A történet úgy kezdődött, hogy nagyon megtetszett a vadőrünk labradorjának a munkája. Bizonyított előttem vízben, és parádésan dolgozott fácánhajtásokon is. Nem is rejtettem véka alá, hogy én is egy efféle ebet képzelek magamnak. Mivel az idei év eddig eltelt része nagyon megterhelő volt anyagilag (terület, golyós puska, ladaniva, lakáshitel
), ezért csak jövőre mertem tervbe venni egy kutya érkeztét.
Aztán múlt hét szombaton csörgött a telefonom. A vadőrünk hívott, hogy: "Gabikám, itt van egy másfél éves kidobott fekete labrador kan. Kell?" Negyed óra múlva a zuhogó esőben már mustrálgattuk is a gyerekekkel. Borzasztó állapotban volt. Végtelenül le volt fogyva. De az a szomorú, megtört, emberekben csalódott szeme volt a legrosszabb. Azonnal döntött a családi többség: a kutya velünk jön és marad. Egy eltelt hét után büszkén mondhatom, a labimat teljesen kicserélték. Szépen megerősödött, versenysúlyát elérte és BOLDOG! A gyerekek imádják, én nemkülönben, és ő is minket. Még az asszony is megbékélt vele.
Biztató jelei vannak, hogy még vadászkutya is lehet belőle. Nagyon fegyelmezett, lelkesen apportíroz, mindent hoz, amit eldobok neki (ma próbaképpen a fiam játék motorját dobtam neki, de hozta, mint a parancsolat...), kitartóan keres. Jövő héten, ha minden igaz, akkor kivisszük és messziről lövünk neki párat, hogy szokja a puska hangját. Ott sok minden el fog dőlni...
Viszont egyenlőre ódzkodik a víztől, legalábbis az első csukafejes után többet nem lehetett vízbe küldeni, maximum a nyakáig érő részig merészkedett csak. Erőltetni meg nem mertem. Hogyan tudnám egyszerűen megszerettetni vele? Segítsetek!
