajt, de most onnan, ahol az imént feküdt. Na, ugye? Jó ötlet volt eljönni! Aztán hallja, hogy közeledik a zaj ismét… Már lát is valami mozgást. - De nem, ez nem ember, az nem ilyen. Ennek olyan színe van, mint a hónak, csak egy-egy folt van rajta, ami hasonlít az ősellenségére… Amikor hirtelen erősebben mozog az a valami, és emberhangot ad… De! Mégis ember! – fogja el a rémület Félagyart.
Fúj egyet, aztán nyugodt tempóban elkocog a sűrű másik végén. Ahogy kiér belőle, még az élről visszanéz, látja azt a mozgolódó valamit, aztán átlép a pincék feletti oldalba…



… ahogy a gyerek egyre közelebb ér oldal alján a disznó fekhelyéhez, egyre jobban szidja magát.
-   Minek kellett nekem felvenni ezt a gúnyát? Csörög is, mint a veszedelem, meg már most beleizzadtam, pedig eddig vízszintes volt a terep…
Megáll az oldal alatt… Ott van a két feketefenyő, már évek óta nézegeti rajta a kan agyarának nyomait. Lehet, hogy ez a disznó szokta itt fenni az agyarát? Innen kellene minél óvatosabban felmenni, valahol ott van a vacok… A nagy cser tetejét látja, belövi az irányt, és óvatosan araszol felfelé, ötméterenként megáll. A vegyészruha úgy csörög, mintha fagyott havon járna, pedig azzal nincs probléma, igazi csapázni való porhó van. Nagyon lassan csak halad, és ahogy egyre közeledik a kiszemelt cél felé, úgy jön rá, hogy ő legrosszabb taktikát, a disznó pedig a legjobb fekhelyet választotta. Amikor belát a vacokhoz, akkor már mindössze öt méterre van tőle, és persze üresen találja…
Megáll a vacoknál, szétnéz. Bizony megállapítja, hogy panoráma szempontjából is első osztályú a fekhelye a disznónak, nameg azt is, hogy ez nem egy fialóvacok, csupán avar van benne, semmi egyéb alomanyag. Nézi: itt állt, amikor a traktorral mentünk, utána innen lépett vissza, erre vannak régebbi nyomai is, hajnalban onnan jöhetett be – néz felfelé az oldalon tovább, már el is tervezte, hogy holnap hajnalban a felső úton fog cserkelni – most pedig arra ment el, nézi a friss nyomokat, amint tartanak a pincék felé. El is indul rajta, úgy is arra van a „hazaút”, majd odébb lemegy az oldalon. Szép nagy széles nyoma van a disznónak, szélesebb, mint hosszabb, kopott körmök, öreg disznóra utal… Elér egy kisebb bokorcsoportot, a nyom egyenesen bele vezet, nem nagy az egész, tízszer tíz méteres. Éppen lépne egyet, hogy balról megkerülje, amikor egy hó alatt megbúvó faágon elcsúszik, és hatalmasat esik, persze fegyverrel lefelé…
-   Azannya’!
Ebben a pillanatban megelevenedik a bokor, egy nagy fújás, és a disznó – hatalmas jószág, nyugodt tempóban kikocog a csupasz oldalra, az élen még megáll, visszanéz, és el is tűnik a pincék feletti katlanban…
-   Hogy aza’… Ezt jól elbénáztam… - szidja magát…


… Félagyar nyugodt tempóban kocog a cseres katlanban, nem nagyon járt még itt. Innen sokszor szűrődnek emberhangok, az ilyen helyeket mindig elkerülte.
-   Hé’ pinceszomszéd! Gyere át egy pohár borra!
-hallja most is. Megtorpan, visszafordul – inkább visszamegy, átmegy a patakon, és keres végre egy nyugodt helyet a másik hegyoldal kökénybokrai között – villan be a gondolataiba. El is indul visszafelé, ismét átbukik az élen, csak most jóval lejjebb. Elhalad a két nagy feketefenyő mellett, amikor hirtelen… emberszag! Megtorpan, abban a pillanatban hatalmas ütést érez az oldalán, amit egy hatalmas csattanás követ… Pont olyan csattanás, ami annak idején évekkel ezelőtt elvette mellőle a testvéreit, és ami Őt is majdnem ottmarasztalta… Iszonyatos lendülettel indul el, tudja, érzi, hogy itt most baj van, menekülni kell, minél gyorsabban, minél messzebb, de nem… Nem kap levegőt, elgyengülnek a lábai, egy keresztben álló letört szilvafaágban felbukik, elesik, lecsúszik az oldalban és nem mozdul többé…


… a gyerek feltápászkodik, kaparja ki a havat a távcsőből, a zárszerkezetből – még jó hogy a cső nem ért a földre. A ravasz környéke is tele van hóval, fújkálja kifelé, közben gyönyörű, dicsérő szavakkal illeti magát, az ügyes lábait, na meg persze azt a fantasztikus ruhát, amibe jobban belesült, mint bármilyen szaunába lehetne, amikor… A szeme sarkából mozgó fekete foltot vesz észre. Ott a disznó! – önti el a tudat. A disznó, azzal a lassan kocogó lendülettel, ahogy eltűnt az imént a pincék felé, ugyanúgy jön visszafelé jó száz méterrel alatta az oldalban. Fel a keresőt… Nézi. Elég kanos az alakja, nézi a fejét…
-   Aztaaaa! Az az agyara??? – teszi fel magában a költői kérdést.
A távcsövet ledobja a hóba, fel a puska, emelés közben kattintja a biztosítót, a gyorsítót. Ahogy a disznó ráér arra a nyomra, ahol nemrég ő mászott fel, megtorpan, abban a pillanatban a kereszt a lapján… CSI – DUUURRR… Szólal meg a jó becsapódásos lövés. A disznó megiramodik, húsz méter után vág egy nagy szaltót – mint a jól meglőtt nyúl –, hatalmas felhőt kavar a hóból, és lecsúszik az oldalon vagy tizenöt métert… És megnyugszik minden… Még az imént a februári napsütést dicsérő cinege is alább hagyta a párbeszédét a fejjel lefelé nézelődő csuszkával…
-   Nah, ez meg van. – Nyugtázza a gyerek még mindig erősen kalapálló szívvel – csak mostmár tényleg az legyen, aminek néztem…
És nem csalódik… Ahogy közeledik, úgy rajzolódik ki előtte a hatalmas kan körvonala. Nem siet… Kiélvezi a vadászat minden pillanatát, a lövéstől a Vad birtokbavételéig is… Odaér hozzá, levett sapkával adja meg a végtiszteletet, nézi… A felfelé levő nagyagyar tőből törött, de a kisagyar hatalmas. Felemeli az élettelen fejet. A másik nagyagyarnak csak a végéből van elpattanva egy kicsi… Hamar előkerül a mérőszalag a zsebéből – ami az „etető-fog” mérés után maradt a zsebében… Bizony, így is, hogy hiányos a vége, így is kilenc és fél centi van ki a nagyagyarból… Hatalmas. A teste is. Igaz, hogy nagyon sovány, olyan igazi „csontos” Remete. Nagynehezen felhasaltatja, megcsinálja a ravatalát, még egyszer megáll felette némán, levett sapkával. Sajnálja eme nemes vadat, hogy az életével fizetett az ő szenvedélyéért, de ugyanakkor örül is, hogy egy ilyen gyönyörű disznóval ajándékozta meg a sors, és hálát ad neki – mármint a Sorsnak –, hogy ilyen helyre született, ahol, amióta az eszét tudja, minden idejét az erdőben, a szabadban töltheti, együtt járhatott /járhat most is/ az Apjával, Nagyapjával, Nagybátyával vadászni. Sőt, annak idején még a Dédnagyapja – aki már akkor nem vadászott – megláthatta az első vaddisznóját is... És itt vadászhat ő is, ahol úgy ismeri minden részét az erdőnek-mezőnek, mint a tenyerét... Lehet, hogy van a babonában is valami??? Azt mondják, hogy amikor a gyereket születése után, három naposan hazavitték a kórházból, az akkor éppen szokásos körútjáról hazaérkező Vadőr Dédnagyapja, sárosan, puskával a vállán ment be a dédunokát "megnézni", és a kezébe adott egy frissen kilőtt sörétes hüvelyt, amit a gyerek erősen megmarkolt, és Ő csillogó szemekkel jegyezte meg: "Ebből a gyerekből Vadász lesz..."

[Voldi]

Ződ Marci siratója

Hosszú idő eltelt már azóta, hogy Marci kihajtotta a birkákat a pusztába. Csodálatosan sütött az áprilisi nap, pedig az április szeszélyes hónap: még György nap előtt való héten is csúful esett az eső, és dühöngött a szél. Hanem az idő haragja alábbhagyott, a vágtázó fergeteget felváltotta a szárító szellő, és lágy kézzel simogatta az itt-ott bújkáló kankalinok fejét.
A széllel együtt Marci is nyakába akasztotta a régi subát, meg az öregapjától örökölt kampósbotot, és kivonult a birkákkal együtt, önkéntes remeteségbe. Ződ Marcinak is hívták a faluban, merthogy még mindig őrizte a régi hagyományt, miszerint György napkor zöld gallyal hajtotta ki az állatokat a legelőre, megelőzvén a rontást. Sokan megmosolyogták miatta, de a Marci nyájában soha nem fordult elő sántaság, vagy más egyéb kórság.
Igaz, a juhász ügyelt is a rábízott állatokra. Valamikor még a nagyapja alatt bojtárkodott, aztán, hogy az öreg elballagott a mennyei pusztákra a felhőbárányokat őrizni, örökébe lépett. Apja iparosnak szegődött a városba, de Marci nem bírt a vérével, hívta a puszta, a szabad világ. Nyakába akasztotta a subát, ami nedvesen olyan nehéz volt, hogy gyengébb állapotban meg lehetett alatta rogyni, meg a többi, juhászkodáshoz szükséges dolgot; a többit összeadta a falu. Kenyeret, hagymát, sót, paprikát, zsírt, tarhonyát, dohányt, mindent, ami kellett.
A húst magának intézte. Hiszen az összehúzott szemhéjak közül fürkésző pásztorszem észreveszi azt is, amit a városi ember meg sem lát. Máshogy tanult az meg nézni, de mást is talál, mint az avatatlan. Ha például valami pusztára tévelyedett nyúl ott lapul a száraz hantok között, az már nem menekülhet. Nem ijed az meg a feléje poroszkáló nyáj látványától. Csak a kutyákra kell ügyelni, szelet ne kapjanak tőle, mert hiába okosabbak azok a jegyzőnél is, ha a nyúl szaga eléri őket, hiába a füttyögés, a fenyegetés, kiszaladnának utána a világból. Így kell terelgetni szépen arrafelé a türelmes birkákat, aztán megállni, még egy erőset hunyorítani a célzás okán, aztán jó erősen megsuhintani a levegőben a kampósbotot. Amikor az el van dobva, a nyúl sorsa már elintéződött. Ha nem bukna fel azonnal tőle, elérik a kutyák, ilyenkor nem baj, ha futnak, mert még menni sem kell érte, odahozzák a gazda lábához. Ott szépen kinyújtózkodja a nyulat a juhász, aztán széjjelnéz, látta e valaki a csodálatos dobást… este a bogrács alatt már tűz ropog, készül a nyúl, tarhonyával.
Máskor is lobog a tűz, de nem mindig kerül vad a bográcsba, fő abban birka is sűrűn, kitanulta azt már a juhász régen, hogyan lehet kézen-közön eltüntetni egyet, feljavítandó a sovány kosztot.
Most vacsorára azonban nincsen hús. A száraz gyepre terített subán ül a juhász, körülötte fekszik a két kutya, várja a szalonna bőrét, meg a kenyér héját. Komótosan eszik Marci, nem siet, lassan fogy a szalonna, aminek már sárgásra érett színe van, és olyan puha, hogy kenyérre lehetne kenni. Mellé egy kis hagyma, meg egy kortynyi pálinka csúszik majd le, aztán le is lehet heverni a subára, ami fekhelyet, és meleget is ad.
A fekete égen szinte szemet vakítóan ragyog a milliárd csillag, hiszen a hold elfogyott, csak két nap múlva indul majd hízásnak. Addig éjszakánként a sötétség az úr a pusztán, csak az tud rajta tájékozódni, aki jól ismeri, gyerekkora óta ezt a nagy ürességet.
Nem is olyan üres az már, mint régen. Simának, ugyan sima, de hogy a futó homokot megfogják, mindenfelé fákat telepítettek rá, és ezzel szétszabdalták a látóhatárt. Távolabb még erdők is szoktak feketélleni, de Zöld Marci arra nem legeltet sohasem. Más községhez tartozó gyep az arra, ő inkább lefelé jár, egészen a Csataki-tanyáig, meg vissza. Így is éppen elég távolság az, beletelik egy hét is, mire egészen megjárja. A nyáj lassan ballag, ő pedig szépen baktat utána. Hol a szamár hátán, hol mellette. Inkább mellette, mert a hosszú úton a csacsi viszi a terhet, ő csak akkor kapaszkodik fel rá, ha megfájdul a lába. Mert az már bizony nem a régi… egyébként órákat elálldogál rajta, a boton támaszkodva. Olyankor csak néz. Szólni nem szól senkihez, ugyan, kihez is szólhatna? A birka megy magától is, ha valamelyik kiugrik, csak inteni kell a kutyáknak, azok már fordítják is vissza. Ha szó is esik közben, az ugyan nem számít beszélgetésnek. Nem érti azt meg más, csak a kutyák, meg a csacsi.
Fekszik Marci a subán, és szétvetett lábakkal nézi a nagy eget. Kezét keresztbefonja a mellén, botját keze ügyébe helyezte, és hallgat. Fülel a semmibe, mert abban is sokat lehet hallania annak, aki hozzá van már szokva. Megneszeli azt is, amikor az egyik birka felkel, hogy a másik mellé bújjon, vagy a bárány az anyja mellé bukdácsol. Vagy, hogy messzebb róka jár, mert éjjel neszez a fácán, amit nem szokott, esetleg a csatornában csobban egyet a víz, ha nagyobb hal fordul benne. Szinte meg lehetne fogni a csendet, és úgy tetszik, hogy az tartja vállain odafönt azt a rettentő nagy eget.
Lám, azt is meghallja, hogy a távolban valaki lőtt. Csak egyet, aztán újra csend borult az éjjeli tájra. A kutyák is megneszelték, pedig nem volt az nagyobb hang, mint mikor a bicskáját becsattintja. Jó lesz mostmár vigyázni, aki így éjnek idején lövöldöz, az nem jár jóban. Komótosan eltakarítja a vacsora a maradványait, aztán magára kanyarítja a subát, és behúzódik a fák közé. Hanem elébb még széjjelrugdalja a tüzet, ne szolgáljanak a lángok senkinek útmutatásul. A vaksötétben nem is látszik, hogy a ritkásan nőtt akácok között a kampósbotra támaszkodva hallgatózik valaki…
Hosszú ideig nem mozdul semmi, csak a vezérürü nyakába akasztott csengő csilingel néha, amikor a nagyfejű juh megrázkódik, hogy elkergessen magáról egy-egy szemtelen legyet. Ám egy idő múltán halk léptek zaja töri meg a nagy csendességet, egyidejűleg a kutyák rettenetesen ugatni kezdenek.
- Héjjj! – kiált fel Marci, részint, hogy az ebeket csitítsa, másfelől, hogy jelezze az éjjeli látogatónak, ő is itt van.
Mert a léptek zajából már tudja, hogy ember közeledik a sötétségben. Éles füle még azt is kiszűrte, hogy az a másik valami terhet cipelhet magával.
Csak a csend felel a kiáltásra. Az idegen bizonyára azon gondolkodik miért is jött errefelé. Kerülhetett volna másfelé is, le végig a régi úton. Hanem mostmár késő bánat…
- Ki van ottan? – harsog fel amaz is, amivel a kutyákat még nagyobb haragra ingerli.
- Gyűjjön kend ide, majd möglátja. – üvölti vissza a juhász, de szorosabban markolja meg a botot, mert az alak hangja ismerősnek tűnik.
- Elébb a kutyákat fogja vissza! – jön a válasz, mire Zöld Marci végigvág az egyik, majd a másik kutyán.
- Csiba, te!
A Huncut, meg a Ravasz el is hagyták az ugatást, hanem ahogy leültek folyamatosan morogtak arra a másikra, amelyik szó nélkül közeledett az éjszakában. Marci gyors mozdulattal száraz ágakat vet a parázsra, hogy a lobogó lángnál szemügyre vehesse a jövevényt. Hanem az nem akar közeledni.
- Megfognak ezek a büdös kutyák! – erősködik.
- Ugyan, na! – szól a juhász, és két csettintéssel maga mellé parancsolja a mérges jószágokat.
- Hanem most már, gyűjjék! – mondja, mire az éjjeli látogató kelletlenül megindul.
A juhász a földre veti ismét a subát, és int, hogy le lehet ülni. Aztán figyelmesen szemlélni kezdi az idegen arcát, de, hogy felismerte, azt nem árulta el, csak azzal, hogy egy hegyeset köpött a bújkáló lángok közé.
Ott álltak egymás előtt, tekintetüket a másikéba fúrva, aztán a juhász mégiscsak odanyújtotta kezét.
- Hozta Isten.
Néma hallgatás. Zöld Marci érdeklődve fürkészi a másik arcát, de arról nem lehet leolvasni semmit. Egyébként is, bizonytalan a világítás, csak a tűz mellett lehet jól látni, másutt félhomály van mindenütt, és még az is inog, ide-oda, mintha táncot járna valakivel.
- Hát ez? – töri meg a hallgatást Marci az őzre mutatva, amit a vendég nyakából a subára lökött. Nem nagy őz. A juhász értő szemmel méregeti. Éppen egy kicsi bográcsra való.
A fekete ember nem szól semmit, csak nagy sóhajjal lehuppan a rackabőrre. Hosszú kabátféle van rajta, annak a zsebéből dohányt kotor elő, aztán előszedi a pipát. A pásztor látja, hogy mihez készül, mellételepszik, ő is előveszi a dohányzacskót, megtömi ő is az öreg alkalmatosságot, végül kicsihol. Lassan izzanak fel a barna levelek, és a szürke füst lustán kavarogva elegyedik el a tűz füstjével. Csak a szortyogás hallatszik, amivel nagy kortyokat szívnak a meggyfaszáron keresztül. A sötét ember végigméri a mellette heverő juhászt, és sűrű bajusza alatt mérgesen rágja a pipát. Egyébként meg nem szólalna egyik sem. A juhász azért nem, mert a most a másikon van a sor, meg büszkébb is annál, mint hogy még egyszer kérdezzen. Pipázik hát ő is, és legnagyobb gondja azon van, hogy egy kósza szikra esetleg ki ne égesse a racka bőrit. Meg is vakargatja ujjával az állát, hát hogy akkor mi lenne… régi már ez a suba, éppen most kisütni… aztán tekintetét lassan ráfordítja amarra. Csak úgy a kalap karimája alatt, mert azt még a tűz mellett sem vetette le. Hogy az nézi e, nem lehet tudni. Kurta kalap van a fejin, annak esik akkora árnyéka a szeme elé, hogy eltakarja. Csak a dohány parazsa ad rá egy kicsi fényt, de az csak arra elég, hogy lehessen látni, nem a levegőben lóg a kalap.
- Lűttem. – szólal meg végül az ember, de csak azért, hogy válasz nélkül ne hagyja a kérdést.
A juhász bólint egyet. Tisztában van vele, hogy az őz igaz úton nem jöhetett, valami hiba van a kréta körül, mert ez a terület a község tulajdonában, ott pedig nem sokan vadászhatnak. Legalábbis ez nem, gondolja, és utálattal néz végig a másikon. Lám ez még Húsvétkor is itt volt birkáért. Meg is egyeztek egy birkában, meg egy liter pálinkában, és szegény birka úgy eltűnt volna, mint soha a földön nem is járt volna. Hanem, ahogy bebóklászott a nyáj közé, hogy kiválassza a neki tetszőt, és elkapja a bottal, emez már gyorsan a kocsira pakolt kettőt, és még azt is feltette, amit Marci hozott oda neki. Igaz, azért az egyért már kicsit viaskodni kellett. „Ugyan kinek szólna kend? Ludas ebben maga is…” – röhögött, és eldöcögött. A pálinkát még azóta sem adta meg. Hát gondolt egyet Zöld Marci.
- Majd lű másikat. – mondta halkan, de akinek szólt, így is meghallotta.
- Hogyan?! – kérdezte szunnyadó haraggal.
- Adja át neköm. Oszt nem fog rúlla tunni sönki.
- Így se fog. – nyugtatta a szó a pásztort.
Szó nem esett több egy darabig, csak a parázs pattogott, ahogy a lángok alábbhagytak nyaldosni a sötétséget. A juhász csak feküdt, mint egy darab fa, a róbsic meg úgy ült a dögre lőtt őz mellett, mintha a gyermekét óvná. Ólomlábakon vánszorogtak a percek, és már odaült közéjük a düh. A pipa már kialudt az előző nagy hallgatásban, most csak úgy voltak egymás mellett minden nélkül, a birkák őrzője feküdt, a vadorzó ült a suba szélén, mint a macska a köszörűkövön. A pásztor a régi sérelméért volt haragos, emez a mostaniért.
- Hacsak nem szólok odabe’… - nyögte ki végül a juhász, amire gondolt.
- Csakugyan?! – hörögte az ember, és még közelebb húzódott az őzhöz.
- Úgy a’… elvitte kend a három birkát is. Mi ez az egy őz, ahhoz a háromhoz? – kérdezte most már hangosabban a pásztor.
A vendég megfontolta a szót, mielőtt kimondta volna.
- Ahhoz semmi. De hagyjon kend békit. Majd lüvök máskor.
- Neköm mostan köll. Már régön elvitte azt a hármat. Mikor tud megint ilyet lűnni? – morgott Marci.
- Azt bízza csak ide. Ilyen puskával akkor, amikor akarok. – és közelebb húzta magához a fegyvert.
A pásztor vékonyra vált szemmel figyelte. Ahol fegyver van, jó vigyázni a szavakkal. De azért csak erőltette.
- Hát akkor majd magának lű máskor. Ezt mög most haggya itt neköm. Mán két hete nem került hús a bográcsba.
Az ember látta, hogy a pásztorral nem bír. Ha bemegy a faluba, és ott elhíreszteli, mit látott, oda a rangja. Mit szólnának az emberek, ha megtudnák, hogy az elöljáróság tagja éjjelente lopva vadászik? Nem jó ez sehogy sem. Ám ha itt hagyja az őzet, a juhász vérszemet kap, és a három birka árát is követelni kezdi. Okosságot kell itt kitalálni.
- Akkor bír hát várni még kettőt, ha ennyit várt. – szőtte a szót, most már ravaszul.
A juhász nagyot szívott a pipából.
- Én még két percet sem. – mondta, és ezzel közelebb húzta magához a botját.
Az éjjeli látogató felháborodottan kiáltott fel, amire a kutyák is felugattak, és a suba mellé ugorva, erősen fogták az idegen embert.
- De akaratos kend!
- Mán ez ilyen… - mondta halkan a pásztor, és hagyta, hadd ugassanak a kutyák.
A vadorzó kezdett zabosodni. Amennyire hangos ez a két tetves kutya, még idebolondít valakit valamelyik tanyából.
 - Csitítsa le űket! – mondta a heverészőnek, de az csak vigyorgott.
- Hadd fennjék a torkukat! – ellenkezett.
A fekete embernek megvillant a szeme. Az indulatnak ezt az átsuhanását a Huncut, és a Ravasz is megérezte, mert ráugrottak a subára, és onnan kaffogtak még haragosabban arra a másikra.
- Jól van, no… ha nem is az egészet… de azért a nyakából… hagyok itt valamennyit. – nyögte ki végül.
A juhász azonnal csitítani kezdte a kutyákat.
- Azér’ hallgathatok szerdáig… - jelentette ki, mivelhogy hétfő volt.
A látogatónak megrándult az arca.
- Addig… akkor dobja kend le ennek a bűrit, jobban ért hozzá, mint én. – és odahajintotta az őzet a juhász elé.
Az csak egy pillanatra fordult el, hogy a félhomályban kikotorja a bicskát.
Ennyi elég volt a másiknak. Mint a villám, ugrott rá, és vágta fejbe rettenetesen a puskatussal. Egy nagy reccsenés, meg egy sóhajtás hallatszott, aztán Zöld Marci elnyújtózkodott a subán.
A kutyák, mint a fergeteg rontottak az emberre, de nem hiába volt annak a kezében a fegyver, két dörrenés után a hűséges ebek is csendesen omlottak gazdájuk mellé.
A rapsic elégedetten nézett végig az elnyugodottakon. Nem lesz már senki, aki tudja, hogy itt járt. Figyelmesen megszemlélte Marcit, de az bizony már nem mozdult. Holtában még a kezében tartotta az őz egyik lábát, amit a bicskakereséskor markolt el.
A fekete ember egykedvűen feszítette ki ujjai közül a vadat. Nyakába kanyarintotta, és fütyörészve a birkák felé tekintett, de azok összevissza kavarogtak a lövéstől. „Majd másik nyájból…” – gondolta, és lassú bandukolással megindult a csillagok alatt a falu felé.

A nap lassan kelt ki a párafüggöny mögül. Első sugaraival a birkák a suba köré feküdtek, várták a füttyöt, meg a kutyaugatást, amit megszoktak. Hanem az elmaradt. Nem csak reggel, egész nap. Csak a szél zörgette körülöttük a száraz kórókat, meg a juhász kalapja mellé tűzött árvalányhaj lebegett benne, mint valami kis zászló. Ottmaradt a félregurult kalapon, amivel játszott egy kicsit a szél, hajtotta odébb, be a birkák közé. A juhász nem bánta. Fedetlen fejjel feküdt imádott kutyái között. A nyáj elvonult csipegetni ezt-azt, összevissza bócorogtak, de aztán a vezérürü csak visszavezette őket a suba mellé. Most már ők őrizték a pásztort, meg a két kutyát.
Nem volt a széles pusztában rajtuk kívül senki. Valahonnan egy ölyv sikongatott le a magasból, éppen úgy, mintha Ződ Marci felett mondana siratóéneket.

[Voldi]

Serte

Serte egy vaddisznó emse süldő volt. Még csak másodszor látta fehérnek az erdőt mióta egy kora tavaszi reggelen megszületett. Anyja derék koca volt, rajta kívül hét testvért hozott még a világra azon a napon. A Messzilátó-hegy oldalán húzódó kicsi, de annál sűrűbb kökényes oltalmában volt a fekhelye, mint évek óta ilyenkor mindig. Testével kívülről, az anyatejjel belülről melegítette a száraz fűvel gondosan kibélelt vacokban mellé bújó kis csíkosakat.
A malacok hamar megerősödtek a tápláló tejtől és néhány nap múlva kuncogva követték anyjukat a rövid környékbeli portyázásokra. Serte erős malac volt, könnyen elverte gyengébb testvéreit az által kiválasztott csecsről. Mutatta ezt szép gömbölyű hasa is.
 Az öreg koca már a hatodik almot nevelte, így biztonsággal vezette a cseperedő utódokat. Nyár elején, mikor a csíkok már elhalványultak a rőt színű malacokon, a kis család leköltözött az erdőből a néhány kilométerre lévő búza és kukoricatáblák közé ékelődöt Békás-tó mocsaras nádasába.  Újra velük járt a koca előző évről megmarad két emsesüldője is. Serte és testvérei hangos nyikkanásokkal törtek esténként, sőt néha már késő délután, a tejesedő búzába. Habzsolva csámcsogták az édes levet eresztő kalászokat.
A gazdák nem nézték jó szemmel a torkos fosztogatókat. Egy nap magaslesek kerültek a nádas szélére és esténként néha hangos csattanással vágott közéjük a halál. Két hét alatt Serte két malac testvére, na meg az egyik könnyelmű süldő elmaradt mellőlük. A koca óvatossá vált, már csak késő éjjel, és akkor is mindig más váltón, merészkedett a csábító gabonába. Serte pedig megtanulta, hogy jobb lesz vigyázni, ha a furcsa kétlábúak szagát hozza felé a szél.
Júliusban elfogyott az utolsó kalász is a földekről, a kukoricát pedig két újabb les őrizte, így a koca jobbnak látta, ha nyugodtabb helyre vezeti a megcsappant családot. Nyár végére visszahúzódtak az erdőbe.
Szeptembertől már a peregve hulló makktermés volt a fő táplálékuk. Nagy szárazság lévén a turkálás ritkán hozott a népes konda éhségét csillapító eredményt. Néha akadt egy-egy pocokfészek, egy-két lárva, de ez édes kevés ennyi éhes szájnak. A Csókás-tető tölgy böhöncei felől viszont folyamatosan hallatszott a kövér makkszemek hangos koppanása, ahogy ágról-ágra pattanva hullottak az avarba. Ősszel főként ennek közelében, a Vár-völgy napsütötte oldalán tanyáztak. Pár éve vágták tarra ott az erdőt, és azóta embermagasságú sűrű fiatalos foglalta el az öregerdő helyét. Ez a szederindával, csipkebokrokkal átszőtt sűrűség ember számára járhatatlan, a vad számára biztonságos nappali pihenő hely volt. Innen a jó makktermő tölgyes alig volt egy rövid kocogásnyi távolságra.
November végére Serte és testvérei kétujjnyi szalonnával a bőrük alatt bátran nézhettek szembe az előttük álló megpróbáltatásokkal. A hónap utolsó napjaiban fehér ruhába öltözött az erdő. A vakító világosság óvatosságra intette a tapasztalt kocát. Többször látta már ilyennek a világot, de az első hó, mint mindig, most is bénítólag hatott rá. Akkor este alig hagyták el a sűrűt. Csak éppen a szomszédos kis tölgyesbe kerültek egy rövidet. Sovány vacsora volt aznap. Inkább a sűrűben turkáltak valami ehető gyökerek, férgek után.
Akkoriban megváltozott a koca viselkedése. Borzas sörtéjű, öreg agyaras szegődött a nyomukba. Folyton Serte anyját és nővérét kerülgette. Ha valamelyik malac került az útjába, mérges morgással vágta oldalba. Egyszer Serte is kapott, belesajdult az összes bordája. Malac fejjel nem értette, hogy az öreg koca miért engedte közel ezt a goromba frátert. Nem is olyan régen még úgy elzavarta, amikor összefutottak az egyik hajnalon...
December végére lezajlott a búgás, és a kis kondába visszaállt a régi rend. A vastagodó hótakaró alól egyre nagyobb munkába került a fogyó makkszemek kitúrása. Gyakran látogattak el a szomszéd hegyoldalon álló szarvas etető környékére. Igaz, hogy a felhalmozott lucerna nekik nem sokat jelentett, de pár éve a gondos kezek magasan felállított deszkavályút ácsoltak a szénaetető mellé. A szarvasok jól fogadták a rendszeresen beletöltött szemes kukoricát. A vaddisznóknak sem sok idő kellett, hogy rájöjjenek, a vályú alatt érdemes szemezgetni, a kihulló takarmány finom csemege. Tudta ezt az öreg koca is, sőt neki még az sem okozott gondot, hogy két hátsó lábára állva a vályú szélére támaszkodjon. Éppen elérte a vaddisznók elől megóvni kívánt kukoricaszemeket. Na meg kemény teleken néha a földre is került egy-egy zsák takarmány, mert olyankor még a vaddisznókat is gondozni kell.
Akadt persze szóró is a környéken, de ott jobb volt vigyázni. Messziről ölő kétlábúak lesték az oda merészkedő fekete csuhásokat. Azért hajnal felé, amikor a vadászok már a hidegtől elgémberedett tagokkal lemásztak a magaslesről, és otthon melegedtek a kályha mellett, akkor lehetett csemegézni. Igaz a muflonok addigra legtöbbször nem sok mindent hagytak.

Lassan a télnek is vége szakadt, és az öreg koca ismét felkereste a Messzilátó-hegyi kökényest. Külön vált az emse süldő is, mert szintén fialásra készült. Ösztönösen gyűjtötte a vacok elkészítéséhez szükséges száraz füvet, avart, ahogy anyja is tette már évek óta.
Serte és testvérei, formás kis süldők lettek. A két kansüldő testvérük egyre gyakrabban kalandozott el tőlük. Nem nagyon férnek meg már egymás mellett. Serte és húgai űzték, szapulták őket. Tavasz végén, mikor újra anyjához csapódott a négy emse, a két kis kan már külön utakon járt. Nem követték őket a Békás-tói nádashoz.
Abban az évben csak négy malac született, így kilenctagú lett a konda. Serte és süldő tárasai egyre inkább kezdtek önállósodni. Tavalyról már ismerték a járást. Nem mindig várták be az öreg kocát, ennek az lett az eredménye, hogy újabb süldő veszett oda. Serte megúszta, csak egy feje fölött elsüvítő puskagolyó okozott maradandó élményt neki. A vadászok ugyanis nem változtak. Csakúgy mint más években, akkor is igyekeztek megakadályozni a vadkárt. Gyakran lesték az esténként kiváltó kondát.
A disznók nem sokáig állták a zavarást, hamarabb költöztek fel az erdőbe. Ott is sovány makkterméssel kellett beérniük. A süldők egyre türelmetlenebbül keresték a táplálékot. Bátrabbak, vagy talán vakmerőbbek lettek. Már nem követték anyjukat.
Mire a lehulló levelek vörös-tarka szőnyeget terítettek az erdőre, egészen külön utakon jártak. Serte és két megmaradt testvére a Magosbikki sűrűbe vették be magukat. Naponta keresték fel a szomszédos tölgyest, de ott is egyre kevésbé tudták éhségüket csillapítani. Mire a hó megérkezett, már nagy területeket kellett bejárniuk esténként.

***
Péter fiatal vadász volt. Sokat járta az erdőt vaddisznókat keresve. Az utóbbi időben nem sok sikerrel. Valahogy eltűntek. Igaz nem sok makk termett abban az évben. Az egyik reggeli erdei sétát követően útja nem haza, hanem az öreg vadőr háza felé vezetett.
- Adj’ Isten Károly bácsi!
- Fogadj Isten fiam! Merre jártál?
- Tudja Károly bácsi, hogy a disznókat keresem. Reméltem, hogy a hóban a nyomukra akadok, de mindhiába. Minden ismert helyet végigjártam már, de friss nyomokat nem találtam. Szarvast, muflont láttam többet is, de disznót sehol. Mintha nem is lennének a világon.
Az öreg sunyin szétnézett, nem mintha valaki látta volna a két embert.
-   A Magosbikki sűrű környékén jártál-e mostanában?
-   Ott Károly bácsi? Nem jár arra disznó.
Az öreg válasz helyett a pajtába ment.
-   Itt van ez a fél zsák kukorica. Menj fel a Gyurkaleshez. Tudod, hogy hol van?
-   Az a kis félig földbe ásott kunyhó?
-   Az. Előtte van egy kis tisztás. Szórd ott ki a kukoricát. Három nap múlva meg menj fel és lődd meg a három süldő közül az egyiket. Mert, hogy három süldő jár ám ott! Biztosan ráakadnak. Vezet oda egy régi cserkelő út is. Neked való hely.
-   Köszönöm Károly bácsi!

Péter a zsákot az autóba tette, majd elsietett. Egyenesen a Magosbikk felé hajtott. A műúton könnyen a közelébe ért, de onnan még egy jó kilométernyi kapaszkodás várt rá. Terepjáróval is csak nyáron lehetne üggyel-bajjal oda feljutni. Nem is vadászott senki ezen a részen a vadásztársaságból. A kukoricát a vállára dobva nekivágott a hegyoldalnak. Alaposan kilépett, de így is egy fél órába tellett, mire a Gyurkaleshez ért. Útközben valóban látta a süldők nyomait. Egészen felforgatták a környéken az avart.
A les előtt kis tisztás, egy valamikori szóró helye. Jobbra lankásan emelkedő hegyoldal, keskeny, de sűrű cseres, fiatalossal. Balra ritkásabb, bokrokkal tarkított gazos lejtő. Néhány husángot ki kellet ugyan nyesni, de egyébként rendben volt a hely. Nem is nagyon taposott a környéken. A zsák tartalmát alaposan szétszórta, hagy bogarásszanak a disznók, ha megtalálják. Lefelé menet még lemetszette a cserkelő útra belógó ágakat, ezzel el is készült. Az autóban hazafelé tartva már a vadászat terveit szövögette agyában.
- Ma vasárnap van. Csütörtökön már Szenteste. Kedden kellene megpróbálni. Addig biztosan felveszik a kukoricát – gondolta.
A hétköznapokon ritkán vadászott. A munkaidő beosztás nem nagyon kedvezett a vadászatnak. Télen már négykor sötét volt, ő pedig csak fél hatkor ért haza általában. Most azonban a hó este is jó körülményeket teremtett.

***
Serte és társai sokat éheztek. Keserves világ volt. Alig akadt valami ennivaló. Azt is hosszas turkálás árán tudták összeszedegetni. Ha egy-egy pocokfészekre akadtak, kemény csatákat vívtak a finom falatokért.
A kihintett kukoricára még vasárnap éjjel rátaláltak. Mohón falták a tápláló csemegét, és hajnaltájban hosszú idő után először teli hassal húzódtak a sűrűben lévő vackukba.
Másnap délután már sötétedés előtt talpon voltak. A gyomruk már indulásra késztette volna őket, de az ösztön és az öreg kocától tanult óvatosság várakozásra intett. Csak teljes sötétedést követően, nagy körrel kerültek a szóró irányába. A kukoricából még bőven találtak. Bár több időt vett igénybe a szemek hóból való kiturkálása, éjfélre mégis mindent feltakarítottak.

***
Péter kedden hajnalban még a Magosbikk felé kanyarodott. Egy pár kilónyi kukoricával a hátizsákban, szinte futólépésben sietett a szóróhoz. Örömmel látta, hogy a takarmány elfogyott. Szarvasok, őzek nyomai voltak minden felé. És ami a legfontosabb, a disznók is ott jártak. A kukoricát gyorsan kiszórta, majd munkába sietett. Egész nap a süldőkön járt az esze, miközben az idő ólomlábakon járt. A falióra kismutatója alig akarta elhagyni a tizenkettes számot. Az ebédet öt perc alatt, állva fogyasztotta el.  Munkáját is igyekezett mielőbb befejezni. A felszerelés már az autóban volt, így amikor elérkezett a délután öt óra, egyenesen a vadászterületre ment. A beiratkozással gyorsan meg volt. Fél hatkor már a műút szélén leállított autóban a vadászruhát szedte magára.
-   Sok ruha nem kell, mert mire felcserkelek teljesen kimelegedek. A disznók remélhetőleg úgyis ott lesznek már – mondta csak úgy magának. A zöld ruhára felhúzta a nemrég készített fehér leplet, ami a havas tájba való beolvadást hivatott segíteni. Távcső a nyakba, íj a vállra és el is indult a kaptatón. A hó hangosan ropogott a léptei nyomán. Nappali olvadás, majd az esti fagyás kérgessé tette a tetejét. Ahogy közeledett a szóró felé, szinte félve tette le a lábát. Rettenetes zajjal járt minden egyes lépés.
-   A legjobb lesz, ha gyorsan odamegyek, talán még nincsenek ott – morogta mérgesen, és szinte futva tette meg a hátra lévő száz métert.
A szóróról három őz ugrott el. Szerencsére nem riasztottak. A kunyhó mellé érve látszott, hogy maradt még kukorica, de éppen a szóró távolabbi végén. A távolság kicsit nagynak tűnt, ezért hirtelen elhatározással, bízva a fehér ruhában egy szélső fácska mellé állt a kunyhó elé. A hideg téli szellő jólesően simogatta a sietségtől kipirult arcát. – A széllel nem lesz baj és látni is egészen jól lehet – állapította meg.
Alig helyezkedett el, félre rugdalva lába alól a havat, máris halk surrogás, ropogás ütötte meg a fülét. – Nofene? – kapta fel a fejét. Balról egy csontos fejű öreg gímtehén feje bújt ki a gazos sűrűből. Szoborként meredt előre. Csak az orra járt kicsit. Jól látta, hiszen a közöttük lévő távolság alig harminc méter volt. Lélegzet visszafojtva figyelt. A mozdulatlanságot a tehén törte meg. Halk „eng”-et hallatva előre lépett. Borzas nyakú bikaborjú furakodott utána, majd anyját kikerülve előre ugrott és enni kezdte a kukoricát. A borjút még egy fiatal tehén és annak borja követte. Egy perccel később mind a négyen belemerültek az evésbe. Foguk alatt halkan roppantak a reggel kiszórt szemek.
A vadász megigézve nézte a nemes vadat. Csak egy pillanatra kellett volna megfordulnia a légáramlatnak, és a kép szertefoszlott volna. Szerencsére a szél egyenletesen hozta felé a szarvasok szagát. Ez megnyugtatta. Türelemmel állt a helyén, csak időnként helyezte át testsúlyát nagyon lassan hol az egyik, hol a másik lábára.
Aztán egyszer csak a vezértehén felkapta a fejét. Jobbra figyelt a fiatalosba, de már lehetett is hallani a nyikkanásokat.

***
Serte kis csapata közeledett. Gyomrukat mardosta az éhség. Egymást lökdösve igyekeztek a tisztás felé. A szélső cserfácskák között megtorpantak. Orruk remegve szívta a kukorica csalogató illatát. A levegőbe szarvasok meleg párája keveredett, de különben semmi idegen szag. Egyikük óvatosan előrelépett, de az elugró szavasok zajára visszaperdült a rejtő sűrűbe. Hosszú percekig feszült várakozással figyeltek. Majd lassan megnyugodtak. Az éhség súlya kibillentette a mérleget az óvatossággal szemben. Egymás után soroltak ki a szóróra. Először lassan szemenként szedegetve, majd hangos csámcsogással habzsolva ették a kukoricát.

***
Péter idegei pattanásig feszültek. Szinte hallotta, ahogyan vére agyában lüktetve áramlik. A szívdobbanásai, mint a déli harangszó kondulásai, hatottak az erdő csendjében, csak sokkal gyorsabb ütemben. Testét remegés fogta el. A disznók felől lengő fanyar cserszag ősi ösztönt ébresztett benne. Évmilliós ösztön ez, amit a civilizáció sem olthatott ki mindenkiből. A fiatal vadásznak már nem a fennmaradása múlott a sikeres vadászaton, de ugyanazt érezte, mint prédára leső ősei érezhettek.
Minden mozdulatot megfontolva, lassan egy nyílveszőt helyezett az idegre. Várta a megfelelő alkalmat. Várta, hogy a három süldő közül valamelyik oldalát mutatva tiszta lövésre adjon lehetőséget. A percek múlásával a remegés szűnni kezdett, higgadtság lett úrrá rajta. Az egyik süldő előre lépve kicsit eltávolodott, mit sem sejtve bal oldalát mutatta a rá leső embernek. Az íját lassan megfeszítve célzásra emelte. A süldő ebben a pillanatban felé fordult és fejét felemelve figyelt. Orrával nagyokat szippantott a levegőből, majd meleg párát fújt a vadász felé. Kritikus percek voltak ezek, de a szél most a vadász barátja volt. A disznó nem érezte meg a tíz lépésre álló Péter szagát, és megnyugodva tovább evett.
Az izmok lassan fáradni kezdtek, és a vadász íjat leengedő karja ernyedten ejtette előre az ideget. A nyílvessző a lába elé esett. Hideg veríték szalad végig a hátán. Úgy látszik ma nem csak a szél, hanem a vadászok összes védőszentjei vele voltak, mert a süldők nem vették észre. Néhány percnyi pihenés után újabb vesszőt helyezett az idegre, és a lassan elmenni készülő süldők közül a keresztben álló hátsót vette célba. Az oldás halk csattanásával egy időben megugró vaddisznó halk nyikkanással nyugtázta a találatot. Távolodó zörgés jelezte, hogy a disznók balra a völgy felé menekülnek. Hiába hegyezte fülét, nem hallotta, hogy a sebzett elvágódott volna. Rossz érzése támad. - Mintha hátra csúszott volna a lövés, de nem, ahhoz túl közel volt – hessegette gondolatait.

***
Serte jóízűen ette a kiszórt kukoricát. Testvéreivel lökdösődve helyezkedtek, hogy minden szemhez hozzáférjenek. Néhány gyanús neszt leszámítva nyugodt volt a környék. A kukorica rövidesen elfogyott, és éppen tovább indultak, amikor váratlan zajt követően testén éles szúrást érzett. A meglepetéstől előreugorva a völgy irányába szaladt, magával sodorva testvéreit is. Nem értették mi történt. Rohanásuk a völgyfenékre érve meglassult, majd a kocogásból lépésre váltottak. A szemközti hegyoldal felé vették az irányt. A Csókás tető felé tartottak.
Serte fölfelé csak lassan követte őket. Minden lépés nehezére esett. Egy darabig kapaszkodott utánuk, majd jobbra fordult egy kevésbé meredek vadváltóra.

***
Péter negyed órás várakozást követően zseblámpát kotort elő zsebéből. Az elugrás helyét megvizsgálva semmi biztatót nem talált. A havat alaposan összerúgták a disznók. Lépésről-lépésre lassan követte a nyomokat. A szélső csipkebokornál megtalálta a felakadt nyílvesszőt. Teljes hosszában véres volt, tehát átütötte a testet. Ez jó előjel – állapította meg. Most már nem túl sűrűn ugyan, de vércseppeket is talált. A hóba fúródott élénkpiros vérrózsák a menekülő süldő lábnyomai körül tarkállottak. Lassú léptekkel követte. Szinte lámpa nélkül is látszott az irány. Közben szépen el kezdett esni a hó. Máskor ennek örült volna, de most az egyre sűrűsödő pelyhek nem hiányoztak. A bokros, gazos sűrűt átszelve leért a száz méterre húzódó völgyfenékre. A disznó még mindig nem volt sehol, bár vért bőven talált. A nyomok szerint a három süldő nekivágott a hegyoldalnak is. A fiatal vadász tarkójára lökte kalapját és megtörölte gyöngyöző homlokát. – Itt már baj lesz - gondolta. Valamelyest mégis megnyugodott, mikor látta, hogy a sebzett fölfelé kapaszkodva megcsúszott és ezután jobbra tért egy kevésbé emelkedő ösvényre. A vér erre ritkábban piroslott a nyomok körül, így lehajolva kellett követnie a csapát. Újabb száz métert tett meg a rudas tölgyerdőben, de aztán végleg elakadt. A sűrűsödő hóesés egészem betemette a nyomokat és vele együtt a vércseppeket is. Megállt a tudomány.
- Nincs mit tenni, abba kell hagyni a keresést, de most mi lesz? Holnap dolgoznom kell. A fene megeszi az egészet…
Egy színes zsebkendőt kötött a csapa mellett álló kis tölgyfa ágára, hogy visszataláljon majd, aztán gyorsan a műút mellett hagyott autóhoz sietett. Meg sem állt az öreg vadőr házáig. Az ablakon világosság szűrődött ki, otthon volt öreg barátja.
-   Károly bácsi – esett be az ajtón.
-   Na mi van fiam? – kérdezte az öreg.
-   Megjöttek a süldők, meglőttem az egyiket, de elment és nincs meg – lihegte.
-   Ülj le. Mond el, hogyan történt.
-   Tudja kiszórtam a kukoricát, ahol mondta. Rá is kaptak a süldők. Ma este már ott vártam őket. Meg is jöttek. Már elmenőben voltak, amikor végre célba tudtam venni az egyiket. Jól jelzett, megtaláltam a véres nyílvesszőt. Nem volt kicsorbulva a hegy, kemény csontot aligha ért. A vérzés először erősödött, majd egyre ritkult. Követtem vagy kétszáz méterig. Addigra a hó betemette a nyomokat. Reggel meg nem tudok kijönni keresni, mert dolgoznom kell.
Az öreg összehúzta a szemöldökét. Nem szokott ez a gyerek hibázni, de itt már valami nincs rendjén. – Délelőtt az etetőket töltöm fel, de utána megnézem. Legyél nyugodt, meg lesz a disznó. – próbálta nyugtatni fiatal barátját.

Másnap délelőtt valóban szénát meg kukoricát hordott az etetőkhöz. Ilyen időkben nagy szüksége van a vadnak a gondoskodásra. Nagyon meglátszik, hogy mennyire viselik gondját telenként. Különösen olyan években, mint ez is volt, amikor kevesebb a makktermés.
A nap már hanyatlani kezdett a nyugati látóhatár felé, amikor Károly bácsi lerakta az utolsó bálát is. Nem sokkal később már a Magosbikk felé ballagott. Vállára vetett öreg sörétese halkan ütötte kabátja oldalán a léptek ritmusát. Két óra múlt mire a Gyurkales előtti kis tisztásra ért. Az esti havazás félig betemette a nyomokat, de az öreg így is olvasott belőlük. Na meg a tegnapi beszámoló is segített. Hamar megtalálta az irányt. A vércseppek már átütöttek az éjjel rájuk hullott friss havon. Szerencsére csak két-három centiméter esett. Így világosban egészen mást mutatott a hely. Messzire előretekintve is jól látszott, hogy merre menekült a süldő. Mint piros festékcseppek a fehér vásznon, úgy kígyóztak előtte a sebzés egyértelmű jelei. Tempósan lépegetve követte a nyomot. Hamar elért a jelként hátrahagyott zsebkendőhöz, ami messziről látszott a fehérbe öltözött erdőn. A vér szerencsére erre felé is átütött már a havon. Könnyen követhette. A ritka rudas erdőben néhol húz méterre előre is látta az irányt. A süldő a völgy mentén haladt a régi vadváltón.
- Na ez meg se áll a vágásig, pedig az nincs közel – gondolta az öreg. És valóban bő kilométernyi gyaloglással ért a tavaly előtti kis tarvágáshoz. A hegyoldalon a szederinda és csipke alkotta szövevény, mint holmi forradás, már betakarta az erdőn esett sebhelyet. Ide vezetett a vércsapa. Még szerencse, hogy csak kéthektárnyi terület volt az egész. A szél éppen szembe, a völgy felé lengedezett, kedvezve ezzel a vadőrnek. Az öreg puskájába két gyöngygolyót csúsztatott, majd a süldő után indult a nadrágszaggató sűrűbe.
Először egy nagyobb vacokra akadt. A nyomok tanulsága szerint a kis konda újra egyesült itt a szedresben. Az egyik fekhelyben a süldő hátsó lábánál jó kéttenyérnyi vérfolt éktelenkedett.
– Aha, tehát a hátsó lába sérült. Azért volt a megcsúszás és azért jött ezen a kevésbé emelkedő váltón – mondta az öreg vadőr csak úgy magának. A vércsapa azonban tovább vezetett. A három süldő együtt ment tovább a nappali vacokból a sűrű másik sarka felé. Már majdnem kiért a vágásból, amikor egy vaddisznó ugrott fel előtte egy földből kifordult tuskó tövéből. Kicsit furán szedte a lábait, de úgy elszaladt, hogy a meglepetéstől alig tudta sörétesét a vállához emelni. Sajnos akkorra már jó hatvan méterre járt, így bosszúsan engedte le a puskát. Túl messze volt, és takarásba is került.
A felugrás helyén véres vacok látványa fogadta. A sebzett süldő mégsem követte testvéreit.
- Ide a Bella kell! Kutya nélkül nem megyek semmire. Na majd reggel folytatom – és hazafelé vette az irányt.

A Péter egész nap csak fészkelődött az irodában. Már az éjszaka is nehezen telt, de a nappal még lassabban. Csak a sebzés járt a fejében. Alig várta, hogy végre indulhasson Károly bácsihoz. Lassan azért elérkezett az öt óra is. Nem sokkal később már a vadőr házának ajtaján kopogtatott. Kérdő tekintettel lépett be, de az öreg csak a fejét ingatta.
- Nincs meg fiam. Utolértem, de faképnél hagyott. Vérzik egyfolytában, lehet követni, de még nagyon él, és ha jól néztem csak a bal hátsó lába sérült. Arra biccent egy kicsit. Ma már nem volt értelme, de holnap megnézem a Bellával – foglalta össze a dolgokat. – Úgysem volt még dolga élő disznóval.
Bella, a fiatal véreb, neve hallatán felkelt a sarokból, és néhány farok billentéssel kísérve az asztalnál ülő öreg gazdájához ballagott. Fejét ölébe tette és olyan szemekkel nézett, ahogy csak egy kutya tud nézni.
-   Na, te kajla. Holnap keresni megyünk! – ütött gyengéden a fejére.
-   Károly bácsi! Én is jövök. Holnap már Szenteste van, nem dolgozok.
-   Rendben fiam. Reggel nyolckor találkozzunk itt nálam. Hozd magaddal a golyós puskádat. Lehet, hogy szükség lesz rá.

***
Serte a hegyoldali vágásban húzta meg magát. Itt futott össze újra testvéreivel. A nappalt még egy vacokban töltötték, de délután, amikor testvérei már útra keltek, csak a sűrű másik végéig követte őket. Kicsit gyengének érezte magát. Sebe nem nagyon fájt, de a mozgásban azért akadályozta. Jobbnak látta, ha még egy ideig helyben marad. Be is vackolta magát egy hatalmas tuskó tövébe, de alig pihent egy keveset, máris léptek nesze ütötte meg a fülét. Szinte az utolsó percben vette észre, a közeledő ellenséget. Minden erejét összeszedve kiugrott a vacokból, és teljes vágtával tűnt el az erdőben.
Sokáig szaladt, mire ziláló tüdeje lassításra késztette. Mivel a kétlábú ellenség nem követte, kis pihenő után lépésre váltott. Kilométereken át meg sem állt. Minél távolabbra igyekezett, nyugodt, biztonságos helyet keresett. Talán valami régi emlék derengett neki, vagy egyszerűen csak arra vitte a lába, de a Messzilátó-hegy felé vette az irányt. A hegytető kis kökényesében talált menedéket és megnyugvást. Ott, ahol anyja világra hozta.

***
Péter már nyolc előtt az ajtóban topogott. Tíz óra után nem sokkal a vágásnál voltak Károly bácsival és Bellával, a vérebbel.
- Elég lesz fiam, ha innen kezdünk, mert ez a süldő talán messzire ment. Kár most az időt vesztegetni – azzal a kutya nyakára tette a nyaklót, a széles bőrnyakörvet. A vezetéket kiengedve a második vacokhoz vezette.
Bella izgatottan követte gazdáját. A vacoknál azonnal orrába szökött a vaddisznó ismerős illata. Fejét mélyen tartva vizsgálta a sáros, véres havat. Először, mintegy ellenőrzés képen, visszafelé tett néhány lépést, majd a helyes irányba elindulva megfeszítette a hosszú bőrszíjat.
- Gyere fiam utánam – intett Károly bácsi, azzal elindult kutyája mögött.
A hóban emberi szem számára is észrevehető jelei maradtak a menekülésnek. A vércseppek lépésenként festették pirosra a havat, de az első métereken a süldő által hó alól kirúgott avar is szembeötlő volt. Nagy bizalommal gyalogoltak a hótól prüszkölő kutya után. Bella ugyanis időnként a süldő lábnyomába fúrta orrát, és ilyenkor nagyot fújtatva tüsszentette ki a csiklandozó jégkristályokat.
A süldő egy iramban futott a hegyoldalon vagy egy kilométert, egészen a kis tetőig. Ott megállhatott, mert egy helyen sűrűn hullott a vére a hóba. Bella nagy szakértelemmel tanulmányozta ismét a nyomot, majd farok csóválva gazdájára nézett.
- Jól van. Látom, keresd tovább! – adta ki mosolyogva Károly bácsi a parancsot.
A disznó a nyomok tanulsága szerint már lassabban, de mindig egy irányba tartva folytatta útját. Hol völgynek, hol hegynek taposták nyomában a havat. Bella kitartóan húzott, Károly bácsi ütemesen lépegetett utána. Péter kissé lemaradva levegő után kapkodott. Talán már hat kilométert is megtehettek, de a disznó ereje nem fogyott. Vér nem sok volt, de mégis folyamatosan megbizonyosodhattak a helyes irányról. A hóban könnyen lehetett követni a nyomot.
Pétert már a sírás kerülgette. Ha nem szégyellte volna magát öreg barátja előtt, bizony már régen leült volna pihenni. Remény és kétségbeesés küzdött benne. Nem értette, hogy a disznó hogy mehetett ilyen messzire, ha annyi vére elfolyt már. Még csak meg sem feküdt a sűrű óta. Károly bácsinak is valami hasonló járhatott az agyában.
- Tudod fiam, kerestem én már sok rosszul meglőtt vadat, de még egyik se hagyott ilyen hosszan vérnyomot. A fene se gondolta volna, hogy azzal a nyíllal ilyen jól vérző sebet lehet ejteni – fordult oda Péterhez.
 - Hanem, ahogy én látom ez a disznó bizony a Messzilátó-hegy felé megy. Van ott valami kis kökényes. Talán oda tarthat.
És valóban, a nyomok egyértelműen a kis kökényeshez vezettek. Bella megszaporázta lépteit. Látszott, hogy a közelben lehet a keresett vad. A sűrű széléhez érve felborzolt szőrrel, morogva meredt előre. A sebzett vad meleg szaga csapott az orrába.
-   Gyere ide Péter - intett az öreg.
-   A disznód bizonyosan a kökényben van. Jobb lenne fölülről közelíteni, de ott nagyon meredek az oldal, csak innen férünk hozzá. A szél is így esik jól. Állj oldalt, és legyél készen a lövésre. Én alulról beengedem a kutyát, hátha kiugrik a disznó.
Péter elhelyezkedett egy kisebb gyertyán mellett, Károly bácsi pedig a nyaklót levéve beküldte Bellát a sűrűbe. A kutya morogva, ugatva közelítette a süldőt. Csaholásba egyre jobban bele melegedve, előre-előre ugorva támadott. A kökénybokor megrezdült egy helyen. Hangos fújással kelt fel a disznó, de a sűrűben maradt. Bella be-beugrott hozzá, de belecsípni nem mert.

***
Sertét léptek ropogása ébresztette. Majd halk beszéd hangjai tették nyugtalanná. Minden esetre egyelőre lapított vackában. Aztán a zaj közeledett. Komolyra fordult a dolog. Idegesen kelt fel. Nem tudta merre induljon. Az ugatás irányában kínálkozott a legkönnyebb menekülés, fájó hátsó lábával lefelé nem esett volna nehezére a futás. Arra indult, de a feltüzelt vérebbel találta magát szemben. Minden próbálkozás hiába valónak bizonyult. Amint mozdult, a kutya támadásba lendült. Néhány próbálkozás után észrevette, hogy azért a kutya nem mer egészen közel ugrani, így minden erejét összeszedve kivetette magát a kökényből, de akkor oldalról nagy durranással váratlan ütés sújtotta le. Elsötétült előtte a világ.  A lendülettől előreesve gurulni kezdett. Egy útba eső gyertyán fogta meg. Annak tövében végleg elcsendesedett.

***
Péter nagyot fújva engedte ki a gőz. A puskáját egy fának támasztotta és a disznó mellé rogyott, kalapját ölébe ejtette. Most érezte csak, hogy mennyire elfáradt. A disznónak valóban a bal hátsó combja volt alacsonyan átlőve, de csak az ínszalagot vágta át a nyílvessző, komoly sebet nem okozott. Hitetlenkedve nézte, de ez bizony így történt. Elszégyellte magát és magában bocsánatot kért a süldőtől a fölösleges szenvedésért.
Károly bácsi kis tölgygallyat vágott, amit régi vadász szokás szerint a disznó vérébe mártott és Péternek nyújtotta.
-   Boldog Karácsonyt fiam!
-   Boldog Karácsonyt Károly bácsi, és köszönöm!

[Voldi]

Balatoni nyár...

Az idei nyaram nagyon jól sikerült, átélhettem Fekete István Tüskevárját, közel 3 hónapot töltettem egy vadregényes, csodálatos területen. De kezdjünk mindent az elejéről!
A tanévzárás és egyben ballagásom után két nappal már egy autóbuszon elmélkedtem azon....vajon mi van kint a szórón? A nagymamámhoz mentem le Balatonlellére az ikertestvéremmel,  ahol készültünk eltölteni a nyarunkat. Szerintem Lelle az egyik legjobb hely a földön. Itt mindent lehet csinálni: a parton való lazítástól egészen a vadászatig. Hát igen, Lellét nem csak a turisták kedvelik. A házak mögött egy összefüggő nádas terül el itt-ott rétekkel tarkítva. Ez a vadak számára valóságos paradicsom. Ezen a részen nem folyik vadászat a házakhoz való közelség miatt. Ezt a vad is tudja, ezért évente elég sok őz, disznó és szarvas vándorol át az autópálya fölötti vadhídon a berekbe. Az utóbbinál főleg a fiatal bikák jönnek át, akik a környező erdőkből a bőgés miatt kiszorulnak. Ezen a kiváló területen készítettem el másfél éve saját lesemet és szórómat az állatok megfigyelésére. A les a mamámék házától 100 méterre van, magánterületen, ezért is hívom néha a "területemnek".  A lest egy öreg fűzfára csináltam 4 méter magasba. A szóró a lestől 20 méterre található amit nem kis munkával, saját testemmel törtem ki egy 5 méter sugarú nádfoltot a közel 2 méter magas nádfalból.
Ide raktam ki kukoricát az állatok szóróra szoktatásához. A szórót eleinte nemigen tudta megközelíteni a vad, ezért az első fél évbe csak az egerek társaságát élvezhettem. De az idei nyár valami teljesen más vendéget hozott...
Mikor leszálltunk a buszról, tesóm, aki imád horgászni egyből a móló felé vette az irányt, én, aki pedig az erdő mező szerelmese, gyorsan kimentem megnézni a szóróm. Legnagyobb meglepetésemre a szóró körüli nádas tele volt vad váltókkal, de mivel 2 hónapja szórtam utoljára jól kivehető vadnyomot nem találtam rajta. Ezután gyors terület ellenőrzést tartottam. Ez abból áll, hogy köröljárom a berket, megnézem minden rendben van e. A cserkelés során egy spíszer bikát láttam az egyik réten legelészni. Utána, mivel már nem volt más dolgom lesre pedig az első nap révén fölösleges lett volna kiülni lementem a partra, hogy megnézzem a tesómat. Mikor kiértem már messziről látszott, valamit fárasztanak. Odamentem a tesómhoz és megkérdeztem mivel küzdenek ennyire. Gyorsan kaptam a választ, hogy a nagytestű hal busa. Nem telt bele 15 perc és a húsz kilót nyomó óriás már a parton rúgta utolsóit. A baj csak az volt, hogy a kifogott hal nemigazán ízletes fajta és az ehető része egy 20 kilós példánynak is csak 5 kiló. Jött a nagy döntés: Mi legyen a hallal? Vissza engedni nem akarták, mert sokat küzdöttek érte, de senki nem akarta elvinni a sok vele való munka miatt. Ezen én is elgondolkodtam és eszembe jutott nekem pírimán jönne egy ilyen hústömeg oda ki a szóróra. Nem is törtem magam sokáig feltettem a kérdést, hogy elvihetem e a busát. A válasz igen volt és már boldogan tekertem is a bicikli hátulján lévő hallal. Mikor hazaértem már besötétedett, de a halat még este ki kellett vinnem, mert reggelre csonti telep lett volna a kertben. Kaptam a baltát, felvágtam nagyobb darabokra, hogy beférjen a vödörbe és már vettem is föl, hogy vigyem ki. Nagy erőfeszítéssel tettem meg az utat a lesig a korom sötétbe és ráadásul egy hétig halszagom lett, de akkor is megérte.
Másnap reggel 04:00-kor már riasztott a telefonom, hogy bizony elég az alvásból, vadászni kell menni. Álmos szemekkel felöltöztem, felhúztam a csizmámat és már indultam is a berekbe. Első utam a szóróra vezetett, hogy megnézzem mi volt rajta éjjel. Mikor kiértem úgy láttam, nincs rajta semmi ezért elindultam a kirakott csali felé. Abban a pillanatban ahogy megtettem az első lépést valami vörös folt ugrott be a nádba majd csend lett. Róka, kutya?-kérdeztem magamban aztán gyorsan felmásztam a lesre. Még el se helyezkedtem jóformán és már látom, hogy mozognak a nádszálak ott ahol beugrott a titokzatos lény. Telnek a percek, de nem mutatja magát. Egyszer csak ismét megmozdul a nád és egy vörös kis róka fej kandikál ki bozótból. A róka felmászott egy nádbuckára, megrázta csapzott és vizes bundáját és mikor látta, hogy tiszta a terep oda osont a halhoz és nekiállt lakmározni. Vicces látvány volt amint a kis süldő róka rángatta a nálánál jóval nagyobb testet. Fél hat tájba én is leszálltam a lesről és egy rövid cserkelés után bementem reggelizni. A nap további részét strandolással, röpizéssel és a légpuskámmal való céllövészettel töltöttem valamint megszórtam a szórót estére. Délután mikor körüljártam a területet a nagy esőzések miatt felázott talajba disznónyomokra lettem figyelmes. Még hozzá nem is akárhol, hanem a lesem környéken! A nyomok alapján jó nagy disznó lehetett. Alig fértem a bőrömbe úgy vártam már hogy mit hoz az este.
Teltek múltak az órák és elérkezett a várva várt kimenetel ideje. Gyors uzsonna után átvedlettem vadász ruhába felkaptam a távcsövet, az ülőpárnát és a szúnyogriasztót aztán nyomás a berek. Nyolc óra tájt foglaltam el a leshelyem majd megkezdődött a várakozás. A szúnyogok hada rendíthetetlenül támadta a testem, ezért kéntelen voltam pulóvert felvenni. Szoktam is néha mondani, hogy nincs különbség a nyári és téli öltözetem között. Nem telt bele fél óra és egyszer csak egy nagy reccsenésre figyeltem fel és valami megindult a szóróm felé a nádasból. Amint ez a valami közeledett úgy törte maga körül a nádast, hogy azt hittem medve jön. Mikor a szóró szélére ért megállt és várt majd hirtelen kiugrott a szóróra. A lélegzetem is elállt attól amit láttam. Disznó! De mekkora!? Hatalmas kan. Olyan mázsás lehet gondoltam magamban. És fényes nappal itt!(Ez is azt mutatta, hogy ez nem zavart terület.) A gyönyörű agyaras, miután mindent rendben talált nekiállt enni. Úgy forgott a szórón, mint egy király a trónján. Tudta, hogy itt minden az övé és nem veheti el tőle senki. Negyed óra múlva kijött egy róka, aki a halra pályázott. Valószínű, a hajnalba látott jött rá a biztos vacsorára. Óvatosan közelítette meg a halat, majd nekiállt ő is enni, de az egyik szemét mindig a disznón tartotta. Ekkor volt 20:31, tökéletesen világos(21:20 lett sötét.) Így lakomáztak szépen ketten egy ideig, aztán mikor "megunta" a kan a tengerit elzavarta a rókát és folytatta a busa húsát.
Fantasztikus élmény volt az aznap este. Akkor láttam először vaddisznót Balatonon és nem is akár milyet.
A következő reggel ismét a területen talált engem. Most is először a szóróra cserkeltem rá, ahol egy süldő dézsmálta az estéről megmaradt kukoricát. Sajnos ő előbb vett észre engem, mint én őt, ezért már csak a menekülő állatban gyönyörködhettem. Felültem a lesre, de már nem jött vissza. Mikor már tisztán lehetett látni, leszálltam és tovább folytattam a reggeli cserkelést. Egy sűrűbb részen róka kölyköket láttam fogócskázni, majd nem sokkal később egy őzbak riasztott a közelből. A hang alapján úgy véltem, hogy a réten van, így megpróbáltam rámenni. Száz métert után hirtelen megálltam, mert úgy láttam mintha valami megmozdult volna a nádas szélén. Elő a távcsövet, jön a bírálat. Suta...állapítottam meg, de a következő pillanatban már lépett is ki a bak a rétre. Kevés volt a takarás, ezért lehasaltam a fűbe. A távcsövet hozzáfogtam egy ághoz majd bíráltam a bakot. Jó hatos bak volt, olyan 350 gramm agancs súllyal. Mivel alaposan szemügyre vettem őket gondoltam kipróbálok valamit. A tőlem 60 méterre legelésző őzek nem láttak engem, így hát az jutott eszembe, megmutatom nekik magamat. Lassan neki álltam felállni a mező közepén. Mikor teljesen felegyenesedtem a suta meglátott és kővé dermedten nézett engem. Ebben a pillanatban a bak is abbahagyta a legelészést és ő is engem nézett. Így ment ez két percig. Én néztem őket, ők néztek engem, de nem ugrottak el. Két perc után a suta ismét legelni kezdett és az úrfi is úgy döntött inkább a szerelmével foglalkozik. Ekkor tettem egy lépést és újból két szempár meredt rám értetlenül. Nem tudták szegények, hogy mi van. Óvatosan felemeltem a kezem mintha lőni készülnék. Na ez már sok lett nekik és sebesen eltűntek a biztonságot adó nádasba. Most télen ugyanezt kipróbáltam a szarvassal, de azok már messziről álló emberként kiszúrtak és vitték magukkal a csapatot. Ez az két eset is erősítette bennem azt a tényt, hogy nagyvadjaink közül a gímnek, a dámnak és a muflonnak kiváló az ember alak felismerő képessége, még az őz és a vaddisznó kevésbé sikeresen azonosít be minket, mindaddig amíg mozdulatlanok vagyunk.
Aznap este is szép élménnyel ajándékozott meg engem Diána. A nyolc órás harangszót már a lesemen hallgattam tele reményekkel. Ugyanúgy, mint előző nap, fél kilenckor halottam meg az első zörejeket. Ezek a
kívülálló számára jelentéktelennek tűnő zajok, egy vadász számára a legszebb dallamot jelentik. Ez az a pillant amikor felcsillan a remény sugara, és tudod, ma sem jöttél ki hiába. Nem telt bele sok idő már dugta is ki orrát a disznó a nádszálak takarásából, körülnézett majd kilépett. Ugyanaz a kan volt, mint előző nap. Most is mindent rendben talált, ezért hamarosan nekiállt turkálni. Én meg ott néztem 20 méterről az eseményeket.
Videót is tudtam csinálni a mobiltelefonom segítségével, úgy hogy elé raktam a távcsövet. Nem csúcsminőség de a lényeg látszik. Annak az oka, hogy ez alkalommal is nyugodtan kijött a disznó nem más, mint a jó szél.
Mielőtt megépítettem volna a lesemet odafigyeltem a területre jellemző széljárásra, mert ha ilyen közelre eteti az ember a vadat akkor szél az úr. Még azon a héten megtapasztaltam, hogy milyen is egy "rossz szél".
Szokás szerint elfoglaltam a leshelyem, az előző napok tapasztalatai alapján gondoltam magamban, biztosra ültem ki. Jött is kan a szokásos időben, de elkövettem egy hibát. Figyelmen kívül hagytam a szelet. Amikor a disznó a szóró széléhez ért, megállt, körbeszimatolt, fújt egyet és amilyen csendben jött, olyan halkan távozott. Ezen a nyáron megtapasztaltam még egy érdekes jelenséget. A vaddisznó, akár a kutya képes felismerni és megszokni azoknak az embereknek a szagát, akikkel nap mint nap találkozik, mindig érzi az "emberszagot", de az illetőhöz nem kapcsolódik negatív élmény. Például ha nem bántja valaki a vadat a szórón, de érzi az állat hogy ott van az ember, akkor eleinte lehet hogy elugrik amikor szagot kap mert hát benne van az ösztön, de élőbb utóbb összeköti az agyában a táplálék lehetséges forrását és annak az embernek a szagát aki eteti és hamarosan azt fogjuk észrevenni, hogy a vad rossz szél esetén se menekül el. Ez volt nálam is a szórón. Rossz volt a szél, jött a disznó, érezte hogy ott vagyok, sőt még fel is nézett a fára!, de nem ugrott el. Hasonló képen lehet a disznót a lámpához szoktatni, itt is az a lényeg hogy a fényt ne kapcsolja össze a neki rosszal, mint például egy társa elvesztésével.
Így teltek múltak a napok Balatonon, hajnali és esti kimenetelekkel, miközben rengeteg tapasztalatot szereztem. Sokat jártam ki a nagymamám kutyájával, a drótszőrű németvizslával a mezőkre, tanítgattam erre-arra. A vadászatról semmit sem tudó Szuszi, nagy munka árán jutott el odáig, hogy a fácánokat hajkurászó ebből, "vadászkutya" legyen. A végén már olyan ügyesen kereste a fácánt, hogy minden harmadik kimenetelük alkalmával keresett egy-kettőt és szépen állta őket, ahogy azt elvárják egy vadászkutyától. Fácánt találni idén pedig nem tartozott a könnyű dolgok közé. A nagy esők miatt megfáztak a csibék vagy a ragadozók és a mezőgazdasági gépek áldozatává váltak. A fácánállomány idén nagyon gyér is volt ez okok miatt.
A hetek gyorsan peregtek a berekbe. Egyik estét követte a másik, a disznók pedig rendre jártak a szóróra.
Hol szemes takarmányt, hol halat vittem ki nekik, de a közeli gazdaboltot is meglátogattam, hogy nyalósót vehessek, mert bizony sokszor a só mágneskét vonzza a vadat. Amikor kifogytam a kukoricából nehéz dolgom volt, mert a rossz idei termés miatt nem igen adták el a gazdák a tavalyi termést, féltek hogy nem tudnak mit adni az állataiknak a télen. Egyszer végső elkeseredésembe, mikor már sehol máshol nem kaptam árut, a közeli faluba mentem át, Boglárra kukoricáért. Sose felejtem el a visszautat mikor 20 kilóval  a hátamon tekertem 10 km-t a tikkasztó hőségbe. Nem is beszélve arról, hogy oda-vissza elmondtam az összes káromkodást amit tudtam.
Nyár közepén nagy örömömre lejött hozzám egy nagyon kedves barátom, Barna. Ő is hozzám hasonlóan a vadászat megszállottja, ezért mondanom se kell, hogy mi volt az elkövetkező egy hétbe a program.
Barna, akinek ez volt a második alkalma a terülten láthatóan nagyon élvezte azt. Az esti lesek alkalmával disznókat és rókákat láttunk, reggelenként, mivelhogy már tartott az üzekedés őzéknél, bakra cserkeltünk.
Nagyon jól éreztük magunkat ebbe a pár napba, így mikor Barnának mennie kellet nagyon szomorú voltam.
Ismét "magányos" hetek következtek.
Délutánonként őzet hívtam, a szórón meg vártak a már jól ismert csülkök. Így telt ez szépen boldogan, mire egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy korábban kell lesre mennem és előbb kell lejönnöm. Lehajtott fejjel vettem tudomásul, hogy bizony most már rövidülnek a nappalok és a nyár vége a határban van. A szünet utolsó napjainak minden percét kiélveztem, majd lassan elköszöntem a berektől, mely egy csodás nyarat adott nekem. Utoljára megszórtam még a szórót, megcsókoltam az öreg fűzfát, felmásztam a lesre és mély sóhajjal nehéz búcsút vettem a tájtól. A szívem egy darabját ott hagytam, talán a kukorica közé keverve, ezért is húz szívem vissza ebbe a nyugodt és rejtelmes berki paradicsomba.
A busz motorja lassan beindul....elindultunk hazafelé........utoljára még visszanézek és egy nagy kék táblát pillantok meg, melyre az van ráírva: Balatonlelle

Összefoglaló a 2010-es nyárról 

[Voldi]

Tornyópuszta

Ez a falu név nagyon kedves emlékeket ébreszt bennem, azóta elhunyt unokabátyám révén vadászhattam ezen a gyönyörű, vadban bővelkedő hegyvidéki területen. Ez a terület a Börzsöny hegyein és völgyein terül el.
Három napra hívtak meg erre a kitűnő területre, les és cserkelő vadászattal próbáltunk meg hibás agancsú bikát, vaddisznót, és muflont elejteni, és kivételesen kost is engedtek volna a részemre. Amint leesett a hó, csörgött a telefon, hogy menjek vadászni. Dél körül érkeztem meg Tornyópusztára, így még beszélgettünk vadászat előtt egy órácskát. Éppen iratkoztunk befele a vadászatra, amikor begördült a vadászház udvarára két osztrák forgalmi rendszámú Landrover terepjáró, mögötte a vadászmester autójával. Mint kiderült fizető vendégvadászok érkeztek muflon kosra, csak ezt vendéglátóm nem tudta. Így sajnos a kost, azt nem lehetett lőni, csak a muflon tarvadat.
- Nem baj!- mondtam vendéglátómnak - Hiszen én még tarvadat sem lőttem. El is indultunk a terület „Napelemes” nevű leséhez, arra a magaslesre terveztük az esti lest. Tíz-tizenöt perc múlva megérkeztünk a lesünkhöz legközelebb lévő kocsi megállóhoz. Itt még bekaptunk pár falatot és aztán elindultunk, lassan cserkelve a leshez, ami nagyából 400 méterre lehetett az autótól. Gyönyörű, tiszta, napsütéses időnk volt 0, -1 fok körüli hőmérséklettel. Már nem voltunk messzire a lestől, amikor a les mellől felállt négy muflon, egy 90 cm körüli kos, egy jerke és két bárány.
Mindketten megtorpantunk, ennek ellenére a muflonok megugrottak, de pár méterre megtétele után meg is álltak. Kísérőm már adta is a tűzparancsot:- Balról a negyedik bárány, azt lődd! Erre én megcéloztam a bárányt és lőttem.
Tűzben rogyott a vad, a hegyek hosszan elnyúlva visszhangozták a fegyverem agresszív hangját. Vártunk egy pár percet, a kis nyáj többi része már messze járt, amikor elindultunk. Odamentünk a bárányhoz és levett kalappal adtuk meg neki a végtisztességet. Kísérőm ott helyben avatott fel muflon vadásszá, utána zsigereléshez látott. A bárányt nyaktövön érte a lövésem, hajszálra ott, ahova céloztam. Miközben zsigereltük a vadat felnéztem az erdő szélére, és megdöbbenve láttam, hogy onnan figyel minket egy mázsa feletti bogárfekete vadkan. A puska két méterre egy fához támasztva. Vagy egy percig néztünk egymással farkasszemet, de ahogy megmozdultam,  a puskámért nyúlva rögtön elugrott. Befejeztük a zsigerelést, elhelyeztük a bárányban a krotáliát, majd felültünk a lesre.  Lassan ránk sötétedett, és az erdő sötét lepelbe burkolózva próbálta elrejteni a benne rejtőzőket. Ahogy nézelödök mozgás kapta el tekintetem, egy termetes borz jött ki a szóróra, majdhangosan ropogtatva kezdte el enni a szórón lévő kukoricát. Nem bántottam hisz borzot már lőttem és otthon is bármikor lőhetek. A borz úgy pár percet evett a szórón majd valami gyanusá válhatott neki és tovább állt. Teljesen besötétedett, gyönyörű csillagos éjszaka borult ránk és erősen lehűlt a levegő, -8, -10 fok lehettet. Lassan leszálltunk a lesről és a báránnyal a kezünkben leballagtunk az autóhoz. A vadászlaknál találkoztunk a többi vadásszal, akik gratuláltak a sikeres lövéshez. Áldomást is ittunk az első muflonomra, egy kupica, fütyülős barack formájában. Ezek után a bárányt beakasztottuk a hűtőbe. Majd megvacsoráztunk és egy pár pohár szekszárdi vörösbor mellett, mélyültünk el a vadászat rejtelmeibe, végül nyugovóra tértünk. Az átélt vadászat élményeitől és a hegyi sétától mély álomba merültem.
Reggel félhatkor keltünk, megreggeliztünk majd elindultunk egy kis reggeli cserkelésre. A Katonacsapás nevű útvonalat követtük. Nem sokat mentünk még, amikor őzeket vettem észre, megvártuk, amíg elindultak, és csak utána folytattuk a cserkelést. Sok helyen keresztezte a cserkelő utat vaddisznó és szarvas csapda, de sajnos nem tudtunk összefutni velük. A szarvasok már messziről kiszúrtak minket, pedig a szelünk is jó volt és csendben tudtunk közeledni a tisztára söpört cserkelő úton. Egy szarvas rudlit kb. 250 méterre meg tudtunk közelíteni, de úgy, hogy mi álltunk a hegytetőn, ők meg lent a völgy alján. Alighogy elbíráltuk a kis csapatot, ők is elindultak tőlünk srégen elfele. A rudliban egy reményteljes 6-7 éves koronás bika volt, 2 tehén, 1 ünő és egy borjú. A kísérőm bíztatott, hogy lőjek a tarvadakból, de mozgó vadra, még ha csak lépésben is megy, sokallottam a távolságot.
Addigra a szarvasok 280-290 méterre voltak tőlünk, így nem lőttem rájuk. Tovább mentünk és mielőtt visszaértünk volna, megláttunk egy sebzett csapos bikát. Szívesen meglőttem volna, de egyszerűen olyan sűrű bokrok között állt, hogy inkább nem lőttem rá. Végül elugrott, mielőtt valahogy megközelíthettük volna, így visszamentünk a vadászházhoz. Visszaérve megtízóraiztunk, és ledőltünk pihenni egy keveset. Délután egy óra körül ébredtünk, megebédeltünk és elindultunk vadászni, cserkelést, majd utána esti lest terveztünk. A terület külső részére mentünk, ami egy kőbányával volt határos. Elindultunk cserkelni, miközben a hó nagy pelyhekben kezdett el szálingózni. Nagyából két órát cserkeltünk, láttunk őzeket és reményteljes bikákat. Nagyon élveztem, csak sajnos lőhető vaddal nem hozott össze Diána, a vadászat istennője! Az autónál átöltöztünk az esti leshez. Tizenöt perc sétára volt a leshelyünk, a Fedeles les, amihez jól karban tartott cserkelő út vezetett és tartozott hozzá egy napi rendszerességgel szórt szóró is. Nem sokat kellett várni, már meg is érkeztek a szóróra az első jövevények, egy suta, két, anyányi gidájával. Telt múlt az idő lassan beesteledett, az őzek elvonultak . A nyomainkat lassan teljesen elfedte a sűrű nagy pelyhekben hulló a hó , hisz már leesett vagy 4 cm. Ahogy ott hallgatóztam a nagy téli éjszakai csendben, az erdőből neszezésre lettem figyelmes, a szórótól bal felé eső erdőrészből. Vettem a távcsövet, hogy az 50-60m-re levő szórót és környékét alaposan szemügyre vegyem.
Ahogy ott nézelődtem, mint a szellemek úgy úszottak be a süldők a szóróra. Friss hó annyira elnyelte a lépteik zaját, hogy úgy hatott, mintha csak lebegnének a hó felett. Megvártam, míg elkezdtek szedegetni, majd a távcsövet letettem és a puskámért nyúltam. Négy egyforma süldő volt, így az egyik keresztben álló süldőnek megcéloztam a fültövét, és amikor éreztem, hogy szinte odatapad a szálkereszt a fültövére, útjára engedtem a lövedéket. A hegyek messzire elhúzták a .30-06-os agresszív hangját. A süldő hangtalanul összecsuklott, a többi visszaugrott az erdőbe. Ismételtem és még 5-6 percig célra tartva vártam, de mivel a disznó nem mozdult leszálltunk és odamentünk hozzá. Levett kalappal adtuk meg a végtisztességet, majd kizsigereltük a zsákmányomat. A vendéglátóm vissza ment az autóhoz, adig én a zsákmányomnál vártam. Amikor megjött az autóval, a süldőt betéve, hazamentünk. A vadászháznál lemérlegeltük a süldőt, ami 36 kilót nyomot a mérlegen. Elhelyeztük benne a krotáliát és beakasztottuk a hűtőbe. Mire ezzel végeztünk beértek a többiek is. Ismét gratuláltak a zsákmányomhoz, ők nem lőttek semmit, de már hozták is a jó fütyülős barackot áldomásra koccintani, majd vacsoráztunk és nyugovóra tértünk, szinte egyből elaludtam az egész napos vadászat élményeitől és a számomra szokatlan terep is rendesen kifárasztott a cserkeléseken. Alföldi gyerekként nem szoktam hozzá, ehhez a hegyről-hegyre való cserkeléshez.
Reggel fél hatkor keltünk megreggeliztünk és indultunk a területre annak is a Kőrishegy nevű részére. Az éjszaka legalább 12cm hó esett, és csak hajnali egykor ált el a havazás, így már csak a hajnali nyomokra tudtunk hagyatkozni. Elindultunk és pár száz méter megtétele után belefutottunk egy teli kos nyájba. Csak úgy csorgott a nyálam a szebbnél szebb csigák láttán, volt abba 60cm-től 100cm-ig mindenféle, de sajnos kost most nekem tilos volt lőni. Így gyönyörködtem bennük, míg elhaladtak, és aztán folytattuk a cserkelést. Tovább menve kísérőm javasolta, hogy maradjak lent a völgybe az egyik ismert váltónál - ahova levitt - ő meg felmegy a gerincre és felém, tereli a fent lévő szarvasokat. Így is tettünk, én maradtam, a váltótól nagyából 30 méterre egy fa mögé húzódtam, ő pedig elindult a gerincre. Abban maradtunk, ha selejt bika van a rudliban azt lövöm, ha meg csak tarvad van a rudliban vagy olyan bika, ami ígéretes, akkor egy ünőt vagy egy borjút próbálok meg elejteni. Már eltelt vagy tizenöt perc, amikor mozgás kapta el a szemem. A gerinc felől szarvasok közeledtek a váltón, a fegyverem távcsövén keresztül néztem végig őket 5 bika volt a rudliban, de sajnos csupa olyan, ami számomra tilos volt, mind ígéretes 6-7 év körüli koronás bika volt. Több vad nem jött, és pár percen belül megérkezett a kísérőm, és tájékoztatott, hogy a tarvadak egy selejt bikával a hegy másik oldalán vonultak el. Ezekután folytattuk a cserkelést.
Éppen egy csipkebokrot hagytunk el, amikor a hátamnál hatalmas csörtetést hallok. Már kapom is a puskát, de a bokrosba bevágódó mázsa feletti kant, már csak egy pillanatra láttam. A csipkeborban alvó kan mellet úgy mentünk el, hogy észre sem vettük,  az éjszakai havazás teljesen befedte. Egy kicsit felvillanyozott minket ez a kis jelentet, így még nagyobb reményekkel mentünk tovább. Alig telt el tíz perc, megint zajra leszek figyelmes; odanézek és 150-170 méterre elfelé tőlünk szembevillás selejt bika menti a bőrét. Rá emeltem ugyan a puskát, de tudtam, hogy úgyse fogok futtába rálőni e nemes vadra. Kísérőm meg is jegyezte: „Kár hogy nem lőttél, legalább 7, 5 kilós volt. Fájó szívvel mondtam: „Majd legközelebb, most ő volt az ügyesebb!”
Folytattuk a cserkelést, a hó újból elkezdett szállingózni. Kis idő múlva mozgás kapta el tekintetemet. Megtorpantam, és mutattam a kísérőmnek; tőlünk 50-60 méterre egy négyes bika rudli álldogált. Ő megtávcsövezte és mondta, hogy 3-4 éves kölyök bikák, de egy sem lőhető, mert mind koronás. Így ezeket is hagytuk elvonulni. Lassan 11 óra volt, ideje volt haza menni, a hó is egyre jobban esett, így elindultunk hazafelé. Vendéglátóm megvette az általam lőtt bárányt, és nekem ajándékozta, hogy ne térjek haza üres kézzel.
Gyönyörű, élményekkel teli 3 napot töltöttem el itt. Köszönöm neked Tibor, vagy, ahogy mindenki szólít Kajla. Bár egy kosra és egy jó selejt bikára az óta is fáj a fogam.

[Voldi]

Ünnepi újrakezdés

Tamás csendben, mélázva ült székében, a kandalló mellett. Talán néha el is bóbiskolt egy rövid időre. Élvezte a kis kályha által árasztott kellemes meleget, hallgatta a fahasábok monoton, ámde mégis változatos pattogását. Ha a pattogás elhalkult, lassan feltápászkodott kényelmes székéből, a fásládához ment, és néhány újabb fadarabot dobott a tűzre. Ezután visszahuppant ülőhelyére…
A tűz újból elkezdett vígan ropogni. A kis vadászkunyhó viszont nem tartotta jól a meleget, így nem igazán tudott egyformán meleg légkört biztosítani ez a kis kályha. Tamás később újra felállt székéből, és lassan, komótosan elindult a kis, rozoga ablak felé. A kandalló másik oldaláról Vezér kutyája is felállt, ásított egyet, nyújtózkodott keveset, és gazdája után ment. Tamás kinézett az ablakon. „Na, jó időnk lett!”- gondolta. Kint a szél megállás nélkül süvített, eszeveszettül hordta a frissen leesett porhavat.
Még a végén itt ragadunk, kiskutyám! – mondta Vezér felé fordulva, majd megsimogatta okos fejét kérges kezével. Vezér felnézett, sokatmondó tekintetét gazdájára vetve, majd néhányszor megnyalogatta a feléje nyúló, simogató kezet.
Mivel a kályha az utolsó fahasábokat fogyasztotta, Tamás magára vette vastag lódenkabátját, fejére húzta az usánkáját, majd kilépett a kinti fagyos világba, hogy egy kis tüzelőt hasítson. Vezér követte őt. Néhányszor körbeszaglászta a vadászkunyhó előtti tisztást, majd lefeküdt az ajtó elé, és onnan figyelte gazdája ténykedését. Tamás gyorsan végzett a hasogatással, sietve vitte be a fáskosarat, kutyáját is betessékelte a házba. Jó volt újra a kellemes melegen lenni. Azon nyomban dobott két fahasábot a tűzre, a kandalló vígan pattogva árasztotta a meleget.
Tamás cigarettára gyújtott, majd visszaült karosszékébe. Úgy érezte neki most így kerek a világ. Problémáit, gondjait a nagyvárosban hagyta, bár ezekből kijutott neki bőven az elmúlt évben. Megpróbáltatásokkal teli év volt ez kutyának és gazdájának egyaránt. Tamásnak nemrégiben sikerült végleg legyőznie a gyilkos kórt, az év első felét tulajdonképpen kisebb-nagyobb megszakításokkal kórházban töltötte. Vezérnek nagyon hiányzott akkor a gazdája, vele együtt pedig a vadászat, a kunyhóbeli élet. Hát még Tamásnak! A kötelező pihenőidőt még le sem töltötte teljesen, már kikívánkozott a számára oly kedves kunyhóba. Előző héten már kijött ide, a Vastag-hegy alatti vadászlakhoz egy barátjával, aki segített neki rendbe rakni a kunyhót és környékét. Szomorúan tapasztalta, hogy betegsége alatt vadásztársai egyáltalán nem törődtek a házacskával, az egész nyári gaz levágatlanul állt a ház előtti tisztáson. A tetőszerkezet és az ablakok is már cserére szorulnának. De erre  majd csak nyáron kerülhet sor. Amennyire lehetett, rendbe hozták a házat, hoztak fel tűzifát, illetve élelmiszert. Vizet a közeli forrás szolgáltat.
Tamás első estéjét tölti itt idén. Év végéig már nem is tervez lemenni a faluba. Vezérrel együtt tölti a karácsonyt, és vele köszönti az újévet is. Megteheti. Nincs családja. Mindig is önfejű, magának való ember volt, de ettől függetlenül kellemes természetű, őszinte ember. Megszokta már az egyedüllétet. Egyetlen társa Vezér, az öt éves hannoveri véreb kan. És nincs munkája sem: amikor fény derült betegségére, kirúgták a munkahelyéről. Azóta táppénzen volt, de ezt a pénzt már csak ebben az évben kapja meg. Hogy utána mi lesz, nem tudja. Pillanatnyilag nem is érdekli őt ez a kérdés különösebben. Szinte gyermeki lelkesedéssel várja már a holnap hajnalt. Fegyvere a sarokban, a falhoz támasztva áll, hosszú ideig pihent már a szekrényben, most végre eljött a ’bevetés’ ideje.
Gondolataiba merülve ült a székben, meg is feledkezett a tűzről. Hideget érzett, ekkor jutott eszébe, hogy a tűz kialvófélben lehet. A parázsról kis idő múlva meggyulladt a vizes fa, és hamarosan újra kellemes lett az idő odabent. Tamás úgy gondolta, ideje elfogyasztani a „karácsonyi vacsorát”. Felöltözködött, majd kiment a hóban hagyott húsárúkért. A szélvihar szakadatlanul süvített, hordta a havat mindenfelé. „Remélem nem fogja betemetni a kukoricát a szórón”- gondolta, majd gyorsan visszament a kunyhóba. Elővette a kenyeret, majd egy tálcára kibontogatta az ételeket. Szalonna, kolbász, tepertő. „Minek adott nekem ennyi mindent ez a Karcsi, mikor jól tudja, hogy diétáznom kell!?” – mormolta magában. Egy kis szeletke szalonnát, egy karika kolbászt és egy darabka tepertőt kivett magának, a többiből pedig adott egy jó adagot Vezérnek.
- Tessék, kutyuskám. Boldog karácsonyt!
A kutya hálásan nézett Tamásra, majd elkezdte majszolni a finom étkeket. Tamás előszedte az orvos által előírt zöldségeket, különböző diétás ételeket, amiket már annyira unott, elmormolt egy imádságot karácsony alkalmából, majd hozzálátott az étkezéshez. Nagyon örülne, ha  végre már nem csak nyulaknak való ételeket ehetne, betegsége előtt nagyon szeretett enni, az édesanyja mindig jobbnál jobb dolgokat főzött neki. Most csak mézeskalácsot küldött ki vele, vacsora után ebből eszegetett néhány darabot. Újra szájában érezte azt az ízt, ami szép gyermekkori emlékeket ébresztett benne. Ezután kezébe vette golyós puskáját, szeretettel ölelte magához a jó öreg Mausert, hosszú percekig nézegette lágy formáit: a gyönyörű mintázatú diófa tust, a fémesen csillogó csövet. Még egyszer végigsiklott tekintete a hűséges fegyveren, majd óvatosan visszarakta „Őt” a sarokba. Kinézve az ablakon, még mindig csak a hóvihart látta, kezdett félni, hogy másnap ki sem tud menni vadászni. De aztán sietve eloszlatta a kételyeit, telerakta a kályhát fával, majd ledőlt a díványra és hamarosan elnyomta az álom. Vezér még egy ideig vigyázta gazdája álmát, időnként körbesétálta a szobát, hallgatta a vihar süvítését, majd lefeküdt a pokrócára és halkan szuszogva pihent a kályha tövében.
Tamás néhányszor felkelt az éjszaka folyamán, amikor a szoba már nagyon kihűlt, megrakta a tüzet, majd tovább aludt. A hajnal közeledtével örömmel konstatálta, hogy a vihar elcsendesedett és a havazás is elállt. Kinézett az ablakon: egy rideg, megfagyott világot látott. Az ablakot a jégvirágok sűrűn tarkították. „Rohadt hideg van odakint” – gondolta. Ezután már nem mert visszaaludni, félt, hogy nem fog tudni időben felkelni. Ez végzetes hiba lenne részéről. Még egy-másfél órát feküdt ébren, mindenféle gondolatok jártak a fejében. Hatalmas, titokzatos remetekanok, sokágú agancsú szarvasbikák jártak álmaiban.
Négy óra körül kikelt az ágyból, begyújtott a kandallóba, főzött egy teát magának, Vezért megitatta vízzel és a kolbászból is adott neki egy darabkát. Ő elővette a diétás kosztot, evett pár falatot, majd már készülődött is a vadászatra. Hátizsákjába bepakolta a szükséges dolgokat: zseblámpa, keresőtávcső, kés, stb., alaposan beöltözött, pulóver, meleg nadrág, meleg kabát, sál, kesztyű és persze az elmaradhatatlan vadászkalap. Behörpintett még egy pohár forró teát, rakott egy vastag hasábot a tűzre, vállára vette a hátizsákját és a hűséges Mausert, majd útnak indult. Vezért otthon hagyta, mert hajlamos mocorogni a lesen, így nem szerencsés, ha ő is részt vesz a vadászaton. Az ő feladata a lövés után kezdődik.
Kilépve az ajtón, azonnal szinte mellbe vágta a fogcsikorgatóan hideg hajnali levegő. Körülbelül -15 fok lehetett a hőmérséklet odakint. Lassú, kimért léptekkel indult el a Kis-Vaskapu alatti Öreg-szóró irányába. Nem sietett, még bőven ráért. Korán volt még, fél öt körül járt az idő. Az ég tiszta, felhőtlen volt. Szikrázott a milliárdnyi csillag az égen, és mellettük a Hold is világított, mint egy nagy, fényes, félig megevett sajt. Néhol csikorgott a régebbi, keményre fagyott hó a talpa alatt, máshol pedig a friss porhóból igen magas hótorlaszokat emelt a tegnap esti vihar. Így képtelenség lenne cserkelni, kilométerről meghallaná őt a vad. Pedig remélte, hogy meg tud nézni egy jó vadrejtő sűrűt a Hollós-oldal-ban, nem túl messze a szórótól, de így erről a tervéről lemondott. A lehető legcsendesebben próbált közlekedni, de egy óvatlan őzet így is sikerült egész közelről felzavarnia. Az őz hangosan méltatlankodva távozott a helyszínről. „Na, ezt jól megcsináltad!” – gondolta magában.
Kissé szomorúan sétált tovább, úgy érezte, ez a hajnal már rosszul indul. Át kellett másznia még a teljesen befagyott Medres-patakon, majd ezután rövidesen kiért arra a régi kaszálóra, aminek a másik oldalán a szóró van. Innentől a lehető legóvatosabbra vette lépteit. De a szóró üresnek látszott. Csak a kukorica sárgított valamennyire a hóban. Viszont a sok friss, távolról is feltűnő sötét túrás bizonyította, hogy ma ígéretes hajnal elé néz Tamás. Miután távolról megtávcsövezte a szórót, és megbizonyosodott arról, hogy jelenleg nincs látogató, elindult a les felé. Azért kellő elővigyázatossággal közelített a leshez, amihez megannyi szép, emlékezetes vadászélmény fűzi. Komoly aggodalmai voltak az állapotát illetően, a betegsége előtt mindig is ő javítgatta ezt a lest, a többiek közül csak néhányan, ők is csak ritkán jártak ide vadászni. Attól félt, távolléte alatt kikezdhette az idő vasfoga, még az is megfordult a fejében, hogy akár még a létrát is ellophatták. Már el is könyvelte magában, hogy nem fog tudni felmászni rá.
Ahogy közeledett hozzá, még a lélegzete is elállt. A tavalyi, ütött-kopott, roskadozó les helyén egy vadonatúj, masszív építmény állt, friss fából ácsolva. Egyszerűen nem hitt a szemének. Örömében néhány könnycsepp csordult végig a hidegtől kipirult arcán. Ezeket sietősen elmorzsolta kezével. Hálával és szeretettel gondolt vadásztársaira, akik az ő tiszteletére rendbe tették a neki oly kedves lest. Sietős léptekkel indult tovább felé, nem is figyelt a lába elé, folyton csak a lesben gyönyörködött, így egyszer csak beleakadt a lába egy megfagyott faágba és nagy huppanással ért földet a vastag hórétegbe. Elmondott magában egy-két cifra káromkodást, majd hirtelen halk zörejt hallott a les mögötti sűrűből. Odafordította a fejét, de nem látott semmit. A rejtélyes valami halk ugrásokkal távozott a helyszínről. „Ez disznó nem lehetett. Biztos róka.” – gondolta magában. Gyorsan feltápászkodott a hideg földről, lesöpörte nadrágjáról, kabátjáról a havat, megigazította felszerelését, majd megtapogatta Mausere csőtörkolatát. Szerencsére nem került hó vagy föld a csőbe. Végre odaért a leshez.
Felmászott a masszív létrán. Nagy örömére a les egyáltalán nem nyikorgott, szemben azzal, amit ő egy éve itt hagyott. Igencsak ráfért már a csere arra a régi tákolmányra. Hiába, eljárt felette az idő. A lesnek volt teteje is, aminek külön örült, hiszen az előzőn nem volt tető, esőben, hóban nem volt kellemes azon ülni. Ez már sokkal „komfortosabb” volt, kényelmes paddal, a sarokban pedig még egy meleg plédet is talált. „Nahát! Milyen kedves figyelmesség!” – gondolta. Táskáját a pad egyik oldalára tette, puskáját a sarokba támasztotta, keresőtávcsövét a les oldalára csavarozott polcra helyezte. Ide rakta ki a teásüvegét is. Táskájából elővette az ülőpárnáját, a deszkára rakta, majd leült rá, a táskája mellé. A pokrócot a térdére terítette, kényelmesen elhelyezkedett, majd élvezte a tökéletes csendet. Orrában érezte a frissen vágott fa illatát. Nagyon örült ennek az illatnak. Megnyugtatta őt. Teljes mértékben.
A Hold éppen elegendő fényt adott a látáshoz. Kezébe vette a keresőtávcsövét, majd lassan végigpásztázta a környéket. Semmi sem mozdult a látóterében. Megtávcsövezte a környező hegyeket is. Jobbra tőle a Nagy-Vaskapu magasodott, szemben, kicsit távolabb a Vörös-haraszt, a mögött pedig, egészen homályosan a Darabos-hegy látszott. A disznókat balról, a háta mögül, a Tolvaj-kút irányából várta. Ezután az eget kémlelte látcsövével. Nézegette a Hold aranysárga orcáját, majd egy idő után szinte valódi arcot képzelt a Holdnak. Már látni vélte a szemét, az orrát és a száját is. Persze, ezek csak a Hold felszínén levő kráterek voltak, amikbe ő egy arcot képzelt bele. Ezután a csillagokat kezdte vizsgálgatni. Hihetetlenül tiszta volt az ég, ennyire tisztának még talán sohasem látta. Látott fényesebb, halványabb csillagokat, megszámlálhatatlanul sokat. Eltűnődött, vajon egyedül vagyunk-e a világegyetemben. Egyáltalán: vannak-e határai ennek a hatalmas, megfoghatatlan valaminek, és hogy mennyi, a miénkhez hasonló naprendszer lehet a világegyetemben. És, hogy - végső soron - miért is jött létre ez a világmindenség? Mi volt a kiváltó oka? Illetve: mi a célja? Azután, ahogy belegondolt a méreteibe, szinte beleborzongott. Egy emberélet kevés arra, hogy a mi Földünket teljes egészében bejárjuk. És ez a számunkra hatalmas Föld csak egy picike, jelentéktelen porszem a világegyetemben. Ennek a méretei emberi léptékkel felfoghatatlanok. Ezek a kérdések mindig is foglalkoztatták az emberiséget, de ezekre választ, a mi életünkben, biztos, hogy nem fogunk találni. Belefájdult a feje, ahogy erre a hatalmas, megmagyarázhatatlan valamire gondolt. Inkább közelebbi dolgot kezdett el figyelni, mégpedig egy repülőgépet. Ahogy közeledett a gép, egyre hangosabbá vált a hajtóműveinek a zaja. Hihetetlen, hogy a nagyváros nyüzsgésében még meg sem halljuk ezeket a gépeket, itt kint a természetben, a tökéletes csendben pedig már-már zavaróan hat a hangjuk. Még soha nem ült repülőgépen. Nem is vágyott rá különösebben. Ő inkább két lábbal a földön marad, az a biztos. Arra gondolt, vajon hová tarthat az a gép. Vajon kirándulók ülnek rajta, akik önfeledten várják már, hogy megérkezzenek álmaik üdülőhelyére, hogy egy-két gondtalan hetet töltsenek el ott? Vagy üzletemberek, akik laptopjukba merülve, gondterhelten utaznak egy-egy fontos, sorsfordító tárgyalásra? A gép villódzó piros-fehér fényei lassacskán a távolba tűntek, majd a gép zaja is teljesen elhalkult.
Visszaállt a tökéletes csend a vidékre. Egy távoli, halk zörej térítette vissza gondolataiból a valóságba. Kézbe vette keresőtávcsövét, majd hamarosan fel is fedezte a zaj okozóját, egy ravaszdit, az erdő szélénél. Valószínűleg a les mögül elugró róka volt az. Tamás most őt kezdte el figyelni. A róka még tovább sétált egy ideig, majd hirtelen megállt. Figyelmét egy helyre összpontosítva, mozdulatlanná meredt. Majd hirtelen felrepült a levegőbe és fejest ugrott a hóba. Egerészik. Az első próbálkozása sikertelen volt, de nem adta fel ilyen könnyen, tovább várt. A második próbálkozás szintén eredménytelen. Megint egy helyben állt jó ideig, majd megint ugyanaz a fejesugrás. Éles egérsírás törte meg a csendet. Róka koma sikerrel járt. Az egérrel a szájában visszaosont az erdőbe, majd ott valószínűleg jóízűen elfogyasztotta a szerencsétlenül járt rágcsálót.
Egy ideig megint csend és mozdulatlanság honolt a fagyos erdőben. Csak az egerek halk szöszmötölése hallatszott néha a les alól. Lassacskán, egészen halványan elkezdett derengeni az ég a keleti látóhatáron. Tamás fülét egészen távoli ágroppanások, csörgések ütötték meg. Biztos volt benne, hogy disznók a zaj okozói. Idővel a hangokat egyre közelebbinek érezte. Igen! Most már biztos. Jönnek a disznók. Tamás most minden más gondolatot kivert a fejéből és feszülten figyelt minden egyes zörejre. A hangok valószínűleg a háta mögül, az erdőből jöttek, a Medres-patak árkának a környékéről.
 Nem túl messziről csobogás hallatszott. „A disznók most vannak az árokban, most keresztezik a patakot.” – gondolta. „Most érnek fel az árok tetejére. Most jönnek errefelé.” Így követte végig gondolatban a disznók útját. Úrrá lett rajta az oly rég nem tapasztalt vadászláz. Igen! Végre! Jön a tolvaj-kúti konda! Egész testében remegett, a szíve hevesen dobogott. Nyitott szájjal vett levegőt, hogy minél csendesebb maradhasson, így viszont rettenetesen égette a tüdejét az akadálytalanul beáramló hideg levegő. De ez most nem érdekelte őt. A hangok egyre közelebbről hallatszottak. Fújások, visítások, ágrecsegés, suhogás. Aztán a bal oldalon a sűrűből kidugta a fejét egy termetes koca. Alaposan körülnézett, nincs-e valamilyen látható veszély a közelben. Miután a helyzetet biztonságosnak találta, kilépett a bozótból és a szóró felé indult. Egy másik koca követte őt. Utánuk pedig sorban jött a népes süldőtársaság. A sort egy újabb koca zárta. Kivonultak a „platz”-ra,  a süldők fel-alá szaladgáltak a szórón.
Tamás elbűvölve figyelte az eseményeket, még nem is gondolt a lövésre, várta, hogy kicsit megnyugodjon a társaság és ki tudja választani a süldők közül a leggyengébb testalkatút. Viszont túl sok ideje sem volt, mert az égbolton sorra aludtak ki a csillagok, a derengés egyre erősebb lett. De azért még volt ideje, még várhatott. Időközben, szemből, két őzsuta is megérkezett a szóróra, ők a szóró túlsó végén eszegették a kiszórt takarmányt. A disznók is idővel kezdtek megállapodni.
Tamás elkezdhetett válogatni. A nagy kocákat nézte meg először. Termetes disznók voltak, látszott, hogy nem volt hiányuk semmiből az elmúlt időszakban. Ősszel bőséges volt a makktermés, december közepéig pedig nem is voltak kemény fagyok, ennélfogva találtak makkot bőségesen. Na, meg a Tolvaj-kút környékén is vannak rendszeresen etetett szórók, ahol szintén tudtak táplálkozni. A süldők is szépen ki voltak gömbölyödve, Tamás tizenhármat számolt össze belőlük. Már-már kezdett tanácstalan lenni, mivel mindet nagyjából ugyanakkorának látta, ahogy a távcsővel a bal oldal felől a jobb oldal felé haladt. Aztán végül egy, a többitől kisebb süldőt vett észre a szóró jobb szélén, ami távolabb állt a társaitól. Mivel rohamosan kezdett világosodni, valamint az egyik koca már a táplálkozást is abbahagyta és elkezdett nézelődni, félő volt, hogy hamarosan elindítja a kondát vissza az erdőbe. Így Tamás a lövés mellett döntött. De ez nem is volt olyan egyszerű feladat. Mivel a kesztyűt korábban levette, ujjai teljesen elgémberedtek a sok távcsövezéstől. Lassan lerakta a keresőt a kezéből, majd próbálta megmelegíteni az ujjait. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Óvatosan felemelte a Mausert a sarokból. Ekkor jutott eszébe, hogy…
Elfelejtett betölteni… Hiába! Sok volt az a több mint egy évnyi kihagyás. Teljesen kiverte a hideg verejték, azt sem tudta, hova tehette a lőszereket. Végre a kabátja zsebében megtalálta őket. Három darabot elővett, majd olyan óvatosan, amennyire csak lehet, betöltötte a fegyvert. Szerencsére a koca nem fogott gyanút, és a kis süldő is még mindig a „helyén” tartózkodott. Vállhoz emelte a fegyvert, a céltávcsőben még vetett egy pillantást az anyakocára, majd a kis süldő váll-lapjára helyezte a szálkereszt középpontját, kifújta a levegőt, majd…
Éles csattanás vágott végig a fagyos világon. A szóróról minden élőlény a lehető leggyorsabban menekült be a sűrűbe. Csak egy kis, fekete testet nem vittek már kapálódzó lábai sehová…
Tamás a lövés után ürített, a kilőtt hüvely hangos koppanással ért földet a lesdeszkán, majd új töltényt tolt a csőbe. Fegyverét még egy ideig készenlétben tartotta, de már látta, nincs szüksége újabb lövésre. Biztosította a puskát, visszatámasztotta a sarokba, majd cigarettát gyújtott. A füst vékony csíkban, egyenesen szállt felfelé. A látóhatáron kelő nap szikrázó fénnyel borította be a tájat. Gyönyörű kép!
A cigaretta után Tamás lemászott a lesről, majd kalaplevéve odasétált a süldőhöz. Utolsó falatot helyezett a szájába, sebtöretet készített, majd töretet tűzött a kalapjára is. Leírhatatlanul boldog volt. Hozott néhány fenyőgallyat a közeli fiatal fenyvesből. Körberakta vele a terítéket. Meghatottan álldogált a disznó mellett. Élvezte a Csendet, ami körbefonta őt karjaival. Néhány könnycsepp is elhagyta szemét. Leguggolt a süldőhöz, simogatta szép, sötét sörtéit, gyönyörködött benne, érezte azt az igen régen nem érzett illatot, az igazi disznószagot, és nem tudott betelni vele…
A nap eközben egyre feljebb kúszott a keleti égbolton. „Indulni kellene” – gondolta Tamás. Nekilátott hát a zsigerelésnek. Elővette a kést, majd rutinosan kizsigerelte a süldőcskét.  Ezzel gyorsan végzett, a zsigerelést nem lehet egykönnyen elfelejteni. A süldőt a les mellé húzta, majd felmászott az ott hagyott holmijáért. Kicsit leült még a masszív lesdeszkára és hálával gondolt a vadásztársaira. Az első benyomásai nagyon pozitívak voltak a lesről, nem is tudta, hogyan fogja ezt majd meghálálni barátainak. „Majd meghívom őket ide, hogy ők is gyakrabban vadásszanak erről a lesről!” – gondolta.  Ezután óvatosan lemászott az építményről, majd hazaindult. A süldőt egy kötéllel húzta maga mögött.
Összegezve, úgy gondolta, nagyon jól sikerült a vadászat újrakezdése. Remélte, hogy a folytatás is hasonló lesz. Jókedvűen, fütyörészve sétált a kunyhó felé, maga után húzva a kellemes terhet, a süldőt. Már messziről észrevett egy zöld terepjárót az ő vastagon behavazott Nivája mellett. „Vajon ki lehet az, ilyenkor?” – tűnődött. Belépett a kunyhóba, kellemes meleg fogadta, Vezér kutyája szaladt Tamás elé, majd gazdája kezét kezdte el szagolgatni. Miután megérezte a disznószagot, izgatottan vakkantott néhányat. A kályha mellőli karosszékből pedig Tamás régi barátja, Gábor állt fel, jöttére.
- Szevasz! Már azt hittem, megfagytál odakint, ebben a kutya hidegben! Hol voltál? – kérdezte Gábor.
- Lőttem egy süldőt! – suttogta – Egy süldőt! Köszönöm Nektek! Köszönöm az új lest! Köszönöm ezt a felejthetetlen élményt! Most már újra VADÁSZ-nak érzem magam!!!
- Boldog karácsonyt, Tomikám!...

[Voldi]

Valóra vált álom

… itt állok Kicsiny Hazám Nagy Alföldjének kicsiny pontján. Enyhén fagyos, de annál ködösebb a hajnal. A leshelyem egy gurdiny – itt így hívják – közepén van. Ez a gurdiny egy olyan 5 x 20 méteres kis gazcsomó. Egyik oldalán egy nagy gyö’p, amin csizmaszárig érő belvíz van, a másik oldalán egy földút, amelyen túl egy csatorna, azon túl pedig egy őszi vetés terül el. Azt mondták van liba, tegnap szóltak, hogy „hirtelen kell jönni” – még lőszert sem volt időm venni, egy doboz 10-es sörét, meg tíz darab 6-os van nálam.
Megtöltöm a 16-osom, az alsó csőbe egy 10-es kerül a jobb zsebemből, a felsőbe 6-os a balból – az 1.1-es szűkítéssel csak intéz majd valamit. Egy kicsit bosszankodok, hogy nem vettem meg a múlthéten a vadászboltban nézegetett 3.7 mm-es Rc-t – akkor még nem volt szó libázásról, rókára akartam venni, de lebeszéltem magam, hisz úgysem vadászok annyit rókára – nagyvadas tagságom lévén, pedig most de jól jött volna az a s’rét. Na, mindegy 10 duplára való van ebből a 6-os – 10-es összetételből, ha annyit ellövök, akkor meg lehetek elégedve.
Ezen morfondírozok, amikor már a teljes világosság beálltával megindul az első adag liba. Nem látom őket a köd miatt, de annál inkább hallom a lilikezésüket. Több oldalról hallom őket, lapulok a gurdinyba, csak a fülemmel „nézek”, a vetés felől ér ide az első adag, vagy 30-40 darab, jó 40-50 méterre felettem látom meg őket… Durr-durr… A sörét kopog a szélsőn, kicsit meg is billen, de tovább megy a csapattal, el is tűntek a ködben.
Gyors töltés, jobb zseb-bal zseb, most a gyep felől jön a liliksereg, beérnek a látótávolságomba, az egyik lejjebb van egy kicsit… Durr… a 10-es meglöki, Durr… a 6-os összecsomagolja, nagyot puffan a csatorna másik partján, a vetésen. Gyors töltés, amerre elmentek halkulni tűnik a lilikezésük, aztán mégis erősödik. Egyes liba ér felém hangosan keresve a többieket… Dirr-durr, kopog a sörét, de a liba tovább folytatja útját, sokáig hallom még a hangját. Ismét gyors töltés, megint közelít egy csapat, de nem érnek be a látótávolságomba, már távolodik a hangjuk. Minden felé csak a lilikezés, gágogás. Lövik a többiek is, minden állás felől jön egy-egy dupla. Nálam most egy kis szünet következik, bár minden felé a libazsivajgást hallani. Aztán egy csapat, mintha felém jönne, lapulok a leshelyemen, már a szárnysuhogást is hallom, egy 20-30 fős V-betű ér felém, pont alattuk vagyok, az első a legkedvezőbb… Dirr… - megbillen, Durr… - összegömbölyödik, nagyot puffan ez is a vetésen éppen a csatorna másik szélén. Gyors töltés, ahogy eltávolodik a csapat, már jön arról, amerre mentek egy hangosan lilikező kereső liba, beér felém, dirr… - csapja a sörét, durr… - ez is meglöki, és elkezd merőlegesen emelkedni felfelé, már ki is ment a látóhatáromból, elnyelte a köd. Talán tüdőlövés? Hamar megkapom a választ, ugyanis iszonyatos zúgással zuhan vissza – immár élettelenül, nagyot puffan mellettem pár méterre. Gyorsan kiugrok érte, közben töltöm újra a fegyvert. Visszaugrok a helyemre, nézegetem, szép csíkos hasú, öreg lilik. Nem tudok sokat gyönyörködni benne, mert ismét lilikezés közelít. Szétszórt libacsapat érkezik, az első éppen jó 20 méterre jön felém, a 10-es sörét összecsomagolja, előttem puffan 10 méterre a gyepen, aztán eltaktikázom, mert újra akartam tölteni, és ahogy megtöröm, az ejektor kilöki az alsó patront, éppen akkor ér felém legjobb lövésre kettő, gyorsan összecsapom a puskát, és a szűkebb csőből kapkodva hibázok. Megint töltés, közben kiszaladok a libámért, ez most egy szép vetési lúd, leteszem a másik mellé. Ismét nagy lilikezés, egy újabb csapat ér felém, dirr-durr – hiba-hiba. Éppen hogy újra töltök, ismét egyes kereső lilik ér felém, ismét két hibázott lövés – bár lehet, hogy magasan volt egy kicsit. Közben kezd ritkulni a köd, vagy inkább úgy mondom, hogy csak a föld felett van vagy 40 méter, mert pontosan felettem látom az eget kékleni, de másfelé mindenhol köd van. Libacsapatot libacsapat ér, de legtöbbjük a köd felett megy, éppen csak akkor látom meg őket, amikor pontosan felettem vannak, kicsit távolinak érzem őket, de csak oda-oda lövöldözök, aminek ismét két üres dupla az eredménye, valamint az, hogy már elfogy a 6-os sörétem, most már csak 10-es maradt. Meg is beszélem magammal, hogy most már csak közeli libára lövök, ami a köd alatt jön. Négy madaram már van, ha nem lövök többet, akkor is több van, mint amit a legmerészebb álmaimban is gondolni mertem volna. Ismét lilikcsapat érkezik, ezeket a leshelyemen lapulva nézem végig, ahogy 50 méterre elhúznak felettem. Aztán ismét lilikezés a gyep felől… Mintha laposabban jönnének. Lapulok, csak a fülemmel „nézek”, már a szárnysuhogást is hallani, és látom is, hogy egy 30-40 fős csapat jön – köd alatt. Kettő, mintha még alacsonyabban, közelebb lenne, amikor beérnek jó 20-25 méterre… Durr – az első megtörik, durr – a másik is, aztán két puffanás jelzi, hogy bizony egy nagy álmom vált valóra – LIBADUBLÉ! Az egyik az útra, a másik éppen a csatorna másik partjára esett. Hatalmas az örömöm! Az útra esettet felveszem, visszamegyek a helyemre. Lassan kezdi a Nap átszűrni a ködfátylat. Ismét jön egy csapat liba, kicsit magasan, de az iménti dublén felbuzdulva csak rájuk puskázok – feleslegesen. Majd lassan enyhül a libainvázió, megszűnik az állandó lilikezés, gágogás. Vendéghívóm megjön, felszedjük a csatorna túlpartjára esett libáimat, és hat libámmal – két vetési lúddal, négy nagylilikkel – a vállamon mondok búcsút ennek a gyönyörű délelőttnek, amely méltán írta be magát legszebb Vadásznapjaim közé…

[Voldi]

Szalonkavarázs

…egy feketerigó libben át felettem, bravúros mozdulattal landol a kis cserfa tetején, majd elkezdi gyönyörűszép tavaszi énekét. Egy társa a boróka bokrok között perlekdik valamivel. Egyre több és több madár kezdi el nászindulóját, köszöntve a tavaszt, az újjászületést, a Természet ébredését. Olyan „igazi” szalonkázó idő van: langyos tavaszi levegő, gyengén szemerkélő eső, lanyha délnyugati szél… Apám fent áll „Főstandon”, tőlem balra jó száz méterre, én meg a „Fúróhelyen”, az egyik kedvenc standomon állok. Azért csak „egyik”, és nem „A kedvenc”, mert itt még nem lőttem szalonkát. Pedig lett volna már rá alkalmam nem is egyszer. De mindig hibáztam, idén is már kétszer. Ez a szép a Szalonkázásban, hogy amikor úgy érzed, hogy százszázalékos a Madár, akkor lősz két üreset a levegőbe, máskor meg a lehetetlent sikerül meglőni. Nos itt sem a „százszázalékosat”, se a „lehetetlent” nem sikerült még meglőnöm. Más nem szereti ezt a helyet, mert túl szűk. Egy borókás – galagonyás – kökényes oldalban egy régi fúróhely, amolyan reliktum még a régi időket idézendő szénkereső fúrásokból. Az a nagy vascső bebetonozva most is itt van a kis tisztás közepén. A kilátásom viszonylag szűk, keresztben talán húsz méter szélesen, ha szétlátni, a hátam mögött magas, bontóvágás előtt álló gyertyános-tölgyes. Egyedül magam elé látok el vagy százötven métert a borókás felett, de ahogy telnek az évek, úgy szűkül ez a kilátás is. Itt van például az a cserfa, amire az imént a rigó tanyázott fel. Még amikor Apám kísérőjeként jártam ide szalonkázni, észre sem vettük a borókák között, most meg már szinte félig kitakarja a kilátást előre is. Szóval itt állok, és készülök megtörni a jeget… Amely igazából három jég megtörése is egyben. Az egyik ugye a már említett „mumushely” meghódítása volna, a másik az, hogy még idén nem sikerült szalonkát felvennem, a harmadik pedig az, hogy március 14-e van, és én még József nap előtt nem vettem fel soha Madarat, bár az is igaz, hogy itt az ország „északi féltekén” nem is igen kell számítani rendes időjárási körülmények között huszadika előtt jó húzásra. Ennek ellenére idén a „nem normális” időjárásnak köszönhetően már a hónap elejétől látok szinte minden húzáson szalonkát, aki akarta már meg is lőtte az elsőt (van, aki már a másodikat is), csak én hibáztam el eddig az elsőt is, a másodikat is… Lassan szürkülni kezd, az este kopogtat a délután ajtaján... Belekotrok a zsebembe, kiveszek két patront, beejtem őket a töltényűrbe, összezárom a fegyverem. Megcsapja az orromat egy jellegzetes szag... – Mit szag?!? ILLAT!! Igen ez bizony a legjobb illatok egyike... A tavaszi felázott föld és a korhadó avar elegye... És ezzel egyidejűleg elkap egy érzés, amit nem tudom, hogy vadászemberen kívül más embert is hatalmába szokott-e keríteni?!? Hogy mi ez? Hááát belül valami bizsergető érzés a beleim körül, ami olyan, mint a székelési inger, de mégsem az. Most azt mondanám, hogy „szalonkavarázs”… de nem csak az… Három dolog kapcsán szokott elfogni ez az érzés. Az egyik, amikor szeptemberben Bikát keresve a legjobb bőgőhelyek egyikén vagyok /általában vendéget kísérve/, és megszólal a szemközti hegyoldalból az Erdők Királya... A másik, amikor meleg szentjánosbogaras, nyárszagú júniusi estén ülök az erdő és egy búzaföld között, és a hátam mögött egy vékonyka ág eltörik, jelezvén, hogy a Kan ismételten tiszteletét szeretné tenni... A harmadik? Hát bizony az, amikor itt, a borókási kedvenc tisztásomon állok egy avarszagú csepergős márciusi estén, és összezárom a sörétesemet... – Engedem, hogy magával vigyen a hangulat, elmélázok egy kicsit ezen a gyönyörű rigófüttyös alkonyaton, amikor… Korrogás... A hátam mögül. Fordulok, látom is, hogy a legszebb söréttávba megy egy Szalonka, jobbról balra tartva (az én szemszögemből). Már rajta is vagyok, lövöm az alsó csövet, mintha semmi sem történt volna, majd húzom a másikat (egy kicsit jobban odatartva), és a Szalonka, összegömbölyödik, és nagyot puffan alattam az úton. Töröm meg a fegyvert, töltöm újra, közben futok oda, de közben az eget is kémlelem (hogy milyen telhetetlen az ember néha…), a Madaramat könnyen megtalálom, ugyanis az úton fekszik szétterített szárnyakkal. Boldogan levetett kalappal felemelem, megsimogatom a tollait, visszamegyek Vele az állásomra, török egy borókaágat, leteszem, rá a kalapot, és rá a Szalonkámat. Ahogy mindent szépen elrendezek, ismét korrogás a hátamtól, fordulok, és látom, hogy ugyanazon az égi váltón megy egy újabb Madár. Ugyanúgy cselekszem, mint pár perce, csak az a különbség, hogy most a második lövés sem veszi le a delikvenst, és ugyanúgy korrogva folytatja az útját. Fegyvert töröm, válogatom a lőszereket, töltöm újra, ahogy összezárom, már hallom, hogy szemből ideges pisszegés, és már látom is a két kergetőző Szalonkát, amint jönnek egyenesen rám. Dublé- ugrik be az agyamba (eddig egy beteljesületlen álom)… Tartom a fegyvert (nem írom, hogy célzok, mert söréttel soha nem célzok, mindkét szememmel a célpontot követem, a kezeim dolga, hogy odatartsák a fegyvert, ahova én akarom), húzom a hátsóval… Durrr… semmi… automatikusan térek át a másik Madárra… Durrr… ismét üres… Szóval a dubléból egy sem lett, elizgultam Őket! Töltöm újra a fegyvert, és már csak egy darab lőszer van a zsebemben (legalább nem húzza). Közben Apától is érkezik egy-egy dupla. Ismét korrogást hallok, látom is a Madarat, de Ő most messziről elkerül, hiába pisszegek Neki, rá sem hederít. Aztán mégis… Már túlhalad mellettem a Madár, amikor felém fordul – lehet, hogy nem is a pisszegésem miatt – ismét a berögzött mozdulatsor, és ismét két üres lövés. De hát ez a szalonkavadászat, hogy a biztosnak hitt madarat minden magyarázat nélkül elhibázza az ember. Ismét töröm meg a fegyverem, és beleteszem a bővebb csőbe az utolsó patront. Éppen hogy összezárom, ismét pisszegést hallok szemből… Már látom is egyenesen jön rám a Madár, 10 méterre a bokrok felett. Emelem a puskát, kisérem egy kicsit… Durrrr… És a Szalonkám gombócként esik egy méterre a lábam elé, keresnem sem kell. Megtöröm a fegyvert, felveszem a Madaram, odateszem a másik mellé, és leülök melléjük. Hatalmas az örömöm! Nézem az órám 18:20 van, és már elég sötét is, úgyhogy felveszem Őket úgy borókástul-kalapostul, és kisétálok Apához, aki osztozik az örömömön, gratulál, elmeséli, hogy ő miként hibázott el két biztosnak hitt szalonkát is, majd sétálunk hazafelé elemlámpáink gyenge fényénél. Aztán félúton akaratlanul is megállok egy helyen, ránézek a bal kezemben tartott kalapomon elkészített ravatalára eme két gyönyörű Madárnak, vékony könnycsepp gurul ki a szemem sarkából… Egy erősebb tavaszi fuvallat simítja végig az arcunkat… Ismét elkap a már korábban említett bizsergető érzés...
-   Emlékszel? – kérdezi Apám.
-   Persze hogy emlékszek…
Pontosan ott vagyunk, ahol vagy 15 éve álltunk Apámmal egy márciusi csepergős estén, és egy korrogva-pisszegve húzó Szalonkát vetett felénk az alkony, amit Apám egy szépszál lövéssel a lábunk elé segített, és én kezembe foghattam életemben először /és azóta már hányszor...!/ eme becses Vadmadarunkat, és bizony azóta kerít mindig hatalmába ez a bizsergető érzés, amikor megérzem ezt a "tavaszillatot"...

[Voldi]

Ravaszkodások


Január. Kissé ködös, párás, aránylag enyhe téli délelőtt.  Még fagy sincs. Az ég borult, vastag, összefüggő felhőzet takarja el az ilyenkor amúgy is alacsony pályán járó Napot. Az állandó irányú, gyenge déli szél meg-meglebbenti a nádszálak zászlós tetejét, de ennél többre nem futja erejéből. Szürkén egyhangú a táj, amit most csak az őszi vetések fakózöldje próbál felélénkíteni. Mérsékelt sikerrel...

Az állatok viselkedésére is rányomja bélyegét ez a szomorkás időjárás. Az őzek már sötéttel beváltottak az erdőbe, az a két-három nyúl, fa tövében kapart vackában lapít, a fácánok ki sem mozdulnak a nádból. A cinkefélék szinte teljesen eltűnnek a legsűrűbb ágak rejtekében. Az ölyvek egykedvűen gubbasztanak megszokott leshelyükön, látszólag a vadászat sem érdekli őket. Még a máskor oly nagyszájú, előszeretettel hangoskodó szajkók is csendben, minden feltűnés nélkül ugrálnak a bokrok között, alig lehet észrevenni őket.
Egyedül a karvaly van ilyenkor elemében. Tudja, hogy szürkés-barnás tollazata ebben a borult időben még jobban beleolvad a fák, bokrok ágai közé, ezért áldozatai jóval később veszik észre őt. Ki is használja ezt alaposan, elmosódott árnyékként suhan a talaj felett, gallyak között, váratlan megjelenésével halálos rémületet okozva az erdő apróbb lakóinak körében.
Rajta kívül csak a vadludak kisebb csapatai járják szórványosan az égi utakat. Az éjszakát a Balatonon töltötték és most táplálék után néznek valami beszántatlanul maradt kukoricatarlón vagy friss búzavetésen.


A nádas ölelésében, egy kis talajemelkedésen álló öreg bodza mellett, javakorabeli, hatalmas kan róka szundikál csendesen. Kétoldalt szántó szegélyezi ezt a pár száz méter hosszú, nyirkos talajú területet, amelynek közepén épphogy csörgedező vízfolyás, szélein pedig meglehetősen sűrű bozótos húzódik. Itt szokott tanyázni a ravaszdi. Kitűnő takarást és a tavalyi, letöredezett nádszárak jóvoltából a puszta földnél lényegesen puhább, szárazabb fekhelyet talál.
Jelenleg békésen összegömbölyödve alszik. Vastag téli bundája kényelmes meleget ad, oldala egyenletesen süllyed és emelkedik nyugodt lélegzésétől. Ezt az idilli képet csak néha zavarja meg egy-egy félálomban elkövetett gyors vakaródzás, mellyel az okvetetlenkedő bolhák között parancsol – sajnos, csak rövid ideig tartó – rendet.

Éjjel jóllakott, a helye biztonságos, tehát zavartalanul pihenhet, és pihen is, mert erőt kell gyűjteni a közelgő szerelemre.  Ösztöne és főleg az orra már napok óta jelzi, hogy hamarosan elkezdődik a nász, akkor csak az lesz a fontos, a párválasztás, az új nemzedék létrehozásának mindennél erősebb késztetése. A hideg éjszakában izgalomtól lázas torkok vakogják majd a Hold felé izzó vágyaikat, és ha többen összetalálkoznak, a karcsú testű, izzó szemű rókahölgyek kegyeiért parázs verekedések robbanhatnak ki. A harc tétje nagyon nagy, a győztes családot alapíthat, a faj fenntartásáról gondoskodhat.
Szerencsére barátunknak aligha kell félnie, hogy pár nélkül marad. A marakodásokban rendkívüli erején kívül számos sikeresen megvívott csata rutinja is segíti, idén sem valószínű, hogy komoly ellenfélre talál. Tavaly is elég volt már egy mordulás, félelmetes fogsorának fenyegető kivillantása és a riválisok azonnal belátták, hogy itt semmi esélyük. Ugyancsak gyorsan elpályázott valamennyi a szuka közeléből.

Kitűnő ez a terület, amit kiharcolt magának annakidején. Élelem mindig található, búvóhely rengeteg, mi kell még egy rókának? Ide nem messze, a kicsit magasabban fekvő oldalban levő tágas, száraz kotorék is az ő birtokában van. A jó hely tehát adott, nemsokára hozhatja az asszonyt.


 
Talán épp erről álmodik a puha karikába tekeredett, nyugodtan szunyókáló ravaszdi, amikor álmában is őrködő, finoman billegő fülét valami távoli, szokatlan zaj üti meg.
Bosszúsan nyitja ki a szemét, fejét felemelve figyel. Mintha emberek beszélnének. Délről hozza a hangokat a gyenge szellő. Felül, és arrafelé fordul. Bársonyos fekete szőrrel borított fülei precíz radarként mutatják az irányt, és szinte méterre jelzik a távolságot.
Borotvaéles orrát szélirányba emeli, majd az mindent elárul. Nem kell túlságosan szimatolnia, rögvest megcsapja az emberbűz. Ráadásul vadászok jönnek, érezni lehet ruhájuk, fegyvereik, és a velük levő két kutya szagát is.
No, ez bizony gondot jelent, de azért nagy vész talán még nincs. Lényegesen kellemetlenebb lenne arra ébredni, hogy körülfogták már a rejtekhelyét…

A nagy róka egyébként nem fél különösebben az emberektől, de még a kutyáktól sem. Megtanulta már régen, hogy ha egy kicsit is elővigyázatos, nem képesek ártani neki. Az emberek tehetetlenek vele szemben, a kutyákat pedig – hiába jobb futók esetleg nála – a sűrűben, ahol a cseleivel már ő van előnyben, simán lerázza. Csak arra kell vigyázni, hogy meg ne tudják szorítani valahol.

A vadászok kétfélék lehetnek. Akik éjszakába nyúlóan leselkednek fából készült nagy emelvényeiken, a legritkább esetben ártalmasak a rókákra. Ők disznóra, szarvasra várnak és nem pazarolják idejüket, lőszerüket a vörösbundások népére. Viszont, miután zajos, büdös masinájukkal elporoltak a területről, érdemes kicsit körbenézni azon a vidéken. Egypárszor jóllakott már a helyszínen maradt zsigerekből…
A másik csoport, a nappali vadászok, sokkal veszélyesebbek. Általában csapatban, kutyáikkal érkeznek, és nagyon is szívesen odapörkölnek a szemük elé kerülő rókának. Szerencse, hogy errefelé ritkán, talán, ha évente egyszer járnak és meglehetősen ügyetlenek. Egyszerűen képtelenek csendben maradni, ráadásul még annyi eszük sincs, hogy legalább a szelet figyelembe vegyék. Erre a mai nap is kitűnő példa…
Így soha nem fogják őt meglepni, de azért „rókai” számítás szerint lassan ideje lenne odébbállni egy házzal…

Nem siet, egy darabig még kényelmesen ülve marad, és miközben feszülten figyeli a vontatottan közeledő lármát, ösztönösen végiggondolja a menekülés legcélszerűbb, legbiztonságosabb útvonalát.
Széllel szembe – amerre pedig a legjobban szeretne - nem mehet, hiszen onnan jön az ellenség is. Két oldalon mező, teljesen nyílt a terep, ezt fényes nappal csak a legvégső esetben szabad választani. Marad az egyetlen ésszerű, ráadásul jónak is tűnő megoldás, a nádasban észak felé! Igaz, ebben az esetben hátszéllel kell mennie és így csodálatos orrának nem sok hasznát veszi, viszont a nád nagyszerű szövetséges, végig takarásban osonhat. Aztán meg ott van éles szeme és a hallását ugyancsak bárki megirigyelhetné. Alaposan kösse fel a nadrágot, aki ezen a terepen el akarja őt kapni!

Egy kiadós ásítás, ami kifejezi bosszúságát a megzavart szieszta miatt - és van benne valami lekicsinylése is a közeledő veszedelemnek –, aztán sarkon fordul. Elindul északi irányba. Most látszik csak igazán, milyen pompás példány. Teljes testhossza csaknem másfél méter, bundája tömött, hibátlan, ámbár kissé világos, inkább sárgás-szürkés, semmint kimondottan vörös. Dús vitorlája büszkén úszik utána.

Még messze vannak a kutyák. Bár csörtetésük jól hallatszik, a róka tudja, ez a távolság neki bőven elég. Mire a csahosok végigérnek a nádason, ő árkon-bokron túl lesz, különösen sietnie sem kell. Annyi itt a sűrűség, bozót, hogy észrevétlenül osonhat bármeddig. Ha véget ér ez a nádas, pár lépés, és kezdődik a másik. Ilyen terepen egy-két kutyát lerázni – pláne ekkora előnnyel - semmiség. Pár hónapos süldőnek is gyerekjáték lenne…

Egy széles, a vaddisznók által rendszeresen használt, jól kitaposott váltóra áll rá, és komótosan poroszkálni kezd, de aztán hirtelen nagyot ugrik, mert mögötte nagyot dörren egy lövés. Rögtön utána szajkók kiabálnak felháborodva, felettébb sérelmezik, hogy valamelyik csapattagot próbálta leszólítani az egyik vadász.
Recsegve, rikácsolva jelezgetnek egymásnak, az ágak mögött alacsonyan, bokortól bokorig húznak előre. Fejük tetején égnek mered a toll, riadt tekintettel nézelődnek minden irányba. Amilyen nagy legények, ha egy énekesmadár fészkét kell kifosztani, olyan ijedtek most, amikor a saját bőrükre megy a játék. Éppenséggel egyszerre menekülnének és lapulnának is, eléggé határozatlanok. Nem szívesen hagyják el a biztonságot jelentő bodzák, kökények sűrű gallyainak rejtekét. A nagyobb távú repüléssel meglehetősen hadilábon állnak, erre csak a legnagyobb szükségben szánják rá magukat. Ameddig csak lehet, a hajtás előtt, de már tisztes távolságot tartva vonulnak ők is észak felé.

A róka hamarosan, néhány szökkenés után tisztába jön a helyzettel, és ismét megnyugszik. A puska nagyjából ott szólt, ahol a kutyák törik a nádat, tehát a vadászok is elég messze vannak még. Minden rendben.
Most már gyorsabban szedi ugyan a lábait, mint amikor elindult, de még mindig csak kocog.

A váltó a kis ér mellett, vele párhuzamosan fut. Ahol véget ér, mindössze kétugrásnyi széles úton kell átlépni és a következő sűrű szélében folytatódik. Ismeri jól, hiszen csaknem naponta jár erre. Egyenesen megy majd tovább, arra úgy el lehet tűnni, hogy soha nem találják meg. Ismét kicselezi az ügyetlen embereket és veszélyes, de őhozzá képest ostoba négylábú szolgáikat.

Nádszál meg nem libben, száraz gallyacska el nem pattan, a jól kijárt ösvényen szürke szellemként oson a hatalmas róka…

Pár méter, aztán ki is lép a keskeny, kétoldalt alaposan begazosodott útra. Nem kémlel körül – felesleges, hiszen itt soha nem érte meglepetés -, hanem változatlan tempóval, egyenesen a túloldali nád felé tart. De mielőtt elérné, hirtelen megtorpan. Oldalra néz, mert a szeme sarkából meglátja, hogy ott valami nem olyan, mint volt, mint amit megszokott. És a látványtól földbe gyökerezik a lába.

Az idő megáll, a világ megszűnik a számára. Mintha a következő pillanat örökké tartana. De egyszerűen képtelen mozdulni, csak megkövülten bámul, egy röpke másodpercig talán maga sem akarja elhinni, amit lát…

Egy vadász áll talán 10-12 nagy ugrásnyira tőle. Lábánál koromfekete, zömök kutya ül. Mindketten mozdulatlanok és őt nézik. Döbbenettől tágra nyíló sárga szemeibe könyörtelen tekintetek fúródnak…
A fagyosan kéklő emberi szempár alatt a duplapuska két sötét torka is rá van szegezve. És az a nagy fekete kutya, annak az arckifejezése pontosan megmutatja, mi vár rá…

Sokat tapasztalt, végtelenül rutinos jószág az a kutya. Meg nem moccan, csak testének finom remegése árulja el, hogy pattanásig húzódnak idegei, azok a híres-neves, talán egyenesen drótkötélből font idegek, amelyeknek köszönhetően fajtája világhírre tett szert. Várja a lövés felszabadító dörrenését, ami majd véget vet ennek a hihetetlen feszültségnek. A többi aztán majd az ő dolga lesz, de a lövés előtt nem mozdulhat.

 A zsákmányára lecsapni készülő ragadozó könyörtelensége van a fekete kutya - máskor oly szelíd, és néha (főleg a konyhaasztal mellett) kifejezetten bánatosnak tűnő - nagy barna szemében, abban a minutumban, amikor a préda már semmiképpen sem menekülhet, és ezt méri fel egyetlen pillantással a hatalmas kan róka.
Hányszor, de hányszor gyulladtak már fel az ő ferde vágású szemében is ezek a fények! Zsákmányt és élelmet jelentett ez számára minden alkalommal, ám most úgy látszik, megfordult a kocka. Ma délelőtt rútul tőrbe csalták. Őt, a nagy ravaszt, aki cselt cselre halmozott úgy a zsákmányolásban, mint a menekülésben, aki annyi éven keresztül sikerrel őrizte meg bundája épségét! Egyetlen ember így rászedi!

Olyan vészterhes, olyan fenyegető és egyben reménytelen is ez az egész szituáció, hogy a ravaszdi ennyire, mint ebben a pillanatban, még soha életében nem rémült meg. Pedig volt már párszor csiklandós helyzetben. Porzott mögötte lövés, kergették kutyák, egyik tavasszal pedig, amikor vadmalacot próbált lopni az alomból, elugrása közben véletlenül megakadt egy alattomos szederinda lecsüngő szárában. Csak hihetetlen szerencsével, centiméterekkel kerülte el a hörögve rárohanó, dühtől habzó szájú koca mindent elsöprő erejű támadását.
Eddigi élete során a halál szele többször is meglegyintette, de valahogy ez most egészen más…

Fedezéke semmi, kétségbeejtően kiszolgáltatottan áll itt. Jeges karomként markol a gerincébe, idegein végigfut a rettegés. Minden elveszett!

Ám a nagy róka nem az a legény, aki csak úgy, könnyedén feladja. Ez egyébként sem szokás az állatvilágban, nála meg aztán pláne nem. Életösztöne kifogástalanul működik, a másodperc tört része alatt reagál. Kiegyensúlyozott idegrendszere úgy rázza le magáról a meglepetés okozta szemvillanásnyi bénultságot, mintha csak az orrára telepedett légy kellemetlenkedését unta volna meg. Ráadásul egyetlen ugrásra van a biztonságot, életet jelentő nád!
Teste megrándul, hogy a következő pillanatban villámként tűnjön el a túloldalon, de…

Két mozdulat egy időben.

Rövid, alig arasznyi az egyik. Csak a fej fordul el és a lábak indulnának.
A másik mozdulat még ennek is a töredéke. Néhány milliméter csupán. Egy ujjgörbítés.




A fekete kutya körmei feltépik a fonnyadt téli füvet, ahogy kirúgja magát gazdája lába mellől. Tekintetét egyetlen pontra szegezve, boldogan vágtat előre az úton…